Utolsó felvonás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma – haveroknak csak Emmi – háromszázmilliót ad a nemzeti Magyar Teátrumi Társulatnak, hogy fölvásárolhassa a Karinthy Színházat. Amikor először olvastam a hírt, hogy a teátrumosok háromszáz milláért megveszik a Karinthyt, az első kérdés az volt bennem, hogy ezeknek honnan az anyám valagából van ennyi pénzük. Hát innen, nem a tagdíjakból ezek szerint. Mert a nem nemzeti Magyar Színházi Társaságnak például ennyije nincsen, és nem is kap az Emmitől. Nekem sincsen és én sem kapok, pedig ilyen feltételekkel én is megvehetném a Karinthyt, sőt, bárki megvehetné, ha a vágyait az állam közpénzből kielégítené.

Sok aljas dolog van a világon, de ez a módszer mégis a kiemelt mocskosságok közt kap helyet, hogy miszerint a proletár pénzét odaadjuk a cimboráknak, hogy ilyképp ingyen juthassanak tulajdonhoz, és abban a tulajdonban aztán majd a proletár pénzén az ő ideológiai átnevelése zajlik majd. Mert a vétel oka ez. Hiába mondja az Emmi, hogy a színház átvételével az intézmény biztos fennmaradási körülményeit teremti meg, hogy tovább vigye a megteremtett művészi értékeket, hazudik a lelkem. Mért ne hazudna, ez a létformája. Mert ugyanis nekem, az egyszerű parasztgyereknek az jut elsőként az eszembe, mi történt volna, ha egyenesen a színház kapja a pénzt, ha inog. Így is lehetett volna menteni.

De nem, s mindebből az is következik, itt nem a színház megmentése, hanem megszerzése volt a kitűzött cél, ami – lássuk be – nem egészen ugyanaz. Ez a metódus, hogy kivéreztetjük a delikvenst, legyen az színház, újság vagy varroda, s amikor az utolsókat rúgja, fingért-húgyért fölvásároljuk, bevett gyakorlat a NER-ben. Pártunk és kormányunk most is létrehozott egy nagyon sok milliárdos alapot, ahová a NER lovagok kölcsönért járulhatnak, ha látnak valami jó, ámde a járvány miatt legyengült falatot a gazdaságban. A színház azonban egészen más, azt be is lehet záratni, ha már a miénk, mint a Népszabadságot annak idején.

Ugye, milyen egyszerűen aljas? A gazdaságban úgy is megy, hogy a NER-lovag megveszi az egységet, még szív belőle egy kis naftát, majd utána passzolja tovább felárral az államnak – lásd Mészáros erőműve –, de a színház bonyolultabb, abban nevelni lehet a népeket, hogy a bemutatott módszereknek tapsoljon, miszerint nemzeti tőke, meg ilyenek. De nézzük ezeket a teátrumosokat, akiknek Vidnyánszky az első embere, s ha ránézünk a Nemzeti Színházra, akkor látjuk, milyen sors vár a Karinthyra is, feltéve, ha meg nem unják a játékszert, s el nem dobják. Tehetik, ha az övék lesz a te pénzedből, egy garast sem veszítenek, sőt, letudnak egy nekik nem tetsző műhelyt.

Kiiktatják. Vagy a maguk képére formálják, és magyarkodnak benne. Így a járvány idején merülnek el egyre jobban a magyarságukban, a távoktatást is arra használják, hogy a televízióban ez a tanterves Takaró naponta fejtse ki az elveit arról, amit ő beemelt a tantervbe, s így kiderül az is miért tette, és hogyan gondolja. Elborzasztó a manus. Voltaképp irodalom címén hazafias nevelést folytat, bár meg kell hagyni, nem is ígért mást, de így, sűrítve letaglózza az embert, és főleg az, ha belegondol, milyen outputok lesznek az iskolákban, ha a védtelen gyerekek kapják meg ezt az agymosást. Mert én csak-csak elokádgatok rajta, ne de ők?

