Renonc

Nem tudom, ki hogyan van vele, én nagyon bírtam annak idején az “Így jártam anyátokkal” névre hallgató sorozatot. Régen volt, tán igaz sem volt. Tegnap mégis fölbukott bennem az a rész, amelyben a díszes kompánia fogadalmat tesz, hogy másnap estig nem ismeri meg a Super Bowl végeredményét, ami azon a vidéken szinte lehetetlen vállalkozás.

Viszont a tudatlanság jegyében Ted, midőn utcára kell lépnie, egészen sajátos védőfelszerelésben teszi meg azt. Tökéletes süketséget biztosító fülhallgatóval, ilyen, lovak szemének periférikus látását korlátozó leffentyűvel, valamint olyan szemüveggel, amelyen csak egy kis lukon át türemkedik be a nagyvilág. És sikerrel meg is óvja az agyát a veszélyes ismeretektől.

Azonban tegnap megdöbbenve kellett rájönnöm arra, hogy az amerikai futball-liga döntője kutyafasza ahhoz képest, ha Orbán Viktor emelkedik szólásra az övéi előtt. Hogy mekkora kibaszott egy csoda az, hogy semmiféle süketítő és vakító alkalmatosság nem alkalmas a menekvésre tőle, hacsak nem pince mélyibe vagy barlangba bújik az üldözött, ahogy a nemzeti nóta mondja.

Az internetet elárasztja, a tévét úgy nem lehet biztonsággal kapcsolgatni, hogy bölcs vezérünk ne készülődne, a stúdióban ne várnák körömrágva, a rajongók ne hugyoznának állva permanensen. Télleg, mint az ökrök, akik degeneráltságukban mindenkiben a prófétát keresték, a’la Brian élete. Aztán rá kell döbbennünk, hogy a fellépő, ez a miénk is azon a nívón van, mint az ottani kifordult szeműek és zilált ábrázatúak. Vagy rosszabb.

Mert egyszer csak eljön az idő, amikor mindent eláraszt a füleket sértő kappanhang, ami értelmetlen monotóniából olykor ki lehet hüvelyezni, hogy Soros, Brüsszel, gyarmat, harc. Mást nem nagyon, és az ember föltenné a kérdést, hogy tényleg, miniszterügynök úr? Tényleg? És rájön az ember arra is, hogy itt a diktátorok törzsfejlődésének végső stádiumával van dolga egészen sajnálatos módon.

Az internet ugyanis azt is megmutatta neki, hogy számolatlan buszokkal hozták a klakőröket a beszédre, mint ahogyan a rezsibiztos utaztatott közönséget a birkózó izéjükre. Ez már egy szint, ilyen alsó nívó az olajpálcán, amikor gyártják a kirakatot a nagyvilág számára, ami a ’36-os berlini olimpia óta bevett szokás a hasonszőrű társadalmakban Moszkvától Phenjanig.

Viszont, hogy saját magukat is ezzel a módszerrel kábítják és andalítják, hogy sokan vannak nagyon, és ezt nem is győzik hangsúlyozni, az már a félelem jele. Erre utalt egyébként az interneten terjedő azon felvétel is, amely a vidékről a fővárosba konvojban tartó rendőri erőket ábrázolta. Viszont, hogy félni itt egyáltalán nincs mitől nekik, azt is megmutatta a tegnap megint.

Ez is az ország tragédiája, de az még inkább, hogy a harsonák ordítása közben elsikkadt az a hír, miszerint október 15. óta, amikor is ugye, életbe lépett a hajléktalanbasztató törvény, három polgártársunk szenvedett már kihűléses halált. Szörnyű, de ez nem nóvum, hiszen közelít a szezon. Mondhatnánk, hogy ez csupán a nyitány, hiszen olyan idő van még, hogy a legyek sem hullanak igazán. Majd pár hét múlva, s aztán.

