Kategória: moszkva

Trócsányi, tükör, ferde kép

Trócsányi nem érti, Trócsányi megdöbbent, Trócsányi perel. Pedig fodrásznál is volt, új szemüveget csináltatott az Ofotértban, új az öltöny, a cipő, tán még az arcvíz is, de nem engedik be a klubba. Szar ügy, ha szembe találkozunk Európával, ahol – úgy nagyjából és nem mindig – működnek a dolgok. Mielőtt elmerengenénk Trócsányi és a világ kapcsolatán, először azon mélázzunk, hogy mi a jó francért akar perelni ez a szerencsétlen.

Ígértek neki valamit? Nem. Szerződtek vele, amit nem tartottak be? Nem. Történt jogsértés? Assenem. Az idióta főnöke jelölte őt, ami nem jogosítvány, csak egy masni a hajban, a klubban pedig azt mondták, kösz, nem. Persze, fáj az embernek, ha büdösnek találják – hiába glancolta ki magát -, de ez nem magyari NER, ahol minden nekik fütyöl. Trócsányi így járt, kár volt meginni azt az utolsó felest, amitől kiment a fejéből, mit művelt előző nap.

Szájer efendi politikai lincselést emleget, egyáltalán az egész bagázsnak habzik a szája, és ezen az ember eltelten göcög, de nem azért, mert örül a káruknak, hanem, mert látja, nem értik – vagy csak úgy tesznek – a világ normális működését már. Az itthoni úthenger módszerük annyira a génjeikbe ivódott, ha van egy kavics, amit akadályok nélkül nem tudnak elporlasztva kilapítani, akkor visítanak, mint a vett malac.

Az ember tehát annak örül, látva a nyomorúságukat, hogy egyáltalán létezik olyan erő az Univerzumban, amely képes ellenállni nekik. Mert, magunk közt szólván, a kirakati csillogáson kívül nem oszt és nem szoroz, hogy Trócsányi biztos vagy nem biztos, annyi jelentősége van, mint, hogy milyen színű a szemüvegkerete. Hazatérvén ott folytathatja ugyanis, ahol abbahagyta, s ami másutt törvénytelennek mutatkozik. Énnekem meg a Mari néninek attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy ő biztos oder nem.

Nem is foglalkoztam volna Trócsányival egyáltalán, mert nem érdemes, ha nem csúszott volna ki a száján egy félmondat, amiből kiderült, milyen reménytelenül mélyre süllyedt ez az ember, és az egész ország is. Olyan időket vizionált a sipítozásával, amikor szembe jött vele a jog és a nem fideszrend “amelyekről azt hittem, hogy többé már nem térnek vissza”. – mondta ez a szerencsétlen, burkoltan kommunistázva megint, moszkvázva Brüsszelt a mondat mélyin.

Ahogyan Marx a fejéről a talpára állítva a hegeli dialektikát óhajtotta meglelni az igazat, úgy kellene Trócsányi agyát is – és mind az összes csürhetagét – helyrepofozni. Orbán jelöltjével ugyanis a baj az volt, hogy a cége megbízást kapott egy olyan kormánytól, amelynek maga is tagja volt, továbbá, amit egyelőre még ki sem mondtak, hogy bájos személyében hathatósan vett részt a jogállam lebontásában, és most nem Polt stílusában foglalkoztak mindezzel, hanem szikáran és tényszerűen.

Az a helyzet, hogy a Trócsányi által vizionált visszatérő idő megtörtént, ámde nem odakint, hanem idebent, a történelem és az idő kereke nem Brüsszelben, hanem Budapesten forog visszafelé, és innen kitekintve tényleg furcsa lehet az a különös kinti világ, amelyet ezek szerint nem is ért, vagy pedig csak úgy csinál, mintha nem értené, mert a cirkusznak és az ámításnak menni kell tovább. Muszáj lesz megint Máraival megmutatnom, mi az, ami Brüsszelnek nem tetszik:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Nos, ehhez képest, ha valakinek – most Trócsányinak – azt mondják, hogy ezért büdös, az lehet, hogy fáj, de ha fáj, akkor mindez azt mutatja, hogy a hiba nem abban van, aki őt büdösnek tartja, hanem benne, aki azt hitte, ha egy szarhalmot befúj némi kis parfümmel, már rendben is van minden. Hát, nem. Hiába a fodrász, a szép, új öltöny meg a cipő, a benne lévő ember maradt, ami és aki volt. Olyan alak, aki nem komilfó a normális világban. Nem a tükör rossz, ha a képed ferde, hogy ilyen dakota bölcsességgel zárjam le Trócsányit egyszer s mindenkorra.