A NER irodalma mást sem tesz, mint a magyarságot teszi mércének – emberségről szó sincs –, ez a Takaró pátosszal a képén a magyarságról mint megrendítő erkölcsi kötelességről, felemelő szent teherről, meg ilyképp beszél. Összegezve tehát a múlt század húszas éveinek nacionalista, soviniszta, kakastollas világát idézi, azt, ami Trianonhoz vezetett, amin viszont lehet most károlyizva búsongani. Akkora szellemi trutymó ez, amiről nehéz higgadtan beszélni, és most is csak azért teszem, hogy lássuk, mire nevelik ezek a kölkeinket, és mire fogják használni a te pénzeden megszerzett Karinthy Színházat is.

Megboldogult Kerényi elvtárs mondta hatalmi székfoglalójában, hogy mindenhol ott lesznek, és tényleg ott is vannak. Megállíthatatlanul terjed a sötétség. És ami a legmókásabb az egészben, ezt az egész fekáliahalmot Orbán szabadította ránk azért, hogy négyévente megkapja az ikszet, naponta pedig a milliárdokat. És még ez is kutyafasza kár ahhoz, mint ami dúlást a cél elérése érdekében a fejekben végeznek a csinovnyikjai. Ez az ország olyan szellemi sötétség felé halad, amiből még egy esetleges hatalomváltás után sem tud kikecmeregni legalább száz évig. De mit is jajongok, ez megy itt már ezer éve.

Múlt düledékei

Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.

Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.

Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar soros, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.

Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.

Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.

És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.

Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.

Nemzeti tanévnyitó

Becsöngettek. Becsöngettek, és a happy tudósítások buzognak, hogy hétszázezer általános és csaknem félmillió középiskolásnak szorul most össze a gyomra, azt viszont nem tudni, hány tanerő kurvaanyázik. Nem csak, mert véget ért a nyár, s nem azért, mert nem szeret tanítani. Szereti ő azt, csak nem így, nem itt és nem most. Minden más rendben van, következésképp semmi sincs rendben egyáltalán a nyüves életben. Én is szerettem tanítani annak idején, csak ne kellett volna bejárni az iskolába. No de, ez nem móka, s pláne nem kacagás, iramoljunk tovább tehát.

Kásler miniszter voltaképp hazatért tegnap Sárvárra megtartani azt a szaros tanévnyitót, amely nemzeti tanévnyitó volt. Már a névért is büntetni kellene, ha a szó – úgymint nemzeti – nem veszítette volna el az összes szótári jelentését, és vált belőle alaktalan paca, elfolyó narancssárga trutyi. Kásler miniszter nem úgy tért vissza ide, mint jóságos nagyapóvá vált hajdani diák, hanem, mint szűkölő despota, didergő király. Útlezárásokat abszolváltak Sárváron, elrekesztették a fél várost, hogy Kásler miniszter megtarthassa a nemzeti tanévnyitóját.

Már ez rengeteget elmond nekünk kies hazánkról, és még csak körül sem néztünk igazán. Mert, ha körbe hordozzuk zúzós szemünket akárha Ginsberg leples bitangja, lekonyul a fülünk a gyönyörűségtől. Azzal voltaképp nem is nagyon kell foglalkoznunk, Kásler miniszter miket delirált össze a távoli Sárváron. Annyi tán elég, bár nem vigasz, hogy egy évvel eltolják a Takaró elvtárs által hazafiasított tanterv bevezetését, de voltaképp ez is mindegy, ennél jobban szétrohasztani az oktatást úgysem nagyon lehet, a fasiszta sovinizmus meg úgyis ömlik mindenhonnan.

