Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.

Szánalmas

Most, hogy Orbán et. már a világmindenség minden ojjektumának és organizmusának mindent megígért, mindenkit megfenyegetett és mindenkit megalázott, mivelhogy célegyenesbe ért a népek szédítése és herélése, amelyet valami furcsa eufemizmus miatt kampánynak neveznek, egyszerűen elfogyott a muníció.

A lankadni készülő figyelmet és a fogak csattogtatását azonban szinten kell tartani, mert még elvonási tünete lenne az orbán-alkoholistáknak, ezért ez a mi vezérünk becsúszott a sparhelt alá, kantáros rövidnadrágot öltött, és egy dagadt óvodás minden panaszával csak annyit visított a világba: „El akarják venni a hazánkat.”

És senki nem kérdezte meg tőle egy jóságos dadus jámborságával, hogy mit, aranyom, és ki a rosseb? Ez délelőtt volt, hogy miden magyarok megtudhatták a fenyegető világvégét, aztán este a Barca meccs szünetében, az egy perc gyűlöletben megint, és utána meg újra, amikor aludni térne az ember, de nem hagyják csakazért sem.

Ekkor pedig, végleg elgyötörve megtaláltam a jelzőt, amelyet évek óta kerestem, midőn napra-nap, karácsonykor, szilveszterkor, vasárnap meg napsütésben, esőben és mennydörgésben, reggel meg éjjel vizsgálgattam a nagy nyilvánosság előtt, ki ez az alak, és most rájöttem a lényegére: szánalmas, szerencsétlen kókler.

De nem a szótári jelentésében szánalmas, hogy sajnálkozó, részvétteljes indulatot kelt, amely az embert könyörületre gerjeszti, hanem az élénk gyűlölet után visszamaradt legyintő megvetés formáját éleszti föl, amely azonban teljesen megüli a lelket, de egyúttal megadja a tisztánlátás áldását is, ha el nem borít teljesen az undor.

Persze nem Antoine Roquentin bácsi tehetségével, aki fizikai tüneteket produkált egy szaros papírdarab, egy göcsörtös fa vagy lila hózentráger láttán, öklendezve és haldokolva. Ilyen tehetséggel nem áldott meg a jóisten, a felismeréssel viszont igen, hogy ez a ripacs annyit is ér, mint egy málladozó füzetlap, ahogyan a szemünk láttára esik szét atomjaira.

Csak rá kell nézni a rosszul szabott öltönyeire, növekvő hasára, amely azt mutatja, hogy képtelen parancsolni magának, a szája széle nyalogatására, meg a tébolyra a szemében, és tényleg helytálló a jelzőnk, miközben ő Európa-formátumú alaknak képzeli magát, pedig csak a csőcselék elcseszett vezére. Azé a hordáé, amely nyomorult életében más örömöt nem lel, mint, hogy leboruljon a ripacsból faragott szobra elé.

Ez is elporlad aztán, mert semmi más nem lesz, mint lábjegyzet történelemkönyvek dohos lapjain, rossz és lidérces emlék. De most még itt áll előttünk, de már úgy, mint a meztelenre vetkőzött beteg az orvosa előtt, olyan kiszolgáltatottan, és mégsem érdemel irgalmat egy szemernyit sem.

S mivelhogy vasárnapra nézvést mindenkinek a lelkében eldőlt már minden, a magam részéről azt javaslom az egészség megőrzése érdekében, hogy szíveskedjenek zenét hallgatni, madarakkal barátkozni, vagy egy hangyát nézegetni nagyító alatt, aki sokkal jobban megérdemli a figyelmet, mint ez a hisztiző, szerencsétlen, szánalmas kis pöcs.

Vén Európa

Már a III/III-as Varga Miklós is vonyítozott a vén Európáról, hogy mindenki elalélt, sőt, állva pisált a gyönyörűségtől, ám nem igazán azért, mert tágabb hazájáról halott csicsás sorokat. Csakis – holott nem is tudott róla – Lukács Gyuri 5. b. osztályos tanuló esztétikájának dőlt be nagy naivan, amely a szántóvető homo számára amúgy érthetetlen, hogy aszondja, a zene meghatározatlan tárgyiasság.

Midőn a proletár andalodott, Európát hallotta, de a sarki kocsma Mici nevű csaposára emlékezett forró felgondolásokkal. Európa már a spion korában sem jelentett sokat, sőt, szinte semmit sem annak a választópolgárnak, aki még hajdan szakszervezeti beutalóval ette a lángost Badacsonyban, máma meg a határbéli kukoricásnál messzebb nem jut, sem a világa. Európai értékek, röhej. Ezzel akar most mindenki választást nyerni a gonosz ellen.

Nem fog menni. Fletó is nyolc hetes kampányt indított „Orbán vagy Európa? Válassz!” címmel, aminek így az ég egy világon semmi értelme nincsen. Józsi bácsi Európát nem tudja megfogni, nézegetni és hallgatni, ellenben Orbánt meg folyományait reggeltől estig. S mivelhogy az ember veleszületett ösztöne az újtól való félelem, persze, hogy a potrohost választja, mert eszméket nem ismer, hacsaknem az Üdvözlégy Máriát, amikor a kántor előénekli neki két migráncsozás között.

A Momentum pedig Európát meg Putyint teszi ellentétpárba, ahol a Vlagyimir egy föss férfi, aki meztelen felsőtesttel nyargalászik a lovon, meg még tankja is van. Különben is, a szovjet megszállásból annyi maradt meg, hogy a Koljákkal milyen jót lehetett seftelni, amikor az ember fiatal volt, és még felállt a farka. A választópolgár úgy van ezzel, mint amit az őrvezető tanított a bakának, hogy meg ne bolonduljon. Nem a leszerelést köll várni. A takarodót köll várni, a reggelit meg az ebédet, aztán egyszer majd eljön az obsit ideje is.

Mindezzel csak arra utalok bánatos szívvel, hogy megint töketlenek vagyunk, és a pesti kávéházak mélyiből előbukkanó megváltók azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, és olyan eszményekről hadoválnak, amelyek a nép egyszerű gyermekét egyáltalán nem érdeklik, sőt, még csak nem is hallottak róla. Sajtószabadság, fékek-ellensúlyok, sőt – horribile dictu – demokrácia. Ezek halott dolgok, a krumpli meg a fröccs viszont megfogható és lenyelhető, az Erzsébet utalvány beváltható, Mészáros Lőrinc pedig egy mesebeli alak, aki nincsen is.

Ha most az a vád érne galádul, hogy lenézem a választópolgárt, akkor protestálnom kell, nem én voltam az, hanem a Viktor. Ő alakította úgy országát és annak népét, hogy csak a végtelenül egyszerű dolgokat értse meg, visszatérve a krumplileves az legyen krumplileves örök igazságához, amelyet mesterétől lesett el, de már túl is tett rajta. Én csak realista volnék, szemben a pártokba ájult álmodozókkal, akik azt hiszik, itt még bárminek is van értelme a kétszer kettő egyszerűségén kívül. Nincsen. Ilyen európázással most alapozzák meg a kétharmadot, és a választás másnapján csatakos hajjal állnak majd a kamerák előtt, és nem értik, mi történhetett. Pedig most történik épp.