Kosárlabda és más melankóliák

Az már sajnálatos nívó, elmélázásra való dolog, amikor egy ország sportközvetítéseire a vezér gusztusa nyomja rá a bélyegét. Akárhogyan is, kézzel vezérelve, vagy a szervilizmus okán észre sem véve, pénzügyek miatt, esetleg elveszítve a józan észt. De egy diktátor bukásához ez is hozzájárulhat, mert soha nem lehet tudni, mikor és mitől, milyen apróságtól pattan el egy húr, és keletkezik mahomet nagy vihar. Olykor az is elég, hogy csálé az ügyintéző füle a hivatalban, vagy netán penészes a kenyér a boltban, vagy romlott a sör esetleg.

Ez itt most szubjektív történet lesz történelembe ágyazva, csapongva múlt, jelen, jövendő, színház és sport, zene is divat útvesztőiben, amelyek egységbe rendeződve azt mutatják meg nekünk, hogy új elitünk nagyjából az üzemi párttitkárok nívóján leledzik, akik fekete makkos cipőt húznak a barna öltönyhöz, aminél nagyobb vétség nem létezik. Csak az, ha közben magyar nótát hallgatnak. Én boldogult úrfikoromban kosárlabdáztam sokat és alaposan, ebből fakad, hogy számomra ez a sportok sportja, a mozgásművészet netovábbja.

Mert valljuk be, nincs annál csodálatosabb, mint amikor kétméteres emberek mozognak légies könnyedséggel, és úgy bánnak a labdával, hogy a kiskölkeknek tátva marad a szája. Aki kézzel labdaügyes, az lábbal is az. Annak idején kispályás futballban elvertük a város első osztályú láblabdásait, amikor pedig edzőtáborban a futballisták kiálltak ellenünk basketbálozni, a fülükön szedték a levegőt, és az edzőjük bevallotta, azt tudta, hogy a kosárlabdában többet kell futni, mint a futballban, de, hogy ennyivel, azt nem sejtette.

Egyáltalán, legalább három-négy év edzés szükséges csak ahhoz, hogy a kosárlabda pályára lépve a delikvens minden második lépése ne legyen szabálytalan, míg futballozni meg mindenki tud, csak Orbán nem, de ez az ő baja. És most, hogy elmeséltem az ifjúkoromat, elmondom azt is, hogy tegnap nem láthattam városom csapatának első osztályú mérkőzését sehol. Azét a csapatét, amelynek alapítója voltam úgy harminc-harmincöt éve, most pedig bajnok, a BL-ben játszik, az vesse rám az első követ tehát, akinek nem fájna a közvetítés hiánya.

Nem vagyok telhetetlen. Azt is megértettem, hogy amikor Spanyolországban játszottunk BL meccset, az M4 ifjúsági labdarúgást közvetített, azt is belátom, minden bajnoki kosárlabda meccs nem kerülhet képernyőre, vannak fontosabb dolgok, mint például a sporthorgászat vagy a tollaslabda. Pedig a kosárlabdáért rengetegen rajonganak kies hazánkban, aki otthonos a szakportálokon, az tudja. Sőt, nálunk sokkal többen járnak kosárlabda meccsre, mint futballra, pedig tizenöt milliárdos stadionunk van. És még számos más magyar városban is ez a helyzet.

Ezidáig csendben, megadóan tűrtem, tegnap viszont nem csak én, hanem a komplett kosárlabda társadalom lázadt fel, olyan durva kommenteket kapott Orbán Viktor, mint a bajok oka, mintha valamely ellenzéki sajtótermék törzsközönsége szidta volna az anyukáját Putyin miatt, mert minden mindennel összefügg. Még egy éve tán, belenyugodva abba, hogy M4-ileg a kosárlabda mostohagyermek, a rajongók megelégedtek a városi tévék neten közvetített adásaival, minden szép volt, mindent lehetett látni, mindennel meg voltak elégedve.

Egész pofás adások voltak szerte az országból, Zalaegerszegről, Körmendről, Szolnokról, akárhonnan, szpíkerrel, ilyenek. Aztán egy Fidesz közeli cég einstandolta az összes közvetítést, onnantól egy mozgásérzékelős kamerával, ami mindig mindenről lemaradt, az üres félpályát mutogatta, kommentár nélkül, és úgy láthatta az ember a csapatát, hogy egyfolytában lefagyott minden. Több volt a szünet, mint az adás, és sokasodtak a kurvaannyák, amelyek tegnap csúcsosodtak ki. Tegnap volt az első nap, hogy ezért a szarért is pénzt kért a Fidesz közeli cég, a kosárlabdabarátok pedig pofára estek.

