Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Ennek oly jó része lenni

A valahai színész, Balázs Péter feloldódott Orbán Viktorban. Az aktus akkor történt meg, amikor egy kampányvideóban megtette a címmé emelt vallomást, és írjuk le még egyszer, hogy el ne feledjük, azért: „Ennek oly jó része lenni”. S emellett pláne, amikor kiejtette a száján a szakrális szót, fénnyé emelve mintegy: „kormány” – még hajlongott is, mint valami csámpás gésa.

Ekkor történt meg az, ami a Szellemirtókban kudarcot vallott. Ha emlékezünk, ott a kalimpáló kisded testébe igyekezett beköltözni a gonosz, hogy eggyé váljon vele s új életet nyerjen. A filmben perszehogy győzött a jó, és aztán boldogan éltek az idők végezetéig. Balázs Péternek viszont nem volt ilyen szelleműző stukkerje, így elveszítette azt, amit Enhéduanna négy és félezer évvel ezelőtt megszerzett: a személyiségét.

Ez az Enhéduanna akkád hercegnő volt, emellett Nanna holdisten főpapnője Ur városában, és sumér nyelven írt himnuszokat. A kultúrtörténet azért tartja őt számon, mert egyrészt költeményei a világirodalom legkorábbi fennmaradt emlékei, de ennél lényegesebb, hogy ő volt az első, aki aláírta azokat. Ez volt az a pillanat széplelkek szerint, amelyben az ember kiemelkedett az arctalan tömegből, és bátran szembenézett a veszedelemmel, amit úgy hívnak: én.

Erről a kiváltságról mondott le Balázs Péter, és massza lett belőle. A folyamat már 2002-ben elkezdődött, amikor az istenség veresége feletti csalódásában a polgári körök akolmelegében keresett védelmet, és bevallása szerint meg is találta. Viszont ez itt nem a „Szeszélyes évszakok”, hogy egyfolytában ő szerepeljen, csupán egy kiindulási tétel, más néven állatorvosi ló.

Rajta azt lehet vizsgálni, hogy az emlegetett főpapnő után – akit bízvást nevezhetünk az első liberálisnak, sőt, ha nem vigyáz, még sorosista is lesz ezzel a túlhangsúlyozott egóval – az emberi faj törzsfejlődése hogyan torpan meg kies hazánkban, sőt, egyenesen vissza is fordul. Az orbánizmus ideje alatt ugyanis azt tapasztalhatni, hogy az ego megszűnik létezni, és csordaszellemé változik.

Ennek élő bizonyítéka Balázs direktor, s innentől, mivel írásunkban betöltötte a neki szánt szerepet, felejtsük el, mert nincs is igazán. Ennél érdekesebb, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az a trutymó, amelyben föloldódik kétmillió honfitársunkkal együtt. Ez ugyanis a rendszer leglényege, értük és belőlük van, mert ha jól megrázzuk és elkeverjük, akkor például kibukik belőle a putnoki polgármester, mint zsinórmérték.

Ez a Tamás Barnabás például így ábrándozott a széles közönség előtt: „Gyurcsányt a seggem egyik felére, Vonát meg a másik felére rajzoltatom és hagyom, hogy rugdossák. Maximum fájni fog, de megéri, mert oda valók. A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lófaszt fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő.”

Tavaly ősszel meg egy ünnepinek szánt beszédben akasztatni óhajtott, és ezzel voltaképp hallgatóságának legbensőbb óhajait és vágyait öntötte kéretlen szavakba. Hiszen nekik viszket a gombás tenyerük, ők fenik az esernyőiket és ők vágnának rendet a káoszban savat öntve a mai Endéhuannák képibe. Ezzel csupán azt föstöttem le, mi az, aminek oly jó része lenni.

A katyvasz másik, de kellőképpen el nem hanyagolható része a vallásos révületbe dermedt egyedek összessége, akik most már megint imaláncot indítottak, amelyet egészen április nyolcadikáig fognak csörgetni. Felhívásukból megtudhatjuk, hogy minden nap este nyolckor kell könyörögni Orbán Viktor miniszterelnökünkért, hogy a jó Istenük segítse szolgálataiban, amelyet a magyarságért vállalt.

