Hypo

Tegnap reggel a jószomszéd boltban összetört egy férfi szíve. Hangosan csörömpölve hullott a koszos, kopott járólapra, és a szeme, amely alig is látszott ki a maszkja mögül, olyan nyüszítő-bánatosan csillogott, mint egy gazdáját vesztő vizsláé, és lehet, hogy előző életében az is volt. Vagy tacskó. Ezekben a maszkos időkben felértékelődik az emberek szeme, ennyi marad a személyiségükből. Meg a hangjuk, ami visít vagy kopog, lágyan árad, netán nincs is, esetleg dadog, mint a lét. És mindezek után, hogy elmeséltük az emberiség történetét, nézzük meg közös erővel, mi is történt létbéli vizslánkkal – vagy tacskónkkal – a jószomszédi boltban.

Hypót vásárolt ő két flakonnal. Mert bár Ceci néni nem mondta neki a tévén keresztül, mint életben tartó igét, hogy a kórságot azzal tartsa távol ő, de, mint régi vágású proletár, aki a külvárosi éjben nevelkedett és tanulta a létezést, úgy emlékezett, úgy ivódott belé az igazság illata és szaga, hogy a tisztaság, a kosz ellentéte tehát, és a kórság, fosás, hányás elkerülésének esszenciája a hypo, ez a csodaszer, ami annyit sem érdemelt eddig, hogy megfelelő flakont kapjon. Ilyen kiszuperált barna, hülyekék vagy szürkésfekete műanyagokban állott a polcokon mindig is, filléres ócskaság a főzött pelenkákhoz, de amióta papírba bugyolálják a kisdedek seggét, már arra se jó.

Sőt, mint flancos háziasszonyok szokásába jött, lecserélték a hypót cifra és citromszagú cloroxra, csicsás fertőtlenítőkre, így a hypo már majdnem elfeledve porosodott a polcokon. Legalul mindig, ahová olyasmiket dugnak, amik már senkinek sem kellenek, meg különben is, szaros nyolcvan-kilencven forint volt a hypo literje, és valljuk meg, kinek kell valami, ami ékességek nélkül, kiszuperálva porosodik a polc alján, kilencvenért. Mert mit érhet az, amit a vadkapitalizmusban ennyiért adnak, semmit, ha belegondolunk. Mintha nem is lenne. Így haldokolt a hypo már évtizedek óta, amikor a világot elöntötte a járvány, és maszkos népek lepték el a boltokat, utcákat meg mindent.

Csak sejteni lehet, mi történhetett, ami oda vezetett, hogy a jószomszéd boltban a vizslaszemű vásárlónak összetört a szíve, mégpedig az alábbi módon. Ott állt a kosarával, benne a két hypóval, amit a pénztároskisasszony lepittyegtetett a géppel, és a vizslaszemű elé tárta a döbbenetes végeredményt, miszerint hétszáznyolcvan. Ismerjük a nyüszítés fokait a lelkünkben, amikor úgy gondoljuk, maximum kétszáz pénzből miénk lesz a hypo, a többi sokból pedig fagyizgatunk, bambizunk, esetleg rázzuk az aprót a zsebünkben, gazdagságunk elterülő nyugalmával, amikor a pénztároskisasszony szava, miszerint hétszáznyolcvan, ezt az egész idillt apró cafatokra szaggatja.

Mijafasz, sóhajtunk fel, és a fagyi oder bambi ideája messzire száll. El a magas égbe, a végtelenbe bele, miközben a pénztároskisasszony magyarázza nyugtatón, hogy bizony, így felment az ára a napokban. De, teszi hozzá mintegy magát és a boltját is mentegetőn, hogy az árdrágító pecsétjét ő és a boltja is elkerülje: nem csak nálunk, mindenhol. S látjuk, hogy az elbeszélésben már mi vagyunk a vizslaszemű polgártárs, az ő élete a miénk, vagy mindannyiunké, mindnyájan ilyen csodálkozó kutyusok vagyunk, ahogyan az életünkön dübörög át a szürreális valóság. – Kiüssem, vagy csak egy maradjon, kérdi aztán a pénztároskisasszony, bizonyítva végtelen jóindulatát és kegyelmét.

