A lelkünkkel hálni

Egyszer csak megjelent Szilvásváradon a koronás, fából faragott Orbán, mint vásárfia. Kép formátumban már találkoztunk vele, fröccsöntve is, bohócsipkában úgyszintén, ilyennel és így még nem. Ezért hát meg is szólalt a bennem lakozó dagadt, szemüveges óvodás, és elnyújtott birkahangon azt mondta: anya, már csak ez hiányzott.

Mindeközben pedig zajlik a kultúrharc egészen alpári módon, és úgy tűnik, a birodalom kiépítésének az a szakasza érkezett el, amikor kánonba foglalják a csökött agyú alattvalók számára, mit kívánatos látniuk, hallgatniuk, olvasniuk, ha szükséges ilyesmi a munka alapú társadalomban egyáltalán. Bár a munkadalok oldják a szalag melletti összeszerelés monotóniáját már a barlangrajzok kora óta, az ilyesmi tehát hasznos lehet csakis.

Vannak ebben a tébolydában nemkívánatos személyek. De most ne olyanokra tessenek gondolni, akik kiállnak az utca kövére, és egy lángoló karácsonyfával az égre írják a szívük óhajtását, hogy Orbán takaroggy. Vagy nem is pörformanszoznak részegen, mint a bukott pénztáros, és firkálnak hülyeségeket hirdető oszlopokra, hogy Orbán egy geci. Extrém sportokat kevesen űznek, mert a lábak törékenyek.

De és például itt van nekünk a végeken egy Jordánunk, akinél jámborabb embert nem nagyon cipelt a hátán a Föld nevű bolygó, ám mégis szálka ő a narancsbagázs szemében olyannyira, hogy már nem is bigázhat. Ilyen római harci szekéren szokott ő Claudius császárnak öltözve integetni a Savaria Karnevál népének már az idők kezdete óta, most már annak is büdös. Vagy rosszul áll a szeme neki.

A mi dadogós polgármesterünknek ugyan annyi esze nincs, de még az is lehet, hogy Claudius császár, aki ezt a szarhalmot megalapította, amit máma Szombathelynek hívnak, nem fér bele a keresztényi irányba. Orbán még ki sem mondta igazán, de itt, minálunk már az utcaköveket is Szent Márton szarta, a fideszhülyék szeme ájtatosan fönnakadt, és csak vetik a keresztet, meg fújja a seggük a böjti szeleket.

Ilyen tömjénszagú városban persze, hogy nem fér meg például Alföldy, akit ez a Jordán mindig rendezni hív, az irány ellenére. Hogy ebből olyan előadások születnek, mint az elmúlt évadban a Salemi boszorkányok, amitől mindenki állva hugyozott, és minden bizonnyal megkapja az év legjobb előadása díjat a kritikusoktól, az az orbánharcosokat nem igazán zavarja. Sőt.

Azoknak az ilyesmi túl nehéz, mint volt szerencséjük kifejteni, ezért egy dupladoktoros tanácsnok asszony a színházban folyó munka szakmaiságát óhajtotta ellenőrizni és felügyelni. Ebből is látszik, hogy nem a magyaridők hülyült meg teljesen, csak ez a szar vállalta a feladatot, hogy rendszerbe foglalja a delíriumot, így a szórványos és helyi érdekű taplóság rendszerszintűvé emelkedhetik.

Olyannyira, hogy szinte nem is lehet belőle kimaradni, mert igyekszik vagy stigmatizálni a szereplőket, vagy a keblére ölelni és jutalmazni kéretlenül is olykor. Így járt ezen a hét végén Tóth Vera, akit maguk közé valónak ábrázolt a magyaridők, ő viszont ezt kikérte magának, s nem azért, mert ellenoldali lenne, hanem, mert sehová nem akar tartozni.

Dicséretes ez a durca és önállóság, viszont, ha most emiatt valami különös ok következtében sorra mondják le a fellépéseit, és majd készül éhen halni, vagy csomagol a kilakoltatás miatt, akkor is tökös lány lesz-e, ez a kérdés. Mert előbb-utóbb mindenki leborul. Aki meg nem, az úgy jár, mint Jordán, hogy elveszik a bigáját is. Mert a totális eluralásban nem elégszenek meg a combunkkal meg a májunkkal, a lelkünket is akarják.

Itt tartunk most, és nem épp sehol.