Két papír

Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a véső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.

Négy éve lesz már annak a gyalázatnak, mint emlékezhetünk – és soha nem is feledjük -, hogy készült elfogadni ez a galeri a TrafikMutyi 2.0-s törvényt, bájos szokás szerint veszélybe sodorva (jó)néhány ember, (jó)néhány család megélhetését Krisztus és az összes aprószentek nevében. A dohányipari dolgozók odakint tüntettek a mínuszokban, és beküldtek a Parlamentbe egy csokit, rajta ezzel a szöveggel: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!”

Mint az ismeretes, a csokit két pofára fölzabálta Orbán Viktor Mihály és egyes számú csicskása, Semjén Zsolt, a szöveget el nem olvasták, a törvényt pedig megszavazták. A dohányipari dolgozók pedig hazamentek a hidegből dolgavégezetlen, közmunkásnak álltak vagy éhen dögöltek, ez a kettő pedig elégedetten böfögött, mert ez egy ilyen ország. Ez nem sok, csupán egy szimbolikus történet arról, hogy milyen iszonytató lelke van ezeknek. Tudtuk is, de nem árt felidézni, építgetni tovább az embertelenség szobrát, hogy elérjen az égig.

Viszont fölbukik a kérdés, hogy mit olvasnak ezek, ha egyáltalán. Azóta foglalkoztat ez engemet, amikor egy kávéházi szegleten – de tényleg, volt olyan, hogy még lehetett vele beszélni – diskuráltam interjúilag Orbán Viktor Mihállyal, és rákérdeztem a szőlei dolgára, hogy hogyan is van az, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet. Akkor még ilyen szerény volt a vágyaiban, viszont erről irkált az ÉS meg zengett az ország. Azt felelte akkor nekem ez a mókus, hogy ő ilyen sajtótermékeket, mint ÉS, egészségügyi okok miatt nem olvas, nem érti hát, miről is beszélek. Pofán kellett volna vágni, helyette csak nyugtáztam, hogy szaralak.

Már akkor látszott a szemében a hatalom végtelen akarása. Szinte csak az látszott, s ez a rögeszme mára eszelős tébollyá terebélyesedett, másból sem áll a manus. Ez a kór ma is rányomja bélyegét az olvasási szokásaira, és most ne arra gondoljunk, hogy szokott-e hetvenhét magyar népmesét zümmögni az unokájának, vagy verseket dúdolgatni magában. Hanem, hogy az elébe tett, neki gyártott hülyeségeken kívül, amelyeket lelkesítő célzattal felolvas a bamba és rajongó tömegeknek, hogy az ilyeneken kívül találkozik-e esetleg a valósággal, vagy megóvják attól az orvosok.

Mindez azért vált aktuálissá épp, mert tegnap kiderült, hogy szegény jámbor és egészen naiv CEU hallgatók mire készülnek szintén végső elkeseredésükben, mint annak idején a dohányiparosok. Egymást buzdítgatják ezek a szerencsétlenek, hogy írjanak levelet Orbán Viktor Mihálynak, számoljanak be neki arról, milyen szar is má’, hogy csuklóztatja az egyetemet, hogy ettől ők rosszul érzik magukat. Én, jó Istenem! Most cinikusan – de nagyon – megkérdem, tényleg olyan jó tanintézet ez a CEU, ha ilyen mókusokat képez, akik azt hiszik, buzgalmuknak bármi értelme is van?

Ifjúság, bolondság. Értem én, meg a lelkesedést is, de, ha tényleg ennyire ismerik csak az életet, akkor bajok vannak. Ugyan egyben szégyellem is magam, mert mit tehetnének mást, mint, hogy a józan ész tiszta szavával szólalnak meg, egyebük nincsen ugyanis, aztán mégis. Olyan ez a levélírás, mint valami lányregények romantikus illúziója, mert nem, hogy megfontolná, nem is olvassa, elébe sem kerül, a közelébe nem ér, más dimenziókban létezik az ipse ugyanis. Ezt nem ártana tudni, ha már olyan okos az ember. És ez itt, kedves jámborak, egyáltalán nem a diákok bírálata.

Magam, vénöreg emberként például tanácsolhatnám azt, hogy a kétségbeesés levelébe csomagoljanak egy kis kolbászt, házi töltésűt, az odajut, azt megkapja. Hogy elolvasni nem fogja így sem, az is bizonyos. Úgy járna ez is, mint a dohányosok csokis segélykiáltása, kienné belőle a masszát, és a legkisebb megingás nélkül menne, haladna tovább. Levelet írni? Ugyanmá’! Tessenek kitölteni a konzultációs ívet, ez a maximum, amit a rendszer nyújtani tud. Ez, hogy ilyen kolbászos ötleteim vannak, eléggé abszurd, és mégis súrolja a valóságot. Így jár az az ország, amelyet egy eszelős zabagép irányít. Így és nem másként.

Kicsi bolt, kicsi színház, kicsi ember

Bezár Győrben a Menház Színpad, mert erre nem jár majd a TAO, csak a meccsre. Sok ilyen hír van mostanában reggel, délben meg este, azért példálózok ezzel épp, mert ez a legfrissebb, a tegnapi. Oda lesz évi százhúsz előadás, elúszik ötven színész itteni munkája és tízezer néző szórakozása. Huszonötmillió forint hiánya okozza majd mindezt, és élvhajhász dolog azt mondani most, hogy ennyit Mészáros stróman fél nap alatt megkeres, de legyünk máma akkor ilyen olcsójánosok.

Megy gajra az ország, elveszik belőle az, ami miatt lakni lehetne benne. A kisboltok már lehúzták a rolót a vasárnapi boltzár miatt, most a kis színházak zárják be a kaput. Aztán később a kicsi emberek is, akik majd évi ötven napnyit túlórázhatnak, mert a NER nem akar törvényi gátja lenni a munkába való beledöglésnek. Fizetni, azt ráér a munkaadó, amikor a panelproli már belerokkant az örömökbe és el is temették. Bözsit se kaphat, csak olyan utalványt, amellyel futballt lehet bámulni.

Érdemes lesz, ezek a labdarúgók félmilliárd pénzig alig fognak adózni, amitől javul a légstpojuk meg a felhőfejesük, a fülükön pörgetik a labdát és két tüdejük nő. Vannak fontossági sorrendek az életben. J. A. szerint “ehess, ihass, ölelhess, alhass”, O. V. meglátásában: dolgozhass, meccsre járhass. Neki több nincs a ládafiában. Faék szegény, és így kultúrharcol, mert a győri színház is ennek az áldozata végül is. A TAO pénzekből ki tudja, milyen ellenőrizetlen előadásokkal mételyezik a szavazópolgárt, beszántani tehát, sóval meghinteni. Ilyen egyszerű ez.

