Orbán megcelebül

Orbán Viktornak negyvenhármas lába van, következésképp negyvenhármas gumicsizmát hord. Most nem élcelődök őszentségén, hanem a Ripost nevű szarhalom fölfedezését továbbítom, aki, ha szabad ezt így mondani (és csak így szabad mondani) állva pisált a gyönyörűségtől, midőn a titkot felfedezte. Magam is, alunni se tudtam az éjjel, kínáltak erősen káposztalevéllel.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont rossz kedvünkre egyáltalán nem nyújt vigaszt.

Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.

Ég és föld között

Mindjárt lesz itt nekünk ez az ünnep, illetve a sok politimókusnak lesz, akik nagy részének halovány fingja sincs arról, miért vannak zárva a boltok ezen a napon. Hős népek meg orosz tankok kavarognak a tudatában, ebből fakadóan az egyik oldalon az lesz az egészből, hogy komcsik, migráncsok, Soros, amihez nem kell feltétlenül huszonharmadikának lenni. Alkalmas a terep a böszmeségre akármely hónap elsején vagy tizenharmadikán ugyanúgy, mint azt érezhetjük is a bőrünkön meg az agyunk mélyén permanensen.

Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Seggtudat

Szégyenszemre itt, életem ormain, a távol közelében Kelemen Annácska filozopter-művésznőtől kell leckéket vennem ontológiából. Gondjai rettentőek, mert erősen szeretné tudni, hogy szép a segge vagy sem, de nem kap olyan visszajelzést, mint a csöcseiről, amely készségekkel igazi sikereit aratta a tudományos körökben.

Egyszerűen – mint mondja – nincs seggtudata, s efölött felettébb sajnálkozik, mert így, mint az általunk is belátható, az életnek semmi értelme sincsen. Hasznos tanácsként azt kapta, minden reggel nézzen bele a tükörbe és ismételgesse, hogy szereti a fenekét. Szakértők ettől a terápiától várják, hogy kialakuljon az oly igen szükséges seggtudat, mint a létezés origója, kezdete és vége, minden tudások eredője, a bölcsek köve.

Seggtudat tehát van, így a lételmélet érdeklődési körébe tartozik, egyszerűen a levéstől. Mert azt, ami van, vagyis ami különbözik a semmitől, filozófiai szakkifejezéssel létnek vagy létezőnek nevezzük, a létezők összességével és alapjával foglalkozó filozófiai tudományt pedig általános lételméletnek. Már Arisztotelész is megállapította: “amit régen is, meg most is és örökké keresnek és kérdeznek, így fogalmazható meg: micsoda a létező?” (Metaphüszika, 1028 b).

Tudta ezt már az AE Bizottság Tánczenekar is, akik az idők, de legalábbis végleges elkurvulásunk kezdetén Putty Putty című örökzöldjükben vetették fel a problémakört, mint azt negyven évvel ezelőtti lázadó alakok ismerhetik, ha felidézik a „Mit látsz Laca? Egy nagy segget látok! De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!” – színpadi ordítást, amellyel a segg, következésképp seggtudat az objektív-, oder szubjektív idealizmus antagonisztikus karmai közé kerül.

Ezt megerősíthetjük azzal is, ha belegondolunk Platonba, aki szerint meg a mindenkori segg nem más, mint árnykép a barlang falán. Viszont, ha szublimáljuk a seggtudatot, hogy kigőzölögve a teljes univerzumot betöltse, és légiessé váljon önmaga és a jelentése is, akkor könnyen belátható, a seggtudat éteri szinten is létezik.

Nem kell ehhez egyebet tennünk, mint fellapozni a Kósa és Németh Szilárd összest, amelyek tömény kivonatát adják a seggtudatnak, amely a NER maga. Köszönetet kell hát mondanunk Kelemen Annácskának, aki gondolati csírájával lehetőséget adott arra, hogy feltáruljon előttünk korunk eszenciája.

A neki adott tanácsok nyomán nekünk sem kell egyebet tennünk, mint reggelente egyetlenünk képét nézegetni, és szuggerálni, hogy szeretjük. Ha ennek ellenére egy méretes valag lebeg a szemünk előtt, az már nem a mi hibánk, hanem eleve elrendelés, determináció mintegy. A titokzatos tudat így jelzi nekünk, mi rejtezik gyomrunk mélyén.

Kampányok, eszmék, Soros

Hollik István minden bizonnyal egy jóravaló fiatalember, aki olykor leviszi a szemetet, vasárnap, mise után pedig meglátogatja a mamáját. Olykor-olykor (elég gyakran) viszont szól is neki a szája, amit nem kéne annyira erőltetni, mert elrontja a rózsaszínű idillbe hajló összképet.

Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Nem voltam egy vátesz, csak már akkor is szaralak volt, és szeretem a tényeket pontosan rögzíteni. Hejj, de mekkora palávert csaptak, nyüszítettek és röfögtek fideszék, szétrobbant a város, szaladgált hozzám az akkor még nem megvilágosodott Hír TV. Nagy örömök voltak tehát, meg a monnyon le, persze, hiszen főszerkesztőként sértettem meg a Hello kittys lelküket, ami rezgett nekik a bordájuk mögött. Csoda volt.

Elszaladtak a vasellájukért, és a Fő téren vágták volna belém, koncoltak volna föl istengyalázás címszó alatt, mert már akkor is a hitük terelte őket a sötét oldalra, meg a markuk, természetesen. Aztán eljött persze 2006. Mondhattam volna, hogy na, ugye, de egyrészt nem vagyok akkora költő, mint Orbán, másrészt meg, hiába igazolta az élet szemem korai élességét, nem volt az annyira happy, hogy az apám fiának kedve támadt volna élcelődni. Most sem boldog az ember ebben a világban, de vannak egyenlőbbek, akik viszont igen.

Azok a hajdani Hír TV-sek, akik akkor nem voltak restek kétszázötven kilométert autózni, hogy eretnek személyem fölött jófajta autodafét tartsanak, a „G” nap után tovalibbentek, s ma már az Echóban művelik ugyanazt, négyzetre emelve, és végleg elfajulva. Ahogyan elburjánzott a NER, úgy lett belőlük annyi, mint hercegnő a Burgban, és ezek egészen sajátos egy organizmusfajta. Próbálja megfogni az ember, hogy mitől annyira visszataszítóak, és más viszonyítási pontot nem talál, mint a romlott, kamasz horda típusjegyeit, akik öntudatukat és arroganciájukat abból merítik, hogy sokan vannak kevesek ellen.

Még továbbá, hogy perverz örömüket lelik a másik ember gyalázásában. Ami vasvillát 2004-ben magukhoz vettek, de akkor még nem használták, mert tulajdonképpen beszari alakok, máma kéjes szuszogással forgatják mindenki mellkasában, mert a gyűlölet, az megmaradt. Jószerivel csak az maradt. Most is csámcsogva és röhögve, a butaság bátorságával törölték bele a szaros csizmájukat a megruházott indexes újságíróba, akinek az a bűne, hogy indexes, és ettől ő irtandó organizmus. Azon is göcögtek volna elégedetten, ha a belei a környülálló fák ágairól lógtak volna alá.

Bencsik András, Huth Gergely és Szentesi Zöldi Lászó viccesnek találták, hogy a Király utcai KFC-ben véresre verték ezt az indexest, ezzel indokolva virágos jókedvüket: „Egyébként az Index egyik legvéresszájúbb, leggátlástalanabb paprikajancsijáról van szó, akinek a megjelenése is irritáló.” Efféle szellemben folyt a diskurzus, kiegészítve ezzel: „Nem tudom, mi történik a liberálisoknál éjfél és öt között, ugye, a magyar ember alszik ilyenkor, vagy ha már rendesen elmegy valahova, akkor úriemberként viselkedik rendszerint. Én nem tudom, bevadulnak fél három és fél öt között.”

És ott vihorásztak a reflektorok alatt. Újságírónak képzelve és nevezve magukat, és látszott, hogy itt már rég nem világnézetek csapnak össze, hanem a zsigeri gyűlölet irányítja az írástudatlan brosúra félnótásokat, akiknek a pénzéhes szervilizmuson kívül más nem nagyon mozgatja az öntudatát. És ezt kápóként teszik, szar ávós vallatótisztként, akik elcseszett életük minden kínját a védtelenen verik le, de csak addig, amíg abban biztosak, hogy senki nem üt vissza. Ahogyan kinéz a válaszpofon, nyüszítve iszkolnak a másik horda langymelegébe, mint a pártrovattól a bocskais nemzethy akolig.

A pártjelszavak monoton mormolásán túl ezt nevezik ezek újságírásnak. Ők közvetítik a vezír igéjét a népnek, annak a másfél, uszkve kétmilliónak, akik tőlük tanulják a gyűlölet módszertanát, nagyképűen röhögnek, belerúgnak a földön fekvőbe, és itt már nem csak a KFC-s ügyről van szó. Mind a többi nyolcmillióról is, akit páriának tekintenek, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül eltaposható. Nincsen más, csak a vegytiszta gyűlölet, és ez az ő komfortos világuk. Legaljamocsok népek, söpredék, csőcselék, Orbán-csőcselék. Milyen szar bír lenni, amikor az ember rádöbben, hogy tényleg igaza volt tizenhárom évvel ezelőtt.