Viszont, ha én olyan helyen lennék és afféle organizmus, ami nem vagyok – Istennek legyen hála -, hogy módom, sőt kötelességem lenne ordítani ezekkel, akkor most a KDNP, és elsősorban Rétvári elvtárs képibe vágnám, hogy renonc. Mint bizonyára tudja a nyájas olvasó, a snapszerben ezt üvölti a játékos, ha ellenfele rossz lapot kér ki, ami nem felel meg a szabályoknak, és a játszma azonmód véget is ér a szabálytalankodó vereségével.

Mivelhogy emlékeim szerint ez az elvtárs volt az, aki ájtatos pofával jelentette ki, ez a törvény a hajléktalanok érdekében született, őket védi meg, s ím, kitetszik, hogy mégsem, ergo, nem felel meg a szabályoknak, renonc tehát. S hogy mért az? Ezek egyszerűségükben snapszerozni csak tudnak, én is ezt játszottam a nagyanyámmal a falujában már elsőáldozós korom előtt rogyásig (hogy csessze meg).

De ugyanígy nem felelt és nem felel meg a szabályoknak az összes olyan tákolmány sem, amelyekkel mást védelmeznek nyugdíjtól trafikig, míg el nem fehérül a száj is. Mert ezek szőrös bunkóra játszanak. Ez pedig az, én nyájasom, ha nem tudnád, amikor ebben a játékban írják az eredményt, és a végelszámolásnál a vesztesnek semmije sincsen. Illetve nullája van. Ezt játssza velünk a nagyméltóságú úr.

Kedvére teheti, hatalma olyan monolit tömb, amelyen jelen állás szerint semmi még csak karcolást sem bír ejteni. Nem is fog, egyre biztosabban már csak a kihalással megkezdődő konszolidációban reménykedhet az ember gyereke, és ez egyáltalán nem biztató, viszont be kell látni kétségek nélkül. Hogy ez mikor lesz, azt sem lehet tudni. Addig egyet lehet tenni, egyetlen egyet, megmaradni egymásnak, akik értik a hexametert is. Aztán az unokáik majd meglátják.

Pupákok október idusán

Ott ült Kovács őrvezető az ügyeleti szobában, és bámult ki az ablakon. Nagyon éjszaka volt és nagyon sötét, a Hold alig is pislákolt, a kandeláber pedig, magunk közt szólván, amióta korszerűsítették, szart se ért. Csak mintha valami paca lett volna a tintaszínű égen, egy világosabb folt, még azt sem lehetett látni, ahogyan a levelek ringtak és bucskáztak alá, mert ősz volt már nagyon.

Viszont Kovács őrvezető lelke sem nem lengett, se nem suhant, hanem olvasgatta a lapot, amely kolumnás tudósítást közölt, hogy miniszterelnök úr avatott megint. És Kovács őrvezető göcögött magában, rengett a hasa, hullámzott, midőn olvasta, hogy nagy nyelvi leleménnyel pupákoknak nevezte a népeket. De ez a mi őrvezetőnk fejben kissé gyönge volt, ezért hihette azt, hogy a pupák az új elvtárs, és így is lett benne, így ragadt.

Ezért történhetett, hogy amikor csörgött a telefon, mint horrorfilmekben szokásos, olyan kitartóan és olyan félelmetesen is legalább, s amikor fölvette, valami felsőbb hatalomtól vezérelve így szól bele: mondjad, pupák! De senki nem sértődött meg a vonal túlsó végin, sőt, segélykiáltás jött onnan, szinte sikoltás, hogy jöjjenek gyorsan, mert leszakadt az ég. Legalább ezt hitte Kovács őrvezető a kétségbe esésből, ami a kagylóból áradott.

Azt lihegte, sírta a telefon, hogy veszélyben a haza, a sarkon, a sötétben gyülekezés van, ketten döntik meg a rendszert a padon. Egyikük ül, a másikuk fekszik, úgy szervezkednek az ellenforradalmárok, s hogy halmazati legyen a vétek, ráadásul életvitelszerűen, mert az egyik eszik. Közterületen eszik, ezt sikította a telefon, és ettől Kovács őrvezetőnek eszébe jutott, hogy hiszen tizenötödike van már az őszben, s akkor ez már a tizenhetes kód.