És most elbeszélésünkben visszahelyezkedünk a szenvtelen mesélő állapotába, s onnan mutatjuk, hogy a vizslaszemű polgártárs lemondóan legyint, hogy maradjon akkor, mit tehetne mást, sóhajt, hogy a maszkja majdnem leröpül, s fizet. Talán sem ő, sem a pénztároskisasszony nem gondol ebben a pillanatban a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségére. Mert ez már nem az. Ilyen háromszáz százalékos emelkedést még ez sem igazol, hanem csupán a végtelen észérség, a Mammon imádata, ami élet-halál helyzetben, háborús időkben kivégzőosztagot ért, rögtönítélő bíróságot. De ilyet ma csak a rosszul fészbukozó kap, a hypógyártó nem.

Más, felmentő szemszögből viszont belegondolhatunk abba, ez a képtelen árdrágítás valami módon keresztényi cselekedet is. Régi időkben ugyanis, mint emlékezhetünk, a megesett cselédlányok lúgot ittak szégyenük és sorsuk elől menekülve, a mai korban ez a kegyes szer lehetne a hypo, de, ha majdnem négyszáz literje, már csak a takarékosság vagy fösvénység okán is százszor meggondolja a szégyenbe került szolga, hogy hypót szopogasson. Hanem inkább Novák elvtársnő ajtaján kopogtat, és a születendő kisdedet fölajánlja a nemzetnek. Mint kitetszik, messzire jutottunk a vizslaszemű polgártárstól, vagy csak most érkeztünk meg hozzá igazán. Ezt pedig mindenki maga döntheti el.

Fennsík

Nem azért mondom, de mindjárt május harmadika van, vészesen közelít, kettőt pislantunk és már benne is ülünk a közepében, ami maga csúcs, ugye. A járvány csúcsa Orbán Viktor Mihály szíves közlése szerint, s amióta ezt megmondta, mint a biztos és elkerülhetetlen jövendőt, mindenki azon görcsöl, hogy és vajon mit is akart mondani a költő, milyen titkos és titokzatos üzenete van a megalkotott képnek, amelynek a tartópillérei a harmadika és a csúcs, a tetőzés, meg az ormok. Tehát hogy ez mi a rossebet jelenthet, ennek a fölfejtése folyik. Viszont nem jelent semmit sem.

Szimpla kreténség. Ilyet számosat hallunk a kedves vezetőtől a dakota okosságok óta, ez azonban különleges a sorban, hiszen itt konkrétan életről és halálról van szó, ez nem olyan, hogy legyintünk, jól van, még egy ökörség, mit lehessen tenni, ez ilyen. Érezhette a kormányzat is – ami ugye minálunk a kiszolgáló személyzetet jelenti, vízhordókat, lábsúrolókat, előkóstolókat, szóval bábszínházat –, tehát érezték, hogy föl kell fejteni ezt a csúcsot, mert a pórnép mindközönségesen a kedves vezető pofájába röhögött, hogy hát, hülye ez, beszél összevissza minden sületlenséget.

Egyébként tényleg, de ezt a kormányzat nem tudja, vagy nem meri bevallani. Mindegy. Most úgy oldotta fel az ellentmondásokat valamelyik csinovnyik, hogy elmagyarázta, a kedves vezető nem is úgy gondolta, hanem másképp. Nyilván. Tehát mostanra a kedves vezető azt gondolta, hogy harmadikán nem olyan csúcs lesz, hogy tetőzik a járvány, aztán zuhanni kezd, hanem – mondta a csinovnyik kézzel-lábbal – egy fennsíkra jutunk akkor majd, ahol huzamosan ott is maradunk. (Tele van költőkkel Orbán udvartartása a jelek szerint.) De vegyük fel a fonalat akkor, és nézzük meg, hová is jutunk a mágikus harmadikán.

„..Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…” – Ezt mondja nekünk J. A. polgártárs, ha már elnyugodásról és síkokról van szó, és ez a mi fennsíkunk – amit az orbáni kreténséget helyrebillentő kormányzati buzgalom delirált ide nekünk – sem sokban különbözik a reménytelenségben attól. Csak a csinovnyik nem tudta ilyen plasztikusan lefösteni, de megteszem helyette én. Azzal a kitétellel, hogy nem látni éles különbséget járványügyileg attól, ami hetek óta van, hacsak addig nem robban valami rohadt nagyot.

