Ki az, aki integet?

Tegnap Szombathelyen átadtak egy darabka járdát. Szép sima lett, alkalmas arra, amire való, hogy ne szegjék a nyakukat az emberek rajta, ha rámerészkednek valami különös kalandvágy miatt. Járdát, bicikliutat, Várkert Bazárt naponta többet is adnak át Neriában fúvószenekarral, lacikonyhával és egy fél pártalapszervezettel fűszerezve, alapköveket is tucatjával tesznek le, hétfőtől péntekig mindig. Már lépni sem lehet a sok alapkőtől, avatástól, minden pártmufti zsebében olló lapul, hátha belebotlik egy nemzeti színű szalagba, amit vagdosni lehet, de úgy, hogy közben a kamerába villantja a protkóját.

Ellenben tegnap Szombathelyen egy kilencven éves bácsi vágta át a szalagot a járda fölött, aki abban a házban lakik, ami előtt megújult a flaszter. Ilyképp nem is átadta, hanem birtokba vette, nem kegyként kapta meg méltóságos uraiméktól, hanem nyugtázta, a befizetett adóját valami számára is hasznosra költötték el. És emiatt nem kell köszönetet mondania, földig hajolva hálálkodni a fideszes csinovnyikoknak, mert nem tőlük kapta azt a nyüves járdát, hanem az útépítő munkás fabrikálta neki az ő pénzéből. Az ilyen szerződésekben a politikus csak kolonc, bohóc a manézsban, és mégis neki tapsol a sok alattvaló.

Szombathelyen ezt a gesztust az új többség gyakorolta, akik miatt hangos volt az országos sajtó, hogy helyben megfúrták a Fideszt, átvették a hatalmat, ami ím, ilyen különösségekben is megnyilvánul nagyon helyesen. Eddig ebben a városban mindent Hende Bubu adott át polgármesterrel elegyest azt az érzetet keltve az alattvalókban, hogy minden fűszál nekik, s rajtuk keresztül természetszerűleg Orbán atyuskának köszönhető. Kiderült, nem is. Nahát. Ősszel, ha az önkormányzati választások szerte az országban a remélt eredménnyel járnak, és sok helyen sikerül eltakarítani a fideszmocskot, ezek bele fognak betegedni, hogy nem avathatnak.

Már ez egy szög lesz a NER koporsójába, ha kicsi is. Ugyanis kínosan ügyel a rezsim arra, ki csilloghat a rivaldafényben, s ki nem. Ezt mutatja Szabó Bence példája is, akit olimpiai bajnokként a FIE (a vívók nemzetközi szövetsége) kijelölt a vívó világbajnokságon egy éremátadóra, ezt viszont a Magyar Vívó Szövetség elnöke, egyben a Belügyminisztérium helyettes államtitkára megtiltotta neki, mert régebben szadeszes volt. Manolisz Katszaidikisz, a FIE főtitkára azt mondta, hogy az MVSZ elnökének nincs joga ilyet kérni, de a FIE nem szeretne botrányt, ezért arra kérte Szabót, a békesség érdekében ne vegyen részt a díjátadón. Tisztára, mint az Uinó az Ursulával az élén.

Ez csak azért került ide, hogy megmutassam, magunkra vagyunk utalva nyomorúságunkban, a rendszer lebontását tehát alulról fölfelé kell elkezdeni, ilyen járdás gesztusokkal. Negyven évvel ezelőtt is, a május elsejéken az elvtársak integettek az emelvényről az ő népüknek mintegy alászállva hozzájuk a messzi magasokból, mint akiknek a nyamvadt életet, kenyeret a boltban és a penészes panelt köszönhetik, most sem járunk máshol, hanem ugyanott. CSOK-kal, családi kisbusszal és minden más ilyen lószarral perceként reklámozva a tévében, hogy tudjuk, kinek köszönhetjük a lukat a seggünkön.

Ezért vannak az összes ceremóniák is, integetések, avatások, protkók csattogása a vakufényben. S ha már Szombathellyel kezdtük, fejezzük is be azzal. Itt, minálunk a Savaria Karnevál fölvonulásán gurul mindig a császári bige is, benne az aktuális Claudiusszal, a császárral, mint városalapítóval. Moszkvában kremlinológia volt, hogy ki hol áll a temetésen, nálunk bigeológia van, hogy ki a Claudius. Tavaly – mint most Szabó Bencének az átadást -, az aktuális hatalom megtiltotta Jordán Tamásnak, hogy Claudiusként köszöntse a népet, mert nem tetszett a képe. Idén, az új idők szeleiben megint Jordán integethet, de, hogy sértődés ne legyen, lesz három másik Claudius is, csak még titkolják, kik.

