Kásler éji dala

Kásler minisztert végleg elvesztettük. Bár sohasem volt a miénk egészen, most viszont teljesen elvitte őtet a rézfaszú bagoly vagy a ludvérc. Van úgy, hogy egy ember beszél, látjuk, hogy mozog neki a szája, halljuk a hangokat előtörni belőle, mégsem megyünk semmire sem az előlüktető kontrollálatlan hullámokkal, amelyek csak terjednek, míg akadály nem kerül az útjukba, mondjuk, egy iskolaigazgató füle. Kásler miniszter ugyanis a Klebelsberg Központ intézményvezetőinek kinevezési ünnepségén hozta magával a feudalizmus dögletes leheletét és az ostobaság kénköveit.

Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter “emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy “a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy “az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. “Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy “a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

Szakálla volt gender

– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.