Minőségi éhezés

Kétfajta éhezést ismer a népi folklór, valamint a dietetikusok, viszont Hegedüs Zsuzsa az nem. Sem Pártunk és ormányunk. Az egyik tök egyszerű, ennek a „mennyiségi éhezés” elnevezést találták ki a szagemberek, és nagyon könnyen kivitelezhető. Annyit tesz a dolog, hogy a kísérleti alany nem jut elegendő táplálékhoz, és a szó szoros értelemben éhezik, nem eszik eleget, nem jut a tányérjára annyi falat, amennyi megtölthetné a gyomrát. Éhes, és tud is róla, viszont sokat tenni ellene nem igazán képes.

Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: “Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)

Mocsadék innsbruckiak

Az istenadta pofán vágta Orbán Viktort. De, ami delikát a dologban, hogy a tiroli traktoroslegények osztották ki a maflást helyettünk, amit ezúton is hálásan köszönünk.

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem akarják azt a cirkuszt, de találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, és olyan szép volt miden. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

Kun Béla konzultál

Homok került a gépezetbe, esetleg szar a propellerbe – filozófiai nézet vagy mocskos-száj gusztus szerint -, de Pártunk, kormánynak maszkírozva magát boldog, boldogtalannak küldözgeti az ő nemzeti konzultációját nagy kíváncsiságában, illetve ganajságában. Ezek közül is lehet kedv szerint választani.

Így eshetett meg, hogy már Kun Bélát is kérdezgetik Sorosról, aki Kubatov et. listája szerint a Szugló utcában lakik. Őt már rég elvitte az ördög, de az ott lakók szerint nem először érkezik számára levél, így valahogy dicséretes ez az állhatatosság, másfelől közelítve Pártunk kitörölheti az arschát a névsorával, ugyanis egy 1977-ben elhalálozott ember is kapott levelet.

Pedig mennyi-mennyi aláírás-, és más egyéb adatgyűjtés szolgált arra, hogy mindenkiről mindent tudjanak. Valahol azért működik is a rendszer, ennek ékes bizonyítéka, hogy én például még egy megveszekedett levelet sem kaptam a NER-től, ami miatt meg is sértődhetnék, mert csorbulnak a tájékozódáshoz való állampolgári jogaim, és nem tudhatom meg első kézből, mi fortyog egyetlenünk fejében.

Ha én Orbán lennék, aki hála Istennek nem vagyok, akkor tökön rúgnám a listákért felelős Kubatovot, mert amióta belefeledkezett a Ferencvárosba, eléggé trék ezek az adatok, mint az a föntebbi esetekből is kitetszik. Viszont egyik sem tanulságok nélkül való.

A vereséget nem tudják elismerni, ezt az is mutatja, hogy a ’77-es eset kapcsán a Kádár-éra nyilvántartásait szidják a bennfentesek, ami nyomán az a kérdés merül föl az emberben, honnan a búbánatból jutottak ehhez hozzá. A másik meg, hogy Kun Béla vélelmezett címét melyik kisujjukból szopták.

Az viszont, hogy kíváncsiak az ő véleményére, egyáltalán nem meglepő, voltaképp egy tőről fakadnak, így a levélbéli szeánsz lehet tudatos is, vagy pedig Freud mesternek van oka csupán mosolyogni. Választ a néhai népbiztostól biztosan nem fognak kapni, ahhoz a kommunarkai kivégzőhelyre kellett volna címezni az érdeklődést, ahol a mi Bélánkat a haverjai kifasírozták, mert jóban volt Trockijjal

Választ helyette magam vagyok kénytelen adni, és az nem egyéb, mint golyót a sorosistákba, vagy kötelet nekik. Béla ehhöz értett, a hajdani Tanácsköztársaságban elrendelt párszáz kivégzése kutyafasza volt a krími ténykedéséhez képest ugyanis, ahol uszkve hatvanezer tatárt küldött/küldetett a másvilágra, így szolgálva Kobát, aki meg őt iktatta ki 1938-ban. Szugló utca, röhej.

De, mint látjuk, az orosz szál nála is erősen élt, más kérdés, hogy Lenin apánk egy vele való beszélgetésben tucatszor nevezte őt félkegyelműnek. Igaz, legalább a pofájába mondta. Ez azért lehet érdem, mert manapság például senki sem tudja, hogy midőn a mi Orbánunk odahagyja Putyin dácsáját barna nyelvvel, ez a karate-kölök milyen jelzőkkel illeti ezt a mi egyetlenünket, és ezt soha nem is fogjuk megtudni.

