És lőn setétség

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap. – (Mózes I. 1.)

Mindeközben Szijjártó Péter külügyes futsalos azt mondta biztatásul a véres kezű Erdogan diktátornak, hogy az ő kis szíriai kalandja a lemészárolt ártatlan emberekkel magyar nemzeti érdek. Úgy hozzávetőleg ebben az időben megtartották a Puskás Stadion világításpróbáját, amitől a környék sötétségbe borult (setétség), amit az Isten nevezett el így. Pedig hívhatta volna gumicukornak is, csak akkor még nem volt Haribo, ez is az imperialisták támadása nemzeti kisdedeink fogazata ellen.

Kásler miniszter erősen keresztény ember némi sámánista beütéssel, így hát tudhatná, hogy az Isten (JHVH) vagy Manitu, esetleg Siva (etc.) – gusztus, korszak és születési hely szerint – szeret üzengetni a halandóknak. Ha nagyon tele van a töke velük, akkor sáskajárást celebrál, vérré változtatja az ásványvizet, dögvészt meg jégesőt küld, ilyenek. Szereti a szimbólumokat az Isten, olyannyira, hogy egy bazi nagy szimbólum maga is, de ennek most ne álljunk neki. Kásler miniszterre azonban ma már senki nem hallgat, még az orvosok sem mosnak kezet, így ő az ősmagyarokba merült bele, a csodaszarvas valagában keresi az Urat.

És ennek ellenére vagy éppen ezért, ahogy láttuk, Isten – vagy a fizika törvényei – tehát setétbe borították a Puskás stadion környezetét, ami azt mutatja, hogy ezt is elbaszták, vagy tényleg haragos a mindenható, esetleg a kettő együtt. Pedig, ha belegondolunk, ez a mi köpcösünk élete fő műve. A nagy piramis, ami őrzi a nevét és emlékét, amikor az összes zsírját fölfalták már a férgek, szétfeslett a teste és csak a halvány emléke él, ha nem lesz addig sivatag az egész nyüves bolygó, és nem lesz olyan sem, aki emlékezne arra, hogyan sercent a szotyolahéj a foga alatt valaha.

Ősi nevén Hufu, nekünk csak Kheopsz – mert görög-római a kultúránk – sem sajnált időt, pénzt, vért és verítéket, hogy elkészüljön úgy ötezer évvel ezelőtt az ő nagy piramisa, és még ma is mindenki azt bámulja. Az a kétszáz (háromszáz, ki tudja ebben a kuplerájban) milliárd, amibe a Puskás került, nem elég ilyen hosszú életre, a jelek szerint még arra sem, hogy momentán hiba nélkül működjön. Hiába, bonyolultabb, mint egy térkő, vagy az emlékezés nemzeti gödre.

Ha nem is Isten, de a technika alkotott nekünk egy szimbólumot, üzenetet küldött az áram, hogy mi a fontos a nyüves Magyarországon, gyucsányiul: kurva. A Puskás a fontos, a környezete az le van szarva, akár meg is rohadhat nyomorúságában. Ahogyan Győrben is a Fidesz – s így áttételesen és természetszerűleg a kedves vezető – érdeke volt az elsődleges, a proletároké meg egyáltalán nem, szóba sem került. Másutt is így van ez, csak nem ennyire látványos, nem ennyire pőre-csupaszon pofátlan.

Orbán Viktor Mihály egy elfuserált, félrement manus, és ezt ő is tudja. Élete értelme, egyetlen célja, amit az apja belevert, hogy magasba emelhesse a világkupát. Tari János írta meg ezt a hamis álmot a “Pettyes labda a világkupában” című regényében, amiben Bokányi Feri, a pattanásos kamasz eljut a világhírig, és egy egész stadion tombol neki a világraszóló győzelem után. Szép álmok az ilyenek, csak aztán az ember fölnő. Csajok után koslat, olvas, iszik, aztán elfelejti a kamaszregényeket.

Viszont, ha benne ragad, akkor ilyen defektes alak lesz, mint ez az Orbán. Focistának tehetségtelen volt, embernek is az. Világhíres akar lenni, mint a Bokányi Feri, de nincsen neki pöttyös labdája, pedig, ha nem első, akkor beledöglik. Most is, amit összedelirált a Türk Tanácsban, attól az embernek ég a képén a bőr, hogy egy nyelvet beszél vele. Úgy jelent meg ott, mint Európa ura, Azerbajdzsánnak partnerséget, a tömeggyilkos Erdogannak együttműködési tárgyalásokat ígért, meg szórta kölcsön formájában a magyar adófizetők pénzét.

Tavasszal még Európában mondta, hogy vezér lesz, aztán Salvini meg Strache megbukott, mert normálisabb országban kekeckedtek, mint ez a miénk. Omló álom maradt az európai uralom, de azért a sztyeppékig szaladt, hogy a nimbuszból valamit megőrizzen a messziről jött fehér ember, akinek otthon szakadozik a gúnyája, ezek között meg a hatalmas sápadtarcú. Remélhetőleg tüzes vizet nem vitt magával vagy üveggolyókat, hogy elkápráztassa a nomád lovasokat. Ennél messzebb és ennél lejjebb már nem nagyon lehet menni.

Roman Arkagyjevics Abramovics is focibuzi. Ő a leggazdagabb orosz, megvette a Chelsea FC-t, ott bambul minden meccsen, habár nem szotyizik. Neki is vannak politikai ambíciói, de beéri a csukcsföldi kormányzósággal majd parlamenti elnökséggel, a Kremlről nem is álmodozik. Ha ilyet tenne, ha megfordulna a fejében, nem biztos, hogy élne, viszont ott a messzi vidéken azt csinál, amit csak akar. Mindenkinek le vannak osztva a szerepek, Orbán Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Törökország hülyéi előtt villog, mint európai.

