Kategória: mohamed

Isten megsértődött

Mint azt képünk hűen ábrázolja, Erdogan szultán, midőn meghódította a lezárt Budapestet és OVM kicsi kis szívét, Gül Baba türbéjében kamaszos hévvel imádkozásra ragadtatta magát, amivel számos dilemmát hozott elő a fikh (mint a saria tudománya), a teológia, a pedofília és a mi a zisten van itt kérdéskörében. OVM, miként fotónk tanúsítja is, lányos zavarában ettől a felfordulástól a sarokba menekült, onnan nézett ki a fejéből, és golyóálló otthonkájának rojtjait húzgálta.

Isten mélán nézte, mi a francot csinál itt ez a kettő meg a sleppjük. Röhögnie kellett volna, de már rég elveszítette ebbéli képességét, mert azt látta csak, tehetetlenül figyelte, ahogyan a nevével kurválkodnak évezredek óta, hogy Jézus meg Allah, illetve Manitu és Kiss József kiáltással az ajkukon fröcsög a vér, gyúlnak a máglyák és tépik ki organizmusok nyelvét meg szívét. És Isten arra gondolt, hogy nem épp ezért gyúrta ő össze ezeket sárból meg agyagból, illetve farigcsált oldalbordát a bugylibicskájával.

Viszont itt épp ő volt az, akire nem is gondoltak egyáltalán képünk hősei. Hanem a mammon járt az eszükben, végtelen rétek, szőlők és birtokok, kastélyok imbolygása és röpcsik suhogása, a Rolex ketyegése meg a kappan vagy bárány íze. Erdogan szultán többszörösen is leszarta, amit neki Mohamed törvényül előírt, hogy miként kellene Istenre gondolva imádkoznia. Úgy kellett volna kezdenie fennhangon, hogy Allahu Akbar! (Allah a leghatalmasabb), ezt azonban nem tehette meg, mert mögötte állt a TEK, aki meg arra van idomítva, hogy az ilyeneket leteperje.

Aztán azt sem tudta ez az Erdogan Szultán, merre vannak Kába tornyai, amelyek felé fordulva tisztelettel és hódolattal úgy kellett volna imádkoznia, mintha maga Allah állt volna előtte. Sőt, el sem végezte az előírt tisztálkodást, s ha még abba is belegondolunk, hogy előtte meg OVM pörküttszaftos kezét szorongatta, akkor már kész is a kárhozat. Ezen túl egy nyamvadt és elcseszett rakát sem végzett el tisztességesen, mert nem akarta, hogy rájuk esteledjen, és úgy járjon, mint amikor felhőkbe hanyatlott a drégeli rom, vagy a Dobó Pista sityakja.

Ez a raka ez cifra dolog, mert az Allahu akbar kurjantás után a szultánnak el kellett volna mondania a Korán első és egy szabadon választott szúráját, aztán csípőből hajlongania, ismét Allahu akbart mondani, majd a földre borulni úgy, hogy a homloka, az orra, a térde, a kezei és a talppárnák viseljék a súlyát. A leborulás után ezt kellett volna mondania az imádkozónak: dicsőség a magasságos Uramnak. Majd felemelkednie, ülőhelyzetben Allahu akbart mondani megint úgy, hogy a bal lábfejét maga alá fordítja és ráül, a jobb lábfej viszont behajlított lábujjakkal áll.

Ilyeneket kellett volna tennie Erdogan szultánnak, ha igazhitű lenne, de nem az. Elkövette azt a főbenjáró bűnt, azért imádkozott, hogy az emberek mondják róla, milyen szépen és jól szereti az urat. A Korán szerint az ilyenek lesznek az elsők a pokolban, viszont Isten azon gondolkozott ezt látván, hogy ez a Mohamed is egy hülye volt, fingja nem volt ugyanis, hogyan mennek a dolgok valójában. Mert ő bárhogyan is vinné mind a kettőt szíve szerint, hatalma az neki sincs fölöttük. Sőt, már senkinek sem.

