Egy aberrált alak följegyzései

A nemzet pedellusa, tehát Kövér elvtárs már elég régen kiiratkozott az embernek nevezhető organizmusok közül, és szorgalmasan dolgozik azon, hogy soha ne kerülhessen vissza az odahagyott vidékre, de nem is akar igazán.

Ezúttal a jobboldalról mesélt köteles duma 2.0-módján, ami gondolatokat most azzal a használati utasítással teszek közszemlére, hogy előtte csöndesen megjegyzem, a fasiszta-kommunizmust már régen nem szokás annak nevezni, mint aminek a degenerált pedellus érti.

A többit azért szíjuk magunkba, mint lassú mérgeket: „A jobboldal a normalitás világa, a kommunistáktól a zöldeken, szocikon, libsiken át a névleg még konzervatív, de keresztény jelzőjüket egyre inkább rühellő pártokban is teret hódító, a ’68-as, agysorvadást okozó vírussal fertőzött baloldal meg az aberrációé.”

Ezt mondta ő nekünk, szívének minden bölcsességével, és egyáltalán nem mindegy, mit is akart közölni, ha volt mondanivalója egyáltalán az agytörzsi, tagolatlan üvöltésen kívül.

Meghatározza tehát önmagát, és a hozzá hasonló degeneráltakat, mint jobboldal, amely egy annyira monolit massza, hogy egyedül „normális”, és minden kívül áll rajta, az egész kerek világ, ami pedig aberrált. Ez egészen sajátosan elképesztő gondolatmenet, főleg, ha a pedellus logikáját követjük, és ebbe a körbe vonjuk a KDNP-t is, amely alakulat szintén névleg konzervatív és keresztény.

Ezt például én máris kikérem magamnak, hogy egy brancsba tartozónak jelöljön meg semjénekkel, harrachokkal, rétvárikkal meg a többivel. Vagy ők az aberráltak, vagy én – meg te, én nyájasom – más változat nincsen ebben a történetben.

De nézzük még, miből élünk. Ezek szerint aberrált – ha szigorú jelentéstanilag nézzük, „beteges hajlamú, amely eltér az általánosan elfogadott viselkedéstől, különösen a nemi életben”, vagy te is meg én is, meg a zöldek, a kommunisták, a liberálisok, meg mindenki, aki él és mozog a kerek világban, és nem Orbán elvtárs valagában tanyázik. Mondhatta volna egyszerűbben is: mindenki buzi, aki nem a Fidesz-re szavaz. Nem kéne a szavakkal annyit cifrálkodni.

Aztán idekeveri ezt a 68-at is, ami teljesen fölösleges, az egyatábornak fingja sincs arról, mit is akar ezzel mondani a költő, Cohn-Bendit meg nem igazán olvas 888-at, ahol a veretes interjú megjelent, és most elmondom, miről is van itt szó, hogy mi ez a 68-as agysorvadás.

Daniel Marc Cohn-Bendit az a patás alak az Európai Parlamentben, aki permanensen illetlen szavakkal ostorozza Orbán világát, mert meglátta benne a normalitás ellentettjét, magyarán az aljas hülyeséget, s ilyképp régóta vörös posztó ő a fidesznyik bagázs szemében, már majdnem Soros. Ez a Cohn-Bendit a ’68-as francia diáklázadások olyannyira ikonikus alakja, hogy ki is tiltották őt a kakasos földről egészen 1978-ig.

„1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit.” – így határozta meg a történések lényegét Gilles Lipovetsky szociológus.

Ez a forrongó tavasz sok egyéb mellett elég hevesen támadta a fogyasztói társadalmat is, így voltaképp legalább annyira nyugatellenes volt, mint most a fideszkommunisták, ám ezt Kövér elvtárs nem tudja, mert nem tanították a pártiskolán, de, hogy Cohn-Benditből elindulva mért lett mindenki aberrált, az is itt búvik meg.