Ez azt mutatja, hogy, mint a járda átadásánál, már nem csak a kiváltságosok joga császárnak lenni, hanem akárki is lehet, aki integet a népnek. Ez, ha úgy vesszük, a Mahájána buddhizmus megfelelője, ami eszme arra tanít, hogy az utolsó csavargóból is lehet megvilágosodott, minálunk pedig bárkiből válhat Claudius, ha csak kis időre és játszásiból is, és így van ez jól. Nem egy nagy dolog, amit itt előadtam, csupán arra szerettem volna utalni, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát a világban. Viszont ezt a keveset kizárólag úgy lehet elérni, ha a fideszmocskot eltakarítja az ország az üdvözülés útjából. Helyi szinten erről szól majd az elkövetkező két hónap, s mondhatnám azt is nagy pofával, hogy vigyázó szemeiteket Szombathelyre vessétek. De nem mondom mégsem.

A lelkünkkel hálni

Egyszer csak megjelent Szilvásváradon a koronás, fából faragott Orbán, mint vásárfia. Kép formátumban már találkoztunk vele, fröccsöntve is, bohócsipkában úgyszintén, ilyennel és így még nem. Ezért hát meg is szólalt a bennem lakozó dagadt, szemüveges óvodás, és elnyújtott birkahangon azt mondta: anya, már csak ez hiányzott.

Mindeközben pedig zajlik a kultúrharc egészen alpári módon, és úgy tűnik, a birodalom kiépítésének az a szakasza érkezett el, amikor kánonba foglalják a csökött agyú alattvalók számára, mit kívánatos látniuk, hallgatniuk, olvasniuk, ha szükséges ilyesmi a munka alapú társadalomban egyáltalán. Bár a munkadalok oldják a szalag melletti összeszerelés monotóniáját már a barlangrajzok kora óta, az ilyesmi tehát hasznos lehet csakis.

Vannak ebben a tébolydában nemkívánatos személyek. De most ne olyanokra tessenek gondolni, akik kiállnak az utca kövére, és egy lángoló karácsonyfával az égre írják a szívük óhajtását, hogy Orbán takaroggy. Vagy nem is pörformanszoznak részegen, mint a bukott pénztáros, és firkálnak hülyeségeket hirdető oszlopokra, hogy Orbán egy geci. Extrém sportokat kevesen űznek, mert a lábak törékenyek.

De és például itt van nekünk a végeken egy Jordánunk, akinél jámborabb embert nem nagyon cipelt a hátán a Föld nevű bolygó, ám mégis szálka ő a narancsbagázs szemében olyannyira, hogy már nem is bigázhat. Ilyen római harci szekéren szokott ő Claudius császárnak öltözve integetni a Savaria Karnevál népének már az idők kezdete óta, most már annak is büdös. Vagy rosszul áll a szeme neki.

A mi dadogós polgármesterünknek ugyan annyi esze nincs, de még az is lehet, hogy Claudius császár, aki ezt a szarhalmot megalapította, amit máma Szombathelynek hívnak, nem fér bele a keresztényi irányba. Orbán még ki sem mondta igazán, de itt, minálunk már az utcaköveket is Szent Márton szarta, a fideszhülyék szeme ájtatosan fönnakadt, és csak vetik a keresztet, meg fújja a seggük a böjti szeleket.

Ilyen tömjénszagú városban persze, hogy nem fér meg például Alföldy, akit ez a Jordán mindig rendezni hív, az irány ellenére. Hogy ebből olyan előadások születnek, mint az elmúlt évadban a Salemi boszorkányok, amitől mindenki állva hugyozott, és minden bizonnyal megkapja az év legjobb előadása díjat a kritikusoktól, az az orbánharcosokat nem igazán zavarja. Sőt.

Azoknak az ilyesmi túl nehéz, mint volt szerencséjük kifejteni, ezért egy dupladoktoros tanácsnok asszony a színházban folyó munka szakmaiságát óhajtotta ellenőrizni és felügyelni. Ebből is látszik, hogy nem a magyaridők hülyült meg teljesen, csak ez a szar vállalta a feladatot, hogy rendszerbe foglalja a delíriumot, így a szórványos és helyi érdekű taplóság rendszerszintűvé emelkedhetik.

Olyannyira, hogy szinte nem is lehet belőle kimaradni, mert igyekszik vagy stigmatizálni a szereplőket, vagy a keblére ölelni és jutalmazni kéretlenül is olykor. Így járt ezen a hét végén Tóth Vera, akit maguk közé valónak ábrázolt a magyaridők, ő viszont ezt kikérte magának, s nem azért, mert ellenoldali lenne, hanem, mert sehová nem akar tartozni.

Dicséretes ez a durca és önállóság, viszont, ha most emiatt valami különös ok következtében sorra mondják le a fellépéseit, és majd készül éhen halni, vagy csomagol a kilakoltatás miatt, akkor is tökös lány lesz-e, ez a kérdés. Mert előbb-utóbb mindenki leborul. Aki meg nem, az úgy jár, mint Jordán, hogy elveszik a bigáját is. Mert a totális eluralásban nem elégszenek meg a combunkkal meg a májunkkal, a lelkünket is akarják.

Itt tartunk most, és nem épp sehol.

Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

Viszonylagos diktatúra

Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.

A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”

Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.

Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.

Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.

A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.

Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.

A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”

Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.