Mert ránézett arra a másikra is a trottyos gatyájában, aki meg Szűz Mária és Jézus nevében kurválkodik vele, aki egy és ugyanaz, mint a szultán Allahja, hogy nevezték őt már Jahvénak is, sőt, Rának, és Pallasz Athénének, egyáltalán annyi elcseszett neve volt, hogy már azt sem tudja, melyikre hallgasson, így hát nem hallgat egyikre sem. Odahagyta a Föld nevű bolygót, ami úgy is néz ki magunk közt szólván. Viszont most megsértődött itt, a türbében, de rohadtul, és villámot is cikáztatott volna bele, de kiment az égi biztosíték, és nem volt raktáron éppen.

Egyébként azért húzta föl az orrát és jogosan, mert, a trottyos gatyájú sajtója nem számolt be arról, ahogyan a szultán őt Allah formájában imádja. Azért legfőképp, mert a sok böszme magyar, aki a trottyos ténykedése nyomán arról van meggyőződve, az ilyen szultánok azért imádkoznak, hogy azok, akik az Istent Jézus formájában imádják, forduljanak föl, lehetőleg bomba vagy erőszakolás által. Egyáltalán OVM sehogyan sem tudott elszámolni a dologgal, amit összehozott a kerítéssel, migránccsokkal meg a birodalmában imádkozó szultánnal.

Ezek nem passzolnak össze sehogyan sem a rózsaszínű képeslapon. Ezen az látszik, ahogyan épp veszik el OVM keresztény kultúráját, és a szultán csak azért nem gombolja a sliccét a fotós csajra gerjedve, mert mellette áll a neje a csudás kendőjében. Akkora volt itt a katyvasz, úgy megülte az ájert a gonoszság és a hazugság, hogy Isten nemcsak megsértődött, hanem föl is húzta a fenséges orrát, és azt mondta, na, elmennek ezek a picsába. Máskor úgy volt, hogy amint kimondott valamit, úgy is lett, most azonban nem. Ebből látszott, hogy átvette a hatalmat az ürdüng, tehát innentől fogva cseszhetjük az egészet. Viszont ez a kettő ettől még vigyorog, és ezt képtelenség ép ésszel kibírni.

Kampec dolores LXXVII. – Istenek alkonya

Ott állt tehát Béla a Föld nevű bolygón, annak is a legközepén, a kocsma-csakra udvarában a fa alatt, és azon tűnődött, mi legyen most azzal a bohókás elhatározással, amelyben nem a fröccsök urának, sem más egyébnek ígérte meg – mert azzal lehetett volna mit kezdeni -, hanem saját magának, hogy engedve bohókás ifjúkora álmainak, a fa tetejére költözik, és ott tűnődik aztán a világ ostobaságán az idők végezetéig. És még egy nap, ezt el ne feledjük.

Fölnézett emigrációjának vágyott gyönyörűségére, amely ideálisnak tűnt mindenféle szempontból. Messze sem volt, hogy habzó nyálú tengereken vagy porzó pusztaságokon, fagyott rónákon lehessen eljutni odáig, mégis kívül esett a földi poklon, mert azzal kecsegtetett, hogy duplaisten válhatik belőle, ahogyan Mohamed koporsójaként ott imbolyog ég és föld, a rigószaros udvar meg a tajtékos mennyek között, s mindeközben reászáll a jó Sziddhartha minden nyugalma, bár ez kétséges volt.

Nézte Béla, nézte a fát, és reciprok tériszonya támadt, mert a magassággal szembesülve kezdett zsibbadni a lába, és azt hitte, fölesik mindjárt. Mindezt azonban betudta annak, hogy a bimbózó levelek között meglátta Isten háromszögletű szemét, és úgy hitte, abba borzong bele. Hiszen mi lesz, ha felköltözik, és előbbi gondolata nyomán ő lesz a migránsok színe virága és a Mount Everest csillaga is egy személyben, hogy akkor már hárman lesznek, akik semmit sem tudnak majd kezdeni az elcseszett világgal, és tanakodhatnak, hány isten kellhet a megváltáshoz, míg rá nem jönnek, hogy egy sem vagy számtalan, ez gusztus dolga.

