Micsoda idők, micsoda ócska idők

Hiába mondja nekem bájosan akármely időjós a tévében mosolyogva, hogy három nap múlva már szinte tavasz lesz, fütyölnek a madarak, zümmögnek a gyerekek és donganak a lányok, ha most kinézve takony lóg a fákról és búbánat csepeg. A kukásautó beleveszik a ködbe, csak a szuszogását hallani, a munkások füttyentését, hogy mehet, és nem akar világosodni sehogyan sem. Győrben győzött a papagájos ember, viszont Salvini nem tudta bevenni Emilia-Romagnát, mert az olaszoknak valamivel több eszük van ezek szerint.

Hetvenöt évvel ezelőtt is már rég fejjel lefelé lógatták a diktátorukat, míg mi azon a napon, amikor Auschwitz fölszabadult, enkezünkkel vertük agyon Szerb Antalt. Éppen akkor, s ha ez nem lenne ógörög tragédiákba illőn tragikus, akkor ironikusnak is nevezhetnénk, de nem tesszük. Mert Győrben azok választották meg a papagájos embert, akik virágot visznek annak az embernek a sírjára, szobrot állítanak neki, akinek a rendszere agyonverte Szerb Antalt, ami olyan, mintha egy csecsemőt csapnának a falhoz.

Mi, akik a Spenóton nevelkedtünk irodalomtörténetileg, ámulva olvastuk, akárha szépirodalmat a szikrázó szellemességű irodalomtudományi és irodalomtörténeti könyveit. Nekem majdnem bibliám is lett a világirodalmi dolgozat, mert akkora hatalmas tudást olyan könnyedén előadni, ahogyan ő azt teszi, szépirodalmi cselekedet, de hát, az is volt. Nem is tudták elviselni ezt a szikrázást korának Demeter Szilárdjai, égették volna, betiltották volna, de egyszerűbb volt szívlapáttal elintézni. Ez január 27-e, a taknyos nap.

A kedves vezető, a bajuszos beosztottja más-más helyekre, de ugyanazért mennek ma, hogy a civilizált világnak bizonygassák hamis főhajtásukkal, hogy ők is közéjük tartoznak, pedig dehogy. Az egész Kossuth tér, Gyöngyöspata, a romák – az új zsidók – annak még eleven bizonyítékai, hogy nem valók oda, s tán akkor lehetne bemutatni ezt elevenen, ha, mint annak idején egy láger felszabadításakor Eisenhower is tette, hogy kötelező erővel terelte oda a németeket megmutatva nekik, mit csináltak.

Csak nem tudtak róla. Akik a papagájos emberre szavaztak, azokat is el lehetne buszoztatni egy szabolcsi szegénysorra, hogy lássák, mit is csinálnak. De mindez ma már fölösleges lenne, mert az ember nem tanul és mindent elfelejt. Vannak ilyen napok, mint ez a taknyos január 27. is, amikor hazugságban tobzódva sápítozik a nép, hogy jajj, illetve ejha, aztán visszatér Schobert Norbit éltetni vagy ekézni gusztus szerint, mit amit lényegesnek tart az életben, illetve kölyökkutyák sorsa fölött keseregni.

Pedig Isten már rég elhagyta őket, mint az auschwitzi zsidókat is, és, akik valami csoda folytán visszatértek a pokolból, megrendültek hitükben. Vagy, ha meg akarták őrizni azt, komoly gondolati csavarokat kellett elvégezniük a mindenható kiismerhetetlen szándékairól, mert nem volt bátorságuk bevallani, hogy már régen meghalt. A művészetek levonták a következtetést, ahogy Adorno mondta, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”, mint ahogyan Szerb Antal agyonverése után virágot tenni Horthy lábai elé is az.

„Micsoda vidék, micsoda ócska vidék”, énekelte vagy sírta annak idején Cseh Tamás, akivel a mindenható megtette azt a szívességet, hogy ezt ne kelljen megélnie, ha ez nekünk fáj is. Az senkit nem érdekel, Adynak is fájt a maga korában a szerb komitácsi szíve, ő sem volt magyar, Szerb Antal is idegen volt, és én is az vagyok. Nincs ezen mit szépíteni, nem vagyok én száj ezeknek a füleknek való, akárha Zarathustra, de Nietzsche is megőrült, mert már eltemette Istent ő is. Jó napot, jó szurkolást, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Kirúgom az oldalát

Orbán Viktor tegnap megmutatta a kerítését. Elsőként ehhez siettek Salvinival madárdalt hallgatni, mert szerelmeseknél így kell ennek lenni. Az idő is kegyes volt, kósza óvodás csoportok, de még kószább menekülők egyáltalán nem zavarták a gerlepárt, egymásra léptek hát a talpaik. És ez az idill felidéz bennem egy képet, amely időben ugyan távol, de szellemében nagyon is közel sertepertél, midőn a Duce és az ő cimborája, Führer elvtárs először borultak egymás kebelére.

