Kampec dolores XCIV. – Galaxis útikalauz sógorodnak

Mendegélt Béla Behemóttal az oldalán, s ahogyan közeledtek az ivóhoz, úgy lett egyre macskább a barátja. Annyira macska volt már az ajtóban, hogy épp dorombolni is kezdett, kifestőkönyvbe kívánkozott, s valahogyan tejfölös lett a bajusza, pedig nem is járt ilyen fehérség közelében. Egyszerűen csak cirmos vált belőle. S nem azért, mert vége lett a csodáknak, hanem másmilyenek vártak rájuk, mert a falu népe is úgy élte a nyavalyás életét, mintha nem küzdöttek volna életre-halálra a napraforgókkal, nem kaszabolták volna le az egész földet is, hogy írmagja se maradjon. Így jött el az ősz tényleg, ahogyan a pókok kiutaztak a faluból szeleik szárnyán, már legyek sem maradtak, csak néhány makacs darázs, akik viszont ott voltak mindenütt. Mindenhol ott donogtak, és a seggük volt a nap maga, így őrizték a nyarat még kis ideig.

A traktoristáknak elmúlt a dologidő, minden learatva, fölszántva, bevetve, minden barack eltéve, így a bánatos szeműek is csak nézték az időt, és a dömperek is, a gyerekek dömperei sem surrogtak a flaszteron, a duplagyűrűsök, a protkósok pedig voltak mint mindig, és lesznek, ahogyan örökké. Mindig temetnek, de jön a következő, ahogyan az olajos hajú traktoristából egy csapásra protkós válik minden átmenet nélkül, a bánatos szeműből meg duplagyűrűs, amint eltemeti az előbb még olajos hajú urát, foltos melegítőjét műanyag, virágos otthonkára cseréli, vagy csak toldja fölé, és a dömperes kiskölök már ül a traktoron, és nem a flaszter surrog, hanem az eke csörög. Így forog körben az idő, amiben mindig minden ugyanaz és más mégis. Viszont a macska örök. Macska mindig van, s hogy állandó-e, esetleg másik-új, senki se tudja.

Béla viszont igen. Ahogyan sétáltak kézen fogva, merengve a világ ostobaságán, a behemótság és cirmos lét közt imbolyogva, túl jón és rosszon, a macska, hogy elkerüljék a dúlás – mit a napraforgócsata okozott – helyreállítási munkálatait lélekben és küllemben, bájban és bűbájban, a jótét lélek megint csak annyit mondott, ájn, cváj, dráj, és minden helyre állott, csak eltűnt fél nap az emberek fejiből. Azt kezdték beszélni, hogy ufó járt itt, csak az lehetett, hogy ilyen üres a fejük meg az életük. Azok szipolyozták ki, és nem a bádogbános, aki meghallva a szóbeszédet, hogy földöntúliakat képzelnek Jézus helyibe, félreverette a harangot megint, mintha árvíz volna, vagy jönne a kutyafejű tatár, és kiszögezte a templom ajtajára mint űrkori Luther, hogy ufók márpedig nincsenek, boszorkányok ellenben igen.

Pontokba szedte a bizonyítékait, hogy a Föld lapos, rajta állunk mi, fölöttünk az Isten, alattunk a Sátán, de már fejjel lefelé, azért is gonosz. A határon túl kezdődik a semmi, abban nyugszik el a Nap, el is vész a tüze neki, mert a gonosz kiszíja, és lesz belőle sápadt Hold. De, amikor senki nem figyel, Isten kiszidolozza nekünk, hogy ragyogjon megint, a fiúisten meg föllöki az égre, mint valami atléta, a szentlélek pedig mosolyog benne, a szelek az ő lehelete, és bánata az eső. De hiába volt minden, merthogy senki nem emlékezett, mi történt abban a pár órában, ami elveszett, mindenki úgy vélte, elrabolták őket, megvizsgálták, fájt is a segge mindenkinek tőle, és borzongott az összes traktorista és duplagyűrűs, hogy olyan kalandjuk volt, hogy ihajj, viszont semmit sem tudnak róla.

Ez bánatot okozott, szomorúságokat, hogy valami gyönyörű elveszett, bár azt sem tudták, megvolt-e egyáltalán. Úgy vágytak rá, mint valami álombéli lányra – vagy fiúra gusztus szerint -, és olyan sóhajtozásokkal lett tele a falu, hogy a zsanérok beleremegtek, a templom tornya lekonyult, és megremegtek a csillagok. A macska ekkor, hogy megmutassa Behemót-létének szívbéli jóságát, beterelt mindenkit az ivóba, hogy előadás lesz. És úgyannyira vágyták az életet mind az összes falubéliek, hogy fel sem tűnt nekik, eszükbe nem ötlött, hogy egy macska dirigál nekik, csak nézték nyálcsorgatva, ahogyan a macska megint csak csettint, hogy ájn, cváj, dráj, és a kocsma falán filmként, akárha autósmozi, peregni kezd az egész szaros életük. Szájtátva álltak, és fel-, felkiabáltak.