Mindeközben a nemzet onkológusa, tehát Kásler fősámán Belgrádban tárgyalt a kollégájával, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatosítás jegyében Neria növeli kulturális jelenlétét nemcsak a Vajdaságban, hanem Szerbia délebbi részein is. Például színházakkal. Most mutassak rá, emeljem ki, húzzam alá, szögezzem le, mint a tudósítások, hogy mit gondolok erről? Inkább nem. Csak jusson eszünkbe a győri színház, meg a többi is, természetesen, amelyek mennek a levesbe vagy a lecsóba, gusztus szerint, Szerbia déli részei egyébként Macedóniával határosak. Ez csak úgy eszembe jutott.

Hogy jobb lett volna, ha ez a Kásler maradt volna inkább a sugárterápiánál, az is mutatja, belgrádi látogatása során gyermeki lélekkel örült annak, hogy megjelent egy szerb-magyar középszótár. Mint kifejtette, ettől majd több szerb könyv magyar fordítása jelenhet meg, én pedig hozzáteszem, bizonyára és csakis. Majd bánatos szívvel gondolok arra, Kásler ezt megbeszélhetné Csuka Zoltánnal, aki fordította a Híd a Drinán-t Ivo Andrictól, hogy neki milyen jól jött volna neki egy ilyen középszótár. Bár abban a regényben is sok a multikulti, ez az onkológus biztosan ezért nem emlékszik rá.

Érdekes dolog ez a műfordítás egyébként. Volt egy köztársasági elnökünk valaha, aki ebből élt a börtön után, ez a mostani ez csak pecázik. Igaz, már köztársaság sincsen. De ez csak mellékszál, nem is tudom mért ez ugrott be épp, amikor sokkal beszédesebb, hogy Székács Vera fordította például a Szerelem a kolera idején-t, a Száz év magányt Marquez bácsitól, amivel és akivel Orbán most kurválkodik. A legjobb, és röhögnék rajta, ha nem sírnék éppen, hogy a fordító asszony munkáját a Soros Alapítvány támogatta. Végig gondolva, Orbán Soros nélkül még hülyeségeket sem tudna beszélni.

Ez delikát életérzés, viszont nem sokra megy vele az ember, attól még zavarok nélkül cseszik szét az életét. Mert nézzük csak, miről beszélgettünk máma kisebb kitérőkkel. Színházak zárnak be, mert elszedik a pénzüket, megszívatják a keményen dolgozó kisembert a túlórákkal, a focistáknak mindent lehet, neked viszont semmit sem. Kásler egy bigott, tudatlan, zsinóron rángatott bábu, akinek fingja sincs arról, aminek a főnöke. Orbán viszont, nos, rá már jelzőm nincs, elkoptak az évek alatt, nem is fárasztom magam a kereséssel.

Ellenben, hogy meglegyen a katarzis, iderakom a Száz év magány első fél mondatát, ha már a köpcös annyira szereti, bár fingja sincs róla mégse: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” – Így kezdi a nagy utazást Marquez bácsi, és most mindenki arra gondol, amire csak akar, és ami momentán jól esik neki. Lehet pajkos is, áthallásos is, énnekem tök mindegy.

Átadva, kitiltva, megbüntetve

Félmilliót kóstál egy bohócorr, elsősorban azért, mert Polt Péter kapta. Kövér pedellus elvtárs taksálja ennyire, egészen pontosan 504.900 forintra, de, hogy ez miképp jött ki neki, milyen furmányokkal, azt én nem tudom. Mindenesetre Tordai Bence, a Párbeszéd báránykája kell ennyit fizessen, mivel az egyik Országgyűlés-béli szeánszon nevezte Poltot bohócnak, majd egy ilyen szép, piros cuccot vitt oda a legfőbb legfőbbnek – ügyésznek nem hívnám, a többi bizonytalan -, levideózta, majd annak rendje és módja szerint közzé is tette.

Most fizethet, de magunk közt szólva még jól járt, mert Kövér pedellus elvtárs ott helyben le is lövethette volna, hadserege már van hozzá és az elszántsága is kellően buzog. Csak bele kell nézni a tébolyult szemeibe, meghallgatni olykor, miket delirál össze, és jobb helyeken már vasalnák is élire a kényszerzubbonyt, itt, minálunk meg közjogtalan méltóságon aluli tábornok. Amióta kötelet ígért minden fideszen kívül álló organizmusnak, tudjuk, hogy gyilkos szándékok munkálkodnak benne, s hogy ne legyen belőle tűzparancsot kiadó eszelős, a nyilvánosság tartja vissza egyelőre.

Ezt viszont igyekeznek teljességgel eltüntetni, mert arra például egyáltalán nincs épeszű magyarázat, hogy a tegnap mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére átadott, a legrészletesebb és legkegyelmesebb nevén “Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiájának Utánpótlásközpontja” nagy avatási ceremóniájára mért nem engedték be az Euronewst, hogy mi a szartól féltek. Igaz, a hermetizálás annyira jól sikerült, hogy Détári Lajos sem sem volt képes bejutni a falak mögé annak ellenére, hogy odabent pályát neveztek el róla. Nem jelzett vissza időben, oda be nem tehette a lábát.

Ez is mutatja, hogy a NER másképp működik, mint akármely kezdő diktatúra, már belakta magát, mondhatni. Itt olajozottan mennek a dolgok, minden a helyén, mindenki tudja a feladatát. Mint egy száz éves pénztárgép, úgy csörög, csattog és kattog a NER, olyan szenvtelenül és félelmetesen. A kitiltó kitilt, a cerberus be nem enged, a népek pediglen tapsolnak. Ezt a kitiltási mániát egyébként Kövér pedellus elvtárs hozta olyan nagy divatba, hogy szerte Neriában elterjedt, az origója viszont maga Orbán Viktor Mihály volt, ő kezdte, hogy csak azzal áll szóba, aki megkérdezi tőle, mit kérdezhet.

De, ha már szóba került ez az új futballista-keltető, ez is delikát egy dolog. Nem az, hogy hány milliárdot baszott el a rezsim, ez ma már oly gyakori, hogy fel sem tűnik, hanem a vezér színjátéka, az a klafa. Honvéd sálban mórikálta magát az előtt az ember előtt, aki pár éve még, amikor ellopta tőle a Puskás nevet a fatornyosa számára, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Most viszont Hemingway elvtárs, mint a klub tulajdonosa, olyan éléken lefetyelte a vezéri valagat, hogy idáig hallatszott a csattogása.

Ebből is kitetszik, hogy a NER mindenkit ledarál, lepecsétel, elintéz, iktat és legyőz. Egy nagy, szenvtelen hivatal az ország, amely az állam – következésképp a vezér – szolgálatában áll. Aki beáll a sorba, mint ez a Hemingway is, megkapja a jutalomfalatkáját, aki meg nem, azt igyekeznek megdögöleszteni. Most épp Demeter Márta van a bögyükben nagyon, a bakó feni a bárdot, és csorog a nyála. Az egész fidesz-falka körülötte csahol, most épp a NATO közgyűlésből hívnák vissza, mint közveszélyes alakot.