Forradalmi hangulat alakult ki, a kosárlabda kedvelők rájöttek, hogy nem tudnak a régi módon élni, míg a Fidesz közeli cég meg nem tudott a régi módon közvetíteni. Ha vér nem is folyt – csak majdnem -, pár tízezer szavazatot megint vesztett Orbán Viktor, mert sorsának rosszra fordulásáért őt hibáztatta a kosárlabda társadalom nagyon lényeglátóan. Mindig ez a vége, ha a saját torz világát akarja az emberekre erőszakolni a hatalom. Őt nem érdekli a kosárlabda, más se akarja nézni tehát, ő nem érti Nádast, más se olvassa, ő álkeresztény, más is legyen az.

Ilyesmit lehet játszani egy ideig, azonban egyszer csak betelik a pohár. Az összesűrűsödő apróságok miatt lázadnak fel az emberek aztán, szétdöntik a hivatalt, fölborítják a villamost, ilyenek. Mert emlékezhetünk, a nyugdíjukat ellophatták, a netet viszont nem adták, hogy kátyús az utca, az elmegy, de, hogy kosárlabdát se lehessen nézni, az már mindennek a teteje és hallatlan. Mert a lélek bozontos útjai kifürkészhetetlenek. Így tegnap nem tudtam, bánkódjak, mert nem nézhettem meccset, vagy legyek elégedett, hogy megint és ezzel is közelebb került Orbán bukása. Ezen még méláznom kell máma.

Valami bűzlik Neriában

A belga Mettet városa átértékeli Fonyóddal való kapcsolatát, átnézik, átszervezik azt a testvérvárosi szerződést, amelyet még 2012-ben kötöttek a kajla magyarokkal. Összefoglalva: nem kérnek Fonyódból a belgák. Nem nagy dolog, gondolhatnánk, aztán meg dehogynem. Vannak – mint tudjuk – ilyen testvérvárosi kapcsolatok szerte a világban, amelyek során néptáncegyüttesek utazgatnak ide-oda, valamint tanácsi, újabban önkormányzati képviselők, megismerni a testvérek italkínálatát és más nevezetességeit. A nagy barátkozások terepe ez, mint a VIT meg az építőtáborok, jó buli, na.

Fonyód azonban váratlanul büdös lett a belgáknak, s nem azért, mert a néptáncosok nem használtak dezodort látogatásaik során, nem a népekkel van a baj, hanem Orbán Viktorral. Aurélien Laffineur polgármester azt mondta, fonyódi kollégája, bizonyos Hidvégi József annyira orbánista, ami már zavarja az ő orrát, mert nem viselheti a tömény populizmust és nacionalizmust. Itt tart ma a tétova barátkozás. Hidvégi elvtárs pedig kijelentheti, ki nem szarja le, legalább nem kell annyit utazgatni, kimozdulni a baromfiudvarból, meg vigyorogni a belgákra, akik ezzel bebizonyították, méltatlanok a magyarok szeretetére.

Azt is mondhatja, hogy a fonyódiakat ezzel kár nem érte, ettől a kenyér drágább nem lesz, lehet oszolni. Ebből a szempontból bizonyára igaza is van, viszont azzal a tudattal kell élnie ezután a nyamvadt kis életét, hogy sokat tett jó hírünkért a világban. S ha majd a kedves gyereke – ha van neki – egyszer zokogva tér haza egy hátizsákos nyugati túráról, mert magyar volta miatt elhúzódtak tőle a metrón, buszon, vonaton, akkor elmélázhat, hogy jó-e így a saját kis szemétdombján, és verheti a nemzeti magyar mellét. Bár ezt a típust ilyen apróságok nem érdeklik, mert az egészet liberálbolseviki ármánynak tartják a pöttyös seggű pusztai übermensch ellen.

A magyar tudja, hogy ő a lehető fajok legjobbika, Isten kiválasztott gyermeke. A librálbolseviki pénzek azonban nagyon jól jönnek, mert a nemzeti öntudatból megélni nem lehet. Lopni se. Kellenek hát, mint falatka madárlátta kenyér. Jól mutatja ezt a rezsim ambivalens viszonya úgy általában Európához, amely mára a végletekig lecsupaszodott és egyszerűsödött. Az ingyenpénzre természetszerűleg igényt tartunk, minden mást viszont tagadunk és átkozunk, szidunk és ócsárlunk, ami ellentmondás azonban sokáig nem tartható. Erről tudna mesélni az Origo, s ha okos lenne – ami nem -, akkor a gazdájának mutatná be a saját nyomorát, figyelmezzen arra, mi várhat rá, ha továbbra is futja az ámokot.

