Látni, azt nem kell annyira

A friss, ropogós, még át sem adott Puskás Stadion egynémely olcsó helyéről nem igazán látni a küzdőteret. Magyarán, az egyetlen funkció, amivel egy stadionnak rendelkeznie kell, hogy abban meccset lehessen nézni, nem működik. Mintha az autónak hiányozna egy kereke, a televíziónak pedig csak hangja lenne. Jóvanazúgy, közölte a Magyar Labdarúgó Szövetség a hiányosság okán, nem kell ahhoz látni, hogy szurkoljon az ember. Ez, polgártársak, a tiszta, naturális hit, a tárgy nélküli rajongás és a reménytelen szerelem elegye, a haza a magasban, ahogyan bucskázik lefelé. Na, ugye.

Még Micimackó fejtette ki abbéli bölcsességét a pagonyban, hogy sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk, ami a vegytiszta taoizmus, hogy az ember – mackó, Malacka, Füles és a többi – csak van. Csupán létezik, és hagyja, hogy a dolgok történjenek vele. A Magyar Labdarúgó Szövetség legyintése, hogy nem baj, szurkolni vakon is lehet, ha nem is látjuk, minek szurkolunk, lehetne ilyen lemondó bölcsesség, belenyugvás, hogy a világ átfolyik rajtunk, s így válunk eggyé az Univerzummal. Lehetne ilyen micimackós, távoli filozófia, merengés a fövenyen, de sajnálatosan mégsem az.

Valami egészen más. Ez az oly jó ennek része lenni rajongása, ahogyan Balázs Péter valahai színész, most pedig örökös NER direktor sóhajtott fel – mint emlékezhetünk -, amikor feloldódott Orbán Viktorban. A magyar jómunkásembertől is a Balázs Péter féle-fajta szervilizmus elvárt tehát, amikor semmit sem lát a nyüves pénzéért. Jóvanazúgy, oly jó ennek része lenni, egynek lenni az arctalan tömegből, ütemesen tapsolni, talpainknak egymásra lépni, kinyílni, akárha pitypang, szurkolni magáért a szurkolás öröméért, örülni naturálisan, hogy van a stadion, ha el is baszták. Éljen és virágozzék a NER.

A Wembleyt is átépítették nemrég, és hétszázmillió fontba került, ellenben közel harmincezer emberrel több fér bele. Árfekvésében szinte azonos Orbán piramisával, mégis egészen más. Ennek a stadionnak lánykorában, amelyben a nagy magyar diadal megtörtént, volt egy hangrobbanása, egy mellen ütő moraja a játéktér közepén, amitől az ellenfél összefosta magát. A nézők hangja sűrűsödött ott össze, amit ebben az újban is meg kívántak őrizni. Igen ám, de ha koncertet rendeznek benne, ez a tulajdonság a nézőtér egyes részein visszhangosodást okoz, ami nincsen jól, mert az élmény így kárt szenved.

Akusztikai szakemberekkel addig-addig farigcsálták a nézőteret, pár fokkal elfordították az egyik üvegfalat erre, a másikat arra, míg az ütős nézői ordítás, a gitárszóló, semmi nem szenved benne csorbát, minden tökéletes az utolsó pisszenésig. Nálunk meg nem látni a pályát. Olcsó poén lenne most a kultúrák különbözőségén élcelődni, de aki látott már Liverpool meccset, hallotta a You’ll Never Walk Alone-t, tudja miről beszélek, pedig nem is erről akarok igazán. Hanem arról, hogy az nem a szotyola bánatosan sercegő hangja a vezér szájában, hanem a futball ünnepe.

És ez a kettő így együtt, hogy a Puskásban nem látni a labdát sem, míg odaát még arra is figyelnek, mit és hogyan hall az ottani jómunkásember a pénzéért, megint egy szimbólumba rendeződik, amitől az ember lemondóan legyint most már csupán. És ahelyett, hogy szétragoznám a királyság ellenére masszív demokrácia, és a nevében demokrácia, ámde mégis feudális társadalmi berendezkedés közti különbséget, amely ím, a stadionok funkcionalitásában is megmutatkozik, adok egy mesebeli képet megint csak Füst Milántól házi feladatul. Hogy mire gondolt a költő, amikor ezt elibénk tárta, és, hogy mi a tanulság az egészből stadion, Orbán és a kismaci rojtos farka vonatkozásában, tekintettel a krumpli árára. Íme:

“…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett.
– De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem.
– És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle.
– Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak.
– Úgy, úgy, ez a képzelet nagy adományából folyó átok, – mondottam én, aztán elgondolkodtam s ő hagyott hallgatni…”

Ennek oly jó része lenni

A valahai színész, Balázs Péter feloldódott Orbán Viktorban. Az aktus akkor történt meg, amikor egy kampányvideóban megtette a címmé emelt vallomást, és írjuk le még egyszer, hogy el ne feledjük, azért: „Ennek oly jó része lenni”. S emellett pláne, amikor kiejtette a száján a szakrális szót, fénnyé emelve mintegy: „kormány” – még hajlongott is, mint valami csámpás gésa.