Aki a fennálló rend ellen lázadozik, az aberrált, mert például Kövér elvtársnak kisebbrendűségi érzései vannak. Míg a 68-asok forradalmárkodtak, ő a kollégium langymelegében verte a nyálát, majd onnan kikerülve az MSZMP, a fennálló rend szolgálatába állt, így lett a munkásosztály élcsapatának tagja.

Lebontották a diktatúrát, hogy fölépítsék a sajátjukat, s aki ez ellen beszél akár, az 68-as aberrált köcsög. Ez elég egyszerű világlátás, viszont beszédes.

Voltaképp nem ide tartozik, aztán mégis, hogy Berkecz Balázst, az Együtt politikusát egy kozármislenyi, Hoppál Péter (Fidesz) és ifj. Lomnici Zoltán (CÖF) által fémjelzett lakossági fórumon megrugdosták és leköcsögözték, nyilván azért, mert aberrált.

Azon a fórumon Kövér szellemében ilyenek hangzottak el: „Sokak szerint szélsőséges, de mindenképpen egy nagyon markáns liberális nézetrendszert próbálnak ránk erőltetni, az Európai Unióra és az európai államokra, amelynek sarokpontjai például, adott esetben, a drogliberalizáció, a melegházasság előmozdítása, és hát természetesen a férfiak és a nők egyenjogúsítása.”

Valamint, Berkecz szerint másfél óra tömény gyűlölet volt ott goebbelsi mélységekkel, és, amikor az aberrált Berkecz megkérdezte: „Lomnici úr! Nem ég az arca egy ilyen náci propaganda után?”, na, akkor meggyakták.

Íme, hölgyeim és uraim a fideszvilág foglalata. A rajta kívül állók aberráltak, sorsukat pedig a Berkeczé mintázza. Ha ez így van, és így van, akkor én szívem minden melegével vagyok aberrált, buzi, cigány, migráncs, részeges bölcsész vagy kaftános filozófus, tökmindegy, mire van a rezsimnek gusztusa.

Ezt az egészet pedig miheztartás végett meséltem el, hogy például mi jusson eszedbe a fülke magányában, amikor esetleg gondolkodol, hová tedd azt a nyüves ikszet. Én például az aberráltakkal vagyok, csakis.

Még egy utolsó sóhajtás

Mivelhogy azon a héten, amelynek az utolsó napját tapodjuk ma, tehát ezen, ami most van nekünk, megint történt jó csomó olyan esemény, amely miatt egy normális ország miniszterelnöke, kormánya és pedellusa nem egyszer, hanem százszor lemondott volna, és ezen a megkurtított reggelen még mindig azt olvassa az ember, hogy Orbán így, Orbán úgy, és az egész bandája amúgy, szóval még mindig két pofára verik a nyálukat, amitől az ember gyerekének felfordul a gyomra, tehát emiatt úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Nem Richárd módján, vértől csöpögő kezekkel, hanem, hogy egy napra feledve hivatásomat, amely ez: üsd, ahol éred, és minden önfényezés nélkül, de azért vállon veregetve mégis, beírom az ellenőrzőmbe, hogy feladatát, ha nem is hibátlanul, de a tőle elvárható szorgalommal végezte el. Mert ez itt drágáim, amióta forradalmárnak álltam, és beköltöztem a lövészárokba, azóta az ezerkétszázötvennyolcadik (azaz: 1258) dolgozat, amely azt a célt szolgálja, hogy szétrúgjam az Orbán valagát, és ez már döfi.

Ha azt veszem, hogy minden írással három órát foglalkoztam (nem ennyit, többet), akkor egyszerű szorzással azt kapom, hogy háromezer hétszáznegyvennégy (azaz: 3744) órát töltöttem az utóbbi években a frontvonalon – kaptam is, még a jó édesanyám is mindent érte, mi kapható -, ez pedig barátok közt is uszkve és kábé százötven nap szünet nélküli Orbánon való gondolkodás – alvás, evés meg cigi nélkül, hát csoda, hogy belefárad az ember? Nem úgy, hogy verejtékező homlokát törölgeti, hogy énédesistenem, elaláélok, hanem hogy jé, tényleg?

