Szerencsére már azt is tudjuk, akinek fáj, hogy Ottlik (Kertész, Füst…) nem szerepel a NAT-ban, bánatával azon buzgólkodik, hogy migráncsokkal telepítse be a magyar hazát Felcsúttól a Cinege utcáig. Aki Szerb Antalt olvas, hazaáruló sorosbérenc, Németh Lászlótól pedig lehervadnak a nemzeti színű csillagok. Más nem következik a Fidesz közleményéből, amit, ha nem szégyell már most az összes degenerált pártkatona, akkor ez az ország tényleg elveszett, és a szalonnabőrkés, bő gatyás, ustoros horda martaléka lett véglegesen.
“A balliberális ellenzék kritikájában nincsen semmi új, a balliberálisok gyűlölnek és elleneznek mindent, ami a nemzeti identitást erősíti, hiszen ők nem a nemzetek Európáját akarják megőrizni, hanem egy bevándorlókkal teli, identitását vesztett Európát akarnak létrehozni, gyenge nemzetállamokkal, gender-iskolákkal, amelyekben a diákok se nemzeti, se nemi identitást nem kapnak. Mi nem ilyet akarunk.” – Ezt sikerült összehoznia a Fidesznek a NAT védelmében, ami közlemény így első ránézésre egyenértékű egy fasiszta elbődüléssel, midőn az organizmus gyomráig lelátni az eltátott száján át.
„…Mondom, leszoktunk a káromkodásról még tizenhárom éves korunkban, talán azért, mert eleinte humorosnak tartottuk, hogy finoman beszéljünk, vagy talán dacból, ellenkezésből, vagy valamiféle művészi egyensúlyérzék késztetett rá vagy éppen kontár eredetieskedés – nem tudom; nem határoztuk el soha tudatosan, egyszerűen csak ehhez volt kedvünk, s akár a lázadás szelleméből fakadt, akár valamilyen ellenpontozásnak szántuk ösztönösen, erről soha nem esett szó köztünk. Igen, csakhogy én az utóbbi években egy kicsit visszaszoktam megint a trágárságokra a festők közt, meg egyáltalán, a fiatalok is így beszéltek mindenütt; egyszóval illedelemből káromkodtam újra, hogy alkalmazkodjam a többiekhez, s még csodálkoztak is rajtam néhányan, mint akiről váratlanul kiderül, hogy folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, szinte hibátlan kiejtéssel, de persze azért mégsem úgy, mint az anyanyelvét: holott nekem volt ez az anyanyelvem, és most, negyvenöt éves koromban az ő kedvükért és az ő kissé hibás kiejtésükkel kezdtem újra beszélni, puszta udvariasságból. Szeredy Daninak azonban, aki mindezt tudta, és nevetett, csak mordultam egyet dühösen, halk torok- és ajakhanggal, “Mb!” vagy “Hmp”, de a hiteles, eltéveszthetetlen, valódi kiejtéssel, s ő értette, hogy mit akarok mondani…”
Ez Ottlik, ilyen az Iskola a határon, aki tehát ezt olvassa, azt szeretné, ha a nagymamáját megerőszakolnák a turbánosok, és őszintén szólva nem látom be, ezt a delíriumot miként lehetett összehozni. Bizonyára úgy, hogy nagyon akarták, ekkor viszont felvetődik a kérdés, hogy az aljasságnak vannak-e fokozatai, vagy elég csak azt mondani, Fidesz-KDNP, és máris előttünk áll az iszapos mocsok maga. Másrészről pedig eszünkbe jut például Németh Szilárd fizimiskája, malacszemei, a velős pacalja, és máris megértünk mindent. Németh Szilárd nem kompatibilis Ottlikkal, ennyi az egész.
„…Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki…”
Ez a szövegrészlet Wass Albert Magyar karácsony az égben című dolgozatából való. S hiába mutatnék rá a két idézet elképesztő minőségi különbségére, fideszest ilyennel meggyőzni nem tudnék, mert neki ez az utóbbi tetszik a pátoszával és révedezésével, a falvédős nívójával együtt. Tehát Wass Alberttel nemcsak az a baj, hogy fasiszta briganti – az is –, hanem, hogy szar író. Ezt a nemzeti pátosz el nem takarja, ám annak bizonyára elég, akinek a horizontja kimerül az isten, haza, család ordításában, és már helyben is vagyunk.
Amikor Niedermüller mondta, amit szerencsétlenül mondott, ezeknek az erkölcsi nívójáról beszélt, amikor pedig ránézünk arra, mit tartanak irodalomnak az igazi helyett, az intellektusuk is előttünk bicsaklik meg. Hogy ezt számításból, vagy esztétikai neveletlenségből teszik, valójában mindegy is. A nyelv a gondolkodás tükre, s ha annak finomságait, elhallgatásokat, utalásokat, asszociációkat nem értjük, hanem csak a jelszavakat bármilyen Wass Albert-es csöpögő pátoszba és giccsbe csomagolva, az azt jelenti, hogy agytekervényeink kezdenek kisimulni.
Most cizelláltan mondtam azt, hogy bunkók ezek, cseszmeg. És voltaképp ennél nagyobb baj nem is érhet minket. A kultúránkat készülnek elveszejteni, lecserélni valami nemzeti pántlikába csomagolt szarra, s ha van nemzethalál, akkor ez az. Ezek súlyos szavaknak tűnnek, de a helyzet is az. Ezzel, hogy fölkerült a stigma a magyar irodalom javára, hogy aki ahhoz ragaszkodik, az migráncssimogató, olyan rubikonhoz értünk el, amit, ha átlépünk, ha engedjük, hogy átlépjék, tényleg nem lesz visszaút. És még most is nézegetjük csak a koszos köldökünket.
És nem arról van szó, hogy újat ne tudnék mondani, vagy, hogy az ismétlés ne lenne hasznos, hanem, hogy a környülállás más. A helyzet fokozódik, mint azt Virág elvtárs óta tudhatjuk, így mára a sötétség, amely ellepi hazánkat oly mértékig fokozódott, olyan töménységű, hogy híven és ütősen versben vagy balladában, esetleg zenében – siratóének illetve zokogó blues – lenne helyesen ábrázolható, ilyenekhez azonban tehetségem nekem nincsen. Jó, néhány verset fabrikáltam, mégsem az az én világom. Viszont most nem az a munka, hogy az elbeszélés nehézségeiről értekezzek, megtette azt Ottlik helyettem, hanem, hogy égi és pokolbéli hatalmakat híjak segítségül az ábrázoláshoz, mert eláradt a gonoszság.