Ilyen nyomást, amit kap ez a nő, sokáig bírni nem lehet. Vagy sírva rohan el majd, vagy megtér. Nincs az a mocsok, ami ne lenne megengedett, például a Gyurcsány házaspárt is mindenféle ismeretlen bolgár bűnözőkkel boronálják össze, hogy a Gruevszkijükről eltereljék a figyelmet. A rendszer tényleg úgy működik, mint egy szenvtelen gép, egy lépegető exkavátor, amely akadályok nélkül halad végső célja, a nihil felé, és ember nincs, aki visszatartsa. Olyan balesetek, mint a Gruevszki-féle, amelyek máshol végzetesek, itt csak apró fodrok a ringatózó vízen.

A szájunkig ér már a sár, hogy Villonnal takarjam el a gyalázatot, és meg fogunk dögleni most már mindenképp. Ágyban vagy párnák közt, eldőlve egy padon, egyre megy, itt életben csak az maradhat, aki behódol. Énnekem mindegy, nekem jól fog állni a hősi halott szerepe, s ahogyan fekszem majd kiterítve, mint Ivan Iljics, az én halálom is arra utal majd, mint az övé, hogy “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem” – azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ez így korrekt, de, hogy veletek mi történik majd, azt én nem tudom.

Meneküljetek!

Seggfej

Mocskos egy idő volt tegnap itt, minálunk, a háborúba ájult Neriában, és nem menyhártjenői értelemben, hanem, hogy szitált a köd és ingott a hó. Borús elbeszélésekben ilyenkor szokott a kabát alá fészkalódni a hideg, a kutyák rendszerint keservesen vonyítanak, valamint pipálnak a kémények. Versekben pedig rakás krumplipaprikásként nyújtóznak el a falvak lankás domboldalakon.

A panel az nem ilyen. Itt egyenesek a vonalak és céllal léteznek az emberek, hogy életben maradjanak, azért. Mint minden organizmus a planktontól a fenséges turulmadárig, és az unikornist se feledjük, mert az idők olyanok máma. Minden lehet, az összes csoda, hogy a tízparancsolat segít elűzni a bajt, két nap alatt lesz milliárdos az ember, ha jóban van Istennel, és egy perc alatt kerül az utcára, ha pediglen nem.

Csodaország Alice nélkül, már majdnem Narnia, de azért mégis csak NER. Hullámoztak hát a népek tegnap a panelok tövében, mentek sűrű sorokban ide-oda, hogy tudós szemüvegesek hangyaszerű rendszerezett vonulást láttak volna benne, és megjósolták volna a jövőt. Nem mindenki ilyen felkészült azonban az okkultizmus terén, így én, a magam szerény eszközeivel csupán bámultam, hogy csak lesz valami.

Lett is aztán. A helyi érdekű szupermarket körül hatalmas volt a nyüzsgés, haladtak a népek ha nem is gyorsan, de határozottan, viszont rengetegen ide meg oda, ide is és oda is. Még csak meg sem álltak, mert bizonyára olvasták a hírt ők is, hogy a messzi és bűnös Budapesten, a Déli körül hárman beszélgettek gondtalanul az utcán, aztán szó nélkül vitte el őket a meseautó, és senkise tudta, mért.

Gyülekeztek, véleményt nyilvánítva összejövetelt tartottak talán. Nem is ketten, ami a kritikus tömeg, hanem egyenesen hárman, pláne és sőt, az egyikük még gesztikulált is. Nekem te nem mutogatol, vélhette a fakabát, és zsupsz, már vitték is őket, mint a patkánymérges pogácsát egyperces novellákban. Miheztartás végett, gondolom én, mert aztán nem utalták őket kőbányába tovább – majd, s aztán -, és hazamehettek.

Ilyeneket írt az újság, ilyeneket olvashattak a panelprolik, hogy annyira siettek. Meg sem álltak kalapot emelve: hogy van szomszéd, hogy szolgál a kedves köszvénye, csalja még az a cafat felesége, ilyenek. Ilyen köznapi dolgok, nem ám dzsídípí meg szaporulat, hanem a fröccsök, a csapos lány valaga és csöcsei, az élet nagy kérdései tehát, mert jönnek az ünnepek és fába szorulnak a férgek.

Így teltek a percek a ködökben tegnap, és az ásítozó hóesésben, ezt el ne feledjük, mikor is hirtelen és váratlan ingatag polgártárs bukkant fel a színpad szélén jelenésre várva és végszó nélkül. Ellenben láthatólag bevizelve, küzdve erősen a gravitációval, az elboruló panelekkel és a világ ostobaságával, miszerint illik állva maradni a dzsungelben, mert eldőlve fölfalják a hiénák és keselyűk tépik inait, míg el nem fehérül a száj is.

Segítségére sietett szorult helyzetében egy hirdetőoszlop, rajta nagy vezérünk fényképével, ezt ölelte át emberünk hugyos gatyáját a kép szájához dörgölve és nem forradalmi szándékkal, hogy megdöntse a rencert’, hanem, hogy maga ne boruljon el, azért. Hiába is álmodtunk volna bele egy új Petőfit, vagy Kossuthot akár, pestisrácokat vagy Dózsa Lászlót, itt a talpon maradni minden áron köznapi esete forgott fenn csupán.

Helyt is állt a vérzivatarban böcsülettel, viszont semmi sem örök, még, ha annak is tűnik olykor. A hal sem és Jónás sem, a vezér pláne, és a szájához dörgölt hugyos gatya kéjes érzése még inkább. Elkezdett tehát emberünk menegetni, de, mintha mindegy volna, meg is állt. Sajátosan nagyon, nem is tudom, hogy mondjam, hogy is magyarázzam, te ismered a lázam.

Két lépés után hát szíveskedett előre hajolni örkényileg, hogy még jobban abszurdnak lássa a kajla világot, mint amennyire determináltan az. Szóval előrehajolt, két kezével a földön támaszkodott kitartóan, és bár imbolygott, mégsem esett el. Viszont egy új lény született, midőn a gatyája ebben a pozitúrában a bokájáig csúszott az alsó kellékkel együtt, így hát a valaga, mint egy nagy, kerek fej, hosszú, elmélyülő orral szemlélte a világot. Szó szerint lett seggfej.

Nézte ez a segg a házakat, a szürke eget, szállingózott bele a hó, így mosolygott, és talpon maradt, hosszan, kitartóan és embertelenül. A népek körötte még csak föl sem horkantak, nem sóhajtoztak, hogy teremtő Krisztusom, mosolyogtak csak, és egy pajkos kedvű fiatal szelfizett vele, teljes volt a boldogság, mígnem aztán a talpára állították, leültették, gatyáját is fölhúzták, hogy szorult helyzetén enyhítsenek.

Így lett teljessé az anziksz, a kis üdvözletünk Neriából, aminek semmi kézzel fogható haszna, és semmi hátsó jelentése nincsen, egyszerűen csak van. S hogy mégis mért melengetett meg, ez a nagy kérdés. Hogy milyen szimbolika rejtőzött ebben a seggben, az élet milyen nagy kérdései bújtak meg benne, azon még elmélkednem kell, tanulmányozva a fekete lukak mibenlétét. Kezdetnek tán annyit: jobb volt látni, mint OVM ábrázatját. – Felemelőbb mindenesetre.

