Törökországi levél

Édes néném!

Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan.

Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.