“Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.” – Ezt a csudálatos, dagályos baromságot Prohászka Ottokár, a nagy zsidózabáló – ki más – mondta, míg azonban most meg Kásler miniszter ezt idézve kérelmezi a főnénit, hogy hadd állíthasson monumentális Attila-emlékművet, és kész is vagyunk teljesen. Főleg akkor, ha azt is tudjuk, hogy mindez a magyarságkutatással kapcsolatos, és az előterjesztés, amelyet a főnéninek benyújtanak, más cukiságokat is tartalmaz, és kurva sok pénzt kér, amit biztosan megkap majd.
Hülyeségre mindig telik, illetve arra telik csak igazán. A főnéni is megkapta a kisvasútját, az meg a mi saját bejáratú tragédiánk, ha olyan ember felel a kórházi fertőzésekért – amelybe egy kisvárosnyi magyar pusztul bele egyébként -, akinek meg az okkultizmus az agymacskája kereszténységgel elegyest, ami sajátos mix, de ez van. Kíváncsi lennék azért, a kereszténységet ápolgató, óvó és védő államtitkárság mit szól egy olyan ember feléledő kultuszához, aki az akkor már keresztény Római Birodalomban szakmányban irtotta a híveket, de következetességet azt ne keressünk, itt csak pőre érdekek vannak. (Meg a téboly)
Érdekek és gyarapodások, mert emlékezhetünk a kétséges emlékű Kerényi elvtárs felsóhajtására, amikor elkezdett pitypangokkal foglalkozni, miszerint “Most mi jövünk.” És jönnek is, mert ahogyan látom, a friss és ropogós Magyarságkutató Intézet munkatársai közt olyan kiválóságok vannak, mint a Kőszegen a Szálasi-kultuszba belebukó szegény, idióta Bakay Kornél, vagy a Für Lajos alatt államtitkárként bocskaiban bokát csattogtató Raffay Ernő (akik “a poroszos iskola professzorai”, hát, én beszarok), ilyenek. Mindjárt érti az ember Prohászkát, mint szellemi iránytűt, Attilát viszont még akkor sem.
Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag.
“Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.” – Így panaszkodott József Attila, és ez csak azért ugrott be, hogy milyen viszonyban van, illetve volt a magyar szántővető a magyarsággal és Attilával magával. Ez az egész csak úri és degenerált huncutság, és főként lenyúlás. Az egész hóbelevancra évi másfél milliárdot kérnek, meg most még négy és felet két új múzeum létrehozásához, illetve panaszkodnak, hogy nincs méltó központjuk/székházuk, ahol a “magyar önazonosságot” erősíthetik. De lesz majd az is Isten és a Párt segedelmével. Ám, hogy merre keresik a gyökerüket, az is delikát.
Nem csak a párhuzam miatt, de annyira adja magát: a nácik is a ködös pogány múltjukban lelték meg az önazonosságukat. Aztán Himmler is addig nyafogott, miszerint nincs egy méltó székházuk, hogy megkapta Wewelsburgot, a Világ Közepét. A többi már történelem, míg ellenben ez a miénk meg most kezdődik el. Visszaemlékezve még egyszer a néhai Kerényi elvtársra, tényleg ők jönnek, de még hogyan. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe – és idézem is – Ursula mondatát a Száz év magányból, amikor az ura az okkultizmusba merült el szügyig, miszerint: “Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak.”
Ezt tanácsolhatnánk mi is Kásler miniszternek, de ez olyan nyafka dolog. Úgy kellene mondanunk, húzzon el a hülyeségeivel a jó francba. Sajnálatos módon azonban az ilyen utakról nem mi döntünk, hanem a legalább annyira terhelt főnöke meg a hasonszőrű degeneráltak. Az embernek itt már egyéb dolga nem akad, mint a viccbéli asszony sóhajtása akkor, amikor részegen tér haza az ura, miszerint már csak ez hiányzott. Mi is így vagyunk ezzel. Már csak egy bazi nagy Attila szobor hibádzik a boldogsághoz, de akkora, hogy a fejében forgó étterem legyen, ahol velős pacalt szervíroz Németh Szilárd. Akkor lesz készen a nagy mű, igen.