Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

Toronydaru csülök nélkül

Tegnap már megint levert egy cöveket O. V. et., mint viszonyítási pontot, amely arra szolgál, hogy irányt mutasson annak, akinek erre van érkezése. A magam részéről megrekedtem a kiinduló tételnél, amikor jótevőnk egy tájképpel tette érzékletessé hazánkat, és ábrándos arccal kifejtette, „bármerre nézünk, toronydarukat és építkezésen dolgozó embereket láthatunk”.

Ekkor én végleg hazaérkeztem, mert újra átéltem ifjúságomat, amelyben Solohov et., a jeles szovjet író szellemisége volt az a cövek. Ő az „Új barázdát szánt az eke”, asszonynevén „Feltört ugar” című bestsellerében mutatta meg az ifjú magyar úttörőknek, hogy a nagy Szovjet-Oroszországban már végképp eldőlt a hatalom kérdése.

A regény jelenidejében a falu szocialista átalakításán van a hangsúly, és az ellenség szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Ez annyira Orbán világa, hogy nem értem, a pitypangos ember mért nem jelenteti meg narancssárga bőrkötésben. Olyan jól mutatna az alaptörvény asztalán az üveg mögött.

Mellette kis installációt képzelek el a szovjet filmek nyitó képsora mintájára, amelyben Orbán et. átszellemült arccal, a csodás jövő ígéretével a tekintetében fordulna be talapzatán a néző felé, kezében Soros-terv lobogna, és egy lenne a világ. Ilyen szürke és kilátástalan massza, amely Rákosi pajtás álmait is idézi a vas és acél országáról, mert ő is szeretett toronydarukkal álmodni.

Hogy a daruk látványa megdobogtatja O. V. et. kis szívét, az egyáltalán nem véletlen, azt jelzi neki, hogy még csurog a német adófizetők pénze, aminek jó részét el lehet lopni. De, hogy ennek apadtával mi lesz, mi következik, azt még Delphoi papnői is félve rebegik el. Viszont egy dolog nem áll meg a mesteri ecsetvonásokkal fölskiccelt képben: térkövekhez nem kell toronydaru, de ez most mindegy.

Érthetőbbé válik az építő jószágok delírje, ha arra is figyelmezünk, hogy O. V. elvtársat testvéri látogatásra invitálta Ilham Aliyev et. Azeribe. Na, ott tényleg rogyásig állnak ezek a daruk, Bakura rá sem lehet már ismerni. Igaz, ők tényleg a saját lábukon állnak, és nem az Unió pénzével kurválkodnak. Előrébb is tartanak az illiberalizmus építésében, úgyhogy ez tanulmányút lesz.

Így gondoskodik az ő népének lelkéről egyetlenünk, de jó gazda módján, akinek a szeme is hizlalja a jószágot, van neki a sifonérban egy, a jó hírekért felelős kiscserkésze is, aki meg a Rétvári et. Tőle megszokhattuk, hogy minden napra jut egy olyan hír, amitől állva kéne pisálnunk jódógunkban. Most afelett örvendezett, hogy a nyugdíjasok két pofára tömhetik a zsömlét, akárha Móricz Kis Jánosa a gombócot.

Ez a Rétvári et. olyan, a narancssárga KSH által hazudott adatokkal bizonygatta, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, miszerint 2010-hez képest évente harminc kilóval több sertéscombot zabálhat a nyugdíjas ma (csont és csülök nélkül), és egészen pontosan hétszázharminchárom zsömlével többet mártogathat a házi főzésű pálinkába.

Amikor krumplival csalogatják a kiéhezett embereket szavazni, akkor ez teljesen életszerű. Olyan ez a Fidesz-ábránd a tökéletes világról a darukkal meg a combbal (csülök nélkül), mint Svejk degenerált tábornokának képzete a tökéletes katonáról. Ő este gulyást eszik, kiszarja magát, és pihentető alvás után fütyörészve megy bele a srapnelekbe.

