Utcai harcos gumigatyában

Ha valakinek lenne érkezése és gusztusa, nézze meg helyettem is, Orbán Viktor Mihály miket delirál ma össze ünnepi beszéd címszó alatt. Hallgassa meg, hogyan brüsszelezik, migránsozik és szabadságharcol, vagy épp ki ellen uszít a tavaszi szélben. Én egészségügyi megfontolásokból, unalomra hivatkozva és esztétikai okokból nem nézem-hallgatom meg bájos kappanhangját, nyelvét a szája sarkában és fejének különös ingását, valamint a méretes gyomrán kiütköző kevlárt. Szándékomban áll ugyanis enni valamit a mai napon, tejet kiflivel, kis almát a rostok és vitamin miatt.

Aki lesz olyan merész, vállalja a szívroham, az undor és a hányinger veszélyeit, tapasztalhatja majd, milyen undorító alak ez a mi vezérünk, hogyan köpi szembe a világot és egyúttal saját magát is jó szokásához híven. Weber kollégája ugyanis a pontjai mellett arra intette, hogy viselkedjen megfelelően, ami nehezen értelmezhető kívánság egy elvetemült bűnözővel szemben. Mintha megkérné, ügyeljen a toalettre, öltsön csokornyakkendőt és locsolja meg magát arcvízzel, amikor hátba döfi őt a rózsaszínű szalonban. Az ilyen ember szép szóból nem ért, amikor egy, csak egyetlen egy célja van, hogy a nyáját egyben tartsa. Akármi áron.

Ezeknek viszont mindegy. Szájer képviselő is kijelentette, a szavazókat nem érdekli, hogy a Fidesz a Néppártban van vagy másutt, és kivételesen igaza is van. Az ő szavazóik valóban úgy viszonyulnak a valósághoz, mint hajdani kamaszlányok a Beatles koncertekhez, elég, ha látják az idolt, és visítanak torkuk szakadtából, olykor pedig elalélnak a gyönyöröktől. És most, hogy már mindent tudunk az ünnepről, mindent ami volt és ami lesz, figyelmezzünk arra is azért, hogy ez a mi főhősünk suttyomban levelet írt az őt kihajítani óhajtó pártoknak, és mea culpázott a bunkósága miatt, amit a hátuk mögött aztán tovább folytat.

Muszáj neki, és még csak nem is elvi okokból – olyanja nincsen -, hanem üzleti megfontolásokból. Mert azért gondoljuk meg, ha ugyan a szavazóinak édes mindegy is, hogy ez fasiszta szaralak vagy akármi más, az Unió viszont, ha egyszer az életben konzekvens, és megteszi, amivel csak fenyegetőzik, hogy ilyen illiberális mocskoknak nem ad lóvét, akkor összeomlik a jól felépített biznisz, és ezt nem hagyhatja. Ennyi az egész történet, erről szól az orbáni életmű meg a mai beszéd, s egyben arról is persze, hogy a kitűzött cél érdekében milyen aljasságokra képes a kedves vezető. Most épp azt bizonyítja újólag, hogy gerinctelen, sunyi köpedelem.

Ez egy alamuszi bandavezér csupán, aki a híveknek eljátssza a macsó csávót, suttyomban pedig kegyelemért könyörög. Odakint, a nagyvilág szemében már nem egyéb, mint gyomorrontás, egy eltitkolt szellentés, mindenkinek terhes pörsenés és szégyellni való ismerős. Egy a gond vele, hogyan szabaduljanak meg tőle a legkevesebb, legkisebb fájdalommal és elviselhető veszteséggel. Ezzel szemben itthon még mindig a szabharcos hős, a nagybetűs férfi, a keménytökű magyar. Emlékezhetünk, a szép emlékű Goodfriend szóvivőt hogyan intette, hogy legyen férfi, álljon ki puszta ököllel szemtől-szemben, egy szál gatyában.

Most meg ezt látjuk tőle. Tényleg felfordul az ember gyomra, ami egyéni szociális probléma. Az viszont, hogy a deklaráltan utcai harcos összeszart gumigatyában menekül a ringből, neki megalázó és egy országnak terhes. Ezt, amin Orbán Viktor most keresztül megy, arcvesztésnek nevezik, midőn nyalogatja párttársai kezét, hanyatt fordul és a hasát kínálja megadásként, mint a magát megadó állat. Mindeközben a hazai vizeken még tartja a megvesztegethetetlen, tökös legény imázsát, már annak, aki nem lát át rajta. Azoknak ez is elég, és értük, meg a segítségükkel még folytatható harács miatt ez a mi Orbánunk most teljesen lement kutyába.

