Kategória: józsef attila

Miután Béla a föltámadás alternatív módozatának bemutatásával a templomba üldözte a csoszogó öreget, és emiatt még megvetően utána is szólt szerencsétlennek nevezve őt, és azt is beismerte a fröccsök urának, hogy hülye, mint emlékezhetünk rá, a kétségbeesés zöld tengerébe merült alá, de csalódnia kellett a hívogató mélységben.

Nem tudott szabadon lubickolni a búbánatban, ami pedig most leginkább megfelelt volna, mert mindenféle zöld hínárok, liánok és moszatok, medúzák és polipok állták útját, hogy a múltjában akadály nélkül tempózhasson, és mivel a levegője is fogytán volt, fölbukott az árból, mert rájött, hogy már április van, és ahogyan ez a „fölbukás”, mint menekülési útvonal bevillant megviselt tudatába, még a víz alatt azt bugyborékolta: Attila.

Fölnézett hát, hogy visszatérjen a valóságba, zöld algákat köpdösött ki, zöld kagylókat és csigákat szedett elő a zsebeiből, zöld növényeket törölt odébb vérveres szemei elől, hogy megláthassa immár örökös harcban álló elvarázsolt hazájának tábori szürkéjét, és úgy döntött, hogy nincs bocsánat, és látta azt, hogy nincs értelme semminek sem. S mivelhogy a nemrég előadott evolúcióban csalódnia kellett, eldöntötte, hogy szavakból épít magának új világot.

– Éljen aperire. – Ezt jelentette ki fennhangon, és a kocsmáros, aki már sok elvarázslást tapaszalt barátjánál, idáig már képtelen volt követni őt, és bambán csak annyit tudott kérdezni: – Mi van már megint? – Egy fröccsért megmondom. – Bújt elő a rövidnadrágos óvodás Bélából, vigyorgott erősen, és látszott, hogy a fogai közé zöld algák szorultak, jelezve a helyzet abszurditását, de már nem volt mit tenni. Megkapta az italát, belekortyolt, és föllapozta agyának féltőn óvott lexikonját.

Kinézett a poros térre, ahol a két közmunkás épp a nyiladozó pitypangokat kaszálta a Szentháromság szobor mellett, azt sem tudva, hogy ezzel a forradalmárok közé álltak, mert nem lesz mit megírni. Bélát, akár a hiperaktív élőlényeket, ez a látvány majdnem eltérítette, de Malackához hasonlóan biztatta magát, hogy gondolj, Béla gondolj, így merítve erőt, hogy az elébe tolt kérdésre feleljen, és meg is tette, becsülettel

– Tudod-e drága barátom – kezdte az előadást, és a fröccsök ura tudta ebből, hogy ma megint kemény napja lesz -, tudod-e, hogy a barbár rómaiak ezt a csodás hónapot, amiben épp ücsörgünk, Venusról, Mars kedveséről nevezték el, mert mindig csak a dugással voltak elfoglalva? – A kocsmáros fölsóhajtott. – És? – Tette fel a menekülő kérdést. – Venust Aperirének is hívták, íme uram gyönyörű áprilisunk szűkebb etimológiája. – Így váltott Béla degenerált professzor alakra, s miközben a kocsmáros keserédesen fölsóhajtott, még kiegészítette a tudnivalókat. – A népek Szent György havának nevezik, ebből is látszik, hogy Krisztusban nem volt semmi költészet.

Ekkor érezte úgy a fröccsök ura, hogy most már nem lesz megállás, és úgy is történt. – Három sátán is született áprilisban majdnem ugyanazon a napon. – Mélázott Béla, és el is mondta. – Huszadikán ünnepelhetnénk a jó Adolf, minden zsidók örök barátja világra jövetelét, de ezt inkább ne tegyük. Huszonkettedikén meg a még jobb Vlagyimir Iljics születésnapja van, neki se vigyünk virágot, ha javasolhatnám. – Ennyit mondott Béla és kortyolt egyet.