Ilyenek hömbölögtek a fejében, míg azon tűnődött még ezzel mintegy párhuzamosan, hogy vagy a fa nőtt meg egy év alatt, amióta utoljára táborozott rajta, vagy ő ment össze véglegesen a világ nyomása alatt. Ez azonban momentán eldönthetetlen dilemma volt, és értelmetlen is persze, mert nem ez volt a lényeges, hanem, hogy fel kéne jutni rá. Nem emlékezett arra, régebben ez hogyan sikerülhetett, és már kezdett nyúlós melankóliába süppedni, hogy szégyenszemre azért marad megváltatlan a világ, mert a következő próféta nem tud fára mászni.

Ilyen csúfság nem eshetik meg. Így volt ezzel az egyik rigó is, és nem tudni, honnan, de szerzett egy kötélhágcsót, ledobta az alant nyüszögve tanakodóak, és füttyentett. De olyan élesen, mintha Pál utcai fiú lenne, sőt, mintha mondta volna is, hogy papuskám, ezt azonban Béla csak képzelhette, mert a szárnya a csőre között volt klasszikusan, akárha ujjak, hogy kipréselhesse magából a gőzmozdonyok hangját. Ott imbolygott a hevenyészett lépcső a leendő Isten orra előtt, a madár pedig a másik szárnyával hívogatta, mint valami elcseszett szirén, kacsintott és fütyölt megint.

Az éktelen hangtól leomlott a templom tornya, és látszott, hogy elkezdődött a végítélet, amelyet egy jószándékú, ámde hebehurgya madár fütyörészése indított útjára. S nehogy valami visszafordíthatatlan baj történjék, Béla lábaiba visszatért az élet meg messzire tűnt fiatalságának ereje és rugalmassága, így termett egy csapásra a fa tetején, mint egy macska. És tényleg, az udvar kandúrja ezt látva rákacsintott, megpödörte a bajuszát és mórikálta magát, mert itt volt a tavasz, és buzgott a vére. Béla azonban nem kért az udvarlásból, hanem kicibálta a rigó csőréből a szárnyát, hogy füttyögésével ne dönthesse romba a falut.

A tűzoltást így elvégezve, útban az istenség, s így egyben a lelki szegénység felé, megvizsgálta az új létállapot lehetséges előnyeit, és rá kellett jönnie, hogy ez nem is annyira kívánatos. Mert még bódhisszatva sem volt, de már nyomta a seggét a fa egyik bütyke, és ez így valahogyan méltatlan volt. Viszont magyarázatot adott arra, hogy az összes isten miért szenvedő képpel szerepel az egész képirodalomban, mintha a megváltandókért vennék magukra a kínokat, holott csak az ülés kényelmetlen. Ekképp minden más lehetne vagy lehetett volna, ha Jézusnak van egy kispárnája.

Így gyalázta meg Béla egy szempillantás alatt az egész redves falu évezredes kultúráját, és efölött ott lebegett mintegy glóriaként a rigó füttyétől összeroskadt templom pora, mint egy utolsó, kétségbeesett sóhajtás. A bádogbános pedig visított nyüves életének romjain, amiből látszott, hogy az ő hite nem a rongyos lelkében, hanem dohos falak között lakik csakis, ilyképp hoppmester ő csupán egy kopott cirkuszban, másodosztályú idomár, akinek rég lejárt a szavatossága de mindig újra csomagolják. Nevetséges volt a kisszerű alak, Bélában azonban nem véletlenül lakott ezer isten.

Nem a bádogbánosért, nem is a szaros temploma, hanem a duplagyűrűsök miatt megkereste a csatakok mélyén rejtőző irgalmat, s hogy ne vegye el a falutól az életet, amelyet a jelek szerint csak a nekik celebrált cirkusz adott, mert ennyit érdemeltek és nem többet, megkérte a rigót, hogy szívjon vissza mindent. A fütty, mint valami sarki fény, a messzi horizontról indult visszafelé lilán és zölden. Áramlott a rigó tüdejébe, s amikor a templomhoz ért, az téglánként épült újra, a port szívta magába, egyet, reccsent és készen volt minden. A bádogbános dicsérte az urat, és a rigó magára is vette. Olyan peckesen üldögélt, mint egy zupás őrmester, s hogy kiteljesedjék a kegyelme, odaszart a fűre, és a rend egycsapásra helyreállott.