Pár napja kezdett vetíteni a Discovery csatorna egy csudálatos dokusorozatot “Az utolsó alaszkaiak” címmel. Olykor egészen elgondolkodtatja az embert, de ez itt nem a reklám helye, hanem az jutott az eszembe most, hogy az egyik szereplő indoklandó a modern dolgoktól való ódzkodását, azt mondta: “Soha nem bízz egy akkumulátorban!” Én nem tehetek róla, de erről Orbán ugrott be egyből, akit láthatóan naponta foltoznak össze. Ha és azonban a manus végleg lemerül, amire jó esély mutatkozik, mi lesz akkor a sikongató hívekkel, ahogy a porban hever majd az istenmacsó. Ez a kérdés, és ilyen felgondolásokkal nézze ma Orbánt, aki bírja.

Én azonban, mint már régebben ígértem, megyek a kertbe fütyörészni. Csak megmosom a hajam, és már indulok is.

Leples bitangok

Letakarta tegnap a Fidesz és annak vezére a Weber útjába eső hazug és gyalázkodó plakátokat, mint a kiskölök, aki a keze mögé bújva lesz láthatatlan, és nem ér a neve, mert káposzta a feje. A két festői kép között az az egyáltalán el nem hanyagolható különbség, hogy az elsőként felskiccelt nem homokozó, hanem a szétcseszett életünk maga. Amely egyébként ott tart, mint amikor a laktanyában az elöljáró érkezése miatt zöldre festették a füvet, vagy a nagy és testvéri Szovjetunióban, ahogyan az idegenek csak a kijelölt útvonalakon közlekedhettek, hogy meg ne lássák a rögvalót.

Mélyebb előképe is van azonban Orbán gyalázatának, amely a ’36-os berlini olimpia, amikor szintén eltűntek az utcákról az uszítások, az antiszemita feliratok és minden más cukiság, hogy nagy, boldog és elégedett nemzetnek tűnjék a megnácult Germánia. Az is volt a felszínen és a kényes orrú világ számára tálalva, csak, amikor elmúltak az ünnepek, akkor a férgek újból fába szorultak, és útjára indultak a füstölgő gyönyörök. Ha álarcot adunk a sátánra, attól az még sátán marad, csak rá kell nézni, ahogy suttyomban kilóg a patája.

A Fidesz és a Néppárt Orbánnal és Weberrel az élen kéz a kézben néz hülyének mindenkit. Hogy adjunk a posztmodernnek, a bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed, más szóval egy lepel nem oldoz fel, még egyszerűbben a szar akkor is büdös marad, ha meghintjük rózsavízzel. A Néppárt és Weber ahhoz asszisztál voltaképp, hogy csinálja csak ez a féreg a szemétségeit, ha nem látom, vagy nem én vagyok a célpont. Viszont nem csak Junckerről lehet plakátot előállítani, hanem akármilyen köznapi beduinról is, rájuk terelve a horda gyűlöletét, az ebben a felállásban, weberi olvasatban tehát komilfó lenne. Különös egy idea.

De van más is. Sokan hitték száz éve, hogy a kiüresedett európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. (Lásd máma Orbán tévképzeteit az országáról.) 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején például rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét. Így megy ez.

Ha azonban hazai vizekre evezünk és a baljós mai időkbe, feltehetnénk a kérdést, hogy vajon Weber úr hogyan képzeli kiegyenesíteni azoknak a beteg lelkét, akik évek óta fertőződnek, vagy, hogy a junckerező Orbán levél mért nem fáj neki. Mert nem látja? A téren ezt úgy mondanánk, hogy ne nézzük egymást madárnak, úri szalonokban viszont úgy fogalmaznék, ez csak cifra nyomorúság, az ördög simogatása, aki egy és csakis egy módon ért, ha határozottan valagba rúgják. Ilyet azonban hiába is várnánk az öltönyösöktől, az a kérges kezűek dolga volna, de ők is csesznek rá magunk közt szólván.

Nem tehetnek róla azonban, nem mindenkinek az a dolga, hogy a rezsim romlottságát leleplezze, nekem azonban igen. Éppen ezért újólag elmondom, hogy ez az egész elhallgatásokra, féligazságokra és hazugságokra épül. Mindenre leplet dobnak, ami nem rózsaszín lányregény. Elrejtik az évértékelőt, eltűnik az életből a homlessz és a szegény, nincs kórházi várólista és fertőzésbe belehaló betegek, nincs rasszizmus, antiszemitizmus, nem lopnak és nem uszítanak. Egyáltalán egy nagy, cukros-fahéjas boldogság az élet, amit a kedves vezető szakadatlan buzgó küzdelmei biztosítanak népe számára. Propaganda-körutazáson van az egész ország, és Weber korunk Romain Rollandja.