Saccperkábé egyébként ennyit is ér a panelproli a Fidesz-nek, mert Balog emberminiszter et., mint előzenekar, bibliai képpel vezette fel az orbáni szeánszot, midőn magukat Noé bárkájához hasonlította, amit kezdetben senki sem ért, aztán meg mégis a hajóépítőnek lesz igaza, mert megmenti a nyüves irháját.

Tökéletesebb metaforát nem is választhatott volna áldatlan működésük leföstéséhez, mert, mint azt tudjuk, a szemét Noé csak a kiválasztottakat vette fel, a többit páros lábbal rúgta bele a habzó nyálú tengerekbe. Igaz, ő nem áltatott azzal egyáltalán, hogy senkit nem hagy az út szélén.

Ui: Csak úgy eszembe jutott, hogy Rétvári et. miért sajnálja a nyugdíjasoktól azt a nyüves csülköt. Nem akarja, hogy kocsonyát főzzenek? Ez a tegnapi történések nagy, és soha meg nem fejthető rejtélye marad.

Nincsen, semmi sincs

Nem adja ki a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány (FUNA) a jogerős ítélet ellenére sem a papírjait arról, hogy mire kúrta el a tao-pénzeket. De nem azért, mert szégyellené, gonosz, vagy netán titkolni óhajtaná, hanem mert momentán nincsenek meg neki. Önhibáján kívül. Nagyon sajnálja az éteri gázszerelő, de a Balog Zozó a hibás, az ő minisztériuma utóellenőriz, így a doksik nála vannak. Vagy út közben. A postás táskájában. A vonaton. Elvitte a cica, őt pedig megette a kutya, amúgy minden rendben van.

Nincsen rendben. Erről a papírról, ami nincs meg a Mészárosnak, jut eszembe, hogy ezeknek mennyi mindenük nincs meg, veszett el, vagy darálta le az iratmegsemmisítő. ’98-ban, amikor Orbán először nyúlt magához örömében, mert elkezdődhetett a bulija, amiről már Oxfordban ábrándozott a Soros pénzén, és eldobta a régi telefonkönyvét, hogy ne legyen neki, azzal indította el az egész bagázst a ganajodás útján, hogy őket a komcsik annyira lehallgatták, hogy még a Dájcstomi nagyiját is kagylózták, ahogy receptet cserél. Erről sem volt papírjuk, mint ahogyan most a Soros tervéről sem.

Az a jegyzőkönyv sem volt jegyzőkönyv, amelyben szó szerint az állt, hogy Orbán et. arra intette a szeánszon megjelenteket, ne ők nyerjék a legtöbbet a sárazsadányi szőlejében, ami azóta sincs meg neki. Sőt, semmije sincs, ahogyan a vagyonnyilatkozatából kiderül. Érdekes, hogy a meghirdetett elrugaszkodás és gyarapodás éveiben épp ő nem bővült. Egy olvasó meg is jegyezte ennek kapcsán: „Kell-e nekünk olyan miniszterelnök, aki egy év alatt csak kétszázezret tud félretenni a milliókból, amikor a szállástól az autóig a fodrászon át az étkezésig mindent az adófizetők állnak? Akkor mit tud?” – Ez fogós, ravasz kérdés.

Viszont kormányinfó sem volt tegnap, mert ez olyan különös esemény minálunk, ahol a sajtó képviselői minden témában kérdezhetik a kormány egyik tagját, és általában választ is kapnak. Most azonban itt van nekünk – illetve hát, nekik – ez az OLAF-os balhé. Még esetleg alkalmatlan és kekeckedő újságírót is Lázár közelébe engedtek volna, s mint tudjuk, az ilyesmi csak felesleges feszültségeket okoz az elhallgatások és hazugságok olajozottan működő gépezetében. Kormányinfó sincs tehát, de például nemzetbiztonsági ücsörgés sem.