Mert ez az Origo meg úgy járt, hogy a tulajdonosa, bizonyos New Wave Media Group ötvenezer eurót nyert egy pályázaton a Google-től, amit ez később visszavont. Tizenöt millió forinttól esett el az Origo tehát, s nem másért, mert megjelent a The New York Timesban egy írás, amely bemutatta, hogy ez az Origo a Fidesz kézi vezérelt propagandaoldala, bennszülötteknek csak lakájmédia. Mindezek után a Google kiadott egy közleményt, miszerint “További felülvizsgálat után úgy döntöttünk, nem folytatjuk a pályázati együttműködést a New Wave Mediával”. Kiderült az Origóról, hogy büdös, s bár a pénz elmaradása nem érdekli őket, kapnak elég szagos bankót a kitartójuktól, mégis sikerült bemutatniuk a világnak, hol is élnek ezek a különös magyarok.

És volt még a tegnapnak egy harmadik híre is, ami viszont már sokkal fajsúlyosabb, mert a NATO-nak is büdös már a NER, s ennek megfelelően Neria. Scott Cullanin, az Egyesült Államok külügyi szakértője szerint ugyanis kies hazánk már egyre nagyobb veszélyt jelent, mert a szervezetet saját céljaira használja Ukrajna kapcsán, és akadályozza a katonai szövetség működését. Ideje már – mondja ez a Culanin -, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon, és megfegyelmezze Magyarországot. Ez viszont már nem tréfadolog, mint a néptáncosok, meg az Origo pénze, de biztosan megtudjuk majd, hogy ez a Cullanin a Soros embere és kitartottja. Bár úgysem lesz ez érdekes egy M1-es tudósításra.

Ez, kérném a legalázatosabb tisztelettel, egyetlen nap, nyüves huszonnégy óra termése abból, hogy a civilizált világ hogyan köp ki, fogja be az orrát, ha meghallja a magyar szót. És ilyenekből van dögivel és egyre több. Úgy vélem hát, eljött az ideje, hogy az Orbán Viktort istenként imádók is föltegyék maguknak a kérdést, hogy ilyen lovat akartak-e. Ha igen, akkor sincs baj, csak akkor vállalják a bűnrészességet is, amikor bekövetkezik a nagy összeomlás, mert, ha így megy tovább, tőlünk függetlenül is be fog. És akkor lehet majd hajat tépni, imádkozni, miközben Orbán Viktor a katonai légjárművel már messzire lesz. Mondtam sokszor, nekem mindegy, sőt, az a mámorító érzésem is meglesz akkor, hogy én szóltam.

Feltéve, ha megérem, persze.

Bölcsek kövére

Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.

Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.

Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.

Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.

Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.

Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett. Biztosan leragadt a szocialista építőiparnál, mert ott volt szokásban, hogy a malteros munkások az állványról a csajok után fütyörésztek kifejezvén elismerésüket meg felgondolásaikat. Ezen túl, ha Szájer elvtárs meghívja egy teára az idegeneket, akkor Handó Tündével, az asszonyával közösen mesélhetnek nekik. Handó a bíróságok függetlenségéről, Szájer a baloldali médiaterrorról és a laptopon való alkotmánygyártás gyönyöreiről.

Ennek a kettőnek lesz a szellemi irányítója, a központi agya mintegy Novák Katalin, amúgy szaporítási megbízott, különben nem tudom, micsoda. Ha ezt a három revizort is a már Amerikában is csodálattal emlegetett családtámogatással, meg azzal kápráztatja el, ha ennek ellenére valaki nem szül vagy elhagyja ezt a tetves országot, akkor hazaáruló, akkor teljes lesz a siker. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ők hárman Orbán bölcsei, viszont akkor ilyen nívón ő meg ezeknek a kövére, de nem Eddye Murphy-i értelemben.

Ezt a három nyuszit sikerült Orbánnak a kalapból előhúzni, ami azt feltételezi, hogy vagy tényleg tök hülye, vagy pedig valóban arra játszik, hogy kirúgják. Egyébként tudhat valamit az Origo is, mert a tegnapi győzelmi jelentések között hoztak egy szöveget a dinókról “Csúcson voltak a Föld egykori urai, mikor beütött a katasztrófa” címmel. Ezek egyébként, mint az tudvalévő fullban nyomják a kretént, de egy ilyen cím Orbán képe mellett beszédes, megnézném, hogy kivégezték-e már a főszerkesztőt. Jó napot, jó szurkolást tehát, valamint bódottá.

Törökországi levél

Édes néném!

Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan.

Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.