Itthon meg előadja, milyen királynak tartják másutt. Nagyon beteg szegény, ha érdemel egyáltalán szánalmat, de ezt a jogát már régen eljátszotta, azt hiszem. A fizika, az áram, az ELMÜ vagy egyenesen az Isten üzent neki a stadionja világítása kapcsán, hogy ez így tovább nem megy. Viszont annak is ki kellene derülnie végre, hogy kies hazánk Csukcsföld-e vagy Európa. Focibuzik játszótere vagy valami más, krumpliba ájult ugar, netán haza. Mert, mint Károli nyelvén emlékezhetünk: “És látá Isten, hogy jó a világosság.” – Ennyi csak az egész csupán, de nem épp semmi mégsem.

Borkai és a Fidesz együtt köpi arcon a győrieket

Várhatóan ma délelőtt Borkai Zsolt, a nagy természetű, kurválkodó, kokózó és korrupt, ámde ennek ellenére újra megválasztott győri polgármester azt tudatja a nagyvilággal, hogy kilép a Fideszből. Ezt ajánlották neki menekülési útvonalként, mint Hitler a ciánt Rommelnek, hogy vagy ráharap arra a rohadt kapszulára, vagy kivégzik. A Fidesz ezzel azt demonstrálja, illetve óhajtja bemutatni, hogy a párttagságra méltatlan a manus, tehát szaralak. Polgármesternek azonban megjárja. Szép ki história ez.

Habár pár napja még magánügy volt a hedonizmus, mára azonban közüggyé vált, a Fidesz fölvette az elsőáldozós hófehérjét, és szendén nézeget. Röhej, de mélyebb aljasságok is vannak benne. A színjáték háromszereplős, a végén mindenki veszít, de a legtöbbet a győri választópolgár, aki a történtek ellenére Borkaira szavazott, ami döntésnek megvan a maga logikája, ha erkölcsi oldalról nehezen érthető is. De a NER-ben éthoszról beszélni szinte már fölösleges, ez olyan fogalom, aminek a jelentése a múlt ködébe vész, de azért mégis.

A színpadon tehát három hős ácsorog, Borkai, a Fidesz és a honpolgár. Mind a három karaktert külön nézzük meg, hogy aztán együtt értsük meg őket, és fejtsük fel a színjáték mélyebb rétegeit, hogy kiderüljön, miért rossz az előadás, és mért marad el a katarzis. Elsőként itt van a bávatag nép, aki Borkaira szavazott minden cirkusz ellenére. Lehet, nem is hallott róla – előfordulhat – ami ugyan nem bocsánatos bűn, de elképzelhető mégis a mai viszonyok közt. A környezetemben is csudálkozva fedezem fel olykor, hogy a kedves népek annyit tudnak a világról, amennyit a Fidesz óhajt.

S éppen úgy, ahogyan a Párt érdeke kívánja. Ez nem újság, csak mellbe vágó valóság, ami minden egyes alkalommal elképeszti az embert. Így hát, az is játszhat a sztoriban, hogy úgy szavazott valaki Borkaira, hogy azt hitte, egy földre szállt angyal ő, a hős, aki a győrieknek él, érette s általa. Vagy pediglen önös érdekből, mert azt akarja, hogy szeretett városa virágozzék. Mert emlékezhetünk – s ezt most ebben a sztoriban nem is árt hangsúlyozni -, a kampány arról is szólt, azért kell a Fideszre és a fideszesre szavazni, hogy el ne záródjanak a pénzcsapok.

Hogy az ilyen zsarolás menyire aljas, és nem demokráciába való, azt nem kell különösebben és bővebben ecsetelnünk. Viszont gondoljunk bele, ha a megfélemlített polgár azért szavazott Borkaira, mert fideszes, s hogy hiányában ne váljék sivataggá szeretett városa, most mit érezhet. Hogy hiábavaló volt minden, vége a világnak, már nem fideszes a város első embere, többet egy árva térkövet sem kapnak. Az ilyen polgár ott áll majd ma délután kétségek közt az öngyilkosságot fontolgatva, mert értelmetlenné vált az egész élete.

Aki pedig tudta is a történteket, és ennek ellenére erkölcsi aggályok nélkül szavazott Borkaira, mert az ő kutyájának kölke, s ha Orbánnak jó, nekem is jó felkiáltással ikszelt, azzal most mi lesz? Meghasonlik az is szegény, ha Orbán után megy, a városa lesz idegen neki, ha Borkaival – a kitaszítottal – tart, ő is méltatlanná válik a Párt szeretetére és bizalmára. Győztes lépés ebben a helyzetben nincsen. Az lett volna, ha vasárnap nem szavaznak az erkölcsi és politikai hullára, és akkor kedden nem lenne ez a dilemma, hogy mi lesz velünk, nagymama?

A győri polgár tehát mindenképp vesztes, mert képen köpte őt a Fidesz és Borkai is. A Fidesz, ha pártként és nem szektaként működne, már vasárnap előtt kizárta volna a bűnöst, névleg elveszített volna egy várost, de visszakapott volna valamit a jó híréből. De nem. Neki az kellett, hogy vasárnap este mutogathassa, a Fidesz megnyerte Győrt, ami ezek szerint kedd estére már nem lesz fideszes, hanem egy pária fogja vezetni. Fölvetődik tehát a kérdés, akkor ezek után, az elkövetkezendő öt évben ellenzéki városként viszonyulnak a rábásokhoz, vagy hogyan.

Mindezen nem kellene gondolkodnunk, ha normális országban élnénk, de nincsen ilyen szerencsénk. A Fidesz, ha Borkai nem lép ki, kizárja. Itt tartunk azzal az indoklással, hogy az újraválasztott győri polgármester méltatlanná vált a tagságra, és rombolja a közösség tekintélyét. Még egyszer, s most már a fentieket is figyelembe véve kérdezem: a Fidesznek szaralak Borkai, de a győrieknek nem, nekik így is jó? A Fidesz szerint igen. Mi következik ebből a logika szabályai szerint? A Párt előrébb való, mint a nép. Ezt eddig is tudtuk, de ilyen tisztán még soha nem látszott. Jó reggelt.

Új nap van-e?

Reggelre kelve félősen lestem ki az utcára, függöny mögül orbáni módon, hogy elözönlötték-e a várost már a migránsi hordák, ahogyan azt heteken át hallottuk miniszterügynök elvtárstól és bájos csapatától. Hogyha az ellenség nyer akárhogy is valahol – visítozták -, ránk zuhan a bazi nagy Afrika, ellepi szeretett és sokat szenvedett hazánkat meg pláne nemzetünket, armageddon lesz minimum, vagy legalábbis földrengés, árvíz, sáskajárás vagy ilyenek.

Mondok Kázmér, pislatva a csipás szemeimmel a kerek világot a függöny mögül, mondok tehát, na, megtudod anyád szegény, kicsi fia és mahomet vénember egyben, hogy eljött e világnak a vége, hogy itt van-e már. De sehol se volt. Miniszterügynök elvtárs nem szavatartó ember tehát, se a bájos csapata, mert az utcában nem toszták a migránsi hordák a szüzeket keresztény kultúrát ropogtatva közben és a munkánkkal a hónuk alatt, hanem Shakespeare-i köd volt, meg a csönd.

Ismerjük a ködbéli csöndet. A lámpák glóriával a fejük körül remegnek, kutyavonyítás hallik és közeli lépések, koppanások, tompa puffanások, vonatfütty, káromkodás vagy okádás zubogása. Minden közel van s egyszersmind távol, miközben miniszterügynök elvtárs izzadtan a másik vastag oldalára fordul, a szövőnő cukros ételekről álmodik, a kurvák már pihenni térnek, és felzúg az első kukásautó a kanyarban. Ilyen volt az utca, migránsi hordák viszont sehol.

Pedig minálunk is az ellenség győzött, felszabadítva a föld e kis szegletét, hídfőállást szerzett a vérzivatarban, és más tájakon is akadt ilyen furcsaság. A népek csűrdöngöltek vagy zokogtak gusztus szerint, ami feltehetőleg máma is folytatódik, ha fölkel a nap és fölszívja a ködöt. Itt áll majd nekünk a vadonatúj világunk, és csalás nélkül könnyedén kell szétnézni benne, hogy milyen is. Kínál-é másfajtaságokat, villant-e szebb jövőt, vagy ez káprázat csupán.

Árnykép a barlang falán. Miniszterügynök elvtárs éjfeli szózatában önmagát és bájos csapatát a legerősebbnek titulálta, nem sírdogált a városok nagyjának elestén, hanem köszönetet mondott a Mariska néniknek a falvakban és a tanyákon, meg a városok peremén. Nekik játszott voltaképp, nekik szólt a sziréni hang még délután is, ahogy bájos csapata közzé tett egy képet, amelyen marcona katonák járőröznek a drót előtt, hogy megvédik a Mariska nénit a migránsi hordáktól.

Persze és természetesen, ha miniszterügynök elvtárs, valamint bájos csapata győz, és szaggatja cafatokra a célszalagot. Viszi mind az összes közbeszerzést tovább, kurvákat, jachtokat meg a mulatós tuctuccot toszás közben, és folytatódik a keresztény szabadság kiteljesedése. Mind az összes vidéken győzött is, néhány város van, aprócska szigetek az általános tébolyban, pár öntudatos polgár a lebutított országban, akik ott állnak most magukban, idegenül a hazájukban.

Mert ne ringassuk már magunkat vaníliás ábrándokba, az országgyűlési szarakodáson majd három év múlva nem lesznek szigetek, más lesz a szisztéma, a mostani részsikert lehetetlen lesz teljes diadalra fordítani, ahogyan néhány ábrándos lélek azt képzeli. A krumpli, a félelem, az ostobaság és a plébánosok nagyobb hatalmak mindennél, az elvakult hit meg pláne. Tegnap a szomszéd Józsi előadta, hogy Orbán Viktor a legnagyobb király úgyis.

Volt Olaszba meg Franciába – így a Józsi -, azokat is meghódította, malacszemeivel ez a Józsi egy Napóleont látott, dőlt belőle a cefreszag, és Gyurcsány kurva feleségét szidta, hogy ordítva kellett elküldenem a picsába. De ez őt különösebben nem rengette meg. Ha ilyenek vannak a győzelmek közepén, akkor másutt mi lehet, ez nem tudható, ámde erősen sejthető, és semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ilyeneket mutattak a ködök, és még egy józanító felismerést.

Tóta W. tegnap a diadalok közepén sallernek nevezte, amit a bájos csapat kapott, és abbéli reményét fejezte ki, hogy ennyi várost nem lehet szopatni. Szép idea, valószínűleg nem is teszi miniszterügynök elvtárs, hanem inkább köröttük még jobban építgeti a sötétség birodalmát. Eddigi egybites üzenetei tovább csupaszodnak, hogy a drága vidék segítségével három év múlva megtarthassa a nyüves koronáját. És meg is fogja. Így köszöntsük hát az új napot, ha az egyáltalán.

Gruevszki választ

Ausztrália is egész normális ország lett kétszázharminc év alatt, és Claire is megkapta végül azt a rohadt stoptáblát. Nem vagyok hülye, de mindjárt önkormányzati választás lesz, és ilyenekkel vigasztalgatom magam azután, hogy kiderült, Nikola Gruevszki is jogosult szavazni holnap az V. kerületben. Ez pedig egyértelműen jelzi, milyen ocsmány színjátékká tette a Fidesz ezt az egészet, amit Claire apukája, bizonyos Jay Pritchett a demokrácia ünnepének nevezett a Modern családban.

Hogy a nép kinyilvánítja akaratát, mondta ez a Jay, aztán elszaladt az urnától, mert ott egy hajdani nője segédkezett, akit csúnyán elhagyott, és fontosabb volt, hogy ne kelljen a szemébe nézni, mint hogy a lánya tanácstag legyen. Nikola Gruevszki Orbán cimborája, akit a börtön elől szöktetett az országba, mert ilyen barátai vannak ennek. Ha majd Erdogan a mostani kis szír afférja miatt, és emberiség elleni bűntett vádjával kell megjelenjen Hágában, őt is bemenekítjük, és szavazhat majd a barátjára az I. kerületben.

