A pitiáner szervilizmus rongyai

Van nekünk itt – illetve nekik – ez a kettő rúle, mint a takony, olyan nyúlósan, úgy nemzeti, hogy az angollal kurválkodva – 2rule – adja ki az ősmadarat, másrészt meg ki nem szarja le ezeknek a nyomorát. Hogy ez is mi, azt én nem tudom, de igyekezek megfejteni a kajla agyammal, azon vagyok éppen, mert a királyi láblabda ligából már három mókás egyesület is Tatabánya csúcsaiba öltözött. Ott ül az összes nyomoronc a hegy tetején, néz alá az ősmagyar világra, amint zúgnak a géperejű járművek a szürke szalagon, és azért búsong mind csupán, mert elfogyott a kumisza neki.

Ilyen ez a kettő rúle, valamint dohos és tömjénszagú, mint a kötelező hittan. Hogy mi vett rá felnőtt embereket arra, hogy a csapatukat ilyen szarba öltöztessék az tudjuk. Azt viszont nem igazán, hogy miért csinálnak bohócot magukból, hogy ez mért jó nekik. Itt van mindjárt az én városom csapata, ez a Haladás, amely megkapta a stadionját, hogy beledöglik a kongásba, és az elsők között öltözött a nemzeti rongyokba, de mégsem egészen. A Király nevű kapusunk világhíres a szürke macijáról, ebből szombaton nem volt ilyen rulettes, de más se nagyon. Úgy is néztek ki.

Ömlött baromira az eső a felemelő mérkőzésen, ellene Adidas dzsekibe bújt a Haladás, így úgy föstött a társulat, mint valami szedett-vedett vándorcirkusz. Rulettes mez meg gatya, a kapuson saját márkás maci, és megint más típusú dzseki, mert az ősmagyar-madaras cucc, hogy szar-e, azt még nem tudjuk, ellenben nincsen készen egyáltalán. Egy futballcsapat öltözete az nem a trikó meg a klottos, na jó, a libalegelőn igen, de ez a százmilliárdokkal felpumpált nemzeti liga vagy mi a rosseb. Inkább a rosseb, efelé hajlok, ennek az összes kajánságával elegyest.

Mészárosuknak erre a szarra szüksége semmi nem volt, lehet, azt se tudja, hogy van neki. Miheztartás végett azonban Virág elvtárs mondandóját tessenek átfordítani ilyen rulettesre, és mindjárt világos lesz minden: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Így lett a rulett is. Kicsit gányolt, kicsit undorító, de a miénk. De hogy mért, az a baj. Rátelepüléses elfoglalásilag, ahogyan újraírták az egész országot, most épp a felépítményen dolgoznak, mint tudomány és művészet, de a legkisebb, legeldugottabb luk sem maradhat szárazon, hogy mindent megüljön a belőlük szivárgó szag. Ez pedig átitatja a hegyeket, a városokat meg réteket, pállott és verejték-ízű, hogy elhervadnak tőle a virágok, kipusztulnak a fák és lekonyulnak a csillagok. És semmi sincsen készen, mint a Bazárjuk, meg ez a rulett is, mert hogyan is lehetne.

Egy sportcucc az évtizedekig épített brand, abban munka van meg gondolat, nem olyan, hogy gyere cipó, hamm bekaplak. Ezek olyan villámléptekkel építik az új világukat, a rettenthetetlen rencert, hogy semmi sincs készen. Hirtelen vesznek birtokba mindent, és ilyen ótvar a vége, mint egyetlenünk trottyos gatyája. Látszik, hogy nem volt gyerekszobájuk, se gyökereik, azt keresik most égen földön Szent Pistában meg a kormányzó úrban, hogy igazolást találjanak a létezésükre. Ez mind benne van ebben a rulettes mókában, mint Proust teájában az egész nyüves Combray, bár tudjuk, az nem irodalom. Irodalom az, amit a Magyar Idők annak tart, s amely olyan, mint a mi Királyunk szürke gatyája. Szaros.

Házi feladat

Tegnap korán keltem, illetve hát, le sem feküdtem igazán. Nem újdonság ez, évek óta velem van a csatakos forgolódás, aminek egyetlen ellenszere van csupán, ha kikel az ember ágya börtönéből, és a széken ülve éjfélen, villódzó képernyő előtt várja a rigók napkelte előtti őrült ordítozását, aki drága jószágok olyanok, mint Proustnak az ajtó alatt beszűrődő fénycsík, amely viszont mindig csalódást hoz magával. De most éppen házi feladatot óhajtottam elvégezni, így belém költözött a tevés izgalma.

Este kilenckor ledőltem tehát kicsit, hogy tizenegykor már készen álljak a feltehetően végtelen hosszúságú napra. Első feladatként hullócsillagokat kellett nézni az égen, kiültem hát a kertbe, a rozzant székre, fejemet peckesen megtámasztottam a ház falánál, és vártam a csodát. Csak hunyorogtak ott ezek az ékszerek, repülők húztak el kérlelhetetlenül, és talán az űrállomás is, vagy egy UFO. A képet csak néha zavarta meg egy-egy denevér, és semmi akadálya nem volt annak, hogy elmélázzak időről és végtelenről. Már épp a Tejút peremén, a Teremtés Oszlopainál jártam, amikor huss, átsuhant a magasban egy fénylő csík, hogy kívánni sem volt időm.