– És a harmadik? – Vált érdeklődővé a fröccsök ura. – Ki a harmadik? – Ja, huszadikán születetett a bátyám is. – Erről a kocsmáros nem tudott, viszont újólag lehülyézte a barátját, akit ez egyáltalán nem zaklatott fel, mert törés nélkül folytatta tovább. – Viszont az sem biztos, hogy a jeles napokat megérjük, mert baromira közelít az A2014JO25. – Váltott titokzatosra Béla, és már kérdezni sem kellett, úgy ömlött belőle agyának folyékony tartalma.

– Ez egy gusztusos kődarab, egy cuki kisbolygó, és tizenkilencedikén itt, a szomszédban, úgy nagyjából kétmillió kilométerre készül elhaladni a mi drágalátos Földünk mellett, és elég neki, hogy a téridő görbülete csak egy csöppet változzon, és akkor lesz csatt meg bumm, valamint hűha, akkor leszünk az atomkor dínói, és a messze jövendőben háromfejű lények találják meg a kövületeinket. A kreacionistáknak viszont jó lesz, a bádogbánosnak meg a duplagyűrűsöknek is. Az ő lapos Földjüket ez egyáltalán nem fenyegeti. Ülnek majd a peremén, és lógatják a lábukat a semmibe.

A fröccsök ura nem tudott megszólalni, így semmi sem akadályozta meg Bélát, hogy folytassa az áprilisát. – Tudod, hogy tegnap, nyolcadikán volt az emberszeretet világnapja? – Ezt a kérdést tette fel, de egyáltalán nem várt rá választ. – Jó alkalom ez arra, hogy nyájas világunkban csecsemőket fejezzenek le, kiskölkeket irtsanak gázzal, desszertnek pedig cuki kis bombákat hajigáljanak a nyakukba. Kedves fajunk így ünnepelte ezt, hogy más alávalóságokról most ne is essék szó.

Béla elmélázott kicsit, a füléből kivakart még egy kis zöld algát, aztán, mint nagy titkok tudója, csillogó szemmel jelentette ki: – Holnapután meg tizenegyedike. – A kocsmáros ránézett a légyszaros naptárra, és nyugtázta, hogy így van, viszont nem tudta, mi következik ezután, milyen tartalmak és keserűségek bukkannak elő emiatt barátjából, aki csak egy papírt kért, tollat és vodkát, ami óhajokból a fröccsök ura már sejtette, hogy különös dolog fog születni. De nem szakadt le a plafon, mint azt várni lehetett volna, Béla nem emelkedett el a széktől, sem, hanem szuszogva, nyögve írni kezdett a kockás füzetbe, és fél óra meg még két újabb vodka elfogyasztása után a megvilágosultak tiszta szemével szólította fel barátját: – Ezt hallgasd!

És nekikezdett: – Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam. Föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. – A fröccsök ura megértette, de nem volt vége, Béla csak mondta tovább.

– Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. – Béla megpihent, kortyintott egyet, és folytatta.

– Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

Csorogtak már a könnyei, de nem a világot, hanem a szépséget elvesztő módon, és a kocsmáros szívében olyan melegség lett, mint már nagyon régen nem, mert rájött, hogy az egész színjáték mindenféle születésnapokról, a kisbolygóról csak azt szolgálta, hogy Béla fölüthessen a fejében egy régi, porosodó verseskötetet, és előadja annak kivonatolt tartalmát, csak azért, hogy bemutassa, élni ugyan lehet, de enélkül nem érdemes. Ekkor megkondult a rohadt templom elcseszett harangja, és letarolta a születőben lévő csodát. – A rohadt életbe. – Konstatálta Béla a valóságot. – A rohadt, mocskos, kurva életbe. – Tette hozzá, és újólag elmerült, ám ezúttal a lét elviselhetetlen könnyűségébe.