Őrült és közveszélyes

Én nagyon tisztelem Pető Ivánt még abból az időből, amikor úgy tűnt, ezzel a reménytelen országgal lehet kezdeni valamit. Ma viszont ott tartunk, azon kell vitatkoznom vele, hogy az ország jelenlegi első embere normális, avagy sem. Ide jutottunk. Pető Iván ugyanis sok egyéb mellett arra ragadtatta magát, hogy vitatkozik azokkal, akik Orbánt elmebeteg, pszichésen súlyosan sérült emberként jellemzik. Szerinte tudatos, de erkölcstelen politikusról van szó, s lám és ím, velem is hadban áll emiatt.

Már első országlása idején is, amikor messze volt a mai tébolyult formájától, az akkori főnököm elalélt a vélt okosságától. Nem győztem ellent mondani neki, s hogy jó volt a szimatom, állítólag már akkor le is fasisztáztam. Erre nem is emlékeztem a mai vérzivatarban, egy ismerősöm mesélte a minap vihogva. Ez nem érdem, hanem végtelen szomorúság forrása. Különben is, most Orbán Viktor elmebéli állapota a kérdés, nem pedig az elcseszett világnézete, pedig az is megérne egy misét.

Köztudomásúlag a hülyeségnek három fokozata van orvosilag, amelyet súlyosbodó sorrendben imbecillis, debilis és idióta névvel illet a szakirodalom. A legutolsó már ilyen taknya-nyála folyós szint, Orbán Viktornak viszont nem ilyen értelemben ment el az esze, hanem a gonoszság vitte el nagyon messze. Vagy azért lett gonosz, mert a személyisége meghasadt, ezt én nem tudhatom, viszont mesélni tudok róla, és ez kötelességem is, ha már ilyen betűvetőnek szegődtem a holocén korban.

Hogy egy emberi lény nem passzol a környezetéhez agyilag, azt a szavaiból és a cselekedeteiből tudjuk lemérni. Orbán Viktor is azt hangsúlyozza minduntalan, hogy ezeket figyeljük, illetve, hogy az egyiket ne, azt ne, amit mond, csak azt, amit tesz, mint az közismert a szenvedő magyarok köreiben. Ennek ellenére be nem áll a szája, s bár ezt jól megfontolt politikai érdekből teszi, mégsem mindegy kórtanilag, hogy miket delirál össze. Ha orvos volnék, ami nem vagyok, föl tudnám állítani belőle a diagnózist.

Igaz, egyszerű paraszti ésszel is, ami van nekem, megállapíthatom a sarki ivó stílusában de mégis karakánul és hibátlanul, hogy hülye ez, vazze. Mert az. Túllépve most a kényszeres testi tüneteken, gondoljunk csak a dakota korszakára, amikor mindent a lovon fordítva ülve látott, és kommunistázott veszettül. Ezek is kényszerek voltak, mint a mai keresztényezés, ez az út, ahogyan borul rá a sötétség. Mert, míg fénykorában még azért volt értelme annak, amit beszélt, sok esetben most már az sincs.

“Most itt állunk, azon a helyszínen, ahonnan szétsugárzott, szerteáradt a mágikus energia, amely felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat. Ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, ez minden bizonnyal az. Miképpen az is bizonyos, hogyha van szakrális momentuma, főnix pillanata a magyar lélek újjászületésének, az a pillanat 1848. március 15-e. Ez a magyar élet, ez a magyar történelem páros vezércsillaga. Vérvonal, cél, értelem és mérce. Zsinórmérték.”

Ezt Orbán Viktor mondta, ő maga, a saját szájával, mint ünnepi beszéd. Tessenek elgondolkozni rajta, és levonni a következtetést, hülye ez vagy nem. Nem sértően, hanem orvosi értelemben, hogy a szavak, mondatok, amiket megformál, azok mit takarnak, így egymás mellé rakva mit jelentenek. Érteni vélem a célját, a mondandóját, hogy mit akart mondani a költő, csak nem sikerült adekvátan kifejezni a fejében gomolygó ködöket. Mint a szomszéd Józsi, amikor tök részeg, ettől elveszíti a valóságot, és ismeretlen vidékeken jár az agya.

Az orbáni dumáról többet nem is érdemes, mindenkinek megvan a maga kis színese, ugorgyunk hát a teteleire. Ezekből rohadt sok van, a magam részéről most csupán a külhoni magyarokkal való ténykedését nézem meg, ez is elég. Szórja a pénzt veszettül a határon túlra, s mindenki azt hiszi, hogy vegye a szavazatokat, azért. Is. De elsősorban revizionista célzattal, úgy kezeli már azokat a vidékeket, mint birodalmának részeit. Kitetszik, hogy újabb Bécsi döntésekre vár, amelyek majd Moszkvában születnek azonban.

Ettől mentsen meg minket a jóisten, és ez is mutatja, hogy elment az esze. Einsteinnek tulajdonítják azt a kijelentést, hogy az az őrület, ha rendre mindig ugyanazt csináljuk, és más eredményt várunk tőle. Orbán Horthy-féle új nemzetegyesítő óhajt lenni, ez az elvetélt és elvetemült álma. Erre akkor döbbentem rá végleg, amikor tegnap a Duna Televízióban a székelyek szabadságáért való küzdelemre szólítottak fel. Ennek a fele sem tréfa, ha ez így megy tovább, égésbe taszítja az országot és Európát is.

Beláthatjuk tehát – minden tisztelettel Pető Iván iránt -, azon lehet vitatkozni, hogy őrült-e a manus – szerintem az -, de mindenképpen közveszélyes. És még csak tudatosnak sem nevezném a hajdani szabad demokrata ellenében, mert, ha az volna, látná a katasztrofális végét annak, amit csinál. De erre képtelen, következésképp mégis maradnék annál a konklúziónál, hogy őrült, pszichésen súlyosan sérült, nem tudatos és még erkölcstelen is. Ő tehát Orbán Viktor, a magyarok miniszterelnöke.

Ui: A dühöngő fázis is eljő, nem kellene kivárni.

Soros üldözi Gruevszkit – azé’

Egyszerű ez, mint a faék, és, mint Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója volna. De volt ő már magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettes is, valamint erdőben a vadnyom. Időnkét megnyilvánul igazgató elvtárs, olyankor kifolyik a száján Orbán Viktor maga, trottyos gatyástól és stadionostól együtt.

Tegnap is volt ilyen szeánsz az önsorsrontó brüsszeli elitről, színészetet tanuló (sic!) migráncsokról és közbevetőleg a kies hazánkban héderező tolvajról, Nikola Gruevszki volt Macedón miniszterelnökről. És egészen érdekes dolgok derültek ki az éppen aktuális címlapsztoriról.