És tényleg, a rohadt életbe. Bár nem érdemel ennyi figyelmet ez a ganaj, voltaképp bolhafingnyit sem érdemelne, ha nem ő lenne az, aki szétcsesz egy országot, és pokollá teszi a benne élők napjait. Így kiemelt érdeklődésem, ha érthetetlen is, de legalább megmagyarázható. És az is igaz, hogy annyi trágyát, amennyit ez az alak szolgáltatott, száz istállóban sem lelhetni, és még midig nem fogy ki belőle. Itt, a célegyenesben is mindig újabb mocskok buknak föl az árból, hogy az ember belezavarodik, melyikhez nyúljon, hová kapjon, mert teljes pompájában mutatná be a tündöklő szarkupacot, és ez lehetetlen feladat.

Mondom hát magamban, ahogy felriadtam az éjszaka közepén, ami az állítósdi miatt szinte az eleje volt neki, hogy na, Kázmér, nézz szét a világban, mi örömök történtek benne három óra alatt, amíg te csorgó nyálakkal horkoltál, és semmi se történt benne. Egyetlen új pitypang nem nyílt ki, hogy megénekelhesse a ’zember, ellenben ezidő alatt is osztódással szaporodtak a sajtótájékoztatók, reagálások, nyilatkozatok, hogy tényleg és őszinte szívvel értem meg azon polgártársakat, akiknek nem a kula tanulmányozása a hivatása, hogy legyintenek, és azt mondják félhangosan: haggyámá!

És mégis, az a meglátásom, illetve javasolásom, ha élhetek ilyennel a legyintő polgártársak irányába, hogy tessenek még egy hetet kibírni, ennek leteltével pedig elbattyogni egy fülkébe, ikszelni egy jóízűt, és lehetőleg csakis ne a fideszgenyákra, mert ez a feltétele annak, hogy az elkövetkezendő munkás években, midőn a romjaiból újjá kell építeni az országot, ne sorosvíz folyjon a csapból és migráncs-szellemek lengjék be a levegőeget, hanem mondjuk madárcsicsergés meg vízcsobogás. Ilyet szerettem volna mára magam is, de hajnali ötkor átmásztam a piacra. Hát, nem összeokádták lelkes fiatalok az éj folyamán a bejáratot? Debizony.

Nem lesz egyszerű ez az egész dolog, innen is látszik.

Lehetnék én is kamikaze

Már nem is tudom, melyik agyament gonosz adta meg az alaphangot, a kezdő lökést mintegy, de tegnap végigsöpört az országon az az őrület, amelyet most minden bizonnyal öt hétig hallgathatunk. A migráncsok egészen konkrét betelepítéséről mindenhová, a panelproli szaros budijába is, hogy reszkessen az a nyomorult.

Egertől Bicskéig, Deutschtól Orbánig jött az újabb eszement és álságos duma. Bicskén Karácsony újra nyitná a menekült tábort, Egerben Gyurcsány a laktanyába ültetne ezreket, Szél kisasszony pedig végrehajtaná az LMP gonosz tervét, és ezt érdemes betűhíven: „Arra készülnek, hogy elvegyék a tulajdonosoktól a lakásokat és jogszabályi kényszerrel másokat telepítsenek be oda.”

Szétrajzanak ezután a fideszcsótányok, és mindenütt ezt zizgik, ami amennyire aljas, annyira röhejes is. Viszont veszélyes is egyben, hiszen Bözsi néninek, akinek a malacát is kidúrják az ólból, hogy oda is mecsetet építsenek a most felvett vezérfonal szerint, ez egyáltalán nem az. Ez, drága polgártársak, a totális téboly. Az aljas manipuláció olyan turbó fokozata, amivel nem lehet már mit kezdeni.