Ekkor, mint az ismeretes, akit később fejjel lefelé húztak fel holtában, szeretett népe pedig lehugyozta a hulláját a szeretőjével együtt, ugyanígy mutogatta harci flottáját Velencében az ámuló osztrák piktornak, és együtt ábrándoztak egy új Európáról. Később is gyakorta randizott ez a kettő. Elpöfögtek egymáshoz sokszor, aztán, bár a piktor később tanító atyja fejére nőtt, vagy tán éppen ezért, amikor a Führer elvtársat dr. Morell felpörgette szerekkel és be nem állt a szája, a Ducénak tele volt a töke vele már.

Mégis szerették egymást mindhalálig. Golyóval a fejben, fölhúzva meg lehugyozva, és Európa is annyira új volt, hogy rá sem lehetett ismerni a füstölgő romok alatt. Mindez azért jutott az eszembe egyből, mert, mint arról az Origo lelkesen beszámolt – amellett, hogy Orbán Túró Rudit zabált -, Salvini még a levegőben pöfögve tudatta a világgal: “Magyarországra érkezem új Európát építeni.” És lehet, hogy épp fontosnak is gondolja magát, csak úgy, mint a cimborája, Putyinnal a háta mögött mindkettő.

“Európa két vezető politikusának az a célja, hogy egy teljesen más szellemi alapokon álló Európát alakítsanak ki.”
– Ezt is az Origo delirálta, és, mint láthattuk, ezek az alapok a kerítésen nyugszanak annak minden szimbólumával és hordalékával, végső céljuk pedig nem egyéb, mint a dúlás. Az illiberális fasizmus, és sajnálatos módon momentán nincs egy józan és kellően erős hang, amely ezeknek az eszementeknek Ursula módján megmondaná, ha meg kell őrülniük, akkor őrüljenek meg maguknak.

Orbánnak is, meg a haverjának is túlpörög az a rohadt nagy egója, voltaképp egymást is fölzabálnák, mert mindkettő Európa, s későbben majd az Univerzum ormain látná magát méltó helyen. Muníciójuk az otthoni falkákon kívül ehhez nem sok van, de belső használatra mindkettőnek elég is a migráncs-liberalizmus kontra kereszténység zavaros és gőzös katyvasza, a bázis ehhez adott a magyar tanyákon és az olasz déli verőn, amelynek már halovány köze sincs az agyonvert Szerb Antal Olaszországához.

A dolgok így kavarodnak és függnek össze időben és térben, s hogy ehhez újólag eljuthassunk, az őrület mellett kisstílű alakok alávalósága kellett csupán. Orbán például, amikor letarolta egész Magyarországot már, dicsvágya nagyobb vizek felé terelte, és neveltetésének megfelelően eszébe jutott apáinak nótája borgőzös falusi búcsúkról, hogy aszongya “Kicsi nékem ez a ház, kirúgom az oldalát”, és ilyen ösztökékkel találta meg az európai fasisztákat, akik az új eszközök narcisztikus megalomániájához, amit viszont decensebb klubokban nem tolerálnak.

Bangó Margit tolmácsolásából tudjuk, hogy ennek a nótának a morális és kognitív eszenciája megfogható ezekben a rigmusokban, ami szintén a ház oldalának kirúgásához kapcsolódik: “Jancsika, bakacsika, fára húzott nyúzott béka, az én babám lába szára, többet ér, mint Nyíregyháza, hopp ricsi, csicsiricsi, nekünk is kell egy-egy kicsi.” – Ne tessenek röhögni, ez Orbán Viktor nívójának foglalata szotyolával a szájban, demizsonnal a kézben, és így készül Európa meghódítására.

Május 26. Európa ébredésének napja lesz Salvini szerint. Erre gondolt, amikor a kerítést szemlélte, a velencei flottáról ábrándozott, és szerelmesen nézett Orbán véreres szemébe, amelyben dr. Morell szerei tükröződtek. Az ilyenekkel mindkét eszement haza üzent, az egy a tábornak meg a zászlójuknak. Úgy néz ki, ez a stratégia belföldre sikeres, legalábbis nálunk. Az olaszokról még nem tudni, mennyire bávatagok, de bennük is megvan a késztetés a rosszra.

Csak reményleni tudjuk, Európa 26. után nem ezekre ébred, mert, ha igen, Isten legyen irgalmas neki. Bennünket már elveszejtett, de, ha tényleg létezik, nem engedi, hogy egy földrész ájuljon bele az álkereszténység tébolyába, s akkor, de csakis akkor halvány remény marad arra, hogy Magyarországot a bizonytalan, távoli jövőben újjá lehet építeni. Addig, mint tegnap is látszott, kénytelenek vagyunk elviselni, hogy bizonytalan identitású manusok a kerítés mellől menjenek egyenesen a mennyekbe.