Miniszterügynök elvtárs esztétizált, moralizált és lebuktatta magát, midőn a V4-ekkel dőllesztette a gyomrát. Szeretem, amikor kirándulásokat tesz az elvont gondolkodás szövevényébe, ha ugyan jól nem is áll neki, de legalább megpróbálja. Két, számára ismeretlen fogalmat vett a nyelvére, abszurd és morál, de nem sikerült ezeket megfelelő kontextusba helyeznie. Ha én volnék a tánctanára, javasolnám neki, hogy a krumplileves legyen krumplileves, a harsonaszó az harsonaszó, a pacal pedig pacal. Velővel.
Miniszterügynök elvtárs abszurd elemeket vél fölfedezni az Unió helyreállítási alapjának elosztási elveiben, mint mondja, morális probléma benne, hogy a gazdag országok többet kapnak, mint a szegények, ezen még dolgozni kell. Így biccentett némileg jóváhagyólag, konstatálva mintegy, hogy van lóvé, már csak meg kell szerezni valahogyan. Ez az abszurd morális probléma azonban szíven ütött, mintha ott álltam volna hirtelen a katedrán megint, szemben a tudásra szomjazó kisdedekkel.
Hogy egy pénzügyi táblázatban miniszterügynök elvtárs abszurditást lát, az messze vivő tehetséget mutat. Olyat, mint amikor Szabó Lőrinc szerelmét komcsi fenyegetésnek állítja be, vagy nem létező dakota törzsfőnökök bölcsességeit adja elő. Tényleg utánozhatatlanul egyszerű a manus, ám azt bízvást kijelenthetjük, nem az az abszurd, ami neki nem tetszik, sokkal inkább az, amit ő művel. Sőt, mi több, teljes nyugalommal állíthatjuk azt is, Neria olykor már a szürrealitás mezsgyéjére téved, és akkor érünk igazán haza.
Az abszurdban nincsen lineáris cselekmény, ahogy miniszterügynök elvtárs ideológiai kacskaringóiban is ezt látjuk. Ebben a műfajban ritkák az ok okozati összefüggések, Neria is következmények nélküli ország, a dumák itt is képtelenségek, csurig logikai tévedésekkel, közhelyekkel és trivialitásokkal. Egy Beckett vagy Ionesco itt megnyalná a tíz ujját, még csak ferdíteniük sem kellene a valón, és olyan tökös abszurd darabok születnének, hogy ihajj.
Itt van mindjárt, nekünk ez a legújabb alagút, amit egy kisvakond áshatott a kantáros nadrágjában, most pedig mutogatják a csapott fejű népeknek, mint a nemzetre leselkedő veszedelem ékes bizonyítékát. Ennél több már nem is kell, ebből egy irodalom szakkörös ötödikes is pengés abszurd egyfelvonásost tudna rittyenteni, ügyelve a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármas egységére, kihasználva viszont az ugráló idősíkokat, belefoglalva tán a párhuzamos univerzumokat is.
Viszont a dolgozat elcsúszhatna a szürreális felé is, J. A. Medáliák-ja mintájára a kisvakond énekelhetné: kisvakond voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs lukakat fúrtam én, a labdán álltam, s csákányommal ott, megsimogattam a Holdat a Napot – és így tovább egészen addig, hogy borostyánkőbe fagy be az ügyész, fekete frakkjában guggolva kinéz…Mert minden lehet. De beszéljünk még pöttyet a kedves vezető morális aggályiról is, mert ez ugyanis szintén nagyon érdekes jelenség.
Nos tehát, maga az, hogy egy szövegkörnyezetben szerepel a morál és Orbán, már maga móka és kacagás, az abszurd, mi több, a szürreális maga. Mert ugyanis, ha már itt tartunk, a szürreális, amikor önmagukban megálló és valóságos képeket teszünk egymás mellé úgy, ahogyan az a valóságban lehetetlen volna. Példának okáért a lovagló víziló, vagy a röpködő nikkel szamovár, illetve a moralitással rendelkező Orbán. Dali ecsetjére kívánkozó témák, tessenek elképzelni a morális Orbánt lobogó hajjal.
S hogy igazam van, ezzel mutatom: térjünk vissza a kedves vezető uniós költségvetési gondolataihoz, mikor is kijelentette, hogy a pénzek rugalmas felhasználásra van szükség. S míg dolgozatunk elején konstatáltuk miniszterügynök elvtárs elégedett biccentését, hogy van lóvé, itt megmutatkozik abbéli óhaja is, hogy azzal ő azt csináljon, amit csak akar. Innen minden abszurditás és morál, s ahogyan körbe értünk, előttünk áll az egész nyüves magyar valóság kisvakondostól, Orbánostól, szürreálisan.