Nem a csalódottság mondatja ezt velem, mert józanul gondolkodva nem is lehetett egyebet remélni, sőt, akkor sem változna semmi, ha egyetlenünket tökön rúgnák. Illetve, akkor már a leplekkel sem kellene foglalkoznia, nem lenne miért emberi arcot ölteni. Másrészt, ez a Weber elmegy, Orbán pedig marad, és lesz másik módja a gyűlöletnek, mint a bohócnak zeneszerszám, továbbá azzal sem kell foglalatoskodnia a nagyérdeműnek, hogy csinálja, csak ne mutassa. Krumplileves lesz az a kurva krumplileves, Hitler náci, Sztálin bolsevik gyilkos, Orbán pedig a kései kisfiuk, akinek csak áttételesen tapad vér a kezéhez, de lesz az még igazi is. És mindeközben Weber átszellemülten mosolyog.

Petőfi is storno

Sajnálatos módon így, tavaszodván nem a rigófütty, hanem az a központi eleme az összes magyarok szélfútta életének, hogy az Orbán vs Néppárt csörtének mi lesz a kimenetele. Megy vagy marad, kirúgják vagy önként távozik, ő döglik bele, vagy pediglen mi. Szomorú ez, bús magyar élet, hogy minduntalan és szünet nélkül sorskérdésekkel kell bíbelődni ahelyett, hogy a rügyek pattanását tanulmányozná az ember, a hangyák útjait meg a fű ébredését, a lányok kurta szoknyájáról nem is beszélve.

Egyes okosok szerint Orbán a március 15-i ünnepélyt használja fel arra, hogy a kilépést bejelentse, megtámogatva a mennybemenetelt lengyel cimborájával és sok ezer, a mi pénzünkön fizetett bértapsolóval. Úgy, hogy az egész bagázs gondosan körbe lesz kerítve, hogy nyugodtan és zavartalanul rázhassák a ketrecüket felsőbbrendűségük és erejük biztos és hamis tudatában. Ha így lesz, márpedig mért ne lenne, akkor elkönyvelhetünk egy újabb gyalázatot, annak a napját, amikor újra elloptak valamit és megszentségtelenítettek.

A kokárdának régóta szaga van, október is leginkább már Schmidt Mária és Dózsa László, a karácsony a szánkók ünnepe, augusztus meg a korona úsztatásáé, mert mindent lerántottak a porba. A szavak is elvesztek, a nemzet hangalak ma leginkább a lopást idézi az emberben, és most dolgoznak azon, hogy a család is valami egészen mást jelentsen, mint évszázadokon át. Csürhe-csordává tették az ország népét. Ha és azonban Orbán március 15-én jelenti be, hogy a pártja szélsőjobbra el, akkor történelmi bűnt követ el.

Főbenjárót, ha tud még ilyet a mindenség meggyalázása után. Mert nem fog egyéb történni, ha mindez bekövetkezik, mint új szabadságharcot hirdet meg az elnyomó Brüsszel ellen, új tavaszt, a márciusi ifjak helyett pedig születnek majd újak, maiak, genyák a pesti srácok mintájára. Elveszik ezt is, ám ez még a kisebbik baj, a fajsúlyosabb, hogy 48′ hamvassága helyébe ezen a napon a fasizmus szürkesége tevődik, és tíz év múlva a történelemkönyvekben a liberális elnyomás elleni hős lázadás jeles dátumaként szerepel majd.

Így gyorsul fel utunk a pokolba, ami lejtmenet legfőbb bűnöse már nem is maga Orbán lesz, mert egy mentálisan beteg, hatalommániás, narcisztikus, kis trógertől más nem várható. Hanem, aki mellette a konc reményében ép elmével nézi a rontást és a dúlást, az is háborús bűnös, mert a parancsra tettem vagy nem tudtam róla nem jelent feloldozást. Ugyanígy a rajongó és hívő sokaságot sem menti fel a felelősség alól a tudatlanság, mert hülyének lenni nem erény, csak állapot, ha kínos is olykor.

Ha és amennyiben a kilépés bejelentése az ünnepen történik, akkor új szimbólum születik, új szentségek és új történelem, olyan cezúra, amely után – mint ahogy Auschwitz után sem lehetett ugyanúgy verset írni -, Magyarországon pedig nem lehet majd tiszta szívvel a másik szemébe nézni. Aki ezek után is Orbán után béget, magára veszi annak a terhét, hogy hazáját tevőlegesen segített a bevallott fasizmus felé terelni, ha tud róla, ha nem. Bár lehet, sokak gusztusa szerint levő ez az út, de mégis csak a romlásé.