Ez a kamikazék tempója, akik fölhajtva a szakét beleröpültek a végtelenbe a császárukért, olyan elborult aggyal minden bizonnyal, amilyennel a mi aljasaink is rendelkeznek. Ellenük a józan ész tehetetlen, tátott szájjal lesi csak az ember, ahogyan teljes krafttal beleröpülnek a veséjébe, és a csattanás után mindennek vége lesz.

Ez itt, amit átélnünk adatik, olyan, mint Róma végnapjai, amikor a bortól és ólomtól meghülyült népek várták a kegyes halált, vagy, mint Móricz Szakhmáry Zoltánja, aki fölgyújtotta a tanyát majd szíven lőtte magát. Nem tudom, még hányféleképpen ábrázoljam a teátrális végromlást, amibe belelökik az országot, de fösthetném akár a Guernicát is, az sem lenne elég súlyos.

Játszom egy gondolattal és játszik velem egy gondolat, miszerint azt is megérhetjük, hogy a békemenetelő lengyel klakőrök mintájára összegyűjtenek pár busznyi migránst, és, mint valami vándorcirkuszt utaztatják falutól faluig, demonstrálandó a veszedelmet. Lehetetlen és kellően aljas? Igen? Akkor igaz is lesz.

Föltehetné a ’zember Lenin apánk módján a kérdést, beledúrva rőt szakállába, hogy mi a teendő, de az a nagybüdös igazság, hogy halovány fingom sincs. A hülyeség ellen sosincs orvosság, ha pedig ez ganyésággal elegyes, akkor a helyzet még reménytelenebb. Beszéd, érvelés itt mit sem ér, igaz, eddig sem nagyon, az én tárházamban azonban másik fegyver nincsen.

A legborzalmasabb azonban, hogyha az ember kiegyenesítené a kaszáját, mint az amúgy tökös népeknél szokásban van, azzal se menne semmire. Mert most már egyre biztosabb, hogy a patkányfi csak erre vár, hogy mikor TEK-ezheti meg kicsit a gyalogokat, akiknek Hódmezővásárhelyen nagyon kinyílt a csipája.

Úgy vagyunk tehát polgártársak, hogy rajtam teljesen eluralkodott a kilátástalan lehangoltság, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Ezt is lophatnám J. A.-tól, de ez nem egy szerelmes vers, hanem forradalmári nyüszögés. Tényleg teljesen paff vagyok, ám, mivel polgári módot ebben a vérzivatarban nem látok a sportszerű viadalra, megtanulok röpcsit vezetni, és a homlokomra kötöm a felkelő Napot.

Csak eldobom az agyam, és már indulok is.

A Finkelstein utáni űr

Lázár miniszter, hogy a hódmezővásárhelyi maflást gyógyítgassa, kampánycéllal apátfalvi gazdákkal pálinkázott kicsit. S mivel nem volt mellette senki, aki foghatta volna a kezét, lányos zavarában visszatért a már jól ismert kályhához, és komcsizott kicsit.

Úgy vélte, ezzel nem lehet túl nagy baj, és ez jött ki belőle: „Ha visszajönnek Gyurcsányék, meg a komcsik, akkor ezek a gazdák mindent elveszítenek, földet, támogatást.” Nem lett baj, a gazdák engedelmes pincsiként követték őtet a nihilbe, és vasvellájukra támaszkodva megnyugtatták a minisztert, hogy ők olyat nem engednek soha.

Ebből az egészből az süt, hogy Lázár miniszternek egyáltalán nincsen semmilyen sütnivalója, sem önálló gondolata. Még szerencse, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásáról nem tartott kiselőadást, mint annak idején a Rákositól rettegő kulákok, de úgy tűnik, a házi főzésű jótékony fedésében ez is megteszi.

Elvannak ezek egymással, mindegyik tudja a másikról, hogy hazudik, de minimum nem mond igazat, és az így megteremtett akolmelegben lapogatják a másik hátát. Lázárnak ahhoz sincs képzelőereje, hogy magától találjon ki valamit, amit gyűlölni lehet, előveszi hát a termelési regényt.