Egy másik ilyen hérosz, mint a Kásler, jelesül a Palkovics névre hallgató ártány Káslerrel párhuzamosan volt boldog, hogy megtörtént az áttörés, már nyolc százalékkal több gyerek jár szakiskolába, mint gimnáziumba. Fasza. Nemzetünk zökkenők nélkül halad az olajtól iszamos kezű biorobotok kora felé, az összeszerelő ország orbáni ideája irányába, ami modell pár éven belül fog fejre állni, és itt állunk majd az írástudatlan tömeggel, csavarkulccsal a kezében. Ezek meg boldogok, hogy a kilátástalan jövő felé terelik az országot,

Nekem ez is mindegy, én már öreg vagyok, nincstelen, következésképp totálisan szabad, más organizmus viszont még szeretne élni. Akinek ilyen aljas szándéka van, mert szereti a madárfüttyöt, elmegy a nemzeti országból messzi vidékekre, Kásler és Palkovics meg itt maradnak a lezárt utcáikkal, amelyek már nem is azért lesznek néptelenek, mert a TEK tankjai őrzik a spiritualista sámán-onkológust, hanem, mert elfogy belőlük az ember. Majd az ukrán és vietnámi vendégmunkások tapsolnak ütemesen, és nézik őket a családi autóból bávatagon a bennszülöttek.

Mert azt ne gondoljuk, hogy a rezsim kiváltságosai a saját fattyaikat is szakiskolába íratják, ó, nem. Milliós tandíjú magániskola és svájci egyetem a sorsuk, míg a te kölködnek, nyájas olvasó, a hittan, a mindennapi testnevelés, a hazafias lövöldözés jut az iskolában Takaró-féle szövegekkel, Trianon siratása, talpaik egymásra lépnek, sőt, azt is megírják nekik, hogy kinyílott a pitypang. Mindezt jelentette a nemzeti tanévnyitó, ahová a pedagógus szakszervezet prominenseit be nem engedték, sőt, kicsavarták a kezükből a kamerát a fogdmegek.

Örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és nem verték pofán őket. Mindemellett egy nappal előtte tüntettek a Kossuth téren a diákok, országos sztrájkot hirdettek, a TASZ az Alkotmánybírósághoz fordul a köznevelési törvény módosítása miatt, és van olyan iskola, ahonnan a komplett tanári kar hiányzik. Te pedig, én nyájasom, most épp vajazod a zsömlét a gyereknek, faragod a ceruzáját, és elindul az újabb tíz hónapos túra, ami közben az a szülő feladata, hogy helyre hozza a csemetéjében azt a rombolást, amit az iskola folyamatosan végez benne. Ehhez erőt, kitartást és jó idegeket kívánok, mást nem tehetek. Ide jutottunk.

Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Négyszáznyolcvanezer

Bár tagadták, de azért csak kiderült szokás szerint, hogy az Emmi szerződéses viszonyban áll Takaró Mihállyal, akinek a hazafiasabb magyar nyelv és irodalom oktatás előállítása a feladata. Hogy irtsa az Esterházykat és a Spirókat. A tárca még helyreigazítási kérelemmel is fenyegetett, hogy nekik aztán semmi közük Takaróhoz, pedig azért illene tisztában lenni azzal, kinek fizetnek ki havi négyszáznyolcvanezret az embert próbáló feladatra. Most vagy tényleg nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy Takaró szabja át a NAT-ot turulossá, vagy szégyellik a képét.

Mindkettő elképzelhető, de az utóbbira kicsi az esély. Esetleg tán a bérszámfejtő nem ért egyet Takaró sztyeppei, fasiszta nézeteivel, mint ahogyan az ország nagy része sem. De leginkább nem foglalkozik senki azzal – csak az érzékeny széplelkek -, a jövőben a magyar oktatási rendszer hogyan óhajt előállítani nemzeti színű tulkokat, pedig az ilyesmi a NER fennmaradásának alapja és záloga. Takaróval nincsen sok baja az embernek, csak alapvetőek. Antagonisztikusak, mondhatni. Ő nem csupán a világ ellenkező oldalán áll, hanem egy másik dimenzióban és rég letűnt időben, mint az új Kossuth tér.

Ezzel a Takaróval az embernek irodalom okán nem ízlés, hanem értékbéli, nem politikai, inkább esztétikai szembenállásai vannak, de azok alapvetőek. Épp ezért nem nézi jó szemmel, hogy Takaró szándékai szerint a magyar írásbeliség szemete szerepel majd a tantervben, hogy azokat és csakis azokat ismerjék meg a magyar kisdedek az idegenszívű irodalom ellenében. Egyébként csak annyit kérdeznék Takaró irodalmártól, ismeri-e, szereti-e a kínai agyagkatonákat, mint az ókori világ egyik ékét és csodáját. S ha igen, akkor biztosan tisztában van Csi Si Huang-ti, az első kínai császár dolgaival is.