Erről fog szólni ez az ünnep. Ez lesz az a nap, amikor Magyarország deklaráltan újra a lator nemzetek táborába lép, feledve tizenkét pontokat, erkölcsöt, becsületet, és ez nem kevés. Mindez benne lesz abban, amikor Orbán megnyalja a száját és züllött hangon elordítja az új csatadalt. Látom szinte az eltorzult képit, és a lengyel klakőröket, akik azt sem tudják, minek tapsolnak. Igaz, magyar bratankijaik sem, ami még nagyobb gyalázat. Én ilyenben részt nem veszek. Azon a napon fütyörészek a kertben, és majd szóljatok, ha megtörtént.

Pénzt! Még pénzt!

Kocsis Máté, aki mindenhez is ért, egy nyugdíjas körzeti állatorvos vagy hitoktató magabiztosságával állapította meg, hogy az Európai Unió megbukott. És tudja, ezt is tudja. Fűben is, meg fában is van orvosság, minden más bajra ott van Orbán Viktor és a Mastercard. Más kérdés, hogy Orbán gyógymódjából nem sokan kérnek, ő viszont a butaság, valamint a züllött aljasság bátorságával mondja az ökörségeit, és most épp ez a Csurka kebeléből kikelt alak volt a szája.

Mivelhogy más témájuk ezeknek egyáltalán nincsen, ezzel kelnek, fekszenek, erről álmodnak és ezt forgolódják álmatlanul, migráncsozott, mert mit is csinált volna szerencsétlen ember a Kossuthban, mint pártszócsőben, leánykori nevén rádió. Orbán Viktor pedig úgy tudja épp a világ megváltását, hogy a határvédelmet saját hatáskörbe kell utalni, és minden ország összes Pintérjei majd ezt megoldják, és ez még csak nem is újság. Az sem, hogy úgymond elvonná Brüsszeltől a határvédelmet – is – ez az Orbán.

Viszont az már igen, hogy ekkor a kiadások felét kötelezően ki is fizettetné. Egészen egyszerűen bővítené a migráncsbizniszt, mert emlékezhetünk, hogy visított Orbán, hogy Brüsszel fizesse ki a kerítésének felét, azét a kerítését, amit senki nem kért tőle, és voltaképp semmire nem is jó. Senkit meg nem állít, nincs is kit, csak ilyen láger-feelinget ad az országnak, de az anélkül is megvan, úgyhogy a buzgalom fölösleges. Viszont a kötvénybuli kifutóban, a lóvé meg jó lenne a fiúknak, mert nagy a hiénafalka.

Ha ez a lázár, amit ez a Kocsis fölvázolt, megvalósulna, akkor el lehetne számolni aranyáron a falusi budi nívójú kilátókat, amelyek a drót mellett magaslanak, mint – führerünk szavaival – világra szóló építmény, és más furmányos módját is lehetne találni a lopásnak. A fiúk ebben felettébb leleményesek, csak ne akarnának hülyére venni mindenkit. A Józsikat lehet, de az Uniót, főleg azok után, hogy milyen veje van az embernek, nehéz lesz. Egy Helios-ügy után az ember azért kussolna. Az ember.

De ez is még mindig csak egy aljas bűnbanda, vagy furmányos utcai árus rugdalózása, aki olyan zoknit akar eladni neked, amit megvenni nem akarsz. De jön utánad a rakott szoknyájában, a zoknival szandálos lábával, és tolja az orrod alá, hogy vedd meg a nyüves zokniját. Ez a tempó Orbán tempója, és még csak nem is emiatt kell a népének szégyenkezni miatta – már, akinek van erre energiája még -, hanem más, cuki aljasságok miatt.

Énnekem helyette is ég a pofám, amikor nagy hangon a különféle tolvajlásokat pátoszos köntösbe csomagolják, ezzel próbálva meg a bűnt szentté avatni. Például ez a kerítés, mint a fehér faj védelmezője, az ukrán nyugdíj, mint a nemzet összetartozásának szimbóluma, a vajdasági stadion úgyszintén, és se szeri, se száma a cifra hazugságoknak, amelyek az egyszerű lopást nemzeti érdeknek állítják be. Így még arra is igényt tartanának, hogy az ember aléltan tapsoljon neki, ami nehéz feladat, énnekem meghaladja a véges erőimet .