A fennsíkunkon azt látjuk, hogy a kórházak kiürítve, minden haldokló hazaküldve, lassan, de kitartóan emelkedik a fertőzöttek és a halottak száma, ezt Cili néni naponta bejelenti azzal az intelemmel, hogy még a tükörképünket is másfél méterről nézzük. A munkahelyek is lassan és kitartóan pusztulnak, naponta érkezik tízmillió maszk keletről valahonnan, az újdonság varázsa elmúlt, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ami rendkívüli volt, az köznapivá válik, a Magyar Közlöny naponta háromszor jelenik meg az új rendeletekkel, röpködnek a milliárdok a cimbiknek, ilyenek.

Ezen a fennsíkon nem a járványról van szó, hanem a rendeleti kormányzás gyönyöreiről, ami olyannyira tetszik a kedves vezetőnek, hogy a csinovnyikkal azt mondatta el, nagyon valószínű, hogy egészen hosszan fogunk időzni azon a platón. Mivelhogy a járvány tényleges adatairól a hiányos tesztelés miatt alig is tudunk valamit, és feltehetőleg a fertőzöttek száma sokszorosa annak, mint amit ismerünk, ezekkel a számokkal úgy játszanak, ahogy akarnak. Kicsit több teszt, máris több beteg, és lehet ücsörögni a fennsíkon tovább.

Mindemellett persze a józan ésszel ellenkezik az is, ha most jutunk járványügyileg a csúcsra – és hosszasan ott is maradunk –, akkor mi indokolja a lazításokat, amit szintén a tetőzéssel egy időre jelentett be a kedves vezető. Logikailag nem áll össze ez a történet sehogyan sem, aljas szándékilag már igen. Amiből az a végső következtetés vonható le, hogy a magyar nép mint olyan, nem egyéb, mint kesztyűbáb a paraván előtt, él-e, hal-e tök mindegy, mert a kormányzás, azaz a rendeletek egyáltalán nem arra születnek, hogy neki jobb legyen, hanem kizárólagosan azért, hogy a kedves vezető hatalma megmaradjon. Ennyi az egész, tényleg lehet oszolni.

Körkörös védelem

Özv. K-né, Ilonka néni – özv. M-nének, a szomszédjának csak Icám, de mi azért maradjunk az Ilonka néninél – ült a konyhája közepén a stokin, és dohányzott. Furcsa volt ezt látni tőle, hiszen az ura, K. úr, azaz Jóska bácsi – özv. M-nénak csak Józsim, de mi maradjunk a Jóska bácsinál -, szóval a néhai épp tüdőrákban halt meg már rég, és Ilonka néni, amíg az ura eljutott idáig, számtalanszor kárálta a fejére, hogy így fogja végezni.

S amikor tényleg így végezte csonttá fogyva és évekig fulladozva, elsiratta őt illőn, de kivágott mindent, ami a cigarettára emlékeztette, hamutartót, benzines öngyújtót – pedig azon még rajta volt Jóska bácsi érintése -, kimosta a függönyből a nikotint, és hosszú évtizedek óta először föllélegzett. Virágillattal permetelte be a szobát Ilonka néni, madárcsicsergést engedett be már a gyász első napjaiban is, Isten és a plébános úr bocsássa meg neki.

Nem azt mondjuk, hogy kacér leánykaként viselkedett, mert a feketét felöltötte talpig, hanem, hogy a légzése kivirult, tavaszok áramlottak a tüdejébe, és az Úr bocsássa meg, titokban a lelkébe is. Mert nehéz volt már a végén Jóska bácsival nagyon, valljuk be ezt becsülettel. Aztán évek alatt egyensúlyba került Ilonka néni lelke, a végső helyére került minden benne, mert elért a maga homokos, füves és vizes síkjára.

Körülnézett rajta, biccentett, meg ilyenek, de valahogyan mégis valami harmóniában volt, amikor jött ez a járvány, hogy fenekestül forgasson föl mindent. Kijárási és vásárlási nehézségekkel, a halál fenyegetésével, amiben nem az elmúlás volt az elborzasztó, hanem az addig vivő út, a módja, ez a fulladozás. Mert Ilonka néni látta már Jóska bácsin, hogy az ilyen nem tréfadolog, nagyon meg kell szenvedni, hogy az Úr színe elé juthasson az ember.

