Kategória: béla

Kampec dolores XLIX. – Legkisebb Hitler

Miután Béla kellőképpen és a maga módján örvendezett május első napjának, stroke-ot sem kapott, mint ahogyan a fröccsök ura feltételezte, és magányából is kivonszolták a sárga pillangók, az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba.

Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt, és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel odahagyott légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Kampec dolores XLVII. – Eszmélet

Béla ugyan a szájával befejezte az innen-onnan előrángatott verssorok skandálását, de a szemén látszott, hogy nem hagyta abba. Nem is tehette, ez volt az egyetlen fegyvere a harangzúgás ellen, a pajzs, amit a kongás és zilált tudata közé állíthatott, hogy ne őrüljön meg még jobban, mint amennyire sikerült neki, amióta rájött, hogy a világ és ő sehogyan sem passzolnak össze.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is forradalmár volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg megőrül.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé állította, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, és amikor bejött egy olajos hajú, hagyma szagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Kampec dolores XLIV. – Isten szaga

Béla, amióta újra fölfedezte a szabadságot, amelyet nem is igazán a tavasz adott meg neki, hanem az önmagában fölismert ősz a tejmeleg lankáival, akkor érezte meg, hogy megérkezett erre a világra visszavonhatatlanul. Hirtelen hatalmasan erősnek érezte magát, és egészen olyannyira, hogy rájött, a fröccsök ura kezén föllelt barna foltok nem az elmúlás féreglyukai, hanem egy végtelen nyaralás felszabadító kezdete csupán, amikor mindenféle faktorok nélkül lehet a Nap elé járulni annak veszélye nélkül, hogy elolvadnának a szárnyai. És jó volt ez nagyon.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.