Viszont, amit Apátfalván előadott, az még matinénak is gyenge. Innen látszik, hogy meghalt a gurujuk, Arthur Jay Finkelstein, aki a migráncsozásban, a kerítésezésben és sorosozásban még gazdagon benne volt. Most viszont, hogy ezeknek Hódmezővásárhelyen kitelt a becsülete, nincs egy ember, aki egy tökös célt kijelölne.

Habony ehhez kevés, de még maga Orbán Viktor sem elég, mert a guruja nélkül nála is megrekedt a tű, és csak egy kis cigányozásra futotta. Látják, hogy a népek megcsömölltek, mint Pelikán kölke a Dezső töpörtyűjétől, de képtelenek tovább lépni, és ez nem is fog már megváltozni a nevezetes április nyolcadikáig.

Ez a Finkelstein egyszer vallott a kampány-filozófiájáról: „Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni, viszont ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.”

Látszik, még mindig látszik, hogy valahol mélyen hat ez az aljasság, viszont kevésnek mutatkozik. És, hogy a Fidesz-ből mennyire hiányzik a gondolat, de még az ihlet is, jól mutatja Lázár primitív komcsizása, amely valahol a múlt század ötvenes éveiből böfög elő, holott ő ott sem volt.

Kellene tehát ez a Finkelstein nekik nagyon, viszont még mindig veszélyes. Egy nagyon régi amerikai „munkájáról” mesélt így: „Teljesen összezavartuk őket. Letartóztattuk a vezetőiket, feloszlattuk a gyűléseiket, becsméreltük őket a hírekben estéről estére. Hogy tudtuk-e, hogy hazudunk? Persze hogy tudtuk.”

S ha túllépünk Lázár óvodás attitűdjén, azt láthatjuk, hogy a második citátum elemei mennyire jól működnek még most is. Ezt olyan alaposan megjegyezte a Fidesz, hogy, mint Czeglédy esete is mutatja, egy életre bevésték, és nem félnek használni. A cizelláltságból viszont csak a puszta erő maradt, és ennek az ideje következik most. Imádkozzunk.

A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.

Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

Toronydaru csülök nélkül

Tegnap már megint levert egy cöveket O. V. et., mint viszonyítási pontot, amely arra szolgál, hogy irányt mutasson annak, akinek erre van érkezése. A magam részéről megrekedtem a kiinduló tételnél, amikor jótevőnk egy tájképpel tette érzékletessé hazánkat, és ábrándos arccal kifejtette, „bármerre nézünk, toronydarukat és építkezésen dolgozó embereket láthatunk”.

Ekkor én végleg hazaérkeztem, mert újra átéltem ifjúságomat, amelyben Solohov et., a jeles szovjet író szellemisége volt az a cövek. Ő az „Új barázdát szánt az eke”, asszonynevén „Feltört ugar” című bestsellerében mutatta meg az ifjú magyar úttörőknek, hogy a nagy Szovjet-Oroszországban már végképp eldőlt a hatalom kérdése.

A regény jelenidejében a falu szocialista átalakításán van a hangsúly, és az ellenség szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Ez annyira Orbán világa, hogy nem értem, a pitypangos ember mért nem jelenteti meg narancssárga bőrkötésben. Olyan jól mutatna az alaptörvény asztalán az üveg mögött.

Mellette kis installációt képzelek el a szovjet filmek nyitó képsora mintájára, amelyben Orbán et. átszellemült arccal, a csodás jövő ígéretével a tekintetében fordulna be talapzatán a néző felé, kezében Soros-terv lobogna, és egy lenne a világ. Ilyen szürke és kilátástalan massza, amely Rákosi pajtás álmait is idézi a vas és acél országáról, mert ő is szeretett toronydarukkal álmodni.