Ilyesmik gyötörték Ilonka néni kósza lelkét, meg a hírek, amelyeken nem lehetett kiigazodni, ezt is mondtak meg azt is, ilyet is, olyat is, mígnem egyik nap azt hallotta, hogy a nikotin megvéd a kórságtól. Ezen módfelett csodálkozott, de hitt benne, a hívés erőssége volt egész életében ugyanis. Így történt tehát, hogy elcsoszogott a nemzetibe dohányt beszerezni, gyufát, hamutartót megint a kihajított helyett, hogy elszégyellte magát az ura emléke előtt.

De így és ezért történt, hogy amikor özv. M-né – Ilonka néninek csak Terkám – váratlanul betoppant, Ilonka néni füstbe burkolózott, hogy alig is látszott ki belőle. Így özv. M-né, Terkámból kifakadt, aminek ilyenkor természetszerűleg ki kellett fakadni, hogy te meg mi az anyám valagát csinálsz itt drága Icám? Mire Icám, azaz Ilonka néni előadta neki, hogy a vírus elől burkolózik füstbe, mint a malac, amit pörzsölnek épp, csak nem visítozott.

Terkám jóváhagyólag konstatálta a védekezés új módját, de fölvetette, hogy értesülése szerint az alkohol szintén hatásos, amit Ilonka néni megint csak elhitt, mert mondtuk, hogy csupa hívés volt ez az asszony. Így a fatalisták megadásával tűrte, hogy Terkám áttipegjen, majd egy jókora üveg kisüstivel térjen vissza meg kupicákkal, majd kérjen tőle egy szál cigit, rágyújtson. Beléje – és magába is – pálinkákat diktáljon, hogy a védekezés komplett legyen.

Körkörös úgymond, kialakítva egy ufós energiapajzsot közöttük és a vírus között, ami módszer lehet, hogy az örök élet titka. Így történt tehát, hogy a két öregasszony, mint valami vén tengerészek, dohányzott és ivott, egészen addig, hogy kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, dévajságok költöztek a lelkükbe meg a szemeikbe, kamaszok lettek újra, és lovagoltak fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí, betyár.

Teljesen elment az eszük. Vagy csak most jött meg igazán, ez végül is mindegy is, de kitárták az ablakot, s mivel már elmúlt kilenc óra, s az utca tele volt botorkáló vén öregekkel, de akiket a két elhajló suhancoknak látott mégis, szóval ordibáltak nekik meg füttyögtek, mint malteros kőművesek, hogy gyere be egy menetre kisapám. A szerencsétlenek meg menekültek, mert ők meg azt olvasták, hogy a vírus az agyára is mehet az embernek. Így kezdődött el ez a nap, és ki tudja, mi lesz a vége, hogy hová vezet ez az egész.

Csak a járvány

Barabási Albert László fizikus azt mondta erről az egész járványról, meg mindarról, ami vele jár, nem lesz olyan, hogy egyszer csak hirtelen vége szakad, hogy máma van, holnap meg nincs, hogy egy csapásra kivilágosodik a tajtékos ég. Elhúzódó bajokról, lassú gyógyulásról beszélt járványügyileg, gazdaságilag meg a lelkekben is, arról azonban nem, hogy teljesen más lesz minden, ha már nem az most is. A Fidesz, illetőleg Orbán Viktor a járvány ürügyén fejezi be az ország legyalulását, az atombombát már ledobták a felhatalmazási törvénnyel, náluk van minden, és most nézik, ahogyan a járvány a képükre szabja a világot.

Amiről mesélni akarok máma, azt a Népszabadsággal modellezték le, ha emlékszik még valaki arra, hogy valaha volt egy ilyen lap, pedig csak négy éve végezték ki. Kivéreztették, fölvásárolták, megszüntették arra hivatkozva, hogy ezt kívánta a gazdasági szükségszerűség, pedig csak veszélyeket láttak benne. Viszont a módszer és a recept működik. Akinek minden hatalom a kezében van, az képes arra, ne kelljen látványosan és saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát, csak meg kell várni, míg az alany közelít a végelgyengüléshez, és máris könnyűszerrel bekebelezhető. Most elég lesz rámutatni a járványra, ő a bűnös, mert a rezsim azt ment meg, akit jónak lát.