NER-útikalauz csókosoknak

Orbán Viktor Mihály mostanság utazgat, rohangál, mint egy mérgezett egér vagy lökött nyúl. Úgy is mondhatnánk, hogy rángatják a drótját neki, ő pedig ennek megfelelően mozgatja a végtagjait, de legfőképpen az ajkait. Oroszba’ is vót, és eltátotta a száját, hogy jé, valamint örült is nagyon, hogy “az európai civilizáció két ékkövében” – úgymint Moszkva és Szentpétervár, magyarul Leningrád – eltölthetett kis időt az Anikó meg a Gáspár nélkül méla boldog-magányban.

Putyin cibálta oda egyébként, a rosseb se tudja miért. Egészen biztosan nem azért, hogy mint elvetélt Neymart köszöntse őtet – a habitusa ennek a nyikhajnak felel meg leginkább -, bár kapott egy udvarlást a KGB-stől, “mindannyian tudjuk, mennyire szereti a futballt, jó futballistaként ismerjük”. De, hogy ki az a mi, hány hacker, vagy az egész végtelen lelkű orosz nép, arra nem derült fény, de ez mindegy is. A lényegesebb, hogy mi a súlya az alaknak, nem kilóban gondolva természetszerűleg.

A mi vezénylő csillagunk védjegye a világban, hogy jó futballista volt. Nos, ez is annyira igaz, mint, hogy forradalmár lett volna, viszont azt mindenki láthatja, hogy most micsoda is. Egyeseknek isteni természetű megváltó, a többségnek patás patkány, de mindenképp egy szétfolyt, orálisan fixált, gyenge jellemű és nulla akaraterejű bábu, akit a gyógyszerei még összetartanak úgy-ahogy, de, ha az egyszer ez szétfolyik, medveanyám, mi lesz itt.

De máma nem erről beszélgetünk igencsak kedélyesen, hanem, hogy elöntötte a kultúra a csillagunkat, és megrótta az ő NER-i népét, hogy mért nem jár hetente Moszkvába operába. Pedig ő sem ott volt – pedig lehetett volna -, hanem meccsen volt a drága elvtárs. De aszonta az ő NER-i népének mintegy megrovón, “nem is érti azokat a magyarokat, akik elmennek a bécsi operába, de nem akarják megnézni a moszkvai Nagyszínházat.”

Ezt most hogy, akad fönn az ember szeme, mert ő ugyan ott volt, mégse ment bele a Bolsojba, akkor meg rajtam mér kéri számon, hogy büdös bunkó vagyok, ugye. Nem áll össze a dolog sehogyan. Azt még Lázár képes bécsi beszámolója után megérti az ember, hogy a bécsi opera az mért mellékszál, de azt nem, mért épp az opera jut az eszébe Oroszba’, s nem mondjuk a Tretyjakov Galéria, vagy akármi egyéb.

Sőt, és főleg, mint a kereszténység fénylő és óvó csillaga, mért nem a Megváltó Krisztus Székesegyházat ajánlja bámulásra, amelyet – úgy emlékezek – az ő moszkvai ura és parancsolója újíttatott fel. Akkor melléje tehette volna a bécsi Stephansdomot, rámutatva arra, hogy ez utóbbinak nincsen is hagymakupolája, s a magyarok, ahogy oda sem járnak misére, miért Moszkvába nem mennek inkább. Csapnivaló egy idegenvezető ez az alak.

Törökbe’ is vót, pláne a Gazsi gyerekkel párban, szultánavatáson. Hogy a Jézusokkal táncoló gyerek mit keresett ott, az egy nagy és örök rejtély, senkise érti. Tán a Hagia Szophiát akarta volna újraszentelni ezerötszáz év és Menas pátriárka után, vagy én nem tudom. De erről az útról szót sem ejtett a hívek épülésére, csak befalt egy tál baklavát, és már indult is, pláne vizes hajjal. Most meg Izraelbe ette el a rosseb, és aléló szívvel várom az ajánlatokat, mit érdemes látni, ha arra vetődök épp.

Mindenesetre tanulságos utazások ezek, mielőtt a facén összeáll az a kurva vakáció fölirat. Reszkető szívű népünk bizakodva tudósul arról a mindennapi örömhírekből, a’la emmeggy, hogy fénylő csillagunk, miközben elhozza a világbékét, elsimítja a Föld nevű bolygó összes gondját is, sőt, arra is van érkezése, hogy operát ajánljon miheztartás végett Moszkvából. Hogy ő sem járt ott, az nem baj. A baj az, hogy döglenek a nyulak.