Hogy a daruk látványa megdobogtatja O. V. et. kis szívét, az egyáltalán nem véletlen, azt jelzi neki, hogy még csurog a német adófizetők pénze, aminek jó részét el lehet lopni. De, hogy ennek apadtával mi lesz, mi következik, azt még Delphoi papnői is félve rebegik el. Viszont egy dolog nem áll meg a mesteri ecsetvonásokkal fölskiccelt képben: térkövekhez nem kell toronydaru, de ez most mindegy.

Érthetőbbé válik az építő jószágok delírje, ha arra is figyelmezünk, hogy O. V. elvtársat testvéri látogatásra invitálta Ilham Aliyev et. Azeribe. Na, ott tényleg rogyásig állnak ezek a daruk, Bakura rá sem lehet már ismerni. Igaz, ők tényleg a saját lábukon állnak, és nem az Unió pénzével kurválkodnak. Előrébb is tartanak az illiberalizmus építésében, úgyhogy ez tanulmányút lesz.

Így gondoskodik az ő népének lelkéről egyetlenünk, de jó gazda módján, akinek a szeme is hizlalja a jószágot, van neki a sifonérban egy, a jó hírekért felelős kiscserkésze is, aki meg a Rétvári et. Tőle megszokhattuk, hogy minden napra jut egy olyan hír, amitől állva kéne pisálnunk jódógunkban. Most afelett örvendezett, hogy a nyugdíjasok két pofára tömhetik a zsömlét, akárha Móricz Kis Jánosa a gombócot.

Ez a Rétvári et. olyan, a narancssárga KSH által hazudott adatokkal bizonygatta, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, miszerint 2010-hez képest évente harminc kilóval több sertéscombot zabálhat a nyugdíjas ma (csont és csülök nélkül), és egészen pontosan hétszázharminchárom zsömlével többet mártogathat a házi főzésű pálinkába.

Amikor krumplival csalogatják a kiéhezett embereket szavazni, akkor ez teljesen életszerű. Olyan ez a Fidesz-ábránd a tökéletes világról a darukkal meg a combbal (csülök nélkül), mint Svejk degenerált tábornokának képzete a tökéletes katonáról. Ő este gulyást eszik, kiszarja magát, és pihentető alvás után fütyörészve megy bele a srapnelekbe.

Saccperkábé egyébként ennyit is ér a panelproli a Fidesz-nek, mert Balog emberminiszter et., mint előzenekar, bibliai képpel vezette fel az orbáni szeánszot, midőn magukat Noé bárkájához hasonlította, amit kezdetben senki sem ért, aztán meg mégis a hajóépítőnek lesz igaza, mert megmenti a nyüves irháját.

Tökéletesebb metaforát nem is választhatott volna áldatlan működésük leföstéséhez, mert, mint azt tudjuk, a szemét Noé csak a kiválasztottakat vette fel, a többit páros lábbal rúgta bele a habzó nyálú tengerekbe. Igaz, ő nem áltatott azzal egyáltalán, hogy senkit nem hagy az út szélén.

Ui: Csak úgy eszembe jutott, hogy Rétvári et. miért sajnálja a nyugdíjasoktól azt a nyüves csülköt. Nem akarja, hogy kocsonyát főzzenek? Ez a tegnapi történések nagy, és soha meg nem fejthető rejtélye marad.

Nincsen, semmi sincs

Nem adja ki a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány (FUNA) a jogerős ítélet ellenére sem a papírjait arról, hogy mire kúrta el a tao-pénzeket. De nem azért, mert szégyellené, gonosz, vagy netán titkolni óhajtaná, hanem mert momentán nincsenek meg neki. Önhibáján kívül. Nagyon sajnálja az éteri gázszerelő, de a Balog Zozó a hibás, az ő minisztériuma utóellenőriz, így a doksik nála vannak. Vagy út közben. A postás táskájában. A vonaton. Elvitte a cica, őt pedig megette a kutya, amúgy minden rendben van.