Gruevszkinek lakcíme nincs, de lakcímkártyája van, ezért voksolhat Orbán jelöltjére az V. kerületben, ami megmutatja nekünk, miért szavazhatnak szintén magyarul sem tudó ukránok nem csak Szabolcsban, hanem bárhol az országban, ahová százasával be vannak jelentve a disznóólba. Ez már, ilyen dolgok számtalan esetben kiderültek, de senki a füle botját sem mozgatja az igazságszolgáltatásnál, amiből az következik, hogy az és ott szavaz, akit a Fidesz jónak lát, és akit le tud fizetni, meg tud venni. S mivel nála van a közpénzkassza kulcsa, lehetőségeinek száma végtelen.

Ahogyan a német adófizető pénze Mészáros zsebében landol, ugyanúgy a magyaré pedig krumplira konvertálódik, hogy szavazat szülessen belőle. A körözött bolgár bűnöző szavazhat, a hajléktalan nem, például olyanra, aki tenne arról, hogy ne legyen üldözött hajléktalan. A Londonban dolgozó magyar nem szavazhat, ellenben a muszlim egyetemista meg igen, ha van ilyen kártyája, mint a Gruevszkinek. Ezzel nekem nincs bajom, csak ne nézzük egymást hülyének, és legfőképp ne zárjuk ki a szent magyar nemzet tagjait abból, hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön.

Illetve a Fidesznek tetsző beleszólhat, a neki ellenszenves nem. S míg Jay Pritchett azt mondta, ez a demokrácia ünnepe, a nép kinyilvánítja akaratát – midőn ment voksolni, hogy a lánya tanácstag lehessen, de aztán elmenekült, mint emlékezhetünk -, ami itt folyik, az meg a paródiája, és akkor még visszafogottan minősítettem. Születnek itt komoly felmérések, hümmögések esélyekről, lehetséges kimenetelről, holott már a kiinduló tétel hamis, és akkor a logika szabályai szerint a végeredmény vagy végkövetkeztetés sem lehet helyes. Ennyit a holnapról, de azért a lelkesedést ne veszítsük el.

Kerekké téve azért ezt a Modern családos történetet, Claire azért indult el a választáson, azért szeretett volna tanácstag lenni, mert egy stoptáblát akart az utcája végibe. Keményen küzdött, hogy megválasszák, tévévitán vett részt – pedig csak kerületi tanácsról volt szó, igaz, Los Angelesben -, de ilyen minálunk egyenesen elképzelhetetlen. Mégis vesztett, ám meglepetésére legyőzője gesztust gyakorolt felé, ahogy búslakodva bandukolt az utcájában, egy nap arra lett figyelmes, hogy ott az a nyüves stoptábla, rajta egy piros masni, és egy levél, hogy tessék, itt a tábla, amit annyira akart.

Az ember ne nézzen hülye amerikai sorozatokat, mert megcsömöllik a tobzódó demokráciától, és attól is, ha belegondol, nálunk ez hogyan zajlana. Itt a győztes fideszes – ki más -, ha a szoci stoptáblát akarna valahová, akkor ott ő megnövelné a kötelező haladási sebességet. Mindegy mi a jó a polgárnak, csak az ellenség szopjon. Erről szól a magyar választás, ha lehet egyáltalán még annak nevezni. Ausztrália meg azért jutott eszembe, mert ott is a betelepített fegyencekkel kezdték 1770-ben, aztán mégis kialakult a dolog. Nálunk sem reménytelen az ügy, mire itt is kenguruk ugrándoznak a Hortobágyon, minden rendben is lesz. Csak addig kell kibírni.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Hubertus

A jogállamiság becsületbeli ügy. – Ilyeneket hallunk a kedves vezetőtől, ami nem is érdekelne, megszokta már az ember, ahogy fossa ki a szavakat, amelyeknek olykor van értelme, legtöbbször azonban semmi sem. Hogy ez a két szó is mit keres egymás mellett, azt sem tudja senki, a becsület etikai kategória, míg a jog meg társadalom-filozófiai. A becsület már akkor is létezett, amikor jog még sehol nem volt, és, mint kitetszik, most meg híre-pora sincs bizonyos körökben, holott szügyig állunk a jogban.

Másrészt becsület is sokfajta van. Létezik ilyen naturális becsület, mint az élet alapja és vezérlő eszméje, amely már majdnem hitbéli tétel, mint az indiánok becsülete és a parasztbácsiké, ami a civilizációban felér a naivsággal. Van aztán a betyárbecsület, ilyenje van a Rózsa Sándoroknak, más kultúrában Robin Hood, később mindenféle Jedi lovagok, de ez már az ábrándok világa. Aztán létezik a maffiózók becsülete meg a déli családok asszonyaié. A náciknak is volt belőle, az SS még a dísztőrökre is vésette: “Becsületem a hűség”.

Az a kérdés tehát, hogy ennek a mi főnökünknek milyenfajta becsülete van, ha van neki egyáltalán ilyenje. Ránézve a manusra, belegondolva életútjába, s legfőképp cselekedeteire, amelyek a fundamentumát adhatnák ennek az illékony fogalomnak, arra kell jussunk, ilyenje nincsen neki egyáltalán. Sőt, mint Vladimir és Estragon Beckettnél, úgy vesztette el a jogait, hogy becsületről beszéljen, s hogyha ilyet tesz mégis, az nem egyéb, mint lufi vagy Hubertus reklám, és most ne tessenek teljesen hülyének nézni.

Az van, az történt, hogy már napokkal ezelőtt mondta Orbán, amit mondott, s úgy önmagában nem is nagyon érdekelt. Az embernek már olyan az ingerküszöbe, hogy az is hidegen hagyja, ha ezek azt delirálják, hogy Gyurcsány minden reggel megeszik három ministránsgyereket, közben macedón maffiózóknak ad el magyar szüzeket, egyúttal lóhátról gyújtja fel Kásler miniszter farkát, amitől a nemzeti gomolyfelhők vért zokognak, és a himnuszt éneklik a galambok fosás közben. A szavak elértéktelenedtek.

Viszont az ember néz tévét is, mert felettébb esendő. Vannak ebben reklámok, mert a világ is tökéletlen, és vannak hülye reklámok, mert az alkotók pancserok. De nekünk így is jó. Egyáltalán, megkérdezném a mai fiatalságot, tényleg ilyenek-e, amit a reklámok sugallnak, hogy legyen az pia, jégkrém vagy csoki, ők buliznak, ami abból áll, hogy tucatnyian vonaglanak egy tér közepén, ötven foguk van, és néznek bele a kamerába hülyén. Hogy ez a happy máma? Ez volna az egyik lényegi dolog.

A másik, hogy amikor a fiatalok dolgoznak, akkor tényleg ilyen jelszavakat kell ordibálni, hogy megcsinálod, tudod, teszed, ott vagy, érzed, ilyesmi buzdítónak szánt dolgok. Hogy ilyen-e az imperialista munkahely valóban, mert akkor el vagyunk veszve teljesen. Most azonban ez sem érdekel, hanem csupán az, ahogyan Orbán becsületről hablatyolt, és azonmód ment a dobozban a Hubertus reklám, ahogy ez a kettő korrelált, hogy eldobtam az agyam.

Ebben a reklámban egy izmos fiatalember, csurig szteroiddal – így ránézésre -, decens kockás ingben fát aprít, és a nagyapjára emlékezik, hogy most érti meg (aprítás közben), mit jelentettek az öregnek az olyan szavak, mint becsület, barátság, őszinteség, miközben futnak az agarak, tábortűz lobog és koccintanak a Hubertusszal az erős férfiak. Holott az emlékeim szerint ilyen körömlakkszerű ital, összeragad tőle az ember pofája, bár lehet, csak kicsit.

Ebből az jön le a proletárnak, hogy ez a becsület: kockás ing, merengés, fahasogatás, agarak. A fiatalok meg a téren vonaglanak, illetve tudják, akarják, csinálják, de, hogy mit, azt nem lehet tudni. Ez ilyen tárgy nélküli világ, a mondatban nincsenek tárgyak, a felkiáltások ettől csatakiáltások lesznek, másutt meg ellepi az embert a tocsogó becsület meg az őszinteség a kockás ingjében. És ekkor jön rá – az ember -, hogy Orbánból harmadvonalbéli reklámszövegek jönnek elő, egy elfuserált reklámblokk a manus.

Olyan gyakorisággal is találkozhatni vele, ott van minden percben és az összes kilométerkőnél, és ettől vált az ember immunissá vele szemben, olyan már, mint egy hüvelygombáról szóló opus. Viszont, hogy a rajongók mikor jutnak el erre a szintre, hogy mikor alakul ki bennük a természetes és életmentő csömör, az az egyetlen nagy kérdés. Mert, amikor ez megtörténik, akkor lesz vége a rémálomnak, erre a következtetésre kell jutnunk a jogállam, Hubertus és becsület egy nevezőre kerülése után.

A körübelü’ titkára lett

Drága, jó dédi – családi legendáriumban Ómama – ücsörgött a dunna alatt, amikor én még kis srác voltam, tehát ide s tova a holocénban, szóval ücsörgött a ciha közt, hogy alig is látszott ki belőle. Álla alatt gondosan megcsomózva a kendője, rajta az okuláré, és olvasgatta az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapját, míg az aprónépek körötte sivalkodtak. Én is. Tessenek elképzelni, ahogyan kantáros rövidgatyában sivalkodok.

Egy ponton megakadt a dédi a lap tanulmányozásában, hiátusok támadtak az ismereteiben, és az aprónépnek szegezte a kérdést, mi is az a KB. Körülbelül, vágtuk rá, mire ő mindent megértett, és fölolvasta nekünk legfrissebb, az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapjából nyert ismereteit, miszerint Kádár János ismét a körübelü’ titkára lett. Kerek volt a világ, Kádár János mindig is a körübelü’ titkára volt, amióta aprónépként sivalkodott az ember, és úgy tűnt, az is marad örökre, illetve, míg a világ s még két nap.

Azt akkor még nem tudtam, csak Lengyel László Magyar alakok című könyvének olvasásakor – ez is milyen rég volt, a francba – tudatosodott bennem, hogy a magyar társadalomban vannak ilyen beágyazódások az újkorban. Évtizedekig regnáló figurák az ország élén, amitől azok a korok aztán izmusok lesznek, horthyzmus, kádárizmus, és most orbánizmus, aki névadó alak most telepszik bele be az idők végeztéig a mai kis sivalkodó aprónépek tudatába, és a mai dédik is olvassák a Fidesz megyei lapjában, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett.

Semmi sem változott, vagy csak körbefordult. A mai sivalkodó aprónépek, de már a nagyobbacskák sem ismernek mást. Ha úgy vesszük, hogy az ember olyan három éves korában kezd el eszmélkedni, akkor a mai tizenkét évesek ebben nőttek fel, ebben jártak migráncsnézőbe a határra, ebben imádkoztak a parlamentben, és ebben lépnek egymásra a talpaik templomba menet. A szavazókorba lépők is csupán kilencek voltak az orbánizmus kezdetén, még pár év, és az emléke is elvész annak, hogy volt vagy lehetne másmilyen is az ország.

Ettől az emberen rezignációk alakulnak ki, andalító zenéket hallgat, és legszívesebben leinná magát, ha inna. Így azonban csak néz ki a fejéből, mint a béka a gólya csőrében, guvadt szemekkel. Ekképp konstatálja, hogy véget ért hát a szeánsz, Orbán Viktor az lett, aminek lennie kellett, van udvartartása is, s ha Orbánt nem is vesszük górcső alá, az mindent elmond róla és a Fideszről is, hogy kikkel veszi körül magát alvezérekként: Kubatov, Novák, Kósa, Német Sz. Most mit lehet erre mondani? Kezdjek el kupakonzi és pacalozni? Semmi értelme már.

