Négyszáznyolcvanezer

Bár tagadták, de azért csak kiderült szokás szerint, hogy az Emmi szerződéses viszonyban áll Takaró Mihállyal, akinek a hazafiasabb magyar nyelv és irodalom oktatás előállítása a feladata. Hogy irtsa az Esterházykat és a Spirókat. A tárca még helyreigazítási kérelemmel is fenyegetett, hogy nekik aztán semmi közük Takaróhoz, pedig azért illene tisztában lenni azzal, kinek fizetnek ki havi négyszáznyolcvanezret az embert próbáló feladatra. Most vagy tényleg nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy Takaró szabja át a NAT-ot turulossá, vagy szégyellik a képét.

Mindkettő elképzelhető, de az utóbbira kicsi az esély. Esetleg tán a bérszámfejtő nem ért egyet Takaró sztyeppei, fasiszta nézeteivel, mint ahogyan az ország nagy része sem. De leginkább nem foglalkozik senki azzal – csak az érzékeny széplelkek -, a jövőben a magyar oktatási rendszer hogyan óhajt előállítani nemzeti színű tulkokat, pedig az ilyesmi a NER fennmaradásának alapja és záloga. Takaróval nincsen sok baja az embernek, csak alapvetőek. Antagonisztikusak, mondhatni. Ő nem csupán a világ ellenkező oldalán áll, hanem egy másik dimenzióban és rég letűnt időben, mint az új Kossuth tér.

Ezzel a Takaróval az embernek irodalom okán nem ízlés, hanem értékbéli, nem politikai, inkább esztétikai szembenállásai vannak, de azok alapvetőek. Épp ezért nem nézi jó szemmel, hogy Takaró szándékai szerint a magyar írásbeliség szemete szerepel majd a tantervben, hogy azokat és csakis azokat ismerjék meg a magyar kisdedek az idegenszívű irodalom ellenében. Egyébként csak annyit kérdeznék Takaró irodalmártól, ismeri-e, szereti-e a kínai agyagkatonákat, mint az ókori világ egyik ékét és csodáját. S ha igen, akkor biztosan tisztában van Csi Si Huang-ti, az első kínai császár dolgaival is.

Híresen azt tanultuk, hogy Kína a bezárkózás birodalma volt. Most pedig újabb kutatások azt feltételezik, hogy Csi császár idejében, a Kr. e. III. században csak ilyen apró, kutyaszar szobrocskák készültek ott, és egyszer csak hipp-hopp, hirtelen és váratlan, mintegy a semmiből ott volt egy egész életnagyságú agyaghadsereg. Feltételezik, hogy görög szobrászok segítettek az irdatlan munka elvégzésében, ami nem csak a kelet-nyugati kulturális kapcsolatok alakulását írná újjá, hanem bizonyság lenne arra is, hogy az idegen népek szelleme milyen termékenyítő tud lenni. A génekkel is így van, de ez mellékszál.

Mindezt azért kevertem ide, mert Takaró egy régebbi korában, Horthy alatt azért tiltották be Szerb Antal irodalomtörténetét, mert abból az világlott ki, tán nem is a magyar a lehető legnagyobb, talán más nemzetek fiai is tudnak írni, s nem is rosszul. Az extra Hungariam etc. már akkor is dohos világában emiatt aztán Szerb Antallt agyonverték, pedig mennyire igaza volt, s tán éppen azért. Baudelaire nélkül nem lett volna Ady, Apollinaire nélkül József Attila, André Breton nélkül Kassák, de a Nyugat is kis zsidó lapocska volt velük csupán, és nem szittyamagyar, ahol Szabolcska Mihály az atyaisten, máma meg Wass Albert.

Ám most nem a köldöknézés káros haszontalansága a téma, hanem Takaró Mihály havi négyszáznyolcvanezre. Épp tegnap mondta azt Bod Péter Ákos, hogy a kormány kiadásainak egy része bicskanyitogató urizálás. Ő bizonyára stadionokra, hülye szobrokra, képekre, autókra és jachtokra gondolt, amely készségek tényleg a felesleges rongyrázás kategóriája, viszont nem ez a legnagyobb baj, hanem az ilyen félmilliók. Hogy az adófizetők pénzét arra költik, hogy az adófizető, az ő gyereke és az unokája is hülye legyen, sima homlokú rabszolga, aki alélva énekli a himnuszt és pökködi a szotyolát.

Havi félmillió az a NER-nek nem tétel, nincs is szinte. Még ötvenszer annyi sem, mert, mint a tagadás után kiderült, kábé ennyien dolgoznak a NAT átszabásán, hogy az iskolák hívő kis nyáladzó katonákat neveljenek. Annyi pénz folyik el jobb sorsra érdemes dolgok helyett ideológiai átszabásra, hogy azt el nem képzelhetjük. Ezek tényleg bicskanyitogatóak, havi négyszáznyolcvanezer is rohadt sok azért, hogy abból tanárok és diákok százezreinek életét tegyék pokollá. Viszont, mint kitetszik, az átnevelés zavartalanul folyik, és ebben benne foglaltatik a szintén a mi pénzünkből hizlalt média is, mert semmi sem drága.

A kérdés végezetül csak az, hogy Takaró Mihálynak, meg az összes többi Takaró Mihályoknak egyáltalán szüksége/ük van-e havi uszkve félmillióra, hogy aljas feladatát/ukat véghez vigye/ék. Nem fizikai értelemben kell-e a della, hogy tudjanak kicsivel több farhátat vásárolni, hanem, az ösztökélés miatt. Hogy pénz kell-e a feladat vállalásához, vagy meggyőződésből is elvégeznék-e a piszkos munkát, s arra kell jutnunk, igen. Az ilyenek, akik egyre többen vannak, elkötelezettségből is képesek a rombolásra, talán még fizetnének is, hogy a saját ferde képükre szabhassák a világot. És ez az igaz baj, nem a félmillió, ami kétségtelenül kellett ahhoz, hogy idáig jussunk.