Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Kampec dolores LXV. – Irén

Ahogyan a betakargatott öreg magában az Urat dicsérte, hangosan pedig valaki ismeretlen és bizonytalan, csak az emlékeiben vagy a tölgyek alatt létező Irénnek adott hálát, hogy megmenekült a fagyhalál elől, pedig nem is tudott róla, Béla már a kocsma asztalán dobolt nyugtalan ujjakkal, és nem tudta, miért szállta meg a zizgés, amikor pedig minden remekül adott volt ahhoz, hogy aeterno modo szemléje a világot, amely filozopteri létállapot leegyszerűsítve azt takarta, hogy mindenki bekaphatja. Bár ilyet ki nem mondott volna soha, csak gondolta erősen.

A kakas szava, amely arra volt teremtve, hogy harsogásával előhívja a fényt, és ezzel vackaikba parancsoljon vissza minden ártó vagy együgyű szellemalakot, akik már semmiben nem hittek, mert tudták, hogy suhanó létük is véges, ezért sivalkodtak minden éjszaka, ezúttal nem a Napot görgette elő a Föld pereme alól, ahol izgága Jézusok lóbázták a mocskos lábukat, hanem valahonnan a göncölök közül ködöt szipkázott alá, hogy borongós gomolygásával betakarja a falut, amiben csak a kutyák ugatása hallatszott a mélyből, és az öreg elhaló hangja, amellyel Irént szólongatta a veszedelemben.

Valahogy átderengett a nyálas masszán a Hold, akárha megrágott tejfölös lángos, a farkasok vonyító istene, amely ebben a Walpurgis-éjben nem tengereket cibált magához, mint koszló mágnes, hanem madeleine lett Béla szívében, amelyik most épp a Szentháromság szobor tövében lüktetett, abban mártózott meg a vibráló korong, és a sistergő gőzökből, amelyek felszálltak belőle, az égre íródott megint, hogy Irén. És Béla valamely irgalmatlan alagúton átsuhanva gyerek lett újra, és ott állt a konyha kövén, a piros fotelben pedig nagyapja ült, lagziból lábadozva, tehetetlenül és maga alá csinálva, és ő is Irént hívogatta, idézte, hogy merné ki a mocsokból.

De Irén nem jött, mert még valahol a hányások között, az eldobott menyasszonyi csokor cafatain rúgta a csárdást, mert ekkor még fiatal volt, merengő lány, aki a lakodalom őskáoszában fiatal férfiakat vacsorált a kukoricásban, amely úgy látszik, örök. Most is ott terül el a falu szélén, mint mementó, ám most nem a bűnből ocsúdó borzas fejű férfiak és elvetélt szüzek térnek benne magukhoz, miután átrobogott rajtuk a gerjedelem, hanem kék táblák meredeznek mindenki szégyenére, amelyeknek fogalmuk sincsen az életről, amely minden nyáron és minden lagzi szétokádott hajnalán ott sprickolódott a kókadozó csumák tövében, erős sóhajokat keltve Irén szája szegletéből és torka mélyéről egyszerre.

Nagyapa tehát kivárta a sorát, hogy, miután az élet megkapta, amit megkövetelt, hogy csak utána vakarják le róla a rákövült szart, amely olyan volt, mint afrikai szavannák repedezett sara a száraz évszak derekán, s miközben lókaparóval nyúzták a seggéről, a derekáról és a hátáról a masszát, fenséges tehetetlenségében kénytelen volt végig hallgatni a világ összes szidalmát, ami Irénben élete során megrekedt, és mindig az volt a mondat vége, hogy bár dögölne meg. Ezt aztán kis idő múlva nagy döbbenetekre és igen szófogadóan meg is tette, és a temetésén, ahol minden beszarás és tajt részegség megdicsőült az úrban, jóvan aptya, a koporsón való kocogtatással küldték őt a föld alá pondró eledel gyanánt az örök körforgás torkába.

Ebben az időben már Irén szemét is megülte a fátyol, s miközben apósát eregették alá az agyagba, eszébe jutott a szarvakarászós hajnal, a kukoricás, meg az olajos hajú férfi, akivel nagy örömükben két sort is letaroltak, és ez olyan messzinek tűnt az időben, mint amilyen messze valóban volt is. De ezeken a megsárgult képeken Béla még mindig kölök volt csupán, éppen ezért csak nehezen folytak alá a ködökből, mint valami elveszett de megkerült dagerrotípia, hogy aztán hangosfilmre váltson, Béla pedig fess fiatal férfiként a nagyváros bűnös kocsmájában igya az asztal alá magát annyira, hogy szirénázó rendőrök érkezzenek a vadnyugati ivóvá váló csehóba rendet gumibotozni, ami mozit Béla a pult alól lesett, mert Irén odarejtette a szervek haragja elől, mert vénülve ott volt csapos, hogy életben maradjon még egy kis időre.

És azon az éjszakán történt az is, mielőtt még kezdetét vette volna a gyalázat, hogy Irén a szénaboglya fejével, kopott, sárga haja alól, a ráncok közül kipréselte magából közelítő vénsége elől menekülve egyetlen vágyát, beleordított hát a borszagú létbe, hogy férfit akarok, de senki nem hallotta meg. Aztán elhaló hangon ismételte az elemi ösztönt, a férfi utáni óhajtozását, amikor elcsattantak az első pofonok, az asztal alá söpörve a mocskos poharakat csak úgy, mint Irén még foltosabb vágyait, amellyel a kukoricásba iramodott volna, nem bánva azt sem, ha újra az apósáról kellene szart vakarnia, mert az élet akarása erősebb ezek szerint, mint a vele járó undor. De ez az elhaló hang nem is Irénből jött, hanem valahonnan az idők mélyéről.

Együtt rezgett az ősrobbanással, vele száguldott atomonként meggörbülve a térben, és ez tört elő szupernovaként a fagyni készülő öregből, ez hajtotta a műanyag dömpereseket, a duplagyűrűsöket, a jelen Irénjeit, ezt sóhajtozták elő a bánatos szemű fiatalasszonyok, akik már nem ismerhették a kukoricások örömeit, és ez az erő hajította minden reggel a traktoristákba a felest. Béla a ráismeréssel azonmód tért magához Irén igézetéből, aki kajla módon megmutatta neki a régóta hiába keresett Istent. De a bádogbános rohadt harangja megkondult, ettől megrepedt a köd, a kutyák megnémultak, a falu pedig visszatért a festett világba, a fából faragott Krisztusok közé. – Minden hazug, mindent szabad. – Ezt mondta Béla hidegen, a fröccsök ura pedig a pohár után nyúlt újratölteni azt.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

Kampec dolores XLIV. – Isten szaga

Béla, amióta újra fölfedezte a szabadságot, amelyet nem is igazán a tavasz adott meg neki, hanem az önmagában fölismert ősz a tejmeleg lankáival, akkor érezte meg, hogy megérkezett erre a világra visszavonhatatlanul. Hirtelen hatalmasan erősnek érezte magát, és egészen olyannyira, hogy rájött, a fröccsök ura kezén föllelt barna foltok nem az elmúlás féreglyukai, hanem egy végtelen nyaralás felszabadító kezdete csupán, amikor mindenféle faktorok nélkül lehet a Nap elé járulni annak veszélye nélkül, hogy elolvadnának a szárnyai. És jó volt ez nagyon.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.