A tanítás

A KDNP frakcióvezető helyettese, bizonyos Vejkey Imre, akinek eddig a hírét sem hallottuk, ami nem lehet véletlen. Viszont most igen tanulságosan és messze mutatóan nyilatkozott meg húsvét kapcsán. A „politikus” arról beszélt, kérdésként merült fel, hogy végül nagypénteket vagy december 24-ét, vagyis a karácsonyi szentestét nyilvánítsák munkaszüneti nappá.

“Ebből a szempontból teológiai vitát nem akarunk lefolytatni, és nem is akartunk, hogy melyik a nagyobb ünnep, hiszen egyik nincs a másik nélkül, de úgy gondoltuk, hogy négy egybefüggő nap az mindenképpen egy olyan lelki épülést tud szolgálni magyar honfitársainkban, ami nagyobb jelentőséggel bír bárminél. Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.” – mondta.

Énnekem azonban teológiai és másfajta vitám is képződött lelkemben a képviselő úrral, nemlétező pártjával meg az egyházával is, és nem vagyok rest, hogy ebbéli tusakodásomat közre is adjam. Íme.

A KDNP tulajdonképpen nem egyéb, mint a Fidesz egyik csápja, a farizeus énje, ami arra szolgál, hogy Orbán et. alkalomadtán az ő farkukkal verdesse a csalánt. De kiindulhatunk onnan, hogy a KDNP eredendő bűne a kereszténység alapizébe való belekényszerítése, ami avíttsága mellett jogtalan is. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint ugyanis Mária országában a legjobb esetben is csak a lakosság fele mondja magát római katolikusnak, ami hókuszpók nevében az összes galádságot elkövetik.

Olyan katolikus ez a kábé ötmillió ember, mint én. Engemet ugyanis öntudatlan kisdedként megkereszteltek, aztán a bigott nagyanyám miatt anyám rám kényszerítette az elsőáldozást meg a bérmálkozást is. „Jogilag” tehát katolikus volnék, de semmi sem áll távolabb tőlem, meghasonlásomat pedig a drágalátos egyház böszme papjai okozták.

Momentán sokkal inkább vonzódok bizonyos Sziddharha Gótama Sákja gondolatisága felé, aki mindenféle földöntúli örömök helyett csak annyit kínál, hogy nem kell újjászületnem, ha jól teszem itt a dolgomat. Viszont így, vagy hasonló módon jön össze egyházunknak az a nyüves ötmillió, hogy legyen mire verni a szentséges mellüket.

A buzgó hívők azok, akik adójuk egy százalékát is felajánlják, annyira magukénak érzik a kuplerájt, nos, ők nincsenek többen, mint a lakosság tizenkét százaléka, és most lehet osztani meg szorozni.

Bizonyos Füst Milán gondolkozott úgy, hogy: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.”, és milyen igaza volt a jóembernek. Ebből a szemszögből vizsgálva a mi drágalátos keresztény pártunkat kiderül, hogy a tételmondat egyik eleme sem igaz rájuk. Földi jutalmukat a Fidesz-hez való csatlakozás okán nyerték el, nagyon jól fizet – forintban – ez a felállás. Mondhatnám azt is, hogy naponta kapják meg a júdáspénzüket, de nem teszem, mert a kariótiról meg szintén hazudnak nekünk, hogy a mese kerek legyen.

2006-ban került a nagyközönség elé Júdás evangéliuma, az egyház minden tiltakozása ellenére, amely szerint ez az elátkozott apostol értette meg egyedül Jézust, midőn fülébe súgta, tudom ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Júdás tehát „árulásával” hozzásegítette Jézust ahhoz, hogy lelke kiszabadulhasson az „eleve rossz test” fogságából.

Nem véletlen, hogy evangéliuma szerint ő állt legközelebb Jézushoz, a következők miatt: Amikor a szellem elhagyja a testet, a test elpusztul, léte véget ér. Akik az emberi világba tartoznak, azoknak a lelkük is megsemmisül. Ha azonban az emberben megvan az isteni szikra, azaz a fenti birodalomhoz (a szent nemzedékhez) tartozik, a lélek a test halála után tovább él, és a mennyországba kerül. Júdás ezek közé tartozik, míg a több tanítvány azok közé, akiknek halálával véget ér létük.