Hogy ne kelljen feleslegesen mozogni a kivonulással, a Fidesz el sem ment, mert mint Németh Szilárd fogalmazott – lenne tippem arra, hogy neki mije nincs – Szél Bernadett nemzetbiztonsági bizottsági tagságával „visszaélve” próbált bizalmas információkat kikérni a „Soros-tervről” és a „Soros-hálózatról”. Nehéz lett volna megkapnia, ha ilyenek nincsenek is. Általában messziről lobogtatnak papírokat, hogy az volna a bizonyíték, mint annak idején Dájcstomi nagymamájáról, ami szintén nem volt, viszont tele lehetett vele hörögni a világot.

Mondhatnánk, hogy ez az egész már akkor bűnben fogant, de így ez sem lenne igaz. Az ősbűnt az követte el, aki ezt a tahót odaengedte a Nagy Imre temetésre, hogy elmondhassa, ami szintén nem volt, hogy ő zavarta haza az oroszokat. Az ilyen példákat vég nélkül lehetne sorolni, hogy mi nincs nekik, amiről azt mondják, hogy van, de talán ennyiből is látszik, milyen ingatag alapokra építettek masszívnak tűnő építményt. A történelem arra tanít azonban, hogy az ilyenek nagyon látványosan és hangosan szoktak összerogyni, csak ki kell várni. Csak az zavar az egészben, hogy nekem meg időm nincs annyi. Szar ügy, mondhatni.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Robin Hood Hódmezővásárhelyen

Hernádi Gyula, az MSZP hódmezővásárhelyi oszlopa önálló életre kelt. Azt gondolhatta, hogy gondolkodj globálisan, ám cselekedj lokálisan, és ebből fakadóan polgármesternek jelöltette magát, pedig a pártja ezt nagyon nem akarta.

A pártja azt akarja, hogy Márki-Zay Péter legyen a polgármester, aki konzervatív, keresztény bácsi, de ettől még lehet jó ember. Támogatja is őtet az összes ellenzéki alakulat, akik Lázár birodalmát lakmuszként kívánták használni, hogy nagy összeborulással legyőzhető-e a gonosz, és ebbe kavart bele Hernádi Gyula.

Úgy vélte a kajla fejével, hogy tarthatatlan állapot, ha egy megyei jogú városban nincs a baloldalnak jelöltje, mivel szerinte a hódmezővásárhelyiek harmada baloldali elkötelezettségű. A matematika azt mutatja, hogy az egyharmad kevesebb, mint a kettő, hogy kilegyen az egész, győzni ilyen számolással tehát bajos.

Ő mégis elindult, áll egymagában a vérzivatarban, és az ember nem tudja eldönteni az élet egyetlen nagy kérdését – miért? Miért jó neki, ha biztosan veszít, és ezzel párhuzamosan a szerencsétlen ellenzék – amely fogát szíva és vért hugyozva végre összefogott -, esélyeit is rombolja.

Hernádi Gyula egészen biztosan jeles ember, jó orvos és példás családapa, viszont politizálni ilyen habitussal nem igazán kellene neki. Ez nem őrsi gyűlés a homokozóban, és nem is a sherwoodi erdő, ahol kajla kalapban, vidám ajakkal lehet nyilazni a bamba földesurakat, mert mifelénk tankok közlekednek.

Ezeket a tankokat pedig Orbán Viktor vezeti, és a magányos harcosok nem megdicsőülnek, mint a mesebeli Robin Hood, hanem úgy járnak, mint a felcsúti juhász az osztrák nyugdíjassal: végzetesen rosszul. Ez a lehangolóbb változat, a mókásban maximum képen röhögik a kekeckedő proletárt.

Az MSZP kizárta tagjai közül a különutas forradalmárt, és nem azért, mert áruló, hanem, mert indokolhatatlan tette ellenkezik a párt alapszabályával. Hernádi viszont azt mondja még mindig, hogy nem lehet cserbenhagyni az ő baloldali liblingjeit.

Föltenné az ember a kérdést, hogy ki számít baloldali szavazónak, az-e, akinek Bözsi-utalvány helyett tizenharmadik havi nyugdíjat lehet ígérni, vagy baloldali szavazó-e a Kossuth téren tüntető gimnazista, holott mindkettő a rezsim bukását óhajtja nagyon. Ez nagyon ravasz dilemma.

Másfelől ez az eset is mutatja, hogy az MSZP miért nem megy semmire ebben a nyüves életben. Hernádit izomból kizárták, mégis tele vannak kibeszélő és kikacsingató sunyi emberekkel – Gyurcsány és Botka is mesélhetne erről -, plusz még ilyen Hernádi-féle lánglelkű és naiv partizánokkal, akik nem az ellenség tankját robbantják fel, hanem a főhadiszállásul szolgáló sátrat.

Reménytelen az ügy, lássuk be. Mert ha nem is ilyen látványosan, de csurig van a párt ilyen hernádikkal, akik jó esetben az elfuserált hagymázaikat, a rosszabbikban a saját pecsenyéjüket üldözik és sütögetik.

Az ellenség meg olyan hiénafalka, amelyik közösen ront rá a zsákmányra, a hibázó falkatagnak pedig takarásban harapják át a torkát, s emellett kifelé közösen vonyítanak, vagy mi a francot csinál egy hiéna.

Mindezzel csupán azt akartam demonstrálni, hogy az élet nem habostorta, továbbá, ha töketlen ellenzékünk ilyen habitussal és ilyen önjáró forradalmárokkal akarja leváltani a rezsimet, akkor az nem fog menni. Hódmezővásárhelyen is tapsolhat majd az állítólagosan egyharmadnyi balos szavazó, hogy milyen tökös jelöltjük volt, aki az is maradt. Örökös jelölt.

A szamár és a szénabálák

Simicska Lajos cinikus óhajtott lenni nagy kínjában, mert mi más is lehetne a lerakódott guanó közepén, ha meg akarja őrizni a józan eszét még egy csöppet. Így hát, miután filozófiai alapvetését, mintegy az élet eszenciáját már többször is lefektette, illetve mégis, lefújta spréjjel az éjszakák leplei alatt, ami ez: „Orbán egy geci”, aztán megpróbált elégedetten hátradőlni.

Mert ilyen töménységű igazságok után a fáradt próféták megpihennek, hogy készen van a nagy mű, igen. Lajosunkat azonban nem hagyják nyugodni a paparazzik, slapajok és ganajok, ahogyan az már egy sztárnak kijár az elkurvult világban. Mindenhová követik őtet, ilyen összevetésben tehát már majdnem olyan éteri magasságokban van, mint Győzike, és ezt valahol meg kell becsülni.

Lajos viszont korosodik, szorít neki már a hózentrágerja is, nyűgös, megminden, s mivel az összes puskapora elsült graffitizés közben, most már csak kínos és mókásnak szánt nyilatkozatokat ad ki, amelyekből csöpög az izzadság:

„Aggódom a propagandamédia házamnál tobzódó munkatársainak egészségéért, nehogy tüdőgyulladást kapjanak a hidegben…Ezért megválaszolva a fel nem tett kérdésüket, megkímélem őket a további várakozástól, és egyértelművé teszem: Nem foglalkozom pártok felvásárlásával. Életem során egyetlen politikai formációhoz fűzött szorosabb kapcsolat, azt Fidesznek hívják, de négy éve velük is minden kapcsolatot megszakítottam, amikor világossá vált számomra, hogy egyszerű hazaárulókkal és tolvajokkal van dolgom.”

Ez egy bővített geci, és annyi is a hozadéka, a zérushoz közelítő érték. Ez már így lesz Lajossal, míg bele nem fárad és elmenekül, vagy arra nem jár egy autó vak és labanc nyugdíjasokkal terhesen. Az ilyeneknek nem szokott kifejezetten jó vége lenni.

Viszont most már jogot formálhat arra a Lajos, hogy szánjuk őtet? A rossebeket. Azt a hordát, amely most a nyomában lohol, ő tenyésztette ki, az ő kezéből ettek, voltaképp egy volt velük, míg meg nem hasonlott, és el nem kezdett gecizni. A metódus is ugyanaz, amit ő honosított meg, figyelmen kívül hagyva minden valóságot zúdítani a népekre a totális elmebajt, míg el nem fehérül a száj is.

Ugyanezek, akik most a Lajost molesztálják minduntalan, hozzák le például minden kontroll nélkül valami Puskás Imre – szóvivő vagy mi a franc – borultságát, a Stop Sorosról, miszerint – és ezt tényleg érdemes átnyálazni – „Az ellenzék a Soros-terv szolgálatában áll, ezért támadja folyamatosan a Stop Soros törvénytervezetet. Egyetlen ellenzéki párt sem nyilatkozott úgy, hogy szükség van a törvénycsomagra. Az LMP, a DK, az MSZP és a Jobbik ugyanazt a nótát fújja, tagadják még azt is, hogy létezik a Soros-terv, vitatják a Stop Soros értelmét, minden másról beszélnek, csak arról nem, hogy elfogadható-e nekik a javasolt törvénycsomag, készek-e megakadályozni a Soros-terv végrehajtását.”

Erre már tényleg csak gombot kéne varrni, mert mint látjuk, megvalósult a nagy egység, összeállt a massza, ami a Fidesz-en kívül van, s amelyben mindenki a Soros-terv szolgálatában áll, az egész nyüves világ. És ezt azok a betűkirakósból élő emberek eresztik rá az országra, akik Simicska ótvaros Hír TV-jében tanulták a hazugságot, meg a Magyar Nemzetjében, csak most más szelek fújnak éppen.

Nekik tényleg más már nem kell, csak egisség, minden másra ott van a Mastercard, amelyet Orbángeci töltöget a közösből. Itt tartunk tehát nyájas olvasó, és te azon fanyalogsz, hogy kire szavazz majd, mert nincsen választék az étlapon, pedig egyszerű: akármi csakafidesz, az ne. Ez ilyen egyszerű.

Hogy ebbéli késztetést plántáljak minden jó érzésű polgártársba, elmesélem Bob Gass prédikátor paraboláját a szamárról, aki ott állt két bála széna között, és nem volt képes dönteni, melyiket kezdje enni – végül éhen döglött.

Ezen kéretik elmorfondírozni egy csöppet.

Mexikói felállás és pézsmapockok

Ha jól számolom göcsörtös és sajgó ujjaimon, akkor egészen pontosan nyolcvanhármat kell aludni még, hogy az urnákat meglátogathassuk. Ez innen nézve nagyon sok, onnan meg kevés. Viszont, ahogyan föstenek a dolgok, momentán épp arra jutottam, hogy teljesen mindegy és érdektelen, hogy százezer év van még addig, vagy egy kósza pillanat.

Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.

Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.

Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.

És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.

Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.

Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.

Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.

Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.

Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:

„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”

Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.

Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.

Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Az élet máshol van

A marosvásárhelyi táblabíróság pénzbírság kifizetésére kötelezte, és három évre eltiltotta a romániai fellépésektől Petrás János Lászlót, a Kárpátia zenekar énekesét. Nem történt semmi voltaképp, csak egy magyar bohóc a román bíróságtól kapta meg azt a kokit – vagy sallert – amelyet O. V. még másnak ígérgetett.

Viszont a turulokkal táncolókban összeomlott a világ, mert valahogyan összefutottak Európával, ahol minden részeges bölcsész-romlottság ellenére azért azt nem nézik jó szemmel, ha a saját földjükön izgatnak ellenük, mint tette ezt a Kárpátia, a Fidesz, meg a Jobbik. A szabadság komilfó, a bunkóság nem annyira.

Ez a Kárpátia egyébként sajátosan magyar termék, Hungarikum úgymond, amikor a falusi kocsmák borgőzös, darutollas hangulatát emeli világlátássá és műalkotássá – ha nagyon megengedő vagyok -, midőn rockzenébe önti Ady malomalját és fokosát, a sivatag meg a lárma azonban ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt. Ez is bizonyság arra, hogy az idő körben forog.

Ott tartunk épp megint nem csak kárpátiailag, hanem kormányzati gőzölgésekben is, hogy: „Extra Hungariam non est vita…”, amely azt sugalmazza, hogy a mi pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ebből fakadóan a szalonnát majszoló magyar paraszt Übermensch a szőröstalpú románhoz képest.

Mert ilyenekkel foglalkozott ez a Petrás János László, mint igazmagyar. A – román – ügyészség szerint „Harcra hívta a magyarokat a Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzésére, hevesen vitatta a trianoni békeszerződés előírásait, elnyomóknak és bocskorosoknak minősítette a románokat”. A fasiszta eszmék terjesztését nem bizonyították rá.

Így bántják véreinket már megint. Érdekes módon, amíg a Kárpátia a határokon belül tette és teszi ugyanezt, plusz még zsidózik meg buzizik, akkor kockacukrot kap, és megsimogatják a hátát. Ezt a Petrás János Lászlót O. V. 2013-ban a Magyar Arany Érdemrend polgári tagozatával tüntette ki, mert annyira szereti őtet.

Ha belegondolunk, Bayer is megkapta a maga plecsnijét a hasonló okádásaiért, ő azonban abban a szerencsés helyzetben van, hogy csak a szögesdróton belül arcoskodik, nem fenyegeti tehát az a veszély, hogy pofán vágják, mint ezt a Petrás János Lászlót. Mert Magyarország egy másik világ, egy darabka Ázsia a Kárpátok alatt.

A fentebb citált mondás egyébként Rhogidiustól eredeztethető, és teljes egészében így hangzik, mintegy pejoratíve: „Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita”, azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem ilyen. A kakastollasok a második tagmondatot elhagyják, mert zsenánt volna, és nem annyira bukolikus.

Az a hab ezen az én tortámon, hogy a Bayerből, a Fidesz-ből és Petrás János Lászlóból csöpögő soviniszta irredentizmus a Jobbiknak is bejön. Egyből közleményben védték meg, szó szerint így: „Ez az Erdély elszakításának századik évfordulójára készülő román állam újabb magyarellenes lépése.” Ez is mutatja, hogy egy alomból valók ők, közös csöcsöt szoptak.

Ez az egész egyébként lepereg rólam, mint a langyos nyári eső, csak miheztartás végett jegyeztem meg azok számára, akik arról ábrándoltak, hogy a Jobbikkal cimborálva győzik le a gonoszt. Fals idea, ezekkel vagy ezek nélkül, de itt fogunk megdögleni a magyar ugaron, és már büdösek is vagyunk a művelt úri közönség számára.

Illetve hát, Orbán az, de jelen helyzetben ő testesíti meg a kerek világban a magyart, nem Esterházy – Ottlik vagy bárki -, mondjuk, és ez elég nagy tragédia. Egyetlenünk tegnap tárgyalt Leo Varadkar ír kormányfővel, aki azzal, hogy szóba állt vele, kiverte a biztosítékot az övéiben.

Az Ír Munkáspárt vezetője, Brendan Howlin ugyanis arra szólította fel Varadkart, hogy ítélje el a magyar kormányzat antidemokratikus, EU- és jogállamellenes politikáját. Máskülönben Orbán úgy értelmezi majd a látogatást, mint álláspontja hallgatólagos megerősítését. Itt tartunk most, kies hazánk egyáltalán nem Európa-konform, és ennek más jelei is vannak.

Mert tegnap volt az is, hogy kiderült, már megint mehetünk a bíróságra a kvóták miatt, később majd a sorosozás miatt is, míg szépen, lassan kikopunk Európából, és itt ülünk majd a turulunk tetején kumisztól kábán. Íme, hölgyeim és uraim, a NER foglalata nyolc év regnálás után. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem, mit mondott Hitler bácsi az ő népének 1933-ban.

Hogy nem fognak ráismerni Németországra, ha hagyják dolgozni. Ezt mondta a drága ember, és úgy is lett ’45 májusában, mint az ismeretes. Viszont innentől az asszociáció szabadságát kegyesen megadom minden nyájas olvasómnak. Tessék tobzódni benne, ha már másban nem lehet.

Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.