A pitiáner szervilizmus rongyai

Van nekünk itt – illetve nekik – ez a kettő rúle, mint a takony, olyan nyúlósan, úgy nemzeti, hogy az angollal kurválkodva – 2rule – adja ki az ősmadarat, másrészt meg ki nem szarja le ezeknek a nyomorát. Hogy ez is mi, azt én nem tudom, de igyekezek megfejteni a kajla agyammal, azon vagyok éppen, mert a királyi láblabda ligából már három mókás egyesület is Tatabánya csúcsaiba öltözött. Ott ül az összes nyomoronc a hegy tetején, néz alá az ősmagyar világra, amint zúgnak a géperejű járművek a szürke szalagon, és azért búsong mind csupán, mert elfogyott a kumisza neki.

Ilyen ez a kettő rúle, valamint dohos és tömjénszagú, mint a kötelező hittan. Hogy mi vett rá felnőtt embereket arra, hogy a csapatukat ilyen szarba öltöztessék az tudjuk. Azt viszont nem igazán, hogy miért csinálnak bohócot magukból, hogy ez mért jó nekik. Itt van mindjárt az én városom csapata, ez a Haladás, amely megkapta a stadionját, hogy beledöglik a kongásba, és az elsők között öltözött a nemzeti rongyokba, de mégsem egészen. A Király nevű kapusunk világhíres a szürke macijáról, ebből szombaton nem volt ilyen rulettes, de más se nagyon. Úgy is néztek ki.

Ömlött baromira az eső a felemelő mérkőzésen, ellene Adidas dzsekibe bújt a Haladás, így úgy föstött a társulat, mint valami szedett-vedett vándorcirkusz. Rulettes mez meg gatya, a kapuson saját márkás maci, és megint más típusú dzseki, mert az ősmagyar-madaras cucc, hogy szar-e, azt még nem tudjuk, ellenben nincsen készen egyáltalán. Egy futballcsapat öltözete az nem a trikó meg a klottos, na jó, a libalegelőn igen, de ez a százmilliárdokkal felpumpált nemzeti liga vagy mi a rosseb. Inkább a rosseb, efelé hajlok, ennek az összes kajánságával elegyest.

Mészárosuknak erre a szarra szüksége semmi nem volt, lehet, azt se tudja, hogy van neki. Miheztartás végett azonban Virág elvtárs mondandóját tessenek átfordítani ilyen rulettesre, és mindjárt világos lesz minden: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Így lett a rulett is. Kicsit gányolt, kicsit undorító, de a miénk. De hogy mért, az a baj. Rátelepüléses elfoglalásilag, ahogyan újraírták az egész országot, most épp a felépítményen dolgoznak, mint tudomány és művészet, de a legkisebb, legeldugottabb luk sem maradhat szárazon, hogy mindent megüljön a belőlük szivárgó szag. Ez pedig átitatja a hegyeket, a városokat meg réteket, pállott és verejték-ízű, hogy elhervadnak tőle a virágok, kipusztulnak a fák és lekonyulnak a csillagok. És semmi sincsen készen, mint a Bazárjuk, meg ez a rulett is, mert hogyan is lehetne.

Egy sportcucc az évtizedekig épített brand, abban munka van meg gondolat, nem olyan, hogy gyere cipó, hamm bekaplak. Ezek olyan villámléptekkel építik az új világukat, a rettenthetetlen rencert, hogy semmi sincs készen. Hirtelen vesznek birtokba mindent, és ilyen ótvar a vége, mint egyetlenünk trottyos gatyája. Látszik, hogy nem volt gyerekszobájuk, se gyökereik, azt keresik most égen földön Szent Pistában meg a kormányzó úrban, hogy igazolást találjanak a létezésükre. Ez mind benne van ebben a rulettes mókában, mint Proust teájában az egész nyüves Combray, bár tudjuk, az nem irodalom. Irodalom az, amit a Magyar Idők annak tart, s amely olyan, mint a mi Királyunk szürke gatyája. Szaros.

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.