Ekkor történt meg az, ami a Szellemirtókban kudarcot vallott. Ha emlékezünk, ott a kalimpáló kisded testébe igyekezett beköltözni a gonosz, hogy eggyé váljon vele s új életet nyerjen. A filmben perszehogy győzött a jó, és aztán boldogan éltek az idők végezetéig. Balázs Péternek viszont nem volt ilyen szelleműző stukkerje, így elveszítette azt, amit Enhéduanna négy és félezer évvel ezelőtt megszerzett: a személyiségét.

Ez az Enhéduanna akkád hercegnő volt, emellett Nanna holdisten főpapnője Ur városában, és sumér nyelven írt himnuszokat. A kultúrtörténet azért tartja őt számon, mert egyrészt költeményei a világirodalom legkorábbi fennmaradt emlékei, de ennél lényegesebb, hogy ő volt az első, aki aláírta azokat. Ez volt az a pillanat széplelkek szerint, amelyben az ember kiemelkedett az arctalan tömegből, és bátran szembenézett a veszedelemmel, amit úgy hívnak: én.

Erről a kiváltságról mondott le Balázs Péter, és massza lett belőle. A folyamat már 2002-ben elkezdődött, amikor az istenség veresége feletti csalódásában a polgári körök akolmelegében keresett védelmet, és bevallása szerint meg is találta. Viszont ez itt nem a „Szeszélyes évszakok”, hogy egyfolytában ő szerepeljen, csupán egy kiindulási tétel, más néven állatorvosi ló.

Rajta azt lehet vizsgálni, hogy az emlegetett főpapnő után – akit bízvást nevezhetünk az első liberálisnak, sőt, ha nem vigyáz, még sorosista is lesz ezzel a túlhangsúlyozott egóval – az emberi faj törzsfejlődése hogyan torpan meg kies hazánkban, sőt, egyenesen vissza is fordul. Az orbánizmus ideje alatt ugyanis azt tapasztalhatni, hogy az ego megszűnik létezni, és csordaszellemé változik.

Ennek élő bizonyítéka Balázs direktor, s innentől, mivel írásunkban betöltötte a neki szánt szerepet, felejtsük el, mert nincs is igazán. Ennél érdekesebb, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az a trutymó, amelyben föloldódik kétmillió honfitársunkkal együtt. Ez ugyanis a rendszer leglényege, értük és belőlük van, mert ha jól megrázzuk és elkeverjük, akkor például kibukik belőle a putnoki polgármester, mint zsinórmérték.

Ez a Tamás Barnabás például így ábrándozott a széles közönség előtt: „Gyurcsányt a seggem egyik felére, Vonát meg a másik felére rajzoltatom és hagyom, hogy rugdossák. Maximum fájni fog, de megéri, mert oda valók. A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lófaszt fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő.”

Tavaly ősszel meg egy ünnepinek szánt beszédben akasztatni óhajtott, és ezzel voltaképp hallgatóságának legbensőbb óhajait és vágyait öntötte kéretlen szavakba. Hiszen nekik viszket a gombás tenyerük, ők fenik az esernyőiket és ők vágnának rendet a káoszban savat öntve a mai Endéhuannák képibe. Ezzel csupán azt föstöttem le, mi az, aminek oly jó része lenni.

A katyvasz másik, de kellőképpen el nem hanyagolható része a vallásos révületbe dermedt egyedek összessége, akik most már megint imaláncot indítottak, amelyet egészen április nyolcadikáig fognak csörgetni. Felhívásukból megtudhatjuk, hogy minden nap este nyolckor kell könyörögni Orbán Viktor miniszterelnökünkért, hogy a jó Istenük segítse szolgálataiban, amelyet a magyarságért vállalt.

Voltaképp ez törvényszerű. Ha belegondolunk, Hitler bácsinak is elég volt hat év hatalmon, hogy az összes germánból kihozza az állatot. Ehhez képest a mi Führerünk már nyolc plusz négy éve uralkodik, és minden jel szerint folytatja is. Ám mindebben csupán az a lehangoló, hogyha te is, drága olvasó, nem alélsz el, hogy oly jó ennek része lenni, akkor ki fognak csinálni teljesen, mert ezt követeli a diktatúra szerves fejlődése.

Mégis úgy vélem, tiéd a gyár, magadnak építed. És most engedd szabadon a képzeleted.