Látták, ahogyan puccba vágja magát mind az összes, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök, a protkósok és a bánatos szeműek. Ahogyan illegetik magukat a tükör előtt, kenik a pomádét és fújják az illatot, mert tetszeni akarnak, s látszott, ahogyan isznak-vedelnek, táncolnak meg énekelnek, folyik róluk az izzadság, igézetek gyúlnak a szemekben, elvész belőlük a fény és beleköltözik az ösztön, s látták, ahogyan eltátja a száját az egyik, hogy a foga helyén a gyomrába látni le, és ordítja, hogy migráncs. És látták azt is, ahogyan folyamként hömpölyögnek az úton. s elérve a napraforgóföldet, hogyan kaszabolják aztán mindet, ütik, vágják szívük minden keserűségével, s rogynak aztán le kimerülve. Elképedve nézték, a bádogbános annyit mondott, na, ugye. De senkinek föl sem tűnt, hogy mindezt a kocsma falán látták, és egy macska mutatta nekik.

Czeglédy meg a világvége

Jámbor nyugdíjasokból tomboló zombi vált tegnap az ünnep alatt, akik ököllel akartak móresre tanítani újságírókat. Nincs új a Nap alatt, volt már ilyen, és lesz is még, amíg a NER, s még hét nap. Még az is lehet, hogy a bunyósbálintok épp a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia feliratú busszal érkeztek meg a kirándulásra a világ közepéről. Fölvették a napidíjat, a kényelmes út közben elnyammogtak egy szendvicset, és belemerültek a Ripost című tudományos szaklapba.

Ebben pedig egészen elképesztő dolgokat olvashattak, amitől úgy döntöttek, most már minden mindegy, és nekiláttak ütni, verni, hörögni, ha már el kell pusztulni, azt dicsőséggel, a vezér nevével ajkaikon tegyék. A kormányközeli bulvármocsok azt is megmutatta nekik nyolc csöcs és ötven pina között, kit kell ütni, így lett teljes az autodafé horizontja szellemileg.

Azt írta ez a Ripost, hogy mindmeghalunk, mert jön a világvége. Egy bizonyos „X” bolygó közelít felénk, és „Számítások szerint a halálbolygó gravitációs tere miatt a Földön cunamik és a Richter-skála szerinti 9,8-as erősségű földrengések lesznek, amelyek romba döntik a világunkat. A tudósok még mindig csak kutatják a bolygót, és rendre arrébb tolják az érkezési dátumot. A legutóbbi számítások szerint már múlt hónapban ide kellett volna érnie a Nibirunak, most pedig már október végét jelölték meg. Más számítások szerint pedig november 20-december 20. között pusztulunk el.” Ezt mondta ez a Ripost. Csoda, ha elmegy a nyugdíjasok esze?

Viszont, ha ez nem következne be, akkor megszállnak minket az idegenek. Az is szerepel a nyomdaipari termékben, hogy oroszok – ki mások – „Már egy ideje figyelik azokat a hatalmas objektumokat, amelyek a Föld felé tartanak. A számítások szerint 2017 decemberében érik el bolygónkat. Ufológusok egy csoportja szerint, akik a Föld felé tartó nagyszámú ismeretlen objektumot észleltek a Naprendszerben, az idegenek inváziója 2017 decemberében fog bekövetkezni. Úgy gondolják, hogy a rejtélyes tárgyak egy része a földönkívüliek űrflottáját képezi, amely aszteroidák közé vegyülve közeledik hozzánk. A legnagyobb tárgy területe akár négyezer négyzetméter is lehet. Az idegenek Oroszország területén kezdik majd meg az inváziót. Ez az információ azon a tényen alapul, hogy korábban az oroszországi Yakutia régióban lépett a légkörbe egy aszteroidának minősített objektum, ami valójában a földönkívüli flotta szondája volt.”

