Gáspár

József Attila óta tudjuk, a gyerek alkalmasint arról álmodik, hogy tűzoltó lesz vagy katona. Esetleg vadakat terelő juhász. Mondjuk, mostanság tűzoltóságról nem tudom, hány kis rövid gatyás ábrándozik, őket szívatja a rendszer rendesen. A juhászokat pedig osztrák nyugdíjasok ütik el váratlanul, s amióta Németh Szilárd nagy nyilvánosság előtt lövöldözött, a jó érzésű embereknek elment a kedve a puskapor szagától is. Óvodások azonban nem olvasnak ellenzéki sajtóterméket, 888.hu-t is alig, Prostisrácokat meg egyáltalán.

Megadólag lássuk be tehát, ábrándozni még lehet, akármelyik kis hugyos gondolhatja azt a műanyag dömperén ücsörögve, ha nagy lesz, katona lesz. De nem ám pacalt kevergető görög-római kultúrás, kopasz, dagadt félisten, hanem minimum Rambo, vagy nem tudom, ki a legfrissebb gyilkoló idol. Orbán Gáspár viszont már huszonhét éves, kész férfi, legalábbis jogilag, egyébként nem tudom. De mégsem kantáros nadrágos, fölnyírt hajú organizmus, akinek kifli a jele, és mégis most világosodott meg arról, hogy szép élet, víg élet, katonaélet, s az lett.

Mert az lett. Elvégezte a Magyar Honvédség 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár kiképző századának kiképző tanfolyamát, esküt is tett, és az apukája is ott volt. Igaz, nem tartott beszédet, hogy nem szereti a kövér tábornokokat, hanem az árnyékban meghúzódva figyelte az aktust, hogy a gyerek odahagyta a hittérítést és szúrós tekintetű, ámde üres fejű robot lett. Végül is, nem sokban különbözik a kettő, de ez csak egyéni meglátás, mert sk. úgy rühellem a prófétákat, mint Jónás a prófétaságot, az egyenruhásokról nem is beszélve.

Tudom, hogy férfitársaim közül számosan vélekednek úgy, az nem is férfi, aki a haza védelmében nem súrolt fogkefével klozettot és hallgatta a kiképző őrmester ostoba és artikulálatlan ordítását, de nem vagyunk egy véleményen, se egyformának nem teremtett az Úr. És nem is a katonaság értelmetlen voltáról akarnék most értekezni, pedig lenne mit, hanem csak nézem ezt a Gáspár gyereket. Nem bírálom, mint sokan. Nem fröcsögök rá, mint számosan, és nem szánakozom rajta és fölötte, mint szintén rengetegen, csak nézegetem. Mint ahogyan Micimackó csak van az ő nagy bölcsességében.

Gáspár is, mint ahogyan az apukája, futballistának készült. Hogy volt-e hozzá gusztusa vagy nadrágszíjjal terelték a labdához, sohase tudjuk meg. Aztán Afrikában terjesztette a futball igéjét – és ez nem vicc -, ahonnan az apukája magánhadserege, úgymint TEK menekítette ki. Ezután vezérszurkolásban lelte meg élete értelmét, tehát pompomlány lett, aztán egyházalapító, most pediglen katona. Sajátos életút, de volt kitől ellesnie az elvtelenséget. Innentől vagy tábori lelkész lesz, vagy a birodalom hadügyminisztere, ha a papa is úgy akarja. (Vagy semmise lesz.)

Ez a modell, amit Gáspár itt befut nekünk, a dzsentri fiatalembereké, akiket megül a fölöslegesség érzése. Romantikus regényekben az ilyen hősök búcsúlevelet írnak, majd szíven lövik magukat, Móricznál muri közben részegen fölgyújtják a tanyát. De az egész históriában nem is ez a Gáspár gyerek az érdekes, hanem immár a família, a család, amely ül az ország torkán papástól, mamástól, nővérestől és nagypapástól együtt, hogy róluk így egyben, de mindegyikről külön-külön is köteteket lehetne írni, vagy egy új Emberi színjátékot, bemutatva a NER züllött világát.

A Balzacok kora viszont már lejárt, az irodalomé is lassan a végéhez közeledik. És bármi furcsa is, a Gáspár gyerek élete az országét tükrözi, a kitörési pontokat, a futball, az egyház és a hadsereg kétes dicsőségét és világát. Ez a sors modellezi is, ami a kedves papa szíve vágya, s ahogyan a Gáspár gyerek szúrós szemmel szorongatja a géperejű csúzlit, abban benne van a bús, magyar sors. Nem őt kell sajnálni tehát, se nem megvetni, hanem magunkat, mert mi ültettük a saját fejünkre ezt a bagázst. Ez a kölök nem oszt, nem szoroz. Csak egy mementó.

A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.