Gyászbeszéd a kultúra fölött

Az a baj, hogy Orbán temetni sem tud igazán, mint ahogyan semmit sem. Ha kikerül a csatatérről, ami a köznapok, akkor is füstölgő ágyúcsövek közt lófrál. Orbán nem tudja díszbe öltöztetni a szívét, nem tud érdekek nélkül nézni semmire, Orbán halottai is sakkfigurák, az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy a hullája fölött gyászbeszédet tartson. Bár biztosan akad olyan, aki már csak azért is érdemesnek tartaná a kínhalált, hogy vele ez megtörténhessék, mert nem vagyunk egyformák egyáltalán és pláne.

Mert viszont, ha Orbán búcsúztatja az embert, olyat kaphat, mint a néhai Fekete György tegnap, akivel – mint megtudtuk – együtt is gyalogoltak meg nem is, olykor visszanéztek, de hogy épp melyikük és kire az bizonytalan volt. Ezen kívül meneteltek valami kétes, gomolygó massza felé, ami a jövő, turulszárnyon ringatózó isten tudja, micsoda, de szép és emelkedett, mint a rosseb. Ide meneteltek ezek ketten, míg Fekete György élt, most viszont Orbán már egyedül menetel, olykor visszanéz.

Mindezek után jött el a megvilágosodás, mikor is megtudhattuk ezt: „A magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet, és talán nem is érdemes…ha gyökeret eresztünk a kultúrában, belőle táplálkozunk, belőle merítjük az ihletet, engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.” – Ekkor Nicanor atya jutott eszembe, aki Macondóban elemelkedett az anyaföldtől.

Nem tudom, mért, de láttam, midőn Orbán ereszti a gyökeret a kultúrába bele, de húsz centivel a föld fölött lebegve, eközben fakanállal meri az ihletet, dűtti magába a kultúrát mindeközben, ahogyan levitálva lépnek egymásra a talpai. És eszembe jut az a kép, amit tán egy hete közölt egyik reggel, hogy Magyar Nemzet és Nemzeti Sport, ahogyan ezekből szítta a kultúrát, kijelölte a két orgánummal azt az ösvényt, amelyen a magyar kultúra halad, amelyben a futball a művészet szotyolával fogyasztva.

Meg a koviubi. De bármely meglepő, ezúttal nem azon óhajtok élcelődni, hogy miniszterügynök elvtárs, faragatlan tuskó lenne, hanem azon hullatom könnyeimet, hogy mi az a kultúra, ami ez alkalommal piedesztálra emeltetett, amelybe eregeti a gyökereit. Mert ugyanis épp harc van e téren is, kultúrharc, mint tudjuk nagyon jól, amelyben az SZFE az új ellenség, mint a napok történései is mutatják, s amelyről Kálomista Gábor mondta ki az ítéletet még a tárgyalás előtt. Tőle is kértek valamit majd egyszer.

Kálomista azt mondta, az SZFE nem művészképző, hanem ideológiai átnevelőtábor, egy liberális fészek, amely ebben a formájában megérett a pusztulásra, és el is fogják pusztítani. Nem azért, mert Kálomista ezt mondta, hanem, amiért és amit a kedves vezető a kultúráról gondol. Ő a kultúráról azt gondolja, hogy Trianon, pátoszosat, hazasiratót és borgőzös magasztalót álmodik, barna masszát gondol, ezeknek a kultúra Takaró előadásában erkölcsi feladat, szakrális cél néha visszanézve.

Mondom, levitálnak, fönnakadt szemmel nézik Szűz Máriát a mennyek bejáratánál, Szabolcska Mihály mosolyog, és Horger Antal sem érzi magát túl rosszul. Ilyeneket indul terjeszteni Vidnyánszky az ekhós szekereivel, úgy megyünk ki Európából, hogy ezúttal vissza sem nézünk, meg sem állunk a kipcsak sztyeppékig. Csakhogy ez tragédia. Ezek pedig ülnek a pénzhalmuk közepén, és eltelten mosolyognak, na, megint visonganak a libsik, így örülnek a dúlásnak, és leköpik Esterházyt.

Isten, haza, család, nemzet, szent korona, bor, búza, futball, háború, snapszli, kakastoll. Efelé menetel a kedves vezető kultúrája, ebbe eregeti a gyökereit, de ezt is tudjuk időtlen idők óta, csak most hirtelen összesűrűsödött az élet. Vagy a halál. Orbán beszélt, és dögletes lehelete volt, holott voltaképp semmit nem mondott. Tegnap fölfedeztem a közte és a szomszéd Józsi közti hasonlóságot vagy egyezést, és újólag bizonyságot kaptunk reá. A szomszéd Józsinak is bugyborékolnak dolgok a fejében, de soha nem találja hozzá a szavakat, mert nincs neki olyanja.