Nincsen rendben. Erről a papírról, ami nincs meg a Mészárosnak, jut eszembe, hogy ezeknek mennyi mindenük nincs meg, veszett el, vagy darálta le az iratmegsemmisítő. ’98-ban, amikor Orbán először nyúlt magához örömében, mert elkezdődhetett a bulija, amiről már Oxfordban ábrándozott a Soros pénzén, és eldobta a régi telefonkönyvét, hogy ne legyen neki, azzal indította el az egész bagázst a ganajodás útján, hogy őket a komcsik annyira lehallgatták, hogy még a Dájcstomi nagyiját is kagylózták, ahogy receptet cserél. Erről sem volt papírjuk, mint ahogyan most a Soros tervéről sem.

Az a jegyzőkönyv sem volt jegyzőkönyv, amelyben szó szerint az állt, hogy Orbán et. arra intette a szeánszon megjelenteket, ne ők nyerjék a legtöbbet a sárazsadányi szőlejében, ami azóta sincs meg neki. Sőt, semmije sincs, ahogyan a vagyonnyilatkozatából kiderül. Érdekes, hogy a meghirdetett elrugaszkodás és gyarapodás éveiben épp ő nem bővült. Egy olvasó meg is jegyezte ennek kapcsán: „Kell-e nekünk olyan miniszterelnök, aki egy év alatt csak kétszázezret tud félretenni a milliókból, amikor a szállástól az autóig a fodrászon át az étkezésig mindent az adófizetők állnak? Akkor mit tud?” – Ez fogós, ravasz kérdés.

Viszont kormányinfó sem volt tegnap, mert ez olyan különös esemény minálunk, ahol a sajtó képviselői minden témában kérdezhetik a kormány egyik tagját, és általában választ is kapnak. Most azonban itt van nekünk – illetve hát, nekik – ez az OLAF-os balhé. Még esetleg alkalmatlan és kekeckedő újságírót is Lázár közelébe engedtek volna, s mint tudjuk, az ilyesmi csak felesleges feszültségeket okoz az elhallgatások és hazugságok olajozottan működő gépezetében. Kormányinfó sincs tehát, de például nemzetbiztonsági ücsörgés sem.

Hogy ne kelljen feleslegesen mozogni a kivonulással, a Fidesz el sem ment, mert mint Németh Szilárd fogalmazott – lenne tippem arra, hogy neki mije nincs – Szél Bernadett nemzetbiztonsági bizottsági tagságával „visszaélve” próbált bizalmas információkat kikérni a „Soros-tervről” és a „Soros-hálózatról”. Nehéz lett volna megkapnia, ha ilyenek nincsenek is. Általában messziről lobogtatnak papírokat, hogy az volna a bizonyíték, mint annak idején Dájcstomi nagymamájáról, ami szintén nem volt, viszont tele lehetett vele hörögni a világot.

Mondhatnánk, hogy ez az egész már akkor bűnben fogant, de így ez sem lenne igaz. Az ősbűnt az követte el, aki ezt a tahót odaengedte a Nagy Imre temetésre, hogy elmondhassa, ami szintén nem volt, hogy ő zavarta haza az oroszokat. Az ilyen példákat vég nélkül lehetne sorolni, hogy mi nincs nekik, amiről azt mondják, hogy van, de talán ennyiből is látszik, milyen ingatag alapokra építettek masszívnak tűnő építményt. A történelem arra tanít azonban, hogy az ilyenek nagyon látványosan és hangosan szoktak összerogyni, csak ki kell várni. Csak az zavar az egészben, hogy nekem meg időm nincs annyi. Szar ügy, mondhatni.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Robin Hood Hódmezővásárhelyen

Hernádi Gyula, az MSZP hódmezővásárhelyi oszlopa önálló életre kelt. Azt gondolhatta, hogy gondolkodj globálisan, ám cselekedj lokálisan, és ebből fakadóan polgármesternek jelöltette magát, pedig a pártja ezt nagyon nem akarta.