Már ez is minősített aljasság, az viszont már nem is hab a tortán, hanem szülinapi felfújható ugrálóvár, amikor még azt is az ember képibe tolják, hogy mindezekhez nekik magasztos felhatalmazásuk van. Most épp a CÖF-ös Csizmadia magyarázta ezzel a Juncker-es plakátokat, hogy szinte a mimagyarok követelik azokat, és okként, indokként meg magyarázatként a népszavazást és a nemzeti konzultációt emlegette, mondván, azok során kérte a nemzet a plakátokat a pofájába. Könyörgött érte szinte.

Felhatalmazása van Orbánnak a népétől ezekre a plakátokra, delirálta Csizmadia, újólag bizonyítva, hogy a valósághoz csupán annyi közük van, hogy pofán köpik azt. Emlékeim szerint – de szóljatok, ha rosszul tudom – a népszavazás érvénytelen volt, mint ahogyan a konzultáció is olyan, amilyen. Ember nem tudja a tartalmát, mégis erre hivatkozik ez a Csizmadia, mint felhatalmazás, amiből is tudjuk, hogy itthon vagyunk, Alice-ok a tükör másik oldalán ámulva és tehetetlenül.

Ha volna rá érkezésem, több kötetnyi listát írhatnék arról, mi mindenre nem kapott felhatalmazást sem a Fidesz, sem Orbán Viktor Mihály. Elsőként azzal kezdeném, arra sem, hogy ezt a Csizmadiát közpénzből tupírozza, s ha már téma, a kerítés felépítésére sem, és így szépen sorban haladva eljuthatunk odáig is a formállogika kegyetlen linearitását követve, hogy miniszterelnökségre sem kapott semmiféle többségi meghatalmazást. Kicsalta magának úgymond a megváltó szerepét, és olyan is benne.

Legitimitása annyi, mint a népszavazásé, amelynek az eredménye pár év után – mint látjuk – Csizmadiánál, de az összes többinél is győzelem, pedig bukta volt, érvénytelen. Így változik meg már a szinte jelen történelme is, minden relatív és bizonytalan, s jelenleg ott tartunk, hogy ilyen GYODA-szerű képződményekre kérünk pénzt, ami már annyira röhejes, hogy sírni való. És ezek vezetik az országot, és ezek döntik romba harsonaszóra, miközben szándékuk már csak annyi: Pénzt! Még pénzt! – Amíg lehet.

Szinte hallani a vágyakozó lihegést.

Kitisztult a kép

Berlusconi bácsi biztosította Orbánt, hogy ő mindhalálig kitart mellette. Szép ez a szerelem, és már régóta hömpölyög is. Orbán fasizmusa voltaképp Berlusconiból sarjadt, mint faékből kerge szára, a degenerált ordítozását – Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! – is tőle lopta (Forza Italia, ugye). Tényleg, használja még miniszterügynök elvtárs az eltorzult szájú és agyú csatakiáltását? Nem tudom, manapság nem szoktam miniszterügynöki delirálásokat nézegetni, és akármi is lehet. A csuhásokat sem parancsolja térdre már, ki tudja, hol tart az ő eszmei színeváltozása, milyen agymacskája van épp, lehet, hogy indiánból eszkimóvá változott, minden előfordulhat ugyanis.

A fasiszták meg a nácikok szeretik egymást és hűségesek is a cimborájukhoz. Az SS brigantiknak is a hűség volt a becsületük, a magyarok kitartottak. Szeretik ezek a színházat, de ez momentán mellékszál. A világra szóló cimboraságnál tartottunk ugyanis, amit a magyar meg az olasz futballbolond tart egymással kifulladásig. Amikor Berlusconi két szépészeti műtét és három bírósági tárgyalás után és közben lábadozott, ez a mi saját bejáratú Cipollánk is mindig mellette állt a vérzivatarban. Különös tehetsége van megtalálni a világ hülyéit, Trumpot, ilyeneket, hűséget tenni nekik, ha az ország beledöglik, akkor is. Mindez ő baja, viszont a mi tragédiánk, mert ez az ország jó érzékkel állt mindig a vesztes barmok mellé, mint ahogyan most is oda igyekszik.

Nem állhatom meg, mert eszembe jutott, hogy egy röpke gondolat erejéig azért meg ne emlékezzek egy másik élete végéig kitartó és hűséges párocskáról, akik mintázzák itt nekünk a Berlusconi-Orbán románcot, és ők pedig a Duce meg a Führer. Ezek is fogták egymás kezét a cifra befejezésig, midőn az egyik saját magát vonta ki a forgalomból, a másikat a kedves népe részeltette a kegyekben. Ilyