Rákenról

Éjfél óta októbert írunk, és ennek két következménye is van momentán. Egyre nagyobb az ősz, másrészt pedig, ha a szomszéd Józsival éjjel kettőkor kiálltunk volna a ház elé Orbánt szidni, elvihettek volna a zsandárok gyülekezés miatt. Az előző de facto adott az univerzum törvényei okán, a második folyomány azonban de jure létező emberi jelenség, csak Orbán birodalmában, és csupán éjfél óta. Ez azt is hozza magával, hogy az őszt még alaptörvénnyel sem lehet megállítani, ezzel szemben Orbán Viktor Mihályt egy egyenes kaszával ki lehet kergetni az életünkből. Ez a különbség.

Megjegyzendő azonban, hogy bár a kaszával történő hajkurászás egyszerűnek tűnik, megoldhatatlan feladatot jelent mégis, és szinte kilátástalant, többféle okok miatt. A magyar az nem olyan hajkurászós típus, még gyülekezni is alig akar, ha a sor végén nem osztanak cukorkát vagy zsák krumplit. Ha viszont igen, akkor a hóna alá csapja, s hazamegy a legény, a szónokok meg ott maradnak szégyenszemre a mikrofonjukkal. Másrészt ez a hatalom, amit NER-nek hívnak, a kilencedik évébe lépve meglehetősen monolit és sajátosan eszelős is lett, és egyik tulajdonsága sem független a leszedált emberektől, akik működtetik.

Freud bácsi értekezik arról a “Rossz közérzet a kultúrában” című esszéjében, hogy a boldogság üldözése közepette a legcélravezetőbb a világ átalakítása, magunk képére formálása. Ám a szakállas nagyon illetlen módon azt is mondta ugyanitt, hogy ugyanakkor a vallások a világ eszelős átalakítására törekszenek, miközben nem ismerik fel tevékenységük eszelős voltát. Ezzel máris itt csücsülünk keresztény kultúránk centrumában, azzal a megszorítással, hogy a Fidesz-KDNP jellemzésére a keresztény jelző is meglehetősen eufemisztikus, kultúráról pedig jobb nem is beszélni. Ilyen homokos, füves, vizes síkot találunk ennek helyén, elképesztő következményekkel.

Szerdán például ez a fideszmassza, amely hasmarsként folyik ki Orbán seggéből, végképp dedós idiótát csinál magából, amikor elfogad egy olyan javaslatot, hogy a kormány “ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, és jogi úton is lépjen fel a csalással elfogadott, Magyarországot rágalmazó jelentéssel szemben”. – Eközben a Sargentini-afférra gondolnak természetszerűleg, és nem veszik észre, mennyire röhejesek, sőt, a hazát megmentő hős harcosoknak képzelik magukat. Teljesen degenerált az összes, mert pénzért nem lehet ennyire hülyének lenni, erre születni kell.

De mit is tehetnének mást, ha a vezérlő csillaguk, sem egyéb, mint egy duzzogó, durcás, dagadt óvodás, akinek elvették a játékát. Mert mi egyebet jelenthetne, ha azt olvassuk, hogy nem írta alá Lech Walesa szülinapi üdvözlőkártyáját, amit egyébként az EU tagállamainak valamennyi vezetője megtett, kivéve őt, és lengyel kollégáját, ezt a Mateusz Morawieckit, mert két jóbarát, ha tuskó is. Orbán baja egyébként az volt minden bizonnyal, hogy Walesa már sokszor elmondta a keresetlen véleményét róla és a kormányáról is. De így van ezzel pár cimboráján kívül mindenki, ezért lehet, hogy az egész világgal harcban áll, sőt, a saját népével is, sőt most készül épp az összecsapásokra.

Erről Kocsis Máté tudósított minket, amikor kifejtette, hogy az októberrel elmélyülő őszön a “Soros-hálózat” utcai provokációkkal és megmozdulásokkal készülhet az ellenzéki pártokon is keresztül. “Senki ne számítson békés időszakra!” – Soha nem jöhetett volna jobbkor az újfajta gyülekezési törvény tehát, bár a Kossuth-térről enélkül is cipelték el az embereket a csípős hajnalokon, és ezután is fogják, nem kell ahhoz semmiféle törvény, mert azt csinálnak, amit csak akarnak. És ezen a ponton érkezünk el megint az egyenes kaszák problémaköréhez, és be kell látnunk, hogy az úgy nem fog menni, mert nekik még tankjaik is vannak.

Mindemellett azon kapom magam mostanában, hogy vénségemre egyre többet hallgatom a zeneművészet hiphop irányzatnak nevezett fajtáját, ami úgy nagy általánosságban a lázadásról szól. Ez is mutatja, hogy minden mindennel összefügg, s ahogy ereszkedik a köd az országra valóságosan és szellemi értelemben is, úgy válok egyre sötétebbé magam is tehetetlenségemben és jobb híján. Viszont ez döbbentett rá arra, hogy az eszelősen monolit hatalom ellen abszurd gerilla módszerekkel lehet már csak föllépni, és el is mondom, mért és hogyan. A kulcs a 80-as évek Amerikájában rejtőzik, és végig itt volt az orrunk előtt.

Reagan elnök annak idején az 50-es évekbe álmodta vissza az országát, annak az avas szagú erkölcseit óhajtotta rákényszeríteni az usákos népekre, mint most nálunk Orbán is jön a vallással megspékelt fasiszta kommunizmussal. Reagan országában pedig elemi erővel tört ki az indirekt lázadás, megszületett a rap, a hiphop atyja, és mindent elborítottak a graffitik, azt üzenve, hogy az élet él és élni akar. A jelenleg nálunk zajló kulturális forradalom közepette a NER-ben sem marad más eszköz, mint az efféle lázadás. Mert mit kezdhetne azzal akár a TEK is, ha az országban egy időben ezer helyen vonatozna a falakon Orbán, vagy, ha percenként kapnák a hívást, hogy itt is gyülekeznek, meg ott is.

Nem egy lenini program a Téli Palota bevételére, de kezdetnek megtenné. Sőt, azzal is kecsegtethetne, hogy a művházakból, színházakból kiszorított emberek, akik esetleg unják az operettek és a nemzeti temtikájú színművek talmi világát, ugyanúgy megteremtik azt az ellenkultúrát, ami elemésztheti a rendszert, mert lássuk be, más lehetőségünk nem maradt. Ellőttünk a rákenról új korszaka, amikor az új bálványokat gitárral lehet ledönteni. Hogy ez már harminc éve megtörtént kies hazánkban, az ne zavarjon senkit se. Erre jutottam most, hogy éjjel egykor fölébredtem, és nem hívtam ki a szomszéd Józsit gyülekezni a ködökbe, s nem azért, mert nem esett volna jól, hanem, mert ő is hívő, ráadásul a magyarnótát kedveli.

Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy “az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy “a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Csirkeláb

Orbán Viktor Mihály betegségének abba a stádiumába érkezett, amikor már senkinek sem hisz. Most épp a Magyar Nemzeti Banknak nem hisz, amely intézményt pedig a pórázon vezetett kajla szemű kis pincsije dirigál piros pöttyel a seggén, és aki legalább annyira unortodox, mint amennyire a gazdája illiberális. Ezt a kettőt az Isten is egymásnak teremtette, most mégis bizalmatlanul méregetik a másik hasát, illetőleg csalfa tekintetét.

Úgy akár, mint amikor az Adolfnak magyaráztak a maradék tábornokai, hogy baj van, főnök, közben az oroszok már verték a bunker ajtaját, hogy csigabiga gyere ki, vár a vodka ideki, ő meg tologatta a nemlétező seregeit, majd nagy kegyesen főbe is lőtte magát. De ne ábrándozzunk a nagy előd példamutató életútján, nézzük inkább, miből főzünk mi, illetve hát, ahogy a vége felé kiderül, hogyan nem főzünk egyáltalán semmiből semmit se.

Mert az van, drágáim, hogy Ártunk és Ormányunk a duci kis ujjain kiszámolta – csak olyan van neki -, hogy Krisztus után 2019 évvel az infláció 2,7 százalék lesz, és ezt kőbe is vésték. Olyannyira, hogy a kajla szemű hiába mondja, 3,1 lesz az a 2,7, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el, mer’ nem hiszi el. Emiatt a nyugdíjasok szívják majd a csöcsöt, mert a nyugdíjukat az orbáni ábrándok szerint emelik, aztán, ha mégis több lesz a pénzromlás, s emiatt éhen halnak, akkor posztumusz kapnak novemberben kompenzációt.

Szórakozok itt, holott ez egyáltalán nem tréfadolog. Elnézést az illetlenségért, de megdögleni is jobb széles mosollyal az arcunkon, nem igaz? Nem. És most, hogy feloldottuk itt a gyomori görcsöket, már nyugodtan mondhatjuk Ártunknak és Ormányunknak, hogy kapja be. Ilyen indulat nélküli megengedő jóindulattal és hátba veregetéssel, midőn azon morfondírozunk, hogyan számolják ezek az inflációt különben is.

Az is egy titok, a KSH úgy működik máma már, mint valami Enigma, és képes teljesen ellenkező előjelű dolgokat állítani, mint amit a való élet mutat. Ahogyan ezt tapasztalhatni is, mert a népek, akik nem tudnak lopni úgy, mint a vezetőik, visonganak, milyen drága már minden, s legfőképp, milyen ütemű a drágulás. Ez azonban a statisztikákban egyáltalán nem jelenik meg, és kedves vezetőink, akik nem járnak a piacra, erről nem is szereznek tudomást soha.

Jogos hát Orbán Viktor Mihály személyes meggyőződése, hogy ő a magyarság jótevője, vagy csupán a tapasztalat hiánya mondat vele ilyesmit, ezt már soha nem tudjuk meg. Egyáltalán azt sem tudjuk, van-e neki pénztárcája, hogy szükséges-e ilyen kellék neki, amikor mindent alanyi jogon kap meg, röpcsit, pörküttet ubival, szotyit pedig stadionnal. Ambivalens viszonya lehet a fizetőeszközzel, így nem tudható, született gonosz, vagy a létezés másik dimenziójában leledzik, mint az alattvalók. Ez örök titok, és az is marad.

De milyen érdekes is az élet. Nemrégen láttam egy dokumentarista jellegű filmet a Vasladyről – nem Hosszú Katinkáról, hanem Margaret Thatcherről -, aki ebben már nyugdíjas éveiben megjött a piacról, ahová úgy szökött ki, és felháborodva közölte a férjével, hogy már megint hány pennyvel emelkedett a tej ára, tarthatatlan. Ilyen sztori a mi egyetlenünkről nem születhetik, ha majd film lesz belőle, és erről mindenki azt gondol, amit csak akar.

De visszatérve a rögvalóhoz, elmesélem, a saját benyomásaimat az inflációról. Olyanokról, amik mellbe nem vágtak, csak azt mondtam magamban, na, bassza meg. A sós kiflim ebben az évben huszonhat helyett huszonkilenc pénz, ez nekem tíz százaléknak tűnik uszkve. Megszerettem egy sajtot, aminek kilója kilencszázról ezernégyre kúszott, ez több, mint ötven százalék, és mehetnék tovább a végtelenségig.

Most viszont a nyugdíjasokról beszélünk elsősorban, és nem tudom, mit tartalmaz az ő úgynevezett vásárlói kosaruk, de csirkelábat és farhátat, mint közkedvelt nyugdíjas eledelt biztosan. Ezek sem lettek olcsóbbak, és a tejjel is megesett az a csoda, hogy amint lecsökkent az áfája, a boltban másnap drágább lett. Hogy ezt hogyan csinálták, az nagy talány, de felteszem, mindenkinek megvan a maga szívhez szóló története, mi és hogyan lett drágább.

Viszont ezt, mint látjuk, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el. Ez az az állapot, amikor az akarat fölülírja a törvényt, az álom a valóságot, s így, ilyen közelítéssel nemhogy országot, háztartást sem lehet vezetni, mert a végén kilakoltatják az embert. Utcára teszik a fogdmegek. Ez a mai mese is egy apró adalék arról, hol is élünk, töketlen barmok által irányítottan, akik ráadásul még gonoszak is.

Az, ugye, egyedi tragédiája az országnak, hogy olyan aljas miniszterelnöke van, aki habitusában Virág elvtársi magaslatokon jár, amikor a valósággal kell szembenéznie, mint emlékezhetünk: “…Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…” – És fölépült a ház ajtó meg ablakok nélkül.

Égből pottyant mesék

Jól imádkozhattak”Semjén Zsolt úr”-ért és a magyar kormány tagjaiért, sőt, kellőképp áldhatták is meg őket a Tűz konferencián, amelyet a Christ for All Nations szervezet tartott a bűnös Budapesten, csurig prédikátorokkal, és más, hasonszőrű szélhámosokkal. Például a szarvasölő is ott volt. Az imájuk azért lehetett hasznos, mert “Semjén Zsolt úr” még mindig bambán vigyorog, és a kormány, annak első embere, valamint az összes csatlósaik és csahos kutyáik is vígan haligaliznak, sőt, a mázsás, szörnyű mennybolt sem roskadott össze, pedig indoka bőven lett volna rá. Naponta többször hágják át a saját törvényeiket is, Polt elvtárs pedig bájosan mosolyog.

Például az is milyen már, hogy ez a Czunyiné Bertalan Judit nem nyughatik. Az ő vezetésével ugyanis összegyűlt az Országgyűlés igazságügyi bizottsága, sőt, határozatképes is volt az ügyben, hogyha eddig nem ment, ezután tényleg eleméssze a sorosista civileket, karóba húzza és fölnégyelje őket, és ez nem tréfadolog. A Migration Aid úgy döntött, hogy betartja a törvényeket, de mégsem fizet bevándorlási adót, mert civilként megszűnik és párttá alakul. Czunyinénak ettől habzik a szája, és a bizottságával együtt felkérik a kormányt, kezdeményezzen törvényi változásokat, hogy ez ne történhessen meg. Lehetne hozni névre szóló törvényeket is, az alól semmi furmányos sorosfattya ki nem bújhatna, de meglesz majd az is az ima segedelmével.

Ez a Czunyiné azért hörög a bizottságával együtt, mert a Migration Aid nem fizet adót. Ez az álca, amin már Brüsszel is átlát, mert voltaképpen pártunk és kormányunk el akarja emészteni őket, mint mindent és mindenkit, akinek másképpen áll a füle, mint az övé, és nem tapsol ütemesen. Bod Péter Ákos is most csodálkozott el ezen, pedig, ha annyira vág az esze, már évtizedek óta tudhatta volna, hogy ezek ilyenek. Sőt, hogy odapiszkáljak a közgazdásznak, voltaképp belőle sarjadtak. A végromlás első etapja az az Antall kormány volt, amelynek ő is tagja volt, sőt, Orbán első ámokfutása idején gazdasági főtanácsokat is adott neki. Ennyit erről, viszont ez az adóelkerülés érdekes egy téma, főleg korrupcióval elegyítve, amely bűnök miatt a testvéri Kínában ki szokták végezni a delikvenseket.

Itt van nekünk az a röpcsi megint, amellyel egyetlenünk meccsekre jár szerte a világban. Nem a nem is kormánygépre gondolok most, hanem arra a másikra, amelyet miniszterügynök elvtárs cimborája fizet, s cserébe számolatlanul kapja százmilliárdos tételben a baráti, állami megbízásokat. Állítólag ennek a gépnek az üzemeltetése ötmillió óránként, s ha miniszterügynök úr ezt ajándékba kapja, az ugyanolyan adóköteles, mint a Migration Aid pénze, csak emiatt Czunyinénak nem habzik a szája, sem a bizottságának. És még csak korrupció sincsen, holott egy ilyen út felér öt nokiás dobozzal, és egész nyáron ezen nyargalásztak mégis. Szar ügy lehetne, de mintha semmi sem történt volna.

Azon is csak a vájtfülűek akadnak ki, hogy holnap megint dolga lesz a gépnek, mert miniszterügynök úr a szerbiai Topolyára utazik, hogy átadja azt a fociakadémiát, amelyet három milliárd magyar adóforintból építettek fel Ez is csak a Balkan Insightnek fáj, és nem a Magyar Időknek, mert azok a balkánosok is liberális hazaárulók. Mindemellett a netes közbeszédben téma volt az ügy, ahol a Trianontól megvert hozzászóló úgy érvelt, ha a hazai magyaroknak jár a stadion, akkor a vajdaságiaknak is. Súlyos tévedés, egyiknek sem jár, ez csak Orbán fölöttébb káros mániája és pénzmosodája egyben, ami beleillik a röpködés módszertanába. Mint ahogyan az is, hogy a miniszterelnökség az igazságügyminiszter ügyvédi irodáját bízza meg másfél milliárdért egy munkával, és ez is rendben van állítólag.

Mindez, amit itt hevenyészve lezongoráztam, egyetlen nap kicsinyke kis szelete egy csokorba gyűjtve, mint a mezei virágok. Apró részlet abból a tengernyi mocsokból, amibe belefullad az ország, mégis csupán piszok a köröm alatt. És ami a leglehangolóbb az egészben, elnézve magunkat, itt tényleg csak a vájtfülűeket érdekli, pár elszánt és elvetemült alakot, ahogy elárad a gonoszság. Az is eszembe jut, hogy amíg ezt megírtam, tíz-húsz ember belehalt a szárnyaló egészségügy működésébe, mert nem ismerte a tízparancsolatot. Aztán éppen most nyolc-tíz család ül az összecsomagolt bőröndjein, várva, hogy markos legények utcára tegyék őket, amint feljön a nap. Már hideg is van, lehet, egypáran megfagytak nagy boldogan, sokrengeteg gyerek pedig nem reggelizik, és nem azért, mert nem kerül, hanem, mert Harrach szerint nem is akar igazán.

Így élünk mi Neriában, és föl kéne szabadulni már, ahogy a költő mondja. Bár ő is inkább a vonat alá bújt meghalni. De unom én ezt az egész redvás szart, Füst Milán-i fenségességgel valahogy.

Orbán Open

Állítólag tegnap reggel, pontosan 3:54:56-kor Neriába beszökött az ősz, amelyről meggondolatlan alakok azt ígérték, hogy forró lesz Orbán Viktor Mihály számára. Ehhöz képest attól kellene melege legyen, hogy a DK bájos politikusnője, Földi Judit a felcsúti dácsájára helyezett egy uniós zászlót, amelyet már biztosan elmosott az eső, mert még huszonnégy óra sem telt el, és a mámai hajnalban vigasztalanul szakad, meg egész hűvös is van. Gyurcsány is hazament Szegedről, Neria pedig beleájult a hétköznapokba, épül-szépül a fasizmus.

Olyan monotonul, ahogyan a hajnali, kora őszi eső veri az ablakot, hogy már a denevérek is elnyugodtak, pedig most lenne itt az ő idejük. Sőt, a télre is készülniük kellene, de ezek is csak élnek bele a vakvilágba, mint a meggondolatlan emberek, és mindketten csodálkoznak aztán, ha megfagynak. Mindeközben a KDNP szaporítja a magyarokat, mint Krisztus a kenyeret, úgy általában a hétvégék nívóján szól mindenki Kövértől az utolsó csicskáig bezárólag, hülye az összes. Ilyen felhozatal mellett persze, hogy mellen veri az embert, hogy állítólag egyetlenünk hatmillióért tenisztornát vett volna az országnak, bokrétául a kalapjára.

Euróért, persze. Tenisztornát forintért nem adnak, ahogyan a Ráhelnek sem svájci diplomát. És ki mástól, mint az elég kétes múltú és hírű Ion Tiriactól, viszont az is lehet, hogy ez az egész nem is igaz, fék meg nyúz, ki tudja már ezt a mai világban. Ám előfordulhat, hogy valódi volt a szándék, de nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy ilyen ügylet kapcsán egyáltalán szóba kerül miniszterügynök úr becses neve. Ebből fakadólag két kérdés mindjárt adja is magát: minek kéne neki egy ATP torna, és honnan lenne rá, lett volna rá hatmilliója euróban, amikor forintban is csak hétszázezre volt, amit az ovis büntetés fölemésztett különben is.