Ezek arra engednek következtetni, igazgató elvtárs elkezdett megágyazni annak a gyalázatnak, hogy az égre-földre keresett tolvajt befogadjuk, menedéket és kacsalábon forgó otthont nyújtsunk neki, ha már annyit szenvedett inaltában. Erre abból juthatunk, hogy igazgató elvtárs a lopás tényállását nagyvonalúan feledve a következőket adta elő:

“Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány – amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható – e pillanatban üldöz és fenyeget. Vannak olyan, szintén szocialisták vezette országok az Európai Unióban, például Málta, ahol újságírókat gyilkolnak meg. Más országokban csak fenyegetőznek és politikai riválisokat üldöznek.”

Csak a hülye nem látja, hogy ebben kőkeményen benne van a politikai menedékjog lebegtetése, mert, mint a logika azt megmutatja nekünk, a volt miniszterelnököt nem azért akarják rács mögé dugni, mert lopott, hanem, mert Soros. Nos, ez a duma megint csak a szavazótábornak szól, a külvilágnak elég soványka, viszont, ha megtörténik a befogadás aktusa, akkor végleg lemegyünk a térképről.

Mert, amíg a tenyeres-talpas Fidesz-szavazónak fingja sincs arról, hogy ez a Gruevszki egyáltalán a világon van, Orbán elvtárs viszont most cezúrához érkezett, sőt Rubikonhoz, amit, ha átlép, már nincsen visszaút. Most dől el, hogy van-e önálló akarata, vagy azt végleg a Kremlben hagyta, vagy valami félre eső dácsában a félig rágott pirog melett.

Ha ugyanis menedéket ad ennek a tolvajnak, akkor azt bizonyítja, fontosabb neki a Balkán fellazítása és Európától való távoltartása, mint annak az országnak az érdeke, amelyért beosztásánál fogva felelős. Látja majd ezt az Unió is és a Néppárt is, aztán a pár szavazatért cserébe elfordítják a fejüket, mert ez egy ilyen játszma. Tényleg a vesztébe rohan az egész nyüves világ.

Hogy aztán ez a Gruevszki hogyan jutott át a határon, anyókának öltözve, vagy atlétaként átmászva a kerítésen, megcsúfolva dicső hadseregünket és egyenesen Rezsibambát és a belügyért, az is tök mindegy. Szerintem különgéppel jött. Ez a nem is kormánygép azt, és oda visz, ahová csak akar, és ahová nem szégyellik. Aranyat Svájcba, tolvajt Budapestre, teljesen mindegy.

Meg sem tudhatjuk soha, ennek Demeter elvtársnő a megmondhatója, akit épp készül kerékbe törni a rezsim. Visszatérve azért még erre a Gruevszkire, hogy ebből is sorosozás lett, azt mutatja, hogy más mondanivalójuk már tényleg nincsen. Lassan úgy néz ki ez az egész, mint egy Bosch festmény, vagy egy utolsó, tébolyult tangó, mielőtt összedől a világ.

Gyakorta vannak nekem rossz érzéseim, ezek azonban mostanában kezdenek összesűrűsödni. Nem azért, mert most épp szarabb volna, mint tegnap, hanem töményebb. Olyan monolit bazaltot kezd képezni a gyalázat, amely a jelek szerint csak földtörténeti ritmusban bomlik el, vagy, mint a sugárzó rádium. Tehát emberi léptékkel sohasem, viszont addig százszor bele lehet halni.

Az egyes számú ápolt

Mostanában egyre jobban látszódtak az elhülyülés jelei a vezéren – aki immár az egyes számú ápolt nevet viselte, s joggal -, ami abban mutatkozott meg, hogy általában nem tudta, hol van, embereket kevert össze, és mindig eltévedt az időben. Már hetek óta nem borotválkozott, nem nyiratkozott, szakállas lett, ősz haja a vállát verdeste, és láthatólag úgy érezte, azt hitte, fiatal megint, és erejének teljében készül frissen meghódítani, leigázni a világot. Egyfolytában futballmezeket cibált magára, de mindig felsült, mert mérhetetlen étvágya miatt annyira elhízott, hogy nem mentek rá a dresszek.

Ilyenkor vagy sírdogált, vagy pedig ordítozott, attól függően, milyen napja volt, de egy kis friss kolbász mindig megnyugtatta, valahogyan a fokhagyma illata lelohasztotta az indulatait. Az ápolók ezért úgy döntöttek, egy füzérrel a nyakába akasztanak, sőt, csináltattak neki egy extra méretű, XXXXL-es 2Rule mezt is, ebben láthatóan nagyon otthonosan érezte magát. Akkor volt a legboldogabb, amikor egy kis szotyolát tettek elé, és felvételről labda pufogását, és elnyújtott, a kurva anyád kiáltásokat hallgathatott, ilyenkor azt hitte, meccsen van, és elégedett volt nagyon, böfögött is sokat.

Amúgy kiállhatatlan beteg volt, teljesen szeszélyes, egyszerűen nem lehetett eldönteni, mit akar. Egyik nap például papot óhajtott, gyónni szeretett volna, de, amikor meglátta a plébánost, ráordított, hogy térdre, imához, mit képzel, hol van, ez itt kereszténydemokrácia, tehát tényleg teljes volt a káosz a fejében. Aztán Soros Györggyel akart találkozni, hogy egy kis pénzt kérjen tőle oxfordi utazásra, de az ápolók megmutatták neki az óriásplakátot, amelyet két nappal azelőtt követelt a falára, s amelyen az állt, nehogy már Soros nevessen a végén. Ettől összeomlott, sírdogált, és már a fokhagyma sem használt.

Új taktikaként az egyik ápoló kockás ingben demizsont hozott be a szobába, egy kis házi főzésű kisüstit? – kérdéssel. Kellett neki, így adták be a gyógyszerét, hogy elaludjon végre, mert amúgy meg túlmozgásos volt, jártak a lábai ültében is, az ajkait nyalogatta és billegette a fejét. Nem aludt sokat, sőt, amikor fölébredt, papírt és tollat követelt, hogy beszédet ír, hangosan mondta – a száját nyalogatva -, amit körmölt, elolvasni úgysem lehetett volna. Azt vették ki a szavaiból, hogy Nagy Imrét temeti, az oroszokat zavarja haza, pár sorral alább Paks kettőről motyogott, és Dózsa Lászlóról. Úgy ugrált az időben és az eszmékben, mint egy hibbant szöcske.

Az orvosok megállapították, hogy a személyisége nem is kettőbe szakadt, hanem hétrét vált, meg azt is, hogy ilyet ők még nem láttak, és természetesen fogalmuk sem volt a szükséges és lehetséges gyógymódról. Hidegvizes fürdővel és elektrosokkal bombázták, meséket olvastak neki kőbányákról, épülő stadionokról, képeket vetítettek a múltjából, hogy megtalálják a baj forrását, ahonnan minden elindult. Egyik alkalommal elővettek egy Gyurcsány képet véletlenül, és a hatás elementáris volt. Sikított az ápolt, a sarokba bújt, csak azt hajtogatta, lárifári, miniszterelnök úr, lárifári, miniszterelnök úr, és folytak a könnyei.