Tegnap az egyik sajtóipari termékben egy eddig nagyon jól menő kávézó tulajdonosa öntötte ki a szívét arról, hogyan megy gajra minden, nullázódik le ő és jutnak koldusbotra az alkalmazottai. Részletesen elmesélte, hogyan nem menti meg az állam a vállalkozását, holott megtehetné, és más országokban meg is teszi, de valami ismeretlen és különös ok miatt itt nem. (Népszabadság) “Két munkatársam is kénytelen albérletét feladni, egyikük kisgyermekét egyedül nevelő anyuka. A többiek talán a májust kihúzzák majd még. És utána?” – így fejezte be panaszolkodását, és ezzel mindent elmondott kicsiben, ami nagyban is igaz sajnálatosan.

Amikor majd fölébredünk ebből az álomból, apránként, ahogyan Barabási mondta, és körülnézünk a kietlen világban, azt fogjuk észrevenni, hogy minden ezek kezében van, még a legutolsó újságosstand is, mert életben csak az marad, aki lojális. Ahhoz, hogy támogatást lehessen kapni az államtól ebben a vérzivatarban, pályázni kell, és az kap majd, akinek a vállalkozását nemzetgazdaságilag kiemeltként értelmezi majd a döntéshozó testület. Ha valaki tehát rosszalkodott vagy most nem fér a bőrébe sorosilag, akkor úgy jár. S majd, amikor a fideszcápák fölvásárolják fingért-húgyért a boltját, akkor széttárják karjaikat, és azt mondják, csak a járvány.

Ahogyan a g7.hu portál fogalmazott szintén tegnap: „A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.” Továbbá: „Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült.” – Magam sem mondhattam volna szebben, illetve én csak csúnyábban mondhattam volna, mert nem vagyok szenvtelen közgazdász, hanem író ember, aki olykor az érzelmek bevonásával próbálja meggyőzni olvasótáborát az igazáról.

Ez pedig a másik teljesen kilátástalan dolog, ha az ember a barlangjában ülve szórja izsajási átkait, mivelhogy ezt teszi már kilátástalan évek óta, most pedig különösen. Legfőképp azért, mert objektív okok miatt mindenki fotelforradalmár, ha akarja, ha nem. A járványra mutogatva zavarják be a lakásásba a legvérmesebb lázadót is akár, míg ők odakünn a rendőrségtől és hadseregtől megtámogatva – már a kórházak és vállalatok élén is – megszerzik, amit csak akarnak, s mire ez elmúlik, vagy nagy kegyesen kijelentik, na, jó elmúlt, arra jövünk ki a napvilágra, hogy minden az övék. S ha igaz az, amit Barabási Albert László mond, hogy csak lassacskán lesz vége, az viszont bizonyos, hogy akkor viszont teljesen.

Cefreszagú úristen

Azt hiszem, baj van. Tegnap a Szent Margit Kórház főorvosa sikított bele a büdös magyar éjszakába, és olyat mondott, amitől elhervadnak a csillagok:

„Szomorúan, tehetetlenül és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az Emmi utasításának megfelelően az ország egyetlen fejlődésneurológiai osztálya a holnapi naptól nem fogadhat fekvőbeteget. A kórház biztosított egy csökkentett kapacitású járóbeteg-ellátási lehetőséget, ahol az osztály dolgozói megpróbálják a lehetetlent. A minisztériumi utasítás veszélyezteti mindazon újszülöttek, koraszülöttek, fiatal csecsemők egészséges élethez való jogát, mely a korszerű, komplex kivizsgálás és az így felállított diagnózison alapuló korai, intenzív kezelés elmaradása eredményez.”

Ezt mondta a főorvos, és csönd van mégis a vidékünkön. Itt a legfiatalabbakról van szó, Novák elvtársnő szíveszottya témáról, aki mostanság nem szaporítja annyira a nemzetet, miközben a haverjai irtják a jelek szerint, a legfiatalabbakat is.