A nívón túl – ami semmivel nem jobb Kádár üzemi párttitkáraiénál – sokkal lehangolóbb ezeknek az erkölcsi nihilje, s ami tán még fontosabb, a bennük lakozó mérhetetlen és bizonytalan eredetű gyűlölet. Kádár csinovnyikjainak egyszerű volt, valami ismeretlen és homályos, távoli imperialistákat kellett utálni, kulák már nem volt, ellenzék sem, Népfront volt meg sör virsli, apró sunyítások. Ezek a mostaniak viszont fröcsögő utálattal nyilvánulnak meg a másként gondolkozókkal szemben, mint a tegnapi szeánszon is kiderült.

Ilyképp, bár formájában a kádárizmushoz hasonlít a rezsim, technikáiban Rákosi, Horthy, és ami a legszomorúbb, Hitler rendszeréhez hasonlatos, nyakon öntve valami nyálas keresztény mázzal. Orbán, miután a körübelü’ titkára lett újra, kijelentette, joguk van – mint valami különálló, felsőbbrendű fajnak – fölépíteni a keresztény szabadság rendszerét. Hát, joguk és legfőképp legitimációjuk éppen nincs, maximum módjuk nyílik rá és megvannak hozzá az erőszakos eszközeik: rendőrség, ügyészség, TEK és a kismaci áporodott farka. Ennyi volt a tegnapi üzenet, de ez is elég.

A legitimációra visszatérve még, vagy mindenre kaptak felhatalmazást, vagy pedig semmire sem. Akik a hatalomba szavazzák őket, fogalmuk sincs, mit óhajt a kedves vezető, fél éve még kereszténydemokráciáról szó sem volt, most meg ez folyik a csapból, holott előtte programként ilyesmi meghirdetve nem lett, mint ahogyan számos más bakugrás sem. Viszont, mivel ez egy szekta – ahogyan az tegnap is kiderült -, teljesen kontroll nélküliek a történések, imádások vannak és kézcsókok kifordult szemekkel, az atyuska azt csinál, amit csak akar. Bevégeztetett, bármi fájó is ezt kimondani.

S nekem, ha dédi leszek – ami soha, de tegyük fel – sem marad más, mint a dunna alatt konstatálni még tizenöt év múltán is, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett, és ez így marad egészen addig, míg az ő agya is szét nem rohad, és bűzös magányában meg nem fordul majd benne a lelkiismeret, hogy mit is csinált ezzel az országgal. És azok, akik egy beteg ember hagymázait önös érdekből, hit okán, elvakultságból vagy jól megfontolt szándékból segítenek életre kelteni, azzal kell számoljanak, hogy nem mindenre és nem mindenkire borul a feledés őrült vagy legyintő homálya, ha egyszer vége lesz.

Kimondani vagy kimondatni

Hitler nem ölt meg senkit. Még csak nyoma sincs annak, hogy valaha is olyat ejtett volna ki a száján, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, mégis tudjuk, mi lett, hogy mi is történt. Mint hosszas vizsgálódás után kiderült, Hende Csaba sem mondta ki a saját szájával Szombathelyen, hogy dr. Nemény András, az ellenérdekelt oldal polgármester-jelöltje hazaáruló, csak a közönségével mondatta ki, és ismételtette el velük mind hangosabban, hogy beléjük vésődjön, rögzüljön mintegy a stigma, hogy ki az, akinek a veséjét le kell rúgni, ha szembejön az utcán.

Ezen megy most a cirkusz: mondta vagy nem mondta, csak mutatta vagy sugallta, mintha nem lenne teljességgel mindegy. Hende Csaba ott állt a színpadon, mögötte kivetítőn dr. Nemény képe terroristákkal elegyest, a tömeg megbabonázva skandálta, hogy hazaáruló, Hende gaulaiter pedig elégedetten vigyorgott, hogy teljesítette a gazda óhajait. Életben maradhat még kicsit politikai ámokfutásában, amely MDF, polgári körök, gukkeros miniszterség után most a szombathelyi helytartóságnál tart. Innen lejjebb út már nincsen, csak a nagybüdös semmi politikai értelemben. S aki ennek adta el a lelkét, annak ez egyszersmind a halál is.

Ezek nem pátoszos szavak. Ahogyan a háborúból hazatérő katona is alkalmatlan a normális civil életre, mindenféle post szindrómái és traumái vannak, ugyanígy, aki mást sem csinált egész életében, mint valakit szolgálva politizált, ha ezt elveszik tőle, szembe találja magát a nihillel. Az a kérdés, meddig megy el, hogy a neki kedvező status quot fenntartsa, mire képes ennek érdekében. Hende Csaba egy egész várossal szórakozik, üt, vág, kaszabol, aki nincs vele az ellene van, röpködnek a forgácsok és fortyog a szagos massza. Mindez az ő saját bejáratú nyomora, de jól láthatóan a szombathelyi ellenérdekelt fél képtelen ezzel akármit is kezdeni.

Tegnap, az utolsó közgyűlésen ebben a ciklusban, elfogadtak egy határozatot, miszerint Hende szaralak. Ezt persze becsomagolták sztaniolba, mert úriemberek: „Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése kinyilvánítja, hogy a politikai gyűlöletkeltés és uszítás valamennyi formáját, így különösen a Dr. Hende Csaba által 2019. szeptember 23. napján elmondott beszédben foglaltakat elutasítja, egyben tagjai kinyilvánítják arra irányuló szándékukat, hogy a városi közéletben egymás méltóságának, valamint az alapvető emberi értékek tiszteletben tartása mellett kívánnak politizálni.”

Megsüvegelendő jámbor szándék. Mindezzel egy probléma van azonban és csupán, nem ártana immár évtized múltán fölfogni végre, nem úriemberrel állnak szemben, hanem egy olyan alakkal, aki az életéért küzd, s ezért mindenre képes. Szabályokat nem ismer és nem tart be, úthengerrel halad a porcelánboltban, mint ahogyan a gazdája is. Mindent készek letarolni és eltaposni, és itt meg határozatokat hozogatnak emberi értékekről és méltóságról. Ez így nem megy, ennek jó vége nem lesz, de ez is hidegen hagy. Ez a mi ellenzékünk, amely talmi többséggel rendelkezik, olyan tehetetlen, mint az országban az összes többi.

