Éljen Eduárd

Előre, Budapestért! – Így buzdította nemzeti fiainkat a Nemzeti Sport, amivel a kézben nemzetünk vezetője az erkélyről a nemzeti Puskás Arénába csűrte a labdát a nemzeti videóban, Nélküled meg székelyhimnusz. Valamint falvédő a sparhelt fölött. Az volt, hogy a távoli cardiffi vidéken győzni kellett volna nemzeti fiainknak, hogy a láblabdás Európa-bajnokságon játszhassanak a kétszáz milliárdos nemzeti Puskás Arénában. Momentán úgy tűnik, nem fognak. Véget érni látszik az éjszaka megint, ami akkor kezdődött el, amikor legutóbb a pótselejtezőn legyőztük a halszagú norvégokat. Akkor mondta a nagyvilágnak nemzetünk vezetője, hogy na, ugye.

Ezzel igazolta, hogy verejtékes munkája eredményes volt, nemhiába vette el a pénzt az emberektől, tette zsebre, a maradékból meg kirakatot csinált a nyomorúságának. Mint kitetszik, nem a futballról írok, csak úgy tűnik. Ha Tihamérről, az egérről mesélek, Béláról, a magányos hősről a falujában, Pityuról az óvodában, vagy csak úgy a sarki boltról, akkor sem róluk szól a történet, hanem rólad, nyájas olvasó. Hogy hol is élsz, arról. Ezek a walesiek, akik Cardiffban laknak, nem is igazi nemzet, ezek csak egy tartomány, ahogyan a költő mondja, egy korona gyémántja, nem ám bokréta az Isten kalapján. Ezek még karikás ustorozni se tudnak.

Nincsen egy nemzeti stadionjuk, ezek nincsenek is. Viszont kikaptak a nemzeti fiaink, tehát Mátészalka gyászba’ van, Gacsaj Pesta meg halott. Jó lenne, ha a mai Nemzeti Sporttal is fotózkodna a kedves vezető, de nem fog. Ahogyan, amikor a kisvasutat bántották, akkor meghosszabbítjuk Bicskéig, most a labdázás kapott pofont, tolunk még pár százmilliárdot bele. De kilátástalan a dolog, a világ ugyanis nem így működik. A magyar futball, mint ahogyan a magyar ország Orbán miatt haldoklik. Ahol nem a teljesítmény számít, hanem a hit és a lojalitás, az az ügy halálra van ítélve. Ezt már sokan elmesélték, én is többször, unalmas ez is.

A maga módján pokol lehet egyébként a kedves vezető élete, mert minden diktátoré az. Ez nem a sajnálat vagy kegyelem hangja, hanem a realitásé. Mégis azért, gondoljunk bele, egy dolgot akart igazán, futballista lenni, de nem sikerült. Aztán a magyar futballt felemelni, ez se megy. Más nem érdekes egyébként, a többi csak körítés. Itt van nekünk egy öregedő organizmus, aki egyre kövérebb, belső információk szerint iszik is, erre utal egyre véreresebb szeme. Képzeljük el, amint álmatlanul forgolódik, izzad és reszket, ami reménytelenséget csak Proust tudott érzékeltetni az ajtó alatt beszűrődő fényekkel, és Tolsztoj az Iljicsben.

De irodalom órát sem tartunk, hanem azt nézegetjük, hol is élünk, és mi lesz ennek a vége. Ahogyan Amy az Agymenőkben frappánsan megmutatta, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál. A kedves vezető is megmurdel, csak ki kell várni. A mai ovisoknak van erre kilátása, hogy megérik a napot, így hát, Pityuval kellene autentikusan elmesélnem, aki hősöm az állandó rossz kölök az ovinaplóban. Vagy a mindig pityergő Kisböske. Látom őket, ahogyan felnőnek, Pityuból jámbor sormunkás lesz, esetleg alkoholista, a Kisböskét meg veri az ura, és akkor is sírdogálni fog.

Így köszönt majd rájuk a szabadság, de minek. Az vesse rám az első követ, aki nem ezt látta a tegnapi meccsben – hopp, meghaltam a kőzáporban -, pedig ez volt benne. Olyan kilátástalanság, ahogyan nemzeti fiaink ott szaladgáltak, de Cardiffban legalább jó a levegő, nem úgy, mint Ózdon mondjuk, vagy akárhol a magyar országban. A walesiek rendszerint megemlékeznek Arany Jánosról, aki hősnek énekelte meg őket. Viszont ezt “Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”, lefordítani nekik nem lehet. Ezt semmilyen más nyelvre nem lehet átültetni.

Ezt már Pityu sem, a Kisböske sem érti. Nekik egymásra lépnek a talpaik, migráncsnézőbe mennek, kisvasutazni, meg ingyen a meccsre, hogy ne legyen tök üres a kétszáz milliárdos stadion. Mindez benne volt a tegnap esti kilátástalan futkorászásban, s aki emiatt most a Dzsudzsák kurvaannyát szidja, ne tegye. Ő csak egy szerencsétlen bohóc az összes többivel együtt, a kedves vezető játékszere. Hogy jól él belőle, az sem egyedi. Mindenki jól él, aki eladja a lelkét, az ördöggel is lehet üzletelni, de az árát mindig meg kell fizetni. Előbb vagy utóbb, így mindenki nyugodjon le: Orbán máma mindenkinél vacakabbul érzi magát. Ziher. Kis öröm ez, de öröm mégis a ködökben.

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.