Múlt düledékei

Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.

Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.

Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar soros, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.

Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.

Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.

És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.

Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.

Éljen Eduárd

Előre, Budapestért! – Így buzdította nemzeti fiainkat a Nemzeti Sport, amivel a kézben nemzetünk vezetője az erkélyről a nemzeti Puskás Arénába csűrte a labdát a nemzeti videóban, Nélküled meg székelyhimnusz. Valamint falvédő a sparhelt fölött. Az volt, hogy a távoli cardiffi vidéken győzni kellett volna nemzeti fiainknak, hogy a láblabdás Európa-bajnokságon játszhassanak a kétszáz milliárdos nemzeti Puskás Arénában. Momentán úgy tűnik, nem fognak. Véget érni látszik az éjszaka megint, ami akkor kezdődött el, amikor legutóbb a pótselejtezőn legyőztük a halszagú norvégokat. Akkor mondta a nagyvilágnak nemzetünk vezetője, hogy na, ugye.

Ezzel igazolta, hogy verejtékes munkája eredményes volt, nemhiába vette el a pénzt az emberektől, tette zsebre, a maradékból meg kirakatot csinált a nyomorúságának. Mint kitetszik, nem a futballról írok, csak úgy tűnik. Ha Tihamérről, az egérről mesélek, Béláról, a magányos hősről a falujában, Pityuról az óvodában, vagy csak úgy a sarki boltról, akkor sem róluk szól a történet, hanem rólad, nyájas olvasó. Hogy hol is élsz, arról. Ezek a walesiek, akik Cardiffban laknak, nem is igazi nemzet, ezek csak egy tartomány, ahogyan a költő mondja, egy korona gyémántja, nem ám bokréta az Isten kalapján. Ezek még karikás ustorozni se tudnak.

Nincsen egy nemzeti stadionjuk, ezek nincsenek is. Viszont kikaptak a nemzeti fiaink, tehát Mátészalka gyászba’ van, Gacsaj Pesta meg halott. Jó lenne, ha a mai Nemzeti Sporttal is fotózkodna a kedves vezető, de nem fog. Ahogyan, amikor a kisvasutat bántották, akkor meghosszabbítjuk Bicskéig, most a labdázás kapott pofont, tolunk még pár százmilliárdot bele. De kilátástalan a dolog, a világ ugyanis nem így működik. A magyar futball, mint ahogyan a magyar ország Orbán miatt haldoklik. Ahol nem a teljesítmény számít, hanem a hit és a lojalitás, az az ügy halálra van ítélve. Ezt már sokan elmesélték, én is többször, unalmas ez is.

A maga módján pokol lehet egyébként a kedves vezető élete, mert minden diktátoré az. Ez nem a sajnálat vagy kegyelem hangja, hanem a realitásé. Mégis azért, gondoljunk bele, egy dolgot akart igazán, futballista lenni, de nem sikerült. Aztán a magyar futballt felemelni, ez se megy. Más nem érdekes egyébként, a többi csak körítés. Itt van nekünk egy öregedő organizmus, aki egyre kövérebb, belső információk szerint iszik is, erre utal egyre véreresebb szeme. Képzeljük el, amint álmatlanul forgolódik, izzad és reszket, ami reménytelenséget csak Proust tudott érzékeltetni az ajtó alatt beszűrődő fényekkel, és Tolsztoj az Iljicsben.

De irodalom órát sem tartunk, hanem azt nézegetjük, hol is élünk, és mi lesz ennek a vége. Ahogyan Amy az Agymenőkben frappánsan megmutatta, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál. A kedves vezető is megmurdel, csak ki kell várni. A mai ovisoknak van erre kilátása, hogy megérik a napot, így hát, Pityuval kellene autentikusan elmesélnem, aki hősöm az állandó rossz kölök az ovinaplóban. Vagy a mindig pityergő Kisböske. Látom őket, ahogyan felnőnek, Pityuból jámbor sormunkás lesz, esetleg alkoholista, a Kisböskét meg veri az ura, és akkor is sírdogálni fog.

Így köszönt majd rájuk a szabadság, de minek. Az vesse rám az első követ, aki nem ezt látta a tegnapi meccsben – hopp, meghaltam a kőzáporban -, pedig ez volt benne. Olyan kilátástalanság, ahogyan nemzeti fiaink ott szaladgáltak, de Cardiffban legalább jó a levegő, nem úgy, mint Ózdon mondjuk, vagy akárhol a magyar országban. A walesiek rendszerint megemlékeznek Arany Jánosról, aki hősnek énekelte meg őket. Viszont ezt “Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”, lefordítani nekik nem lehet. Ezt semmilyen más nyelvre nem lehet átültetni.

Ezt már Pityu sem, a Kisböske sem érti. Nekik egymásra lépnek a talpaik, migráncsnézőbe mennek, kisvasutazni, meg ingyen a meccsre, hogy ne legyen tök üres a kétszáz milliárdos stadion. Mindez benne volt a tegnap esti kilátástalan futkorászásban, s aki emiatt most a Dzsudzsák kurvaannyát szidja, ne tegye. Ő csak egy szerencsétlen bohóc az összes többivel együtt, a kedves vezető játékszere. Hogy jól él belőle, az sem egyedi. Mindenki jól él, aki eladja a lelkét, az ördöggel is lehet üzletelni, de az árát mindig meg kell fizetni. Előbb vagy utóbb, így mindenki nyugodjon le: Orbán máma mindenkinél vacakabbul érzi magát. Ziher. Kis öröm ez, de öröm mégis a ködökben.

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.