A másodikra, a pénzügyi keretre viszonylag egyszerű a válasz. Mindenre fussa, amire ő akarja, amióta az egész országot úgy kezeli, mint a saját brifkóját. A pénzek jellegüket vesztik vagy átlényegülnek, szublimálódnak, végső esetben azt is lehet mondani, hogy a hadseregnek volt szüksége a tenisztornára, és minden adat titkos. Viszont, hogy neki mért fontos, vagy mért lett volna fontos, nos, ahhoz már föl kell lapoznunk a diktátorok kézikönyvét, és nem is kell annyira messzire menni. Ott van mindjárt Orbánunk nagy cimborája, ez a Putyin, aki orrba-szájba rendez futball vébéket, olimpiákat, mindenféle sportos kutyafaszát, hogy eladja az országot az amúgy megvetett Nyugatnak.

Ez valami elemi ösztön, hogy a szennyest érmekkel és kupákkal lehet tisztára mosni, a pénzeket pedig olyan építkezésekkel, mint a vizes vébé, ha már az olimpiai álmot a libsik elszabták. Viszont minden sportesemény megrendezésével a nemzeti nagylét is bizonyítható, sőt, a népeknek cirkusz is kell, a haszon tehát többszörös. Mondjuk, magányos oligarchák is fektethetnének ilyesmibe, mint ez a mi Mészárosunk, de ő még nem jutott el az öntudat megfelelő fokára, és sajnos úgy lehet, nem is fog soha. Pedig a sport segítségével európaivá is lehet válni, amire számtalan példa van a történelemben, hogy ne menjünk messzire, vizsgáljuk meg Roman Arkagyjevics Abramovics ügyét.

Ő jódógában 2003-ban megvette a londoni székhelyű Chelsea FC-t, ami nem egy Felcsút, s azóta ott ül a Stamford Bridge-en az ábrándos szemeivel meg a jól szabott öltönyében, és nem trottyosban. Akkor is jól nézett ki, amikor Csukcsföld kormányzója volt, s nem Magyarország miniszterelnöke, de az ilyesmi habitus és gyerekszoba kérdése. Ez az úriember egyébként Putyinnal szinte apa-fia viszonyban van. Másban nem is lehetne, ha nem ücsörögne jámborul a londoni futball meccseken, lehet, már börtönben nézegetne Szibériában, vagy mérget vett volna magához véletlenül. Igaz, nálunk is elgázolják a juhászokat, de ez olyan óvodás tempó, kezdő szint, mondhatni, de most a sport szükségességéről morfondírozunk, és nem egyébről.

Például Donald Trump, az usákok hülyéje is kacérkodott vele. A jól működő amerikai futball – nem ez a felcsúti, hanem a tojáslabdás, bukósisakos – liga, az NFL ellenében és mellett ez a Trump más őrültekkel létrehozta az USFL-t (United States Football League), és annak rendje és módja szerint bele is buktak. Nem is szereti már ezt a fajta játékot, a sporttal kurválkodni azonban ő is óhajt, illetve akarna. Az NBA (az amerikai kosárlabda liga) idei – meg tavalyi – bajnokát, az oaklandi illetőségű Golden State Warriors csapatát például meghívta a Fehér Házba teázni, ők pedig kollektíven mondták neki, hogy bekaphatja.

Ebből is látszik, hogy van még remény. Ott. – Itt, minálunk nem annyira. Ha miniszterügynök úr akarja, lesz tenisztorna, sőt, az Australian-, meg az US Open mintájára Orbán Open lesz a neve, ami még alliterál is, tiszta haszon. De nem azt jelentené, hogy Orbán Viktor Mihály nyitva van, hanem, hogy cégéres gazember, de ezt már enélkül is tudja, aki akarja.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.

Soros György te vagy

Orbán Viktor Mihályt megint bántották, és persze jogtalanul, ami miatt ő vigasztalásért Moszkváig szaladt, vagy csak a jutalom kockacukrát vette át farokcsóválva, tök mindegy. Viszont, ha nincs idehaza, megáll az élet, még a kormány sem tudja, mit csináljon. Ott van ez a Sargentini-ügy, nézegetik a papírfecnit, mi legyen, mígnem a Kocsis Máté-Gulyás Gergely duó együttes erővel siet a sok miniszter segítségére, hogy a megbomlott rend helyreálljon.