A kezébe nyomtak egy pöttyös labdát, csak ezzel lehetett megnyugtatni, bár még sokáig remegve ült a sarokban, és mindent, fokhagymát, kolbászt, szotyolát be kellett vetni, hogy életet leheljenek bele. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor azt mondták neki, mindjárt jön a repülője, megyünk meccsre, és ráadásként egy játéktankot is kapott. Ezzel elberregett a sarokban, de el kellett dönteni, mi legyen vele, úgy vélték, így nem mehet emberek közé. Pedig át kellett volna adnia egy stadiont Lajosmizsén, és előadást tartani a “Neked szülünk, nem ellened” konferencián, amelyet a nyugdíjas fiatal demokrata nagymamák szerveztek Schmidt Mária mennybemenetele alkalmából.

Ki kellett találni valamit, és Kásler főorvosápoló azt javasolta, először mossanak kezet, utána pedig végezzenek ördögűzést. Ez abból állt, hogy zümmögték vég nélkül a liberális szót, és felváltva Soros, Sargentini, Gyurcsány meg migráncsos képeket mutogattak neki. Egy perc alatt elájult. – Kár érte, nagyon jó ügynök volt. – jegyezte meg az egyik ápoló, mert nem tudta, hol van. Kásler főorvosápoló adott is neki egy maflást, és tíz miatyánkra ítélte, de ettől a beteg még nem ébredt fel. Akkor tért magához, amikor egy malacperselyt rázogattak a füle mellett. – Soros. – Ez volt az első szava. Ebből látszott, hogy meg ugyan nem gyógyult, de legalább azon a szinten van, mint amikor bekerült a zárt osztályra.

– Mossátok meg a kezét, aztán mehet. Ezeknek így is jó lesz. – Ezt mondta Kásler főorvosápoló. Rendbe tették valahogyan, és most viszik.

Buzik és hazafiak

Azt hittem, én hülye, hogy ez a hétvége lájtos lesz, senki nem váltja meg a világot és nem is lesz vége, se nem eleje éppen. Szóval, hogy mélán heverészve írok egy mesét valami soha nem is volt hétfejű szódaszifonról és az ő kalandjairól a sarki kocsmában, egy rövidke verset hexameterben, vagy egy zeneművet kávéscsészére és kiskanalakra hangszerelve, esetleg egy népszínművet, de cseszhetem az egészet.

A nerfiak ugyanis szerterajzanak hétvégenként az országban és a kerek világban, ott vannak minden kilométerkőnél, az utolsó tanyasi bölcsődében is, és hirdetik a megrontó, mocskos igét. Mindenféle médiumokról meg ne is essék szó, azok vannak csak tele igazán velük. Így esett, hogy máma se lehet abbafejezni, amit elkezdtem, és be kell számolni a ganajságokról, de ez az ember sorsa, és megadja magát neki.

Bele is gondoltam, hogy amióta elkezdtem írni a NER krónikáját, már közel az ezerötszázadik dolgozat jön elő belőlem. És, úgy kábé darabja átlagosan négyezer karakter, ez pedig össszeszorozva már hatmillió körül van, és ennyiszer gondoltam hivatásszerűen – a többi nem érdekes – OVM jó édesanyjára elátkozva őt. Hát mi ez, ha nem szerelem? Már csak az esedékes konzultáció miatt is.

De nézzünk valami vidám képet, és lám, itt van nekünk a nemzetileg megújult Hír Tv-ben Gajdics Ottó és G. Fodor Gábor, és ez a kettő már garantálja a sikert, mint majd alább kitetszik most is. Rokonlélek írástudók már annyiféle illetlen jelzővel illették ezeket, hogy magam most ettől eltekintek, és mindenkinek a saját végtelen képzeletére bízom az átkokat, mert azok lesznek, azért kezeskedem.

G. Fodor szellemi tarisznyájából ez alkalommal az került elő, hogy az “aberrált liberális” ellentéte az értelmes ember. (Ekkor mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: télleg, vazze, télleg, csak nem hallotta technikai okok miatt). Viszont most kösd fel a gatyádat, nyájas olvasó, mert olyan jön, amit még nem hallottál, s itt, se Fokföldön se Ázsiába’.

Aszondja ez a G. meg ez a Fodor, hogy “Van egy identitás, amit a liberálisok előresorolnak, ez lehet egy genderprobléma, hogy ők magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak, vagy transzszexuálisnak tartják. Ez az esetükben megelőz egy, a számunkra sokkal fontosabb, vagy politikai értelemben értelmesebb identitást, a nemzeti elkötelezettséget.” – Ekkor följebb toltam az orromon a szemüvegem, és nekiláttam ábrándozni a’la G. és Fodor.

Elibém ugrott a kép, midőn – mondjuk – Gyurcsány áll anyaszülten, nézegeti a bránert, és azon tűnődik, hogy ő fiú-e vagy lány. Ellenben Orbán ugyanígy talpig bőrben és férfiasságának lehengerlő tudatával rohangászik, hogy csak úgy leffeg a gyomra, kezében rongyos zászló és a Boldogasszony anyánkat énekli. – Nem kérek elnézést, nem én látom így a világot, hanem ez a G. Fodor, akire ráférne egy elmeorvosi vizsgálat, de egy pszichiáter mindenképp. Vagy egy maflás, de ez csak önös ábránd.

Itt tartunk, polgártársak, sőt, ott is, hogy kiderült ebből az adásból, mi a hazafiság itt, Neriában, mi a nagy titok. Mert szintén a századvéges tolvaj mocskos szájából hangzott el, hogy akkor nem sérül a nemzeti szuverenitás, ha a magyar hazafiak halászlevet esznek, cigányzenét hallgatnak és disznót ölnek. És most nem viccelek, viszont egészen sajnálatos módon ő is komolyan beszélt. A liberalizmus ellentéte a disznóölés. Ide jutottunk.

És akkor csodálkoznunk, ha az ember kényszeresen irkál ezekről? Ugye, hogy nem. Pláne, ha hozzá tesszük, amint ugyanekkor Novák államtitkár assszonyelvtárs a dinnye nagyságú Fidesz-fülbevalójával a nemzeti konzultációról mint műfajról értekezik, akkor, már nincs mitől félni. A világ kerekké válik, és ekkor lesz teljesen egyértelmű, hogy ezek nyomorult kretének, viszont a gonosz fajtából, és megvan bennük a butaság összes bátorsága is.

El vagyunk veszve, azt hiszem, ha a talpig férfi G. Fodor, meg a teknőcszemű munkásőr vagy ifjú gárdista – már nem emlékszek, de lényegtelen is – a halászlevet teszik meg a hazafias férfiasság mértékegységének. Akkor Baja és Szeged könyékén kihúzhatják magukat a proletárok. Ellenben mi, belgák, akiknek se disznó, se ponty, se egy nyamvadt cimbalom nem jutott, mi hová álljunk a bizonytalan nemi identitásunkkal? Ez itt a kérdés, és nem is kevés.

