Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.

Kun Béla konzultál

Homok került a gépezetbe, esetleg szar a propellerbe – filozófiai nézet vagy mocskos-száj gusztus szerint -, de Pártunk, kormánynak maszkírozva magát boldog, boldogtalannak küldözgeti az ő nemzeti konzultációját nagy kíváncsiságában, illetve ganajságában. Ezek közül is lehet kedv szerint választani.

Így eshetett meg, hogy már Kun Bélát is kérdezgetik Sorosról, aki Kubatov et. listája szerint a Szugló utcában lakik. Őt már rég elvitte az ördög, de az ott lakók szerint nem először érkezik számára levél, így valahogy dicséretes ez az állhatatosság, másfelől közelítve Pártunk kitörölheti az arschát a névsorával, ugyanis egy 1977-ben elhalálozott ember is kapott levelet.

Pedig mennyi-mennyi aláírás-, és más egyéb adatgyűjtés szolgált arra, hogy mindenkiről mindent tudjanak. Valahol azért működik is a rendszer, ennek ékes bizonyítéka, hogy én például még egy megveszekedett levelet sem kaptam a NER-től, ami miatt meg is sértődhetnék, mert csorbulnak a tájékozódáshoz való állampolgári jogaim, és nem tudhatom meg első kézből, mi fortyog egyetlenünk fejében.

Ha én Orbán lennék, aki hála Istennek nem vagyok, akkor tökön rúgnám a listákért felelős Kubatovot, mert amióta belefeledkezett a Ferencvárosba, eléggé trék ezek az adatok, mint az a föntebbi esetekből is kitetszik. Viszont egyik sem tanulságok nélkül való.

A vereséget nem tudják elismerni, ezt az is mutatja, hogy a ’77-es eset kapcsán a Kádár-éra nyilvántartásait szidják a bennfentesek, ami nyomán az a kérdés merül föl az emberben, honnan a búbánatból jutottak ehhez hozzá. A másik meg, hogy Kun Béla vélelmezett címét melyik kisujjukból szopták.

Az viszont, hogy kíváncsiak az ő véleményére, egyáltalán nem meglepő, voltaképp egy tőről fakadnak, így a levélbéli szeánsz lehet tudatos is, vagy pedig Freud mesternek van oka csupán mosolyogni. Választ a néhai népbiztostól biztosan nem fognak kapni, ahhoz a kommunarkai kivégzőhelyre kellett volna címezni az érdeklődést, ahol a mi Bélánkat a haverjai kifasírozták, mert jóban volt Trockijjal

Választ helyette magam vagyok kénytelen adni, és az nem egyéb, mint golyót a sorosistákba, vagy kötelet nekik. Béla ehhöz értett, a hajdani Tanácsköztársaságban elrendelt párszáz kivégzése kutyafasza volt a krími ténykedéséhez képest ugyanis, ahol uszkve hatvanezer tatárt küldött/küldetett a másvilágra, így szolgálva Kobát, aki meg őt iktatta ki 1938-ban. Szugló utca, röhej.

De, mint látjuk, az orosz szál nála is erősen élt, más kérdés, hogy Lenin apánk egy vele való beszélgetésben tucatszor nevezte őt félkegyelműnek. Igaz, legalább a pofájába mondta. Ez azért lehet érdem, mert manapság például senki sem tudja, hogy midőn a mi Orbánunk odahagyja Putyin dácsáját barna nyelvvel, ez a karate-kölök milyen jelzőkkel illeti ezt a mi egyetlenünket, és ezt soha nem is fogjuk megtudni.

Ha mindebbe belegondolunk, a párhuzamosságok és ismétlődések nagyon jól működnek, amit felfedezhetünk Kosztolányi Édes Annájában is:

„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték…”

A fukszokon kívül mintha Orbán nézne le erről a gépről, és erről ennyi elég is. Mindezt azért kellett kényszeresen elmesélnem, hogy megvilágítsam a mi konzultációnk mocskosságát, amelyben Kun Béla véleményét kérik, hogy megerősítsék a hitüket, és megalapozzák a téboly politikáját.

Röhej, és sírás.