Meg az öregeket. A főorvos mellett, aki szakmai, emberi, erkölcsi, akár még hitbéli meggyőződése miatt is szólalt meg, ugyanezt tette negyvenkét polgármester is, ők pedig ezt mondták:

„Városaink választott polgármestereiként, a polgáraink iránt érzett aggodalom miatt, az értük viselt felelősségünk okán felszólítjuk a kormányt, hogy haladéktalanul rendelje el az ország összes idősotthonában a lakók és a dolgozók koronavírus-tesztelését és történjen meg ez a teljes szociális ellátórendszer esetében is…A kormány szervei a törvényben rögzített és az emberéletek megóvásához szükséges feladataikat jelenleg nem látják el…Nincs több türelem! Kezdjék meg a tesztelést most!”

Aztán, ahogy magukhoz tértek az ünnepi kábulatból, megszólaltak a szakszervezetek is, mert a munka alapú társadalomban pártunk és kormányunk a dolgozókról sem feledkezett meg. Szívügye ugyanis, hogy nekik is jó legyen, ebből fakadólag a szakszervezetek a huszonnégy hónapos munkaidőkeretről meséltek:

„Most élesítik be igazán a rabszolgatörvényt, amelyre a döntéshozók érdekes módon éppen ezt a veszélyhelyzetet, az emberek kiszolgáltatottságát használják fel…Az intézkedés ünnepre való időzítésénél már csak az indoklás cinikusabb: a határozatot „a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében” hozták meg…Az ominózus határozatot, amely totálisan megfosztja a munkavállalókat a jogaitól, s drasztikusan lenullázza az elmúlt kétszáz év munkaügyi vívmányait, megint az érdekvédőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, a járványügyi intézkedések égisze alatt hozták meg az illetékesek.”

Csönd volt egyébként mindeme dolgokról tegnap kormányzati körökben, ahol inkább azon morfondíroztak az öregek, gyerekek, dolgozók, tehát uszkve úgy a komplett magyar társadalom gondjai helyett, hogy ebben a különleges helyzetben kit kellene leginkább megmenteni, és többek között a pálinkafőzőket találták meg. Bizonyára azért, hogy legyen mit vedelnie a kedves vezetőnek, ha legközelebb is kihűlés közeli hőt mérnek neki páváskodása során.

Mindebből az fakad, hogyha jól látjuk, amikor kormányunkat önjáró entitásként, úgyis, mint nagyapó vagy rézfaszú bagoly képzeljük el, akkor ő a tajtékos kor üterén tartja mocskos, kásleres mancsait, és kiolvassa belőle annak szólítását, óhajtásait és leglényegét mintegy, és a pálinkában találja meg a mélységeket és magasságokat úgyszintén. A cefreszagú úristenit neki, azt. Vagy, hogy az annyukpicsáját. Esetleg cifrábbakat. Illetőleg legyintve és J. A. szavaival, hogy a lét dadog.

Mert mindeközben kedveseim, Kövér pedellus, úgyis mint óriásinagy közjogi méltóságosság levelet írt hatvan külföldi politikusnak, miszerint különleges időket élünk, és ez különleges intézkedéseket követel. Nagy idők meg nagy embereket kívánnak, ha Hasekkel akarnánk megfogalmazni a mi szarhalmunkat, amiből csak egyetlen kérdés maradt hátra, hogy vajon más országok vezetői miért nem éreznek folyamatos késztetést arra, hogy elmagyarázzák, ők nem fasiszták. Tán, mert nem azok, ezek a mieink viszont igen. Ilyen egyszerű az élet. Meg a halál.

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Ferde a képe vagy nem ferde?

Tegnap reggel, amikor a nyúl még meg sem igazán érkezett, csak úgy félúton volt a kék ibolya és a zöld erdő közt, és Krisztus urunk sem támadott föl teljesen, csak nyújtózkodott csupán meg a szemeit dörzsölte, tehát ide s tova elég korán kijöttek az adatok, hogy mennyien kapták el a kórságot kies hazánkban, és mennyien haltak bele sajnálatosan. Ezt pedig a sajtópari termékek közzé tették, az ilyet hírnek nevezik ugyanis. No most, az egyik orgánumnál hozzászólt egy nyájas olvasó, mondván, menjen az orgánum és annak újságírója az annyapicsájába, hogy még húsvétkor is csak a rémisztgetéssel van elfoglalva, kelti a pánikot, ennek semmi se szent.

Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.

Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.

Sci-fi

Németh Szilárd mozgósította a velőfoltos tankjait, Bakondi György elsírta magát az M1 aktuális műsorában, és még Kósa Lajos sem találta a szavakat, így kupakokat és tuszihutikat emlegetett. Sőt, Pataky Attila is megszólalt, hogy na, mit mondtam, amikor egyre több helyről jelentették, hogy teljesen váratlanul feltűnt egy azonosítatlan alak. Teljesen fehér és szőrtelen, szemei sötétek és véreresek, orra olyan, mintha a majmok bolygójának szereplője lenne, s mégis valami készülékben végződik, zömök, természetellenesen rövid a karja, szemben a nagy gyomrával. Többen rohamosztagosnak vélték, Darth Vader beosztottjának, Kis János nyugdíjas szerint pedig ő maga a megváltó úristen, de a felesége adott neki egy maflást, így inkább befogta a lepénylesőjét.

Általában elhagyott, alagsor-szerű, omló csempéjű helyeken tűnik fel, szemben vele egy ember, aki maszkkal takarja az arcát, a csupafehér alak lehelete tehát biztosan dögletes vagy mérgező. Elemezték a képeket, de nem tudták megállapítani, honnan származnak, bármely kórház vagy más egészségügyi intézmény lehet a felvételek helye, így momentán nem tudható, hová küldjék a TEK-et. Őket nehéz azonban mozgósítani, mert a fehér alak feltűnésével párhuzamosan Orbán Viktornak általában nyoma veszik, így nincs, aki utasítsa őket. Ott hevernek parlagon. Aztán hír érkezett, hogy megtalálták az űrhajóját, ott hömbölög Budapest közepén fehéren, kereken és hatalmasan, de hozzáértők kijelentették, az a Puskás Aréna lehet. Most vizsgálja a jelenséget a magyar űrkutatási miniszteri biztos.

Mindeközben a televízió addig ismételte a magyar láblabda válogatott győzelmeit, hogy a csatorna önálló életre kelt, teljesen új meccseket kreált, holnap már világbajnoki döntőt fog sugározni, mit ad Isten, Felcsútról, és mind a tizenegy játékos maga Orbán Viktor lesz. Eközben azonban megint csak ő ingujjban tárgyal a várban virológusokkal, immunológusokkal, varázslókkal és szelleműzőkkel. Ugyanakkor a reptéren is ott van, csomagokat taperol, miközben Máraiba ojtott Wass Albertet idéz oldalán Dózsa László 1942-val/vel. Mindeközben özv. Gogolákné arról számolt be, a boltban ugyanez a fehér alak szolgálta ki őtet, élesztőt is kapott tőle, s amikor hazafelé ment, átsegítette őt az úton, bár nem akart átkelni, és mégis.

Özv. Gogolákné elbeszélése után megszaporodtak az észlelések, a fehér, majomorrú és véres szemű alak mindenütt ott volt, teljesen váratlanul materializálódott, egyszerűen összesűrűsödött a levegő, és megjelent. Tapasztalt szellemidézők állították, hogy műszereik kilengenek, hajuk égnek áll és jéghideg fuvallatot éreznek, ahogy a jelenés testté válik, korosabb asszonyok forróságot tapasztaltak a combjukon, de az uraik állították, hogy csak bepisáltak. Viszont az uraik meg részegek voltak, nem lehetett találni egy megbízható szemtanút sehol. Egyszer a kórház pincéjében látták, aztán a padláson, sokszor egy időben, így terjedt el az, hogy nem is egy alak az, hanem egy egész hadsereg, amely most foglalja el Mária országát.

Bakondi György aztán megfejtette, hogy migráncs álruhában, aki több millióan van, átrágta magát a kerítésen, mindenkit egyszerre toszott meg, és ő volt az, aki elvette a munkákat. Nem véletlen, hogy Parragh úr is tehetetlen a végtelen bölcsességében, és többen látták, hogy még Semjén Zsolt füle is lekonyult. A központi bizottság keresett egy, a helyzethez illő Wass idézetet, de nem lelt se itt, se Fokföldön, de Ázsiában. Amikor már totális volt a káosz, a fehér ruhás megoldotta mind az összes kérdést egyszerre. „Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom” – mondta a majom orra mögül vartyogó hangon, megcsavarta özv. Gogolákné orrát, aki ráismervén térdre borult és csókkal illette kék kezét. Mert az kék volt valami ismeretlen ok miatt. Ki érti ezt?