Szabadság vs töltött káposzta – asztakurvaéletbe.

Eurázsia, nyilván

Orbán Viktor Mihály olykor-olykor – úgy mindig – annyira pajkosan meggondolatlan bír lenni, amikor beszél mindenféle zöldségeket. Könnyű neki, mondhatnánk és persze, hiszen nem köti semmi a józansághoz, mióta elmesélte működésének kulcsát, hogyaszongya, ne azt nézze a bávatag tömeg, amit mond, hanem, amit csinál. Mintha Rodolfó volna, aki, mint emlékezhetünk, a kezére hívta fel a figyelmet, hogy csal, hogy figyeljünk arra, és mégis mindig sikerült neki a móka meg a trükk.

Orbán Viktor Mihálynak is mindig összejött minden mutatványa, egy lányregény a taknyos élete, és még csak nem is tudjuk, ámde mégis teljes a bizonyságunk arról, mivel csal ő, tehát: szóval, tettel és hallgatással is, és még csak nem is meaculpázik miatta, mert nincsen neki ahhoz lelke. És most, hogy tisztán látjuk már ezt a mi saját bejáratú Cipollánkat, azért muszáj lesz mégis reflektálni arra, amit mond, mert nem hallgat sohasem, be nem áll neki a szája.

Ezúttal jegybankosokat oktatott ki, elibük öntötte lelkének éjfekete tartalmát pénteken, midőn Eurázsia építéséről mesélt, pedig nem is földrajz órát tartott. Sok mindent épített már Orbán Viktor Mihály, most épp a kerítéseken belül kereszténydemokráciának csúfolt fasiszta kommunizmust gányol, olyan középkorias boltozattal a tetején. Ez az Eurázsia arról tanúskodik, hogy a tébolyt ki akarja terjeszteni a horizontig, kies hazánkat pedig betagolná az Urálon túli világba.

Minden jel erre utal, a jenben kibocsátott kötvények ideája, a türkökhöz, tatárokhoz és mindenféle sztyeppi népekhez való dörgölőzése Putyin hóna alól. – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, így korholta Marqueznél Ursula a száguldó képzeletű José Arcadio Buendiát, aki aztán később egy fához kikötözve végezte, mint emlékezhetünk. OVM is dédelget túlvilági ábrándokat, és ideje volna őt is hasonképp megfékezni, mint Macondo alapítóját.

Ilyen tehetségünk azonban nekünk egészen sajnálatos módon nincsen. Így most védtelenül hallgathatjuk, hogy egyetlenünk egy gazdasági tengelyről ábrándozik, amelynek íve Pornóapátitól Vlagyivosztokig terjed pekingi ficakkal, így akarva megszabadulni az Unió béklyóitól. Viszont valaki elmesélhetné neki, hogy még Felcsút is Európában van, nem pediglen Kamcsatkán, bár ebben már magam is kezdek erősen kételkedni.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy ettől az Eurázsiától fölfordul az ember gyomra, s nem egyéb miatt, mert eszébe jut tőle az 1984 decens világa, ahol, mint azt tudjuk, a háborúba ájult világ egyik hadban álló szuperhatalmát nevezte el így a mókás kedvű Orwell. S ha kicsi kis esze volna Orbán Viktor Mihálynak, akkor gondolhatna arra, ilyenek is eszébe jutnak néhány alattvalójának, akiknek nem a verbunkon jár egyfolytában az agya.

Mert még az ott meglévő mitikus ellenség, Emmanuel Goldstein is megvan nekünk Soros képében, akit Csaba László szíves közlése nyomán úgy kaptunk meg, hogy állítólag Gulyás Gergely megkérdezte, minek nekünk az öreg zsidó, és vezérünk így válaszolt volna rá: semmi nem jutott eszünkbe, marad Soros. Hogy ez igaz vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre hihető, így az ellenállók imája szólhat ezután így: csak Orbánnak ne jussak az eszébe, ámen.

Mindenesetre az kitetszik, hogy OVM átkozott működése nyomán hol 1984-ben, hol a Harmadik Birodalomban, hol pedig valami sámánista törzs közepén érezheti magát az ember, ehhez képest egy kis sztyeppei lovaglás nem oszt és nem szoroz. Ugyanígy érezzük Óceánia jelszavait – A háború: béke, A szabadság: szolgaság, A tudatlanság: erő – a bőrünkön, sőt, meg is tapasztaljuk. Ma ugyanis időközi választást tartanak a XVI. kerületben.

Itt a Párt színeiben egy Horváth Ádám nevű fiatalember igyekszik lenyűgözni a választópolgárokat, engemet például már hanyatt is lökött. Még régebben arról értekezett ez a szerencsétlen, hogy „a szabadkőművesség a zsidókkal és a bolsevizmussal összeesküdve gyakorolja a világhatalmat”, s most, hogy ezt a fejére olvasták, a maga módján védi a nyüves mundérját, amit érdemes betűhíven megvizsgálni, íme:

“Lehet, hogy durvan fogalmaztam. De ahol meg annak idejen olvastam a szabadkoműveserol ott igy lett megfogalmazva. Nem allt szándékomba (sic!) antiszemitanak feltunni nem vagyok az. Ezt remelem mindenki tudja. Konzervativ kereszteny ember vagyok. Ha antiszenita lennek akkor nem itt lennek az ikszben hanem mas ifjusagi szervezetben.” – És, amikor bekerül a testületbe, ezzel a munícióval megy majd neki Esterházynak a direktívák szerint.

Nos, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim – vagy hogyan szokta mondani a köpcös -, remélem, máma is jól szórakoztak. Mert a tébolynak az a foka, amely kies hazánkat jellemzi, csak itt fogható. Itt sugározzák szünet nélkül, és ott tartunk, hogy ebbe már az is belefér, ha vezérünk Eurázsiáról álmodozik, és senkinek még csak föl sem tűnik. És ez már szint, ez egy nívó, amit tíz év állhatatos munkájával elértünk, ám még korántsincs meg a homokóra alja. Vigaggyunk!

Tudatállapot

Még egy évvel ezelőtt is a kukásautóhoz órát lehetett igazítani. Minden szerdán, mindig reggel fél hatkor szuszogott be az utcába egészen pontosan. Ha úgy kelt a Nap, még a rigók is vele együtt zendítettek rá, hogy dicsérjék az urat, vagy valamit, amit épp ők imádnak. Olyan kerek volt a világ, hogy semmi nem ejtett rajta foltot, akkora volt a harmónia és a punnyadás, hogy a kígyó már készítette az almáját kísértési szándékkal, mert valami dilit akart vinni a flaszterra, történjen már végre valami ebbe’ a kurva életbe’ szándékkal. De aztán nem volt szükség a beavatkozásra, nem kellett meghekkelni az egész nyüves utcát, mert egyszer csak minden elromlott magától is.