Emlékezőn és okádva

A rendőravatáson Orbán Viktor kijelentette, hogy megállította a népvándorlást, majd a friss húsok jó részét egyből elküldte határt őrizni, hogy csak az jöhessen az országba, aki a cimboráknak tejel, hogy majd a miénkből fizesse vissza óriási veszteségekkel, mert ki van ez találva.

Olyan volt ez az egész, mint ’41 novemberében a Vörös téren, ahol is a katonák elmasíroztak a generalisszimusz előtt, és a parádé után nem valami tavernába indultak vodkát szopogatni, hanem a frontra, hogy leginkább hősi halált haljanak. Ezek a mieink nem a Panzergruppe 3, hanem uszkve hét-nyolc menekült ellen küzdenek, és bele sem pusztulnak, csak a lelkük.

Ahogy itt van nekünk ez a globális felmelegedés, amely számos más öröme mellett a Föld nevű bolygó egyes vidékein elsivatagosodást fog okozni, úgy üli meg a magyar nem köztársaságot a szellemi ótvar, mert ez alkalommal is megmutatkozott, hogy a mi Kobánknak immár, hogy izmai lazulnak, más mondandója voltaképp nincs is.

És tényleg, hozzá már hűtlenek lettek a szavak, és agyának holdvilágát két szóval – migráncs, Soros – le lehet írni, illetve ezek mulatságos permutációival, amely elmebéli horizont azt mutatja, hogy megülte a futóhomok. Viszont ez a szint sajnálatosan elégséges az egyatábornak, mint a Józsinak is a szomszédban, aki némely delírek közepette azt kiáltja, hogy „Viktor az Isten!”, amúgy viszont nem nagyon érteni, mit beszél, mert makogásának értelme egyáltalán nincsen.

A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.

Itt, minálunk, vidéken is, az új „elit” azt visongta a színházbotrány kapcsán, hogy neki könnyű darabok kellenek. Tényleg így van. A „Falu rossza” például most épp szénné nyerte magát a POSzT-on. És amikor már másodjára láttam az emberi létezés különös dimenzióit bemutató borzongást, és hazatérve a Józsi megtudta esti kirándulásom okát, ismereteit azzal nyugtázta: „Abban cimbalmoznak, ugye?”

Végül is, igaza van, a világot így is fel lehet fogni, de amikor ez a szint válik zsinórmértékké, akkor az ember leginkább sikítana, vagy menekülne, ha van neki még hová.

Most, június elején készült egy felmérés, amelyben azt az eredményt dobta a gép, hogy több mint egymillió ember tervezi, hogy emlékezőn és okádva tántorog el innen messze, és az okok között a Fidesz-kormány és Orbán Viktor már előkelő helyen szerepel. Ennyit a londoni mosogatásról.

Mintegy félmillió polgártársunk már úgyis odavan, s ha még ez a milliónyi is útra kel, akkor itt tényleg nem marad más, mint sivatag, lárma, durva kezek, és azok, mint én is, akik nem tudnak már hová menni, mert öregek, sánták és süketek.

Ha ez így lesz, és mért ne lenne így, akkor másfél milliónyi szavazat elvész, miközben a határokon túlról újabbak érkeznek, és végleg elér minket az az új középkor, amelynek most tartják a bokrétaünnepét. Mindebben pedig a szellemi vigyázállás a legelborzasztóbb, mert jönnek a cimbalmos Józsik, ránk szabadítva az abszolút nulla fokot, ami – 459,67 Fahrenheit, és ugyan soha nem érhető el, de már a közelében is megszűnik az atomok és molekulák mozgása, hogy ránk szabaduljon az elfajult anyag.

Nem miden Orbán, nem minden Putyin

Ezért megint le leszek kommunistázva, de egye rosseb. Úgy tűnik, nem csak Balog tiszteletes képes túltolni a biciklit, hanem tudatlan zsenge ifjúságunk is, aki lányos zavarában és túlzott buzgalmában most a butaság bátorságával a Szabadság téri szovjet emlékművet föstötte le víz alapú narancssárga festéket tartalmazó lufibombákkal, ami meglátásom szerint nem igazán komilfó cselekedet.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.