Ha mindebbe belegondolunk, a párhuzamosságok és ismétlődések nagyon jól működnek, amit felfedezhetünk Kosztolányi Édes Annájában is:

„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték…”

A fukszokon kívül mintha Orbán nézne le erről a gépről, és erről ennyi elég is. Mindezt azért kellett kényszeresen elmesélnem, hogy megvilágítsam a mi konzultációnk mocskosságát, amelyben Kun Béla véleményét kérik, hogy megerősítsék a hitüket, és megalapozzák a téboly politikáját.

Röhej, és sírás.

Na, ugye!

Földön fekvőbe – állóba sem, sem semmilyenbe – nem rúgunk bele, következésképp arról sem írok, hogy a nemzeti láblabda csapat ordenáré játékkal ugyan, de világraszóló sikert aratott, és egy nullára legyőzte a labdazsonglőr feröreieket. Mégis, valami szerencsétlenség folytán, amiben Soros bűbáját gyanítjuk, nem jutott ki a világbajnokságra, és a jómunkásemberek a stadionban füttyöngtek meg fújoltak, és szegény játékosokat elhajtották a jó édesanyjukba, mintha ők tehetnének is valamiről.

És nem hallatszott az éterből a magabiztos naugye, mint az Európa Bajnokság kapcsán, amikor valami mókás csillag-együttállás okán ugyanezek a játékosok kijutottak, aztán nem ért véget az éjszaka, pedig akkor sem tudtak többet, csak mázlijuk volt. S mivelhogy vezérünk képtelen arra, hogy józanul szemlélje a világot, elhangzott a naugye, amiben az volt benne, hogy nesztek, parasztok, megcsináltam nektek, pofát befogni. Pedig nem is egy Pep Guardiola ő, és a játékosok sem Messik, hanem szaros-hugyos Józsik, akik megkapták az öt perc hírnevet, most viszont már szügyig merülnek a szarba.

Viszont a tempó, amelyet vezérünk diktál itten futballilag, az egyáltalán nem változott. Úgy önti bele a pénzünket, mintha a sajátja volna. Végül is, az egész ország az ő homokozója, de az a hétszáz milliárd, amit arra költött, hogy egyszer az életben azt mondhassa, naugye, az rohadt sok. Menyi-mennyi lélegeztető gépet meg tűzifát lehetne ebből soppingolni, ki sem tudom számolni göcsörtös ujjaimon. A nagyobbik baj azonban az, hogy olyannyira titkolja annak a lóvénak a sorsát, amelyet a TAO segítségével juttatott a kispajtásainak illetve feltéve, de meg nem engedve saját magának, hogy az emberben megszólal az apró ördög, és Polt után kiált, de hiába.

Ki van ez találva, de nagyon. Nem is arról van szó elsősorban, hogy szar a futball, és kár bele a della. Ez csak a fecsegő felszín, hanem arról, hogyan bánik ez a rosszember a pénzünkkel, amit rendszerint saját céljaira használ. Egyet csettint, és dől a lé a vaslábúakhoz, kettőt pillant, és folyik a zsé a médiájába, a sok-sok lapba meg tévébe meg rádióba, amiket el kell tartani, hogy hirdessék az ő igéjét, mint ahogyan a papjai is. Itt, a XXI. században minálunk újólag úgy összekavarodott állam és egyház, hogy alig is lehet szétbogozni őket. Most is fél kézzel kaptak a térdre csuhások tizenhét milliárdot, és működnek is vazallusként a szószékről egészen kevés kivétellel. S ahogyan a feszület alól is fröcsög a gyűlölet, mondhatná onnan is, hogy naugye.

Bármily furcsa is ezt így elmesélni, ez tényleg egy király nélküli királyság – egyelőre -, ahol minden javak fölött egy ember rendelkezik, minden törvény neki születik, az összes ügyész neki dolgozik, és minden az ő dicsőségét zengi földön és égen. Ezen túl őfelsége a törvényen felül is áll, és azt csinál, amit csak akar. Mindez így egyben egyáltalán nem újdonság, csak azt nem tudom, mért jutott most éppen az eszembe, és mért a nyavalyás és nyüves futball kapcsán. Talán azért, mert ez itt a lovunk nekünk, amelyet állatorvosilag vizsgálhatunk, és ez az, amiben nem lehet hazudni sem, mert egyből kiderül, hogy mennyit is ér. Lószart se, magunk közt szólván, mint a NER, amely rendszer a csillivilli felszín alatt rohad, és orrfacsaróan büdös, ugye. Na, ugye!