Köménymagos leves

Ilyen sem fordult elő vele az elmúlt hatvan évben, hogy elfogyott volna zsír a kamrából, hogy ne lett volna a bödönben – bár ott már emberemlékezet óta nem volt –, ne lett volna a kis zsírosfazékban, se csak úgy a bolti papírjában, hogy ne lett volna sehol se. Most ebből fakadólag Mária néni, mint az szokásában volt az összes hajnalokon, nem tudott köménymagos levest főzni ébredés után, amibe aztán a világ legszárazabb kenyerét is bele lehetett áztatni, és nyammogni rajta aztán akár fogak nélkül is. A köménymagos leves minden napok origója, a bélmozgató és kedvcsináló, gyomormelengető áldás, isteni kegyelem és Jézus irgalma.

Mária néni tehát elveszetten ténfergett a konyhában, odakint sütött a nap és viribültek a madarak. Indulhatott volna, de nem lehetett, mert hiába volt fényes napvilág, a kilenc óra mégis messze volt, amikor utcára mehetett, mint a dolgát végezni katonásan kiengedett kutya, amióta életbe léptek ezek a fura szabályok. Azóta, ha csak a portörlő rongyot rázta is ki az ablakon, ferde szemekkel néztek rá, hogy majd kilenckor rázogassa, egyáltalán, kilenc előtt a dél után ne is legyen. Sőt, olykor az az érzése volt, hogy azt szeretnék, ha egyáltalán nem is volna, pedig ilyet a szemébe soha nem mondtak, csak gondolták. Illetve ő gondolta, hogy gondolják. Körbe volt gondolva minden.

Nem volt messze a bolt, de Mária néni sem volt egy atléta, így hát kilenc előtt tíz perccel útra kelt, hogy épp odaér majd, mire bemehet, és nem kell szégyenszemre toporognia a bolt előtt. Indulhatott volna akár fél órával később is, de máma sürgős volt a köménymagos leves óhajtásából és szükségszerűségéből kifolyólag. A leves kényszere volt, hogy illetlen időben az utcára lépett, fütyültek is utána a suhancok, mint hatvan éve is, de egészen más felgondolásokból. De épp a fütty miatt tán fürgébben lépett, vagy nem tudni, hogy lehetett, de hamarább ért a bolthoz, viszont nem tudta, úgyhogy az ajtóból vissza is fordították, hogy semmi keresnivalója odabenn.

Pedig senki sem volt, aki vásárolt volna, de már olajozottan működött a rendszer, mintha ki lett volna írva, mint másutt, máskor, hogy white only, esetleg cifrább dolgok, de nem, csak a feeling mégis, meg az érzetek. Ott toporgott hát Mária néni, mígnem szabadott mennie a maszkabálba be. Mert sem Irénkémet, sem a huncut Józsit, a hentest nem lehetett fölismerni, csak szemek villogtak hol gonoszon, hol pedig kétségbe esve, világítottak, mint a foszforok, vagy az atombomba pokla, eltűntek az emberek. Hogy nem Irénkém és nem a Józsi volt az ott, abból volt tudható, utánasziszegtek, hogy élősködő meg tizenharmadik havi, így inkább menekült.

Füttyögtek megint a kamaszok, míg vitte a zsírját a leveshöz, meg búgatták az autót, parkoltak veszettül ingyen, tolattak ide-oda, mert nem tudták, hány hét a világ, a bolondok. Csipkelődött a szíve, míg iramlott, az ajtóban kis légszomja volt, de célhoz ért azért. És föltette a tűzre a fazokat, bontotta a zsírt meg készítette a lisztet, paprikát, de megfordult vele a világ, hogy le kellett rogyni a stokira, belenézni a szemből sütő napba, mint a fénybe. S ahogyan a köménymag pergett a földre a keziből, valami másik élete jött elő, mert soha nem látott szavakkal gondolta: ironikus – így vélekedett –, ironikus, hogy most kap infarktust, amikor már készül a leves, és a kórt sem kapta el.