Utolsó felvonás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma – haveroknak csak Emmi – háromszázmilliót ad a nemzeti Magyar Teátrumi Társulatnak, hogy fölvásárolhassa a Karinthy Színházat. Amikor először olvastam a hírt, hogy a teátrumosok háromszáz milláért megveszik a Karinthyt, az első kérdés az volt bennem, hogy ezeknek honnan az anyám valagából van ennyi pénzük. Hát innen, nem a tagdíjakból ezek szerint. Mert a nem nemzeti Magyar Színházi Társaságnak például ennyije nincsen, és nem is kap az Emmitől. Nekem sincsen és én sem kapok, pedig ilyen feltételekkel én is megvehetném a Karinthyt, sőt, bárki megvehetné, ha a vágyait az állam közpénzből kielégítené.

Sok aljas dolog van a világon, de ez a módszer mégis a kiemelt mocskosságok közt kap helyet, hogy miszerint a proletár pénzét odaadjuk a cimboráknak, hogy ilyképp ingyen juthassanak tulajdonhoz, és abban a tulajdonban aztán majd a proletár pénzén az ő ideológiai átnevelése zajlik majd. Mert a vétel oka ez. Hiába mondja az Emmi, hogy a színház átvételével az intézmény biztos fennmaradási körülményeit teremti meg, hogy tovább vigye a megteremtett művészi értékeket, hazudik a lelkem. Mért ne hazudna, ez a létformája. Mert ugyanis nekem, az egyszerű parasztgyereknek az jut elsőként az eszembe, mi történt volna, ha egyenesen a színház kapja a pénzt, ha inog. Így is lehetett volna menteni.

De nem, s mindebből az is következik, itt nem a színház megmentése, hanem megszerzése volt a kitűzött cél, ami – lássuk be – nem egészen ugyanaz. Ez a metódus, hogy kivéreztetjük a delikvenst, legyen az színház, újság vagy varroda, s amikor az utolsókat rúgja, fingért-húgyért fölvásároljuk, bevett gyakorlat a NER-ben. Pártunk és kormányunk most is létrehozott egy nagyon sok milliárdos alapot, ahová a NER lovagok kölcsönért járulhatnak, ha látnak valami jó, ámde a járvány miatt legyengült falatot a gazdaságban. A színház azonban egészen más, azt be is lehet záratni, ha már a miénk, mint a Népszabadságot annak idején.

Ugye, milyen egyszerűen aljas? A gazdaságban úgy is megy, hogy a NER-lovag megveszi az egységet, még szív belőle egy kis naftát, majd utána passzolja tovább felárral az államnak – lásd Mészáros erőműve –, de a színház bonyolultabb, abban nevelni lehet a népeket, hogy a bemutatott módszereknek tapsoljon, miszerint nemzeti tőke, meg ilyenek. De nézzük ezeket a teátrumosokat, akiknek Vidnyánszky az első embere, s ha ránézünk a Nemzeti Színházra, akkor látjuk, milyen sors vár a Karinthyra is, feltéve, ha meg nem unják a játékszert, s el nem dobják. Tehetik, ha az övék lesz a te pénzedből, egy garast sem veszítenek, sőt, letudnak egy nekik nem tetsző műhelyt.

Kiiktatják. Vagy a maguk képére formálják, és magyarkodnak benne. Így a járvány idején merülnek el egyre jobban a magyarságukban, a távoktatást is arra használják, hogy a televízióban ez a tanterves Takaró naponta fejtse ki az elveit arról, amit ő beemelt a tantervbe, s így kiderül az is miért tette, és hogyan gondolja. Elborzasztó a manus. Voltaképp irodalom címén hazafias nevelést folytat, bár meg kell hagyni, nem is ígért mást, de így, sűrítve letaglózza az embert, és főleg az, ha belegondol, milyen outputok lesznek az iskolákban, ha a védtelen gyerekek kapják meg ezt az agymosást. Mert én csak-csak elokádgatok rajta, ne de ők?

A NER irodalma mást sem tesz, mint a magyarságot teszi mércének – emberségről szó sincs –, ez a Takaró pátosszal a képén a magyarságról mint megrendítő erkölcsi kötelességről, felemelő szent teherről, meg ilyképp beszél. Összegezve tehát a múlt század húszas éveinek nacionalista, soviniszta, kakastollas világát idézi, azt, ami Trianonhoz vezetett, amin viszont lehet most károlyizva búsongani. Akkora szellemi trutymó ez, amiről nehéz higgadtan beszélni, és most is csak azért teszem, hogy lássuk, mire nevelik ezek a kölkeinket, és mire fogják használni a te pénzeden megszerzett Karinthy Színházat is.

Megboldogult Kerényi elvtárs mondta hatalmi székfoglalójában, hogy mindenhol ott lesznek, és tényleg ott is vannak. Megállíthatatlanul terjed a sötétség. És ami a legmókásabb az egészben, ezt az egész fekáliahalmot Orbán szabadította ránk azért, hogy négyévente megkapja az ikszet, naponta pedig a milliárdokat. És még ez is kutyafasza kár ahhoz, mint ami dúlást a cél elérése érdekében a fejekben végeznek a csinovnyikjai. Ez az ország olyan szellemi sötétség felé halad, amiből még egy esetleges hatalomváltás után sem tud kikecmeregni legalább száz évig. De mit is jajongok, ez megy itt már ezer éve.