Voltaképp ez törvényszerű. Ha belegondolunk, Hitler bácsinak is elég volt hat év hatalmon, hogy az összes germánból kihozza az állatot. Ehhez képest a mi Führerünk már nyolc plusz négy éve uralkodik, és minden jel szerint folytatja is. Ám mindebben csupán az a lehangoló, hogyha te is, drága olvasó, nem alélsz el, hogy oly jó ennek része lenni, akkor ki fognak csinálni teljesen, mert ezt követeli a diktatúra szerves fejlődése.

Mégis úgy vélem, tiéd a gyár, magadnak építed. És most engedd szabadon a képzeleted.

Victor Schopenhauer és Leslie Orbán

Én nem tudtam, hogy miniszterügynök úr ekkora országos cimbi ezzel a Leslie Mandokival, pedig de. Most is, midőn egyetlenünket királlyá koronázták bajor alattvalói, a pestisrácoknak meg ettől orgazmusuk lett spontán, ez a Mandoki legott Münchenbe szaladt odahagyva a dobjait meg mindent, hogy kandalló tüze mellett, pipával a szájakban, takaróval a bütykös térdeken, mint az kivénhedt prófétákhoz illik, Kant kategorikus imperatívuszáról cseréljenek eszmét.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

Utazás az éjszaka mélyére

Orbán Viktor, mint valami eltévedt és megzakkant UFO, ott imbolyog fasizmus és nácizmus között, addig-addig, míg végleg alá nem hullik a mocsokba. Nem lenne ellenére ez sem, ha a trónját kis időre biztosíthatná vele, amiből kitetszik, hogy elvei, eszményei nincsenek és soha nem is voltak. Egy dolog létezik csupán, a hatalom hisztérikus akarása.

Tegnap újra a nácikokkal kokettált, amikor új fogalmat vezetett be az amúgy is lesilányult magyar politikai közbeszédbe, ez pedig a migránsmentes övezet. Ő így álmodozik országáról, amelybe viszont jó pénzért ezrével engedi be a bizonytalan hátterű, ámde fizetni hajlandó organizmusokat, új értelmet adva a régi szólásnak, és így módosítva azt: pénz beszél, Orbán ugat.

Ez a migránsmentes övezet, ez különös rezonanciákat kelt az emberben. Még hangzásában is hasonlít a CMÖ-re, ami ugye a bájos magyar nácikok cigánymentes övezetét takarja, és használatban is volt (van) kies hazánkban. Felidézi ugyanakkor a zsidómentes övezet szépemlékű eszmeiségét is. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen jönnek a választások megint, a Jobbik pedig báránybőrbe bújt, ezért megkezdődött a kemény mag szipkázása.

2002-ben is ez volt, amikor egészen a Washington Postig gyűrűzött az alábbi Orbán mondat: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Ezt az életteret fordították Lebensraumnak akkor érzékeny gyomrú libsibolsik, mert olyan áthallásos a fogalom. Tizenöt éve még annyi gerinc volt a Pártban, hogy tiltakozott a „ferdítés” miatt, mondván, Orbán nem használta Hitler inkriminált kifejezését. De bárhogyan is forgatjuk, az élettér az Lebensraum, ami finnyás orrú emberekben messzi gondolatokat ébreszt, pedig Orbán már akkor is csak a magyar nácikkal pettingelt.

Mint most is, ami egy virtigli fasisztától egyáltalán nem meglepő. Fasiszta államban élünk, mint azt már számosan kifejtették és elmagyarázták előttem. Mussolini adja a mintát, aki jótét lélek számos egykori kommunistát tömörítő szélsőjobboldali szervezete élén a kommunisták elleni harcot tűzte céljául a maga idejében és ismeretes végkifejlettel.

A „harc” szó azonban nem csak politikai, hanem valós jelentésében is értendő volt nála, a fasiszta párt félkatonai különítményei ugyanis nem riadtak vissza az erőszaktól és a terrorakciótól sem. A fasiszták megjelenésével a politikai élet egyre erőszakosabb és kaotikusabb lett, Mussolini pedig éppen erre a káoszra építve erősödött meg, szervezetét a rend pártjának állítva be.

