Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

Kampec dolores LIII. – Keszonbetegség

Amikor a kocsma szétesett a nagy zuhanástól, Béla a cseresznyefa csúcsai és odvai felé iramodott, ott remélve végső menedéket, de még az udvarra nyíló ajtóig, illetve annak romos maradványáig sem jutott el, összeesett, mint valami elájult tehén. Szemei fönnakadtak a fán, zihált és rángatózott, mert nem vette figyelembe, hogy a lélek távoli tájairól visszatérni a valóságba, és főleg ebbe, hirtelen megrázó élmény, ezért nem is ajánlatos. Ugyanabba a hibába esett megint, amitől újra és újra, mondhatni örökké menekülnie kellett, bár ez jelenlegi állapotában kevéssé látszódott. A fröccsök ura is csak annyit látott, hogy nagy a baj, és vénásan kell beadnia neki a fröccsöt, hogy életben maradjon.

Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.

Körkörös védelemre rendezkedett be Béla, mint valami hülye hadvezér, és módszeresen kezdett vizsgálódni, hogy mi vár rá, ha majd a felszínre ér. Imhol a plébánia, illetve hát, előtte a Szentháromság szobor, amelynek avatási szertartása annak idején annyira felzaklatta. Átnézte hát újra a képet, amelyen koncot leső szaralakok szerepeltek, mint az összes életek urai a környéken, a friss feudalisták, pocakosan és hülyén, amilyen már a természetük ez már nekik. Béla ebből az emlékből az hüvelyezte ki, hogy a világ igazságtalan, mert nem az érdemek, hanem a gerinctelenség és aljasság mentén osztja el a javait. De ez sosem volt másként, és nem is lesz, ebből a szempontból tehát el is nyugodhatott volna, ha kontrasztként ott nem áll a háttérben a bamba népség, szemeik fönnakadva az ájtatosságtól, ami viszont az ő nyomorúságuk.

Ezt az egész középkori szertartást a bádogbános celebrálta akkor, akiről kiderült, hogy csak egy urat szolgál, és az nem az égben lakozik. Béla gondolatai tehát a templom dohos falai közé iramodtak, annyi móka helyszínére, ahonnan vitték őt már el a rendőrök az illetlenkedése miatt, ahol Buddhát bocsátott az oltárra, hogy a tévelygőket jobb belátásra bírja, és, ahol nem győzött kacarászni a duplagyűrűsök vernyogásán, de mégsem tudta legyőzni a gonoszt, aki nem Jézus volt, hanem a bádogbános. Vele még elbírt volna, az őt körüllengő ostobasággal azonban nem, de hát, nem volt ő forradalmár, csak egy…Itt elakadtak a gondolatai, mert kiderült, nem tudja, ki is ő valójában, és úgy döntött, ezt egyszer még ki kell vizsgálnia lelke hatóságának, de addig más munka van.

Folytatta hát a bolyongást, és meg is akadt a szeme a két közmunkáson, akik már a világ kezdete óta dölleszkedtek ott sárga vészmellényben a gereblyéjükön, mint a rabszolgaság szobrai. Béla ekkor melléjük képzelte az összes többit. A vernyogó duplagyűrűsöket, akik már nem siratták az uraikat, az ábrándos tekintetű fiatalasszonyokat, akik viszont igen, a dömperes kölkeket, olajos hajú traktoros apjaikat, a sóhajtozó kamaszokat meg a fogatlan nagypapákat, és az összesből úgy áradt a büszke reménytelenség, mint a halál bűzös lehelete. Ez megülte a falut, csöpögött a házfalakról, és azt mesélte, hogy nincs menedék. Béla ekkor elment a kukoricás mellé, a szakadt, kék plakáthoz, alá és fölé nézett, kiforgatta meg vissza, és megértette, hogy hazaért, tehát fölébredhet.

Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kinézett a tyúkszaros ablakon, a kocsmáros pedig kikapcsolta azt a rohadt tévét, hogy nyugtuk legyen végre a potrohos csőcseléktől.

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”