Ciki. „Jézus megváltó halála a gyász és a fájdalom mélysége, de az isteni szeretet túláradása is.” – Ilyeneket mondott Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek a húsvét kapcsán, amit szintén át kéne értékelni Júdás okán, valamint az egész katolikus egyház és a KDNP áldatlan tevékenységét is. Onnantól megszólalniuk sem lenne szabad, hogy egyik templomuk falára kikerült a felirat az alábbi szöveggel:

„A templom békéje és tisztelete érdekében…kérjük a koldulni kényszerülő szegény Testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk Híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket. Köszönjük.” Ez, aztán meg, hogy januárban a mínusz húszok elől sem lehetett a templomjaik fala mögé húzódni, és a menekülőkhöz való áldatlan, politikai célú viszonyulás megmutatta, hogy néhány emberséges partizán kivételével miféle egyház és miféle párt ez a kettő.

Ilyen, hogy visszatérjünk csöppet Vejkey úr dumájához. Ájtatos köcsögök gyülekezete, akik Orbán valagából kilógva még nyalintanak is egyet a fenséges ánuszba, hogy a gazdasági teljesítmény tette lehetővé a nagypénteki henyélést. Meg még: „Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.”

Éppen ez nem megy a mi kirakat-keresztényeinknek, mint a föntiekből kitetszik. Visszakanyarodva Milán bácsi tételmondatához, maradna a túlvilági jutalom reménye, ami ugye, a mennyország volna. Rossz híreim vannak, a földivel ellentétben az nem lesz meg. Ha túllépünk Sheldon tételmondatán, miszerint ez az egész csak „Post mortem hallucigén állapot, amelyet tévesen mennyországnak neveznek.”, akkor sem. És itt teologizáljunk csöppet.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében. Ezért a mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet vagy mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét.

Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni, ezt jelzi a Szentírás az új ég és új föld kifejezéssel. Végül a mennyország egyúttal a jelen élet eszkatologikus ígérete és állapota. De amíg a földi üdvtörténet tart, addig az is állandó bontakozásban van, végleges alakját csak Krisztus második eljövetelekor éri el, illetve az egyetemes ítéleten. Ott lezáródik a történelem, és minden személy, minden mozgalom vagy eszme megkapja végleges értékelését és helyét. Ez a KDNP nem fog hangszórót kapni, ebben biztos vagyok.

De vizsgálhatjuk a másik két ábrahámita vallást, akkor sem. A Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib – ergo Mohamed – által alapított muszlimban sem, ott is van Paradicsom (Dzsanna) és Pokol (Nár), és Mohamed annyiban megengedőbb, hogy akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Ez se fog menni, a KDNP katonák nem hisznek, ők csak ájtatos manók.

A júdaizmus szerint meg, amikor a lélek elhagyja a testet, akkor egy Mennyei Bíróság elé kerül, ez a bíróság azonban csak számbaveszi az illető életét, az elbírálás részét maga a lélek tudja végrehajtani. Megszabadulva a fizikai korlátoktól már látja az Isteniséget, s vissza tud nézni saját életére, s annak tudja látni, amilyen valójában volt. A mitzvák által közvetített Isteniségért cserébe a lélek megtapasztalhatja az Édenkert különleges élvezetét, a rombolásért pedig, amit botlásaival és az Isteni szabályok megszegésével okozott, a Gehenom (Purgatórium) szinte elviselhetetlen fájdalma jár.

A Gehenom spirituális fájdalma azonban meggyógyítja, megtisztítja a lelket mindattól a kosztól, amit rossz cselekedetei ragasztottak rá, s megtisztulva már képes teljes egészében élvezni a végtelen jóságot, amit élete hozott létre, s gondtalanul tud fürdeni az Isteni ragyogásban, amit ő közvetített a világ felé.

A fentiekből is kitetszik, hogy az ábrahámita vallások Istene – ha van – egy és ugyanaz, csak a halandók értelmezik másként, hogy legyen alap és hivatkozás egymás gyilkolászására. Ezért a KDNP Fidesz-katonáinak azt a javaslatot tenném, hogy válasszanak gusztusuk szerint az elkárhozás módozatai közül, az igazi hívőket meg hagyják békén. Ők el tudják intézni a dolgot Istenükkel pártsegítség, de még papok nélkül is, maradjunk ennyiben.