Hát nem ismerős? És ugyan ezt röhögve írom le, de a tébolyult szemű és ordító nyugdíjasok képében megvan már Orbán SA-ja is. Ők voltak azok a bájos önkéntesek, akik teherautókkal érkeztek rendet tenni, sípszóra leugráltak, megruháztak pár komcsit és zsidót, majd újabb sípszóra el is tűntek. És gondolhatunk éppen a „Kabaré” című filmalkotás aluljárós jelenetére is.

Minálunk buszokkal hozzák az esernyővel rendet vágó elvakultakat, kicsi ország kicsi nácijait. Viszont Orbán útja nyílegyenes. Először Berlusconi Forza Italiáját nyúlta le, aztán felépítette Mussolini országát, most pedig náci fogalmakkal operál. A sorminta végén a náci állam következik, a veszélyesnek tartott Jobbik már ott billeg a betiltás küszöbén, a cigány-, zsidó-, és migránsmentes övezetekkel pedig az egyatáborból árják válnak legközelebb.

„A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai.” Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik Louise-Ferdinand Céline „Utazás az éjszaka mélyére” című regénye. Ha ebbe belegondolunk, világos lesz, ez az írás mért kapta a regény címét. Egyáltalán nem virágos jókedvemben, és nem is azért, mert érdek nélkül tetszik.

Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.

Kampec dolores XLIX. – Legkisebb Hitler

Miután Béla kellőképpen és a maga módján örvendezett május első napjának, stroke-ot sem kapott, mint ahogyan a fröccsök ura feltételezte, és magányából is kivonszolták a sárga pillangók, az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba.

Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt, és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel odahagyott légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Heineken csillag és tekerőlevél

Hogy Lázár miniszter nem teljesen épelméjű, az eddig is tudtuk, most azonban újabb bizonyságát adta ebbéli csökkent képességeinek. Az Igazi Csíki Sör vs Heineken vitában most az önkényuralmi jelképek ütőkártyáját vette elő, mondván, Hollandiában se lehetne horogkeresztes logóval ellátott sört árulni.

A miniszter az általa is jegyzett előterjesztésről szólva kijelentette, indítványuk elsősorban azoknak az emberi méltóságát védi, akik a nemzetiszocialista, illetve kommunista jelképek kereskedelmi használatakor sértve érzik magukat. Nézzük akkor meg ezt közelebbről.

A Heineken-emblémában olvasható „e” betűk az erő és az egység kifejezői, a piros csillag motívum pedig a középkorból ered. A csillag sarkai a levegőt, a tüzet, a földet és a vizet, továbbá egy mágikus ötödik elemet, a főzet minőségét jelképezik.

A zöld szín a sör és alkotóelemeinek természetes eredetére utal és életerőt sugároz. A céget egyébként 1863-ban alapították, amikor még sehol nem voltak a kommunizmus áldozatai, igaz, Lázár miniszter sem.

Nézhetjük ezt az egészet más aspektusból is. 1923 novemberében Hitler bácsi a müncheni Bürgerbräukellerben végrehajtotta a maga sörpuccsát (Hitlerputsch), amely egészen közönségesen a fennálló halamat akarta megdönteni, a végkimenetelt ismerjük. Bár a pártját betiltották, a Bürgerbräu nevű habzó italt nem, pedig a későbbi Führer haverjai biztosan azt szlopálták. A bajuszos nem, ő csak bambit ivott.

Mindebből az következik, még az oly nemes ál-nemzeti érzelmektől áthatva sem kellene baromságokat beszélni, bár az megy enélkül is, másrészt meg, mielőtt az ember nekilát pofázni, nézzen utána tárgyának, amivel a nagyérdeműt meg akarja örvendeztetni.

Így például, a szvasztika, amelyet máma horogkeresztként ismerünk egy böszme eszme nyomán, egyike a legősibb jelképeknek, számtalan kultúrkörben használták. Jelentése Indiában, az Indus menti Mohendzso Daro kultúrában (i. e. 2500-1500) jó szerencse, míg Kínában halhatatlanság volt. A magyar népművészetben is előfordul, tekerőlevél néven.

A szvasztika a hinduizmusban szent jelnek számít, megtalálható a hindu templomok számtalan részén, oltárokon, képeken. Használják az esküvőkön, fesztiválokon, ceremóniákban, házakon és átjárókon, ruhákon és ékszereken, járműveken, még az ételdíszítésekben (például torták tetején) is. Na, akkor most mi van, miniszter úr?