Hagyják ki a ziccereket, ami bűn. Hende azért hazaárulózta vagy hazaárulóztatta le a bávatagokkal dr. Neményt, mert Brüsszelben járt. Hogy miért, az kontextusunkban mellékes, ámde úgy fordítják – mint ahogyan az egész országban is -, hogyha ő győz, és bárki Fidesz ellenérdekelt akárhol, akkor betelepíti a migráncsokat (Brüsszel). Hende szerint dr. Nemény is ezen buzgólkodik, ám az ellenzéknek sehol – itt sem – eszébe sem jut azt a Hendék képibe vágni, tudatni a bávatag tömegekkel, hogy a migráncsok betelepítéséről a Menekültügyi Hivatal, következésképp Orbán Viktor határoz. Ezért nyaral itt Gruevszki, meg a venezuelaiak.

Így hát, a riogatás kapcsán már megint arról nincs csak szó, amiről kellene, helyette megy az értelmetlen bozótharc. Erre visszatérve még, a szombathelyi közönséggel szajkóztatott hazaárulóra, ha emiatt pár elvadult ember dr. Neményt meglincseli, vagy csak eltöri a bordáit – mert minden lehet -, akkor Hende gauleiter felbujtó vagy nem az? Nürnbergben mivel védekezhet majd, ha annak jön el az ideje, ez egyáltalán nem mindegy. Játszik-e, hogy mondta-e vagy mondatta. S ahogyan már emlegettem, Hitler sem ölt meg senkit sk, mégis kiegyezhetünk abban, hogy maga volt a gonosz. Kérdésem volna: Hende akkor most mi a rosseb? Ezen mélázzunk kicsinyég.

Ne élj, mikor nem akarom

Már annak is ezer éve, amikor miniszterügynök elvtárs a szívének oly kedves Terror Házát avatta, és szerelmes versből idézett, csak nem tudta. Odaírták neki, mert olyan jól hangzott, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom.” – ő pediglen fölolvasta abban a tudatban, hogy most jól megmutatta az összes kommunista, de legfőképp a Gyurcsány diabóló voltát, hogy ezek születésük óta újszülötteket früstökölnek és szüzeket vacsorálnak, vért isznak és koponyákon dobolnak feszülettel.

Bár akkor még a keresztényi vonal nem játszott, ha jól emlékszem az aktuális köpönyegre, akkor épp polgári volt, vagy ki tudja már ebben a kuplerájban. A lényeg az lett volna, hogy a bávatag népek a költészet hatalma által szembesüljenek a halál iszonyatával, amitől majd miniszterügynök elvtárs jól megvédi őket, ezen túl pedig rendet rak a történelemben. Szabó Lőrinc azonban egészen másra gondolt mindeközben, mert úgy kezdte, “Törvényen kívül, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek.”

És ekkor egyáltalán nem a kommunistákra gondolt, hanem egészen illetlen dolgokra valószínűleg, hogy Semjén elvtárs csak fél szemmel nézne oda, lesütött pillákkal és izgalmakkal teli bűntudattal. Viszont nem pornót írunk, hanem agressziót, és mindezt csak azért hoztam fel a ködös múltból, hogy lássuk – amint aztán később ki is derült -, miniszterügynök elvtársnak nem az a baja, hogy a kommunisták kiverték a nekik nem tetsző organizmusok fogát, lerúgták a veséjét, hanem, hogy nem ő rúghatta le és verhette ki, hogy a diktatúrát más működtette, s nem ő.

Ezt volt szíves kifejteni egy másik alkalommal, most pedig látjuk, kósza vágyai beteljesülni látszanak. Olyan elaljasult önkéntes hadserege van, akik egy csettintésre ugranak, és bármi nyomorúságra képesek. Mindenre. Most, a hét végén Karácsony főpolgármester-jelölt a Dunán mesélte volna el, mit csinálna, ha nagy lenne, és beúszott mellé egy kishajó hangfalakkal, cirkuszi zenét bömböltetve. Ez még poénos is lehetne, csínyes-csettintős, hogy milyen leleményesek is ezek a mi fiataljaink, ha nem úgy tették volna az egészet, ahogy tették. Látványosan ugyan, aztán meg mégis sunyiban.

Kitakarták a hajó-csónak azonosítóját, arcukat elleplezték, mint valami iszlám harcosok, úgy néztek ki a fekete álarcukban, már csak a kalasnyikov hiányzott a kezükből levegőbe lődözve. Vagy még inkább olyanok voltak, mint gojkomiticses filmben a vérszomjas indiánok, akik hujjogva lovagolnak az áldozatuk körül, aztán kedélyesen megskalpolják őket és kitépik a szívüket. De ezek nem hős rézbőrűek voltak, hanem nyomorult kis férgek, akik nagyfiúsat játszottak, aztán elmentek misére ostyát szopogatni.

Mégis bennük van a gyilkos, az ilyenek vernek napbarnított embereket migráncsozva. Aztán elszeleltek a Dunán hajójukkal-csónakjukkal, de ezt valaki kitalálta, megszervezte, pénzelte. Hogy ti most odahajóztok, ti parkolórák lesztek, ti pedig szart borogattok a Pride útvonalára, amely akcióknak kézzel fogható politikai, erkölcsi, anyagi haszna semmi, csak egy, minden módon megkeseríteni a másik életét. A tudtára adva egyelőre mókásnak szánt akciókkal, jelmezekkel, kutyavalagával, hogy helyed neked itt nincs, takarodj, míg szépen mondom.

A régi, szép időkben az SA is úgy dolgozott, hogy teherautókkal egy helyszínre vonultak, sípszóra leugráltak, botokkal, csizmával lerúgták a nekik nem tetsző emberek veséjét, betörték a koponyáját, majd újabb sípszóra visszaözönlöttek az autóra, és már ott sem voltak. Csak a náci nyomuk, meg ami ezek után jött a történelemben. Amikor miniszterügynök elvtárs rossz dolgot idézett az inkriminált avatón, ezek a hajós-csónakos emberek tán még csecsszopók voltak, viszont ebben nőttek fel: “Ne élj, mikor nem akarom.”