Most gondoljunk bele a nyugdíjas lelkivilágába, amikor ilyeneket olvasgat. Ha elmegy az élettől a kedve, az egyáltalán nem unikum, polgártársak, főleg, ha még fűszert is kap hozzá, ilyet:

„A hetvennyolc éves Bandi bácsi az előzetes letartóztatásban ülő szocialista politikus és ügyvéd Czeglédy Csaba Rébusz iskolaszövetkezeténél talált munkát magának. A nagyon szerénynek mondható, még mezőgazdasági idénymunkások esetében is alacsony órabérért, hétszázötven forintért szerződtették, de még ebből a pénzből is jócskán leemeltek a diákok pénzét is gátlástalanul megcsapoló cégnél, kétszázötven forintot vontak le tőle. A hetvennyolc éves nyugdíjas így végül csak ötszáz forintot kapott meg a nehéz fizikai munkával megszolgált pénzből. Ráadásul a legutolsó időszakban már az összes pénzt lenyúlták a gátlástalan szocialista politikus és emberei. Bandi bácsi a végén egyáltalán nem kapott fizetést.”

Bandi bácsi tehát ül a csúti buszon, azt olvassa, hogy pár napon belül úgyis megdöglik, vagy így, vagy úgy, ráadásul ez a Czeglédy, aki „gátlástalan szocialista politikus” – ez kábé ötvenszer szerepelt az egy flekkben -, elviszi a pénzét. A nyugdíjas mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet. Jön a cunami, meg az UFO-k, a migráncsok megerőszakolják a Jolánt, báncsák a vezért, pénze sincs, és máris üt, mert mit tehetne mást. Röhej és pityergés.

Mellékdal:

A szomszéd Józsi is Czeglédynek dolgozott, ő hatvannyolc éves. Mindig, az összes pénzét hiány nélkül megkapta. Egyszer történt, hogy valami gikszer volt a számításban, ezért személyesen kereste fel az ügyvédet. Ez a gonosz ember azt mondta, bocs, tévedtünk, s mire kifordult az irodából, a számláján volt a della. Józsi elsiratta Czeglédyt, mert nyár óta nem tud dolgozni. Azóta szűkölködik, és reggelente beállít egy kis apróért, mert csetlik a béle. Így, ha belegondolunk, az egészből én jöttem ki a legrosszabbul.

Keresek egy újságírót és megruházom.

Házi feladat

Tegnap korán keltem, illetve hát, le sem feküdtem igazán. Nem újdonság ez, évek óta velem van a csatakos forgolódás, aminek egyetlen ellenszere van csupán, ha kikel az ember ágya börtönéből, és a széken ülve éjfélen, villódzó képernyő előtt várja a rigók napkelte előtti őrült ordítozását, aki drága jószágok olyanok, mint Proustnak az ajtó alatt beszűrődő fénycsík, amely viszont mindig csalódást hoz magával. De most éppen házi feladatot óhajtottam elvégezni, így belém költözött a tevés izgalma.

Este kilenckor ledőltem tehát kicsit, hogy tizenegykor már készen álljak a feltehetően végtelen hosszúságú napra. Első feladatként hullócsillagokat kellett nézni az égen, kiültem hát a kertbe, a rozzant székre, fejemet peckesen megtámasztottam a ház falánál, és vártam a csodát. Csak hunyorogtak ott ezek az ékszerek, repülők húztak el kérlelhetetlenül, és talán az űrállomás is, vagy egy UFO. A képet csak néha zavarta meg egy-egy denevér, és semmi akadálya nem volt annak, hogy elmélázzak időről és végtelenről. Már épp a Tejút peremén, a Teremtés Oszlopainál jártam, amikor huss, átsuhant a magasban egy fénylő csík, hogy kívánni sem volt időm.

Nem tudom, utólag lehet-e, vagy egyet, esetleg többet, gondoltam mégis valamire, ami olyan titok, mint emlékkönyvek behajtott sarkai. A ház horkolt esetlenül és sután, amikor a kert végében, ahol a bukszusok mögött a zsidó temető rejtezik, szürkülni kezdett az ég alja, hogy fölkeljen a Nap, ami káprázat csupán. Mert a Föld forog, és vele együtt a székem, kábé ezerhétszáz kilométer per órával. Az összes F1-es pilóta csak jelenthet, pedig csak ülök, és mégcsak nem is szédülök. Ugyanakkor keringek is a Nap körül mintegy százezerrel, de a Nap is suhan a Tejút ölében nyugvó fekete lyuk körül olyan nyolcszázezerrel, és mégis csak kétszázhúsz millió év alatt ér körbe az égi stadionban.

Idáig jutottam, a székem meg sem rezzent, amikor fölbukkant a Nap apró kis szelete, a rigók elnyugodtak, a denevérek már valahol fejjel lefelé pihentek, és, amint kezdtek megjelenni a tikkadt szöcskenyájak, és a város is nekilátott szuszogni, elindultam a piacra, ami kétszáz méter. Különös intézmény ez. Van, akinek itt ér véget az éjszaka keresztbe álló szemekkel és lángost majszolva, kerekes bevásárló izékkel, bicegve meg itt kezdődik a napi nyomor kósza nyugdíjasok számára, meg kiföstött, kiló púderes dzsentriknek is, egyszer meg kell írni a regényét. Most viszont valami különös gyümölcsöt kell majszolnom, mert ezt kérte a tanár néni.