Nem tudom, utólag lehet-e, vagy egyet, esetleg többet, gondoltam mégis valamire, ami olyan titok, mint emlékkönyvek behajtott sarkai. A ház horkolt esetlenül és sután, amikor a kert végében, ahol a bukszusok mögött a zsidó temető rejtezik, szürkülni kezdett az ég alja, hogy fölkeljen a Nap, ami káprázat csupán. Mert a Föld forog, és vele együtt a székem, kábé ezerhétszáz kilométer per órával. Az összes F1-es pilóta csak jelenthet, pedig csak ülök, és mégcsak nem is szédülök. Ugyanakkor keringek is a Nap körül mintegy százezerrel, de a Nap is suhan a Tejút ölében nyugvó fekete lyuk körül olyan nyolcszázezerrel, és mégis csak kétszázhúsz millió év alatt ér körbe az égi stadionban.

Idáig jutottam, a székem meg sem rezzent, amikor fölbukkant a Nap apró kis szelete, a rigók elnyugodtak, a denevérek már valahol fejjel lefelé pihentek, és, amint kezdtek megjelenni a tikkadt szöcskenyájak, és a város is nekilátott szuszogni, elindultam a piacra, ami kétszáz méter. Különös intézmény ez. Van, akinek itt ér véget az éjszaka keresztbe álló szemekkel és lángost majszolva, kerekes bevásárló izékkel, bicegve meg itt kezdődik a napi nyomor kósza nyugdíjasok számára, meg kiföstött, kiló púderes dzsentriknek is, egyszer meg kell írni a regényét. Most viszont valami különös gyümölcsöt kell majszolnom, mert ezt kérte a tanár néni.

Öreg vagyok már, minden szart összeettem, itt, a piacon sincs semmi újság, ezért egy körtét választok, de nem azért, hogy fölfedezzem, hanem, mert ezt Császár István már bemutatta, midőn elmesélte, hogy az édes ízéért szereti a hőse. Minden más szó felesleges. Visszabaktattam hát az udvarra, és a sarokban álló trambulinra – hogy hogyan került oda – feküdtem hanyatt, és nem csináltam semmit. Ez a feladat jól ment, a Hold már csak fehér folt volt világoskék alapon, a kondenzcsíkok úgy foglalták keretbe, mintha égi amőba játék folyna. Már készültem ikszet rajzolni, de eszembe jutott, hogy táncolni kell, esőben vagy asztal tetején.

Ez énnekem gondokat okoz, tánc közben lomha vízilónak érzem magam, ezért soha, vagy alig is űzöm, de a trambulin adta magát, néhányat ugráltam rajta, de fájt a térdem, és a szomszéd is hülyén nézett. És mégis jó volt, mert ugyan magamban, de nevettem a szomszéd ostobaságán, és az egész világén is, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Cérnán gyakoroltam a fonást, és rájöttem, tudnék karkötőt készíteni, ha akarnék. Főzni is tudnék, ha kellene, és nincs az a sport, amit boldogult úrfi koromban ki ne próbáltam volna. Na, jó, a bézból, ezért egy fadarabbal messzire küldtem egy kavicsot, és ez is jó volt, tisztára, mintha pilinckáznék a nagyanyám udvarában ötven évvel ezelőtt.

Fényképezőgépem nincsen, de azért kinéztem az utcára egy turista szemével. Elég lehangoló volt a látvány, de azt is tudtam, két perc alatt beérnék a város szívébe, ahol kalapos alakok mindig fényképeznek, mert látják azt, amit nekem a több mint fél évszázados megszokás nem enged, rejtett stukkókat, kapualjakat, épületeket meg romokat. Ekkor jöttem rá arra is, hogy miért nem tudok máshol élni, és menekülök mindenhonnan őrült iramban, mert itt itthon vagyok. Erre vezetett rá a tanár néni a házi feladatjával, amit ím, elvégeztem, és egyben megköszönöm neki azt is, hogy módot adott rá, ha csak rövid ideig is, de ne arra a mocsokra gondoljak, amiben élek. Már ezért megérte.

Kész az élménynaplóm, és bizakodva várom a szeptembert. S hogy nem vagyok teljesen idióta, itt a bizonyság, csak megcsináltam a leckét:

„Hédi Katalin, a tardosi Fekete Lajos Általános Iskola tanára ilyen feladatokkal bocsátotta bele a nyárba az osztályát:

– Kóstolj meg egy olyan ételt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél. Írd le, mit kóstoltál, milyen íze volt.
– Táncolj szokatlan helyen, esőben, az asztal tetején…
– Nézd meg legalább egyszer a napkeltét és a napnyugtát.
– Egy augusztusi éjszaka maradj fenn sokáig, és számold a hullócsillagokat. Ne felejts el kívánni.
– Feküdj ki a szabadba (fűbe, nyugágyba, trambulinba), és ne csinálj semmit. (csak bámuld a felhőket, hallgasd a csendet)
– Nevess, nevess, nevess. Annyit, hogy már fájjon a hasad. Annyit, hogy már ne is emlékezz, min kezdtél el nevetni. Annyit, hogy másokra is átragaszd a jókedved.
– Játssz sokat. Társasjátékot, kártyajátékot, drámajátékot. Most nem kell sietni sehová.
– Tanulj meg valami újat. Nem, nem az iskolai tananyagból, hanem valami olyat, ami mindig is érdekelt. Próbálj ki például egy új sportot, hangszert. Tanulj meg különleges karkötőt fonni, kártyavárat építeni, fára mászni, ugrókötelezni, görkorizni, muffint sütni…
– Légy turista (akár a saját településeden). Fedezd fel a lakóhelyed rejtett kincseit, és fotózd le őket, mint egy igaz turista. Küldj képeslapot valamelyik ismerősödnek.
– Keress fel egy igazi piacot.
– Készíts nyári élménynaplót mindarról, amit sikerült valóra váltani.

Sok-sok örömet a megvalósításhoz, szeptemberben szigorúan számon kérem: Hédi Katalin (osztályfőnök)”