A tizenhetes kód alapján éjféltől, aki a padon életvitelszerűen eszik, a rendszer ellensége. Minden jog szerint lehet szétrúgni a töttyedt valagát, és vinni őt a fogdába. Ezek pláne meg ketten voltak, gyülekeztek, és életvitelszerűen. Az ilyeneknek kényszermunkát adott volna Kovács őrvezető kőfejtőben, de a rendszer nem engedte, ilyen gáláns volt a rendszer, és nagylelkű a vezére, és a jóisten is egy személyben, ezt el ne feledjük.

Még leellenőrizte, hogy a hívás nem móka-e, nem kacagás, de, amikor megtudta, hogy Varga házmester a telefonáló pupák – ez nagyon megtetszett neki -, minden egyértelmű volt, így riadót fújt. Ez annyiból állt, hogy a széken hortyogó Nagy közrendőrt oldalba bökte, és a fülébe üvöltötte, ébredj, pupák, megyünk. Nagy közrendőr először leesett az anyaföldre, de aztán összeszedte magát, együtt húztak egyet a szíjukon, és beleszirénáztak a nagybüdös éjszakába.

A helyszínre érkezvén látták ám, hogy valóban tényállás forog fenn. Ott csámcsogott az egyik fellazító módon, a másik pedig kapucniba burkolózva feküdt mellette, még csak meg sem riadt, amikor csikorogva fékeztek, és a villódzó kék fény Szabó műsorvezetőt hologramozott a térkövek fölé, mint a szocialista szellem vasútját. Kiszálltak a szervek a géperejű járműből, és foganatosították az intézkedést.

Ez abból állt, hogy Kovács őrvezető újólag megigazította a nadrágszíját, ahogyan az apjától látta kölökkorában a náspángolás előtt, s ami így az erő képzeteként maradt meg benne. Elordította magát, hogy eszünk, pupákok? Eszünk, eszegetünk? Gyülekezünk pupákok? – ezt már nem bírta abbahagyni – Majd szó nélkül bilincselte meg az eszegetőt és lökte a géperejű járműbe, de az meg sem mukkant. A halálra ítéltek lemondásával ücsörgött az autóban, és hallgatott. Talán könyökölt is.

Örült Kovács őrvezető nagyon, hogy egy már megvan, de ott volt a másik, amelyik elszántabb lehetett, mert meg sem moccant, életjelet sem adott. Ordított neki, hogy pupák, ébresztő, de semmi. Ekkor fogta a gumibotját, és megbökte, de csak kongott és koppant az alvó, és Kovács őrvezetőbe belehasított a felismerés, hogy ez megfagyott baszd meg. Nagy közrendőr volt a higgadtabb, és belevilágított az arcába, viszont sikított, nincsen arca, baszd meg, ezt vonyította.

Mint akik mocsári szörnyet láttak, toporzékoltak, meg böködték az alvót, aki csak kongott fémesen. Már hívták volna kétségebe esésükben a mentősök gondoskodó csoportját, hogy vigyék innen, mert már szaga van, amikor Nagy közrendőr kezdte kopogtatni módszeresen a rendbontót, aki kongott és puffogott, mint a rumbatök. A közrendőr pállott agyába beléhasított a felismerés, amit közszemlére is tett: ez szobor, baszd meg.

Körbejárták, hümmögtek, hogy tényleg az, madárszaros is az egész, de nem tudták mire vélni a létezését. Mi a rosseb, állapították meg, és Kovács őrvezető mondta ki a tutit, hogy biztos azok a kutyás pártosok szórakoznak megint, a múltkor is alig lehetett lebontatni velük a buszmegállót. Csak azok lehettek, ki más? Sőt, most látták meg, hogy annyira cukkolódtak, még virágot is tettek a lábához. Hallatlan, mondta Nagy közrendőr. Bekapcsolta a szirénát, és vitték a másik renegátot. Mondom, tizenötödike volt, és október hava.