Már nem is emlékeztek rá pontosan a lakók, mikor, de egy napon nem fél hatkor dörmögött-hörgött be a történetbe a gép a piac felől, hanem tíz perccel később. Ekkor még semmi rosszra nem gondoltak, a kukás is ember, biztosan beugrott egy felesre – így vélekedtek megengedően és tévesen. Mert aztán rendszer lett a pontatlanságból, törvény szinte, sőt, alaptörvény. Hol tíz percet, hol negyed órát, későbben már harminc percet is késett a szerdai eljövetel, és ez bár tudat alatt ugyan, de fölborította az utca bioritmusát, mindenki nyugtalan lett, izgett-mozgott a szavazómassza, mint valami kukac a kígyó almájában. Ettől fogva többet ordítottak egymással, és sokkal többet is ittak, mint addig, bár az sem volt kevés. Egy nap aztán beütött a ménkő.

Nem jött az autó sem fél hatkor, sem háromnegyedkor, aztán hatkor sem, és egész délelőtt sem érkezett meg. Tele volt túlcsorduló kukákkal az utca, úgy álltak ott, mint a napóra mutatója, és jelezték is a könyörtelen időt, ahogyan körbejárta őket az árnyékuk. Már dél volt, és az első kisiskolások is meneteltek énekelve a kukák közt, amikor Károly bácsi nem bírta tovább az iszonytató nyomást, kiállt az utcára kukásautó-váróba. Nézte a horizontot kezét a szeme elé emelve, pedig a háta mögül sütött a Nap, de így drámaibb volt mégis, mert megadta a várakozás súlyát és tartalmát, sőt, jelentőségét. Mert Károly bácsi szerint sorsfordító idők voltak ezek, és ezt elő is adta Mihálynak a szomszédból, mert egy idő után együtt vártak jobb híján.

Károly bácsi rémtörténetekkel szórakoztatta Mihályt a szomszédból, szabotázsról mesélt neki, amit szaralakok szerveztek meg miniszterelnök úr ellen, hogy nem vitték el a szemetet, úgy. Ezt Károly bácsi látta a tévében és olvasta is a konzultációs levéllel együtt, amitől így egyben módosult a tudata, tudatállapota lett neki, csak még nem tudta, milyen. Mihály a szomszédból viszont igen, mert Károly bácsi annyit mesélt neki szabotázsról meg Brüsszelről és Sorosról, hogy ez a Mihály a szomszédból is szűkölni és nyüszíteni kezdett már, mert összeszorult a gyomra neki, ahogyan érezte, hogy körüllengi őtet a világ veszedelme és mindenféle démonok, de leginkább a Károly bácsié. Ilyen halmazállapotban voltak, amikor a sarkon befordult a sárga autó, mint egy gyomorbajos teknős.

Úgy is haladt, legalább olyan lassan, amiből a Károly bácsi-Mihály a szomszédból kettős már világosan látta, hogy ezek így akarják megdönteni a rendszert, a két nyomorult kukás a nép ellensége, ügynökök, sőt, tán migráncsok is. Így lovalta magát a duó bele a tudatállapotba olyannyira, hogy, mire az autó a házuk elé pöfögött, a fülükön gőzölgött kifelé az adrenalin, a szájukon pedig a nemzeti mocsok. Ordítottak, mint a fába szorult féreg magunk közt szólván, hadonásztak, mintha legalábbis esernyő lenne a kezükben március tizenötödikén a Kossuth téren. Ebbe a cirkuszba érkezett meg a kukásautó, és megállt nagyot szusszanva, mert öreg volt már nagyon a rezsicsökkentéstől.

A két szerencsétlen kukásember fülét-farkát behúzva dolgozott volna, de a szitkok olyan áradata, a fenyegetés akkora mennyisége áradt feléjük, hogy megtorpantak, visszahőköltek szinte, és nem értették, mi van, mi a rosseb is van akkor most. Károly bácsi, aki nagyon tájékozott volt a világ folyásáról, már ott tartott, még szerencse, hogy nem ilyen brüsszeli plakátos autóval jöttek, amely miniszterelnök urat mocskolja jogtalanul, és olyan fenyegetően indult meg a két megszeppent kukásember felé, hogy azok, mint megrettent óvodások, a sofőr mellé menekültek, és magukra zárták az ajtót a veszedelem elől. Ez viszont nem múlt el egyáltalán, a mi duónk verte az autó oldalát, és ordított, hogy hol voltak eddig, hol a picsába.

Még a sofőr volt a leghiggadtabb mind közül, és kikiabálta az ablakon át, hogy nem volt benzin az autóban baszmeg, te barom, de semmire sem ment a józansággal, mert már teljesen elömlött a gonoszság. Szennyes habjai szent lábát mosták volna, ha lett volna kinek, de nem volt, mert Isten meghalt már száz éve, és még csak el sem temették. A Károly bácsi-Mihály a szomszédból duó pedig oly kitartóan püfölte a jobb sorsra érdemes autót, hogy a sofőr rendőrt hívott a mobilján, és a szervek két perc alatt csikorogva, szirénázva fékeztek is, kiszálltak a géperejű járműből övet igazgatva-húzgálva, amitől erősnek érezték magukat, s kérdezték, mi a fennforgás, és aztán rájuk szakadt a mázsás szörnyű mennybolt.

A duó ordított, hogy ezek szabotőrök, ellenforradalmárok, komcsilibsik és sorosbérencek, a fineszes sofőr pedig kontrázott, hogy látja, rendőr úr, ezek gyülekeznek ketten. Totális volt a káosz, a rendőrök kiszállították a kukásokat, odaállítottak a tomboló páros mellé, hogy legyen végre csend és rend, de nem hagyták abba, sőt, Károly bácsi beszólt az egyik rendőrnek, hogy ő csak ne pofázzon, mert látta életvitelszerűen közterületen élni. A szerv ráordított, hogy fogja be, az az ikertestvére, mire Károly bácsi megkérdezte cinikusan, hogy mi az ikertestvére. A rendőr azt felelte, történelemtanár, de valahogyan ezt tette be a kaput nála, erősítést hívott, és mind az összes embert elvitték a francba.

A sofőr még megkérdezte kezén a bilinccsel, hogy mi lesz akkor az autójával, de a rendőr már kiheverte a méltósága megtiprását, és ráordított, hogy kuss. Becsöngetett az egyik házba, s amikor kijött az atlétás Béla bá’, rárivallt, hogy tud-e autót vezetni, mire azt felelte Béla bá’, hogy igen. Megkérdezte a rendőr még, hogy van-e felesége, s erre is azt mondta Béla bá’, igen. Akkor maga lesz a sofőr, az asszony meg a kukás, kezdjék. Béla bá’ még megkérdezte, mér’, amire azt a választ kapta, hogy migrációs vészhelyzet van, azért, és a rendőrök elszirénáztak. Szüret, kiáltott Béla bá’, beült az autóba, és egy lendülettel beletolatott a saját házába. Az autó durrant, megállt és füstölgött, így lett csend egy pillanat alatt, a kukák pedig maradtak, ahol voltak, ürítetlenül.