Határozati javaslatot készített ez a kettő, amit majd nagy tusakodás után el is fogad a T. Ház minden bizonnyal. Ebben a javaslatban az országgyűlés arra szólítaná fel a kormányt: ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, ilyenek. Hogy mért kell ez a színjáték, azt én nem tudom, illetve dehogynem, ez az MSZMP-s idők zsigeri maradéka. Lehet játszani ilyet is, ha még szánalmasabbnak akarnak tűnni, de az van, hogy még ezt sem érzik. Ez is mindegy azonban.

Az viszont nem, hogy fölkiáltott a frakció, vagy a kormány, vagy együtt az egész csürhe, hogy szüret, megyünk lopni, ahogyan azt Dopeman is megénekelte egy fülbemászó slágerben, mint emlékezhetünk. Ez az örök fideszi reflex, hogy guvad a szemük és visznek mindent, amit csak látnak, mindhalálig. Most épp hatmilliárdnak fog lába kélni, ennyiből lesz kampány, klafa, kék plakátok, tévés, netes, újságos hirdetések lepik el az országot szügyig, hogy ki sem fog látszani belőle még a felcsúti templom tornya sem.

És bármilyen iszonyú is, most már ez is mindegy. Viszont csak egészen addig, míg végig nem gondoljuk, hogy ez a kampány – meg az összes eddigi és ezután következő – kinek szól és mért szól, hogy mit mond nekünk a kormány, ha fölbukik a habból. Soros György most már, hogy mitikus gonosszá nőtte ki magát, nem egy személy, nem egy nyugdíjas bácsi, bár vele jelenítik meg az ördögöt, hanem az univerzum egésze.

Soros György minden, ami Orbán Viktor Mihályon és az ő érdekkörén kívül áll. Soros és sorosista az Európai Uniótól lefelé haladva a más pártokon és civileken keresztül az összes ember a ma született bárányig bezárólag, aki nem a Fidesz szavazója és Orbán Viktor Mihály gyönyörűségét valamint mindenhatóságát hirdető organizmus. Alsó hangon hétmillió ember ebben az országban. A Fidesz az új iszlám, Orbán az új Mohamed, és folyik a dzsihád a hitetlenek ellen, amelynek az összefoglaló neve: Soros.

És ha te, jámbor olvasó, abba a dicséretes bűnbe estél, hogy nem vagy ezek szavazója, nem vagy ezek rajongója és ütemes tapsoló, Soros vagy te is, és pláne hazaáruló. Mert a paranoid diktatúrák törzsfejlődésének azon szakaszába érkeztünk el kies hazánkban, amelyben a monolit hatalom körein kívül eső, sőt, már a más véleményen lévő is ellenség, azaz Soros. Őt és őket a delírium jelen fázisában szóval, később tettel is üldözik, mert ilyen a fasizmus evolúciója.

Lehetne itt szépítgetni, egyrészt-másrétozni, ahogyan töketlen elemzők és még töketlenebb ellenzékinek hazudott pártok teszik, miközben darálják le őket, de azok az idők már elmúltak végleg. Vagy-vagy: így tehető fel ma már a kérdés. Beállsz a sorba, megdöglesz vagy menekülsz. Más választás nincsen. Egyszer majd, nagyon sokára a karma igazságot tesz, és végül a Soros fog nevetni a plakátok ellenére, mert, mint tudjuk, a Soros az nem a Gyuri, hanem maga a józanság.

Másrészt, az ember már akkor is röhögött, amikor a plakátokon azt olvashatta, ne hagyjuk, hogy Soros György nevessen a végén. Csapkodta a térdét féktelen jókedvében, mert vele volt a kierkegaardi nevetés:

…Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint…”

Ilyet azonban nem tanítanak a munkaalapú társadalomban.

Viszik Vodickát

Saccperkábé negyvenezer éve pingál az emberi faj mamutot, gazellát és ilyesmit barlangok falára, feltehetően azzal a céllal, hogy az ábrázolt állatokat ezáltal is könnyebben tudja legyilkolászni, hogy aztán megegye őket. Viszont Zsigó Róbert államtitkártól azt is megtudhattuk, a vadászat egyidős a magyarsággal. Ebből pedig az következik, hogy az egész nyüves világ tőlünk koppintotta, amikor megérkeztünk a Szíriuszról, nélkülünk tehát kipusztult volna az emberiség, mert nem lett volna mit zabálnia. Innentől Semjén elvtárs szarvasa is más fényben csillog, ahogyan viszi őtet a helikoffer.