Híresen azt tanultuk, hogy Kína a bezárkózás birodalma volt. Most pedig újabb kutatások azt feltételezik, hogy Csi császár idejében, a Kr. e. III. században csak ilyen apró, kutyaszar szobrocskák készültek ott, és egyszer csak hipp-hopp, hirtelen és váratlan, mintegy a semmiből ott volt egy egész életnagyságú agyaghadsereg. Feltételezik, hogy görög szobrászok segítettek az irdatlan munka elvégzésében, ami nem csak a kelet-nyugati kulturális kapcsolatok alakulását írná újjá, hanem bizonyság lenne arra is, hogy az idegen népek szelleme milyen termékenyítő tud lenni. A génekkel is így van, de ez mellékszál.

Mindezt azért kevertem ide, mert Takaró egy régebbi korában, Horthy alatt azért tiltották be Szerb Antal irodalomtörténetét, mert abból az világlott ki, tán nem is a magyar a lehető legnagyobb, talán más nemzetek fiai is tudnak írni, s nem is rosszul. Az extra Hungariam etc. már akkor is dohos világában emiatt aztán Szerb Antallt agyonverték, pedig mennyire igaza volt, s tán éppen azért. Baudelaire nélkül nem lett volna Ady, Apollinaire nélkül József Attila, André Breton nélkül Kassák, de a Nyugat is kis zsidó lapocska volt velük csupán, és nem szittyamagyar, ahol Szabolcska Mihály az atyaisten, máma meg Wass Albert.

Ám most nem a köldöknézés káros haszontalansága a téma, hanem Takaró Mihály havi négyszáznyolcvanezre. Épp tegnap mondta azt Bod Péter Ákos, hogy a kormány kiadásainak egy része bicskanyitogató urizálás. Ő bizonyára stadionokra, hülye szobrokra, képekre, autókra és jachtokra gondolt, amely készségek tényleg a felesleges rongyrázás kategóriája, viszont nem ez a legnagyobb baj, hanem az ilyen félmilliók. Hogy az adófizetők pénzét arra költik, hogy az adófizető, az ő gyereke és az unokája is hülye legyen, sima homlokú rabszolga, aki alélva énekli a himnuszt és pökködi a szotyolát.

Havi félmillió az a NER-nek nem tétel, nincs is szinte. Még ötvenszer annyi sem, mert, mint a tagadás után kiderült, kábé ennyien dolgoznak a NAT átszabásán, hogy az iskolák hívő kis nyáladzó katonákat neveljenek. Annyi pénz folyik el jobb sorsra érdemes dolgok helyett ideológiai átszabásra, hogy azt el nem képzelhetjük. Ezek tényleg bicskanyitogatóak, havi négyszáznyolcvanezer is rohadt sok azért, hogy abból tanárok és diákok százezreinek életét tegyék pokollá. Viszont, mint kitetszik, az átnevelés zavartalanul folyik, és ebben benne foglaltatik a szintén a mi pénzünkből hizlalt média is, mert semmi sem drága.

A kérdés végezetül csak az, hogy Takaró Mihálynak, meg az összes többi Takaró Mihályoknak egyáltalán szüksége/ük van-e havi uszkve félmillióra, hogy aljas feladatát/ukat véghez vigye/ék. Nem fizikai értelemben kell-e a della, hogy tudjanak kicsivel több farhátat vásárolni, hanem, az ösztökélés miatt. Hogy pénz kell-e a feladat vállalásához, vagy meggyőződésből is elvégeznék-e a piszkos munkát, s arra kell jutnunk, igen. Az ilyenek, akik egyre többen vannak, elkötelezettségből is képesek a rombolásra, talán még fizetnének is, hogy a saját ferde képükre szabhassák a világot. És ez az igaz baj, nem a félmillió, ami kétségtelenül kellett ahhoz, hogy idáig jussunk.