Öreg vagyok már, minden szart összeettem, itt, a piacon sincs semmi újság, ezért egy körtét választok, de nem azért, hogy fölfedezzem, hanem, mert ezt Császár István már bemutatta, midőn elmesélte, hogy az édes ízéért szereti a hőse. Minden más szó felesleges. Visszabaktattam hát az udvarra, és a sarokban álló trambulinra – hogy hogyan került oda – feküdtem hanyatt, és nem csináltam semmit. Ez a feladat jól ment, a Hold már csak fehér folt volt világoskék alapon, a kondenzcsíkok úgy foglalták keretbe, mintha égi amőba játék folyna. Már készültem ikszet rajzolni, de eszembe jutott, hogy táncolni kell, esőben vagy asztal tetején.

Ez énnekem gondokat okoz, tánc közben lomha vízilónak érzem magam, ezért soha, vagy alig is űzöm, de a trambulin adta magát, néhányat ugráltam rajta, de fájt a térdem, és a szomszéd is hülyén nézett. És mégis jó volt, mert ugyan magamban, de nevettem a szomszéd ostobaságán, és az egész világén is, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Cérnán gyakoroltam a fonást, és rájöttem, tudnék karkötőt készíteni, ha akarnék. Főzni is tudnék, ha kellene, és nincs az a sport, amit boldogult úrfi koromban ki ne próbáltam volna. Na, jó, a bézból, ezért egy fadarabbal messzire küldtem egy kavicsot, és ez is jó volt, tisztára, mintha pilinckáznék a nagyanyám udvarában ötven évvel ezelőtt.

Fényképezőgépem nincsen, de azért kinéztem az utcára egy turista szemével. Elég lehangoló volt a látvány, de azt is tudtam, két perc alatt beérnék a város szívébe, ahol kalapos alakok mindig fényképeznek, mert látják azt, amit nekem a több mint fél évszázados megszokás nem enged, rejtett stukkókat, kapualjakat, épületeket meg romokat. Ekkor jöttem rá arra is, hogy miért nem tudok máshol élni, és menekülök mindenhonnan őrült iramban, mert itt itthon vagyok. Erre vezetett rá a tanár néni a házi feladatjával, amit ím, elvégeztem, és egyben megköszönöm neki azt is, hogy módot adott rá, ha csak rövid ideig is, de ne arra a mocsokra gondoljak, amiben élek. Már ezért megérte.

Kész az élménynaplóm, és bizakodva várom a szeptembert. S hogy nem vagyok teljesen idióta, itt a bizonyság, csak megcsináltam a leckét:

„Hédi Katalin, a tardosi Fekete Lajos Általános Iskola tanára ilyen feladatokkal bocsátotta bele a nyárba az osztályát:

– Kóstolj meg egy olyan ételt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél. Írd le, mit kóstoltál, milyen íze volt.
– Táncolj szokatlan helyen, esőben, az asztal tetején…
– Nézd meg legalább egyszer a napkeltét és a napnyugtát.
– Egy augusztusi éjszaka maradj fenn sokáig, és számold a hullócsillagokat. Ne felejts el kívánni.
– Feküdj ki a szabadba (fűbe, nyugágyba, trambulinba), és ne csinálj semmit. (csak bámuld a felhőket, hallgasd a csendet)
– Nevess, nevess, nevess. Annyit, hogy már fájjon a hasad. Annyit, hogy már ne is emlékezz, min kezdtél el nevetni. Annyit, hogy másokra is átragaszd a jókedved.
– Játssz sokat. Társasjátékot, kártyajátékot, drámajátékot. Most nem kell sietni sehová.
– Tanulj meg valami újat. Nem, nem az iskolai tananyagból, hanem valami olyat, ami mindig is érdekelt. Próbálj ki például egy új sportot, hangszert. Tanulj meg különleges karkötőt fonni, kártyavárat építeni, fára mászni, ugrókötelezni, görkorizni, muffint sütni…
– Légy turista (akár a saját településeden). Fedezd fel a lakóhelyed rejtett kincseit, és fotózd le őket, mint egy igaz turista. Küldj képeslapot valamelyik ismerősödnek.
– Keress fel egy igazi piacot.
– Készíts nyári élménynaplót mindarról, amit sikerült valóra váltani.

Sok-sok örömet a megvalósításhoz, szeptemberben szigorúan számon kérem: Hédi Katalin (osztályfőnök)”