Mi vagyunk tehát az alfa és az omega, az egész redves univerzumnak állva kéne pisálnia tisztelete jeléül, ha csak ránk gondol. Ehhez képest mindenféle kommunista, gender Sargentinik tiszteletlenkednek nemzetünkkel, és el akarják venni a kerítés kulcsát. Hogy direkt utaznak sokat szenvedett népünkre, amely pedig az egész világért hullatta a vérét meg Szent István, valamint Szűz Mária, abból is látszik, alig, hogy Kövér elvtárs együtt örült a lépcsőházában ugandai vendégével, az ő országuk belügyeibe is beavatkozott ez a Sargentini meg a Soros, mer’ ez a kettő egyáltalán nem bír magával, csak emberkednek az állatok között.

Pedig csak két ellenzéki politikust tartóztattak le és kínoztak meg most épp a testvéri Ugandában, és máris azt mondják nekik, hogy ezt hagyják abba. Ilyen illetlen már ez az EU, csak dönti a pénzt az ugandákoknak útra, hogy utolérjék azokon az antilopokat, és elvárja, hogy azokat gyilkolásszák és ne az ellenzéket. Semmi férfiasság nincsen bennük, ellenben a magyar rendőrökben igen, a fülükön csurog ki már a tesztoszteron. Tegnap hajnalban is elvittek két tucat tüntetőt a Kossuth térről, mert háromkor – reggel vagy éjfél után tetszés szerint – védett vezető járt-kelt arrafelé, hogy nyitva van-e már a pékség.

Sargentini meg a Soros boldog lehet, senki nem sérült meg, midőn arra biztatták őket, hogy máshol éljenek a gyülekezési jogukkal. Csak kicsi testi kényszer volt, egész kevés, semmi kínzás, ilyenek, és csak egy nőt kellett kórházba vinni. Bár arról már nem szóltak a hírek, hogy hány órát várt a világszínvonalban, kapott-e időpontot tavaszra röntgenre, vagy ott halt meg a wc-ben, csak még nem vették észre. Hír különben sem szivárogna ki, például az Operaház vagy a Müpa még csak nem is finghat mostantól minisztériumi jóváhagyás nélkül, és előtte el kell mesélnie, kinek tartja oda a valagát, és milyen büdös lesz az eredmény. Ezt kerek mondatokban persze, utasítás szerint.

Mondta is miniszterügynök úr, s jogosan ennek a Sargentininek: “Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk, aki nem ért velünk egyet.” – Láthatjuk, hogy így is van, és mégis csak folyik az áskálódás a drága ember ellen minden alaposabb ok és indok nélkül. Gyurcsány is mára akar tüntetést szervezni megdöntendő a birodalmat, és úgy bírt lelkesíteni, hogy “Kedden maradni fogunk, tessék úgy készülni. És szerdán és csütörtökön is maradni fogunk.” Sőt, felkészítve a sereget, előre vetítette, hogy fárasztó is lesz az aktus minden bizonnyal, mert ki tudja, meddig kell ácsorogni ott bal lábáról a jobb lábára, hogy ez az Orbán eltakarodjon.

Én szeretem, ha Gyurcsány úr ilyen lelkes és infantilisen reménykedik, ámde figyelembe kellene vennie, hogy nála utoljára akkor volt adu, amikor 2006-ban feltörölte egyetlenünkkel a televízió padlóját. Fél év múlva lángokban állt Budapest, azóta Orbán a király, illetve most már istenkezdemény. Lehet ott ácsorogni a ködökben, és, amikor egyenként viszik őket, utána lehet kiáltani az elhurcoltnak, mint Svejk Királyhidán Vodicka után szólt, ahogyan cipelték el a zsandárok az öreg árkászt, hogy a háború után hétfőn, a Kehelyben. Ennyi az esély most is, nem több és nem kevesebb. Forradalom az úgy nem lesz, hogy vigyünk magunkkal egy stokit, emberek.

Az úgy keletkezik, ha egy ködös hajnalon a korgó gyomrú proletár elindul pékséget keresni, és halad vele aztán spontán a többi éhező is. És addig nem nyugszanak, míg jól nem laktak. Másképpen nem megy.