A büntetlen ölés kéjes mítoszát egyébként Szabó Lőrinc – ha már – is megzenésítette: “Sóváran és dühösen nézte, mint vesztett zsákmányt a vadász: szörnyen bántotta, hogy felébredt szívében a sajnálkozás. És szólt: – Itt nem lehet olvasni!– Megdögölesszem? – szólt megint. – Dögöleszd meg! – mondtam keményen, s néztem, a gyerek hogy legyint egyet-kettőt a ceruzával – És már nem zümmögött a légy, és Lóci élvezte a hőstett s a bűntelenség örömét.”

Kíváncsian várjuk, miniszterügynök elvtárs mikor jut idáig olvasmányaiban, és mikor építi be fasiszta csőcselékének tudatába a másik medögölesztésének óhaját és vágyát enyhe utalásokkal. Ezt a Lóci-verset a magam részéről óvodaavatón tudnám elképzelni, ahogyan közben a kis szarosok el is játsszák, hullanak legyekként, ott halnak meg játszásiból az ovi kövén, a bácsik pedig – sokan – állnak kezükben a szétmetélt nemzeti szalagokkal, majd ökumenikusan felszentelik a vécét, a gyerekek imádkoznak, végül pedig közösen eléneklik a himnuszt. Ez olyan bájos lenne.

A homokóra alja

Mostanában iszik, és húzatja magának. Öregedő organizmus, aki fél a haláltól, rosszul esik neki, hogy utálják, nem is akar szembenézni vele, idegenekkel, kritikusokkal nem is találkozik. Körülötte nyüzsögnek, dörgölőznek, hangoskodnak, mégis végtelenül egyedül van, és azt akarja, hogy szeressék. Sohasem szerették, az apja verte, rossz focista volt, rossz tanuló, rossz barát. A felesége sem szereti, fél mellette, szenved. Barátja nincs, elvtársai nincsenek, bandatagjai vannak, akik, ha gyenge lesz, félrenéz, föl fogják zabálni.

Elvei sincsenek, érdekei vannak, függőségi viszonyai. Egy őszinte ember nincs körülötte, fölzabált mindent a pénz, a hatalom, már a szemébe sem mernek nézni. Nevetni, sírni alig látják, néha talán magában, a WC magányában, de már ez sem bizonyos. Mindene megvan, semmije sincs mégsem, kiveszett körüle az őszinteség, egy nagy, rózsaszínű hazugságbuborék az egész élete, az országon belül mást nem is várhat. Túlságosan imádják, módfelett utálják, okkal félnek tőle, tiszta tekinteteket már sehol sem lát, szétrohasztotta az országot, betelt vele az idő, a homok lepergett.

A határokon túl, minél messzebb, ahol nem ismerik, nem függnek, nem félnek tőle, záporozik felé a szeretet, ragazzit énekelnek neki, csakis neki az olaszok, ünneplik, mint egy focistát, mert végül is, ezt akarta. Magasba emelni a világkupát, miközben százezernyi ember csakis az ő nevét skandálja a stadionban. Ez az éjszaka sosem ér véget és na, ugye. Ilyen egyszerű ez, és legalább ennyire szánalmas, egy beteg, narcisztikus lélek képzelgéseinek és vágyainak rabja az ország Madách tollára valón: milliók egy miatt, mert végül is, itt tartunk. Minden újságban, minden tévében és minden rádióban ő van, a cél eléretett.

Mégsem az igazi, és ezért nem lesz vége sohasem. A sikerért meg kell dolgozni, a csalással szerzett diadal nem hoz megnyugvást, tündökölni lehet vele, de a lélek belecsömöllik. Amikor egyedül van az ember, tudja, hogy ez hazugság, káprázat csupán, s minél öregebb, minél inkább érzi a halált, azt akarja, hogy önmagáért szeressék, érdek és feltételek nélkül. Cigányokat hozat az erkélyre, körbeveszi magát bávatag rajongókkal, külföldön ünnepelteti magát, mégis tudja, hogy idegen ebben a világban, elveszett az ifjúság, elvesztek a szerelmek, el a barátok, ami van, az a cifra nyomorúság.

Még nem jutott el oda, hogy beismerje. Ez az utolsó órákban lesz, amikor magányosan, fájdalmaktól nyüszítve, ágyban, párnák közt izzadva reszket a nyomorult végtől, iszonyodva megy a halál elébe, mert voltaképp hitetlen. Körülötte már mindenki azt várja, forduljon föl végre, legyen vége ennek a rémálomnak, hogy megkaphassa a hazug temetését, kiderüljön aztán minden mocsok, és pár év múlva már november elsején sem visz virágot a mauzóleumára senki. Még el sem rohad egészen, de már elfelejtik, és ezt tudja.

De addig ünnep van, Caligula és Néró végórái, az utolsó nagy tánc, ami után föl lehet gyújtani mindent. Korunk azonban nem ennyire romantikus, mi több, spengleri értelemben már arra sincs esély, hogy a lerombolt civilizáció helyén új kultúra sarjadjon. Túl sok már az emlék ehhez, túl nagy a tudás, nem lehet nulláról kezdeni és képtelenség felejteni. A mi, talmi csillogásban feredőző hősünk ott hibázott végezeteset – ha a dicstelen végét nézzük -, hogy nem lesz majd egy Geraszimja, aki a hátán tartaná a lábát, hogy enyhítse a kínjait.

Illetve, ha már eljutottunk az Ivan Iljics haláláig, hősünk arra sem lesz képes, hogy úgy nyerjen utat a másvilágra, hogy belássa, ezen a földin iszonyú élete volt. És még továbbá, nem is figyelt e részletekre, mint Tolsztoj hőse, aki egész életében magánál hordta az igét: “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”, azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Nem, hősünk nem ilyen okos, hanem Olaszországban ünnepelteti magát, miközben itthon hatszáz gyerek imádkozik érte parancsszóra. Tök mindegy. Így lesz, ahogy meséltem, és ő ezt sejti. Elég csak belenézni a savas szemeibe, hogy lássuk.