A pártja azt akarja, hogy Márki-Zay Péter legyen a polgármester, aki konzervatív, keresztény bácsi, de ettől még lehet jó ember. Támogatja is őtet az összes ellenzéki alakulat, akik Lázár birodalmát lakmuszként kívánták használni, hogy nagy összeborulással legyőzhető-e a gonosz, és ebbe kavart bele Hernádi Gyula.

Úgy vélte a kajla fejével, hogy tarthatatlan állapot, ha egy megyei jogú városban nincs a baloldalnak jelöltje, mivel szerinte a hódmezővásárhelyiek harmada baloldali elkötelezettségű. A matematika azt mutatja, hogy az egyharmad kevesebb, mint a kettő, hogy kilegyen az egész, győzni ilyen számolással tehát bajos.

Ő mégis elindult, áll egymagában a vérzivatarban, és az ember nem tudja eldönteni az élet egyetlen nagy kérdését – miért? Miért jó neki, ha biztosan veszít, és ezzel párhuzamosan a szerencsétlen ellenzék – amely fogát szíva és vért hugyozva végre összefogott -, esélyeit is rombolja.

Hernádi Gyula egészen biztosan jeles ember, jó orvos és példás családapa, viszont politizálni ilyen habitussal nem igazán kellene neki. Ez nem őrsi gyűlés a homokozóban, és nem is a sherwoodi erdő, ahol kajla kalapban, vidám ajakkal lehet nyilazni a bamba földesurakat, mert mifelénk tankok közlekednek.

Ezeket a tankokat pedig Orbán Viktor vezeti, és a magányos harcosok nem megdicsőülnek, mint a mesebeli Robin Hood, hanem úgy járnak, mint a felcsúti juhász az osztrák nyugdíjassal: végzetesen rosszul. Ez a lehangolóbb változat, a mókásban maximum képen röhögik a kekeckedő proletárt.

Az MSZP kizárta tagjai közül a különutas forradalmárt, és nem azért, mert áruló, hanem, mert indokolhatatlan tette ellenkezik a párt alapszabályával. Hernádi viszont azt mondja még mindig, hogy nem lehet cserbenhagyni az ő baloldali liblingjeit.

Föltenné az ember a kérdést, hogy ki számít baloldali szavazónak, az-e, akinek Bözsi-utalvány helyett tizenharmadik havi nyugdíjat lehet ígérni, vagy baloldali szavazó-e a Kossuth téren tüntető gimnazista, holott mindkettő a rezsim bukását óhajtja nagyon. Ez nagyon ravasz dilemma.

Másfelől ez az eset is mutatja, hogy az MSZP miért nem megy semmire ebben a nyüves életben. Hernádit izomból kizárták, mégis tele vannak kibeszélő és kikacsingató sunyi emberekkel – Gyurcsány és Botka is mesélhetne erről -, plusz még ilyen Hernádi-féle lánglelkű és naiv partizánokkal, akik nem az ellenség tankját robbantják fel, hanem a főhadiszállásul szolgáló sátrat.

Reménytelen az ügy, lássuk be. Mert ha nem is ilyen látványosan, de csurig van a párt ilyen hernádikkal, akik jó esetben az elfuserált hagymázaikat, a rosszabbikban a saját pecsenyéjüket üldözik és sütögetik.

Az ellenség meg olyan hiénafalka, amelyik közösen ront rá a zsákmányra, a hibázó falkatagnak pedig takarásban harapják át a torkát, s emellett kifelé közösen vonyítanak, vagy mi a francot csinál egy hiéna.

Mindezzel csupán azt akartam demonstrálni, hogy az élet nem habostorta, továbbá, ha töketlen ellenzékünk ilyen habitussal és ilyen önjáró forradalmárokkal akarja leváltani a rezsimet, akkor az nem fog menni. Hódmezővásárhelyen is tapsolhat majd az állítólagosan egyharmadnyi balos szavazó, hogy milyen tökös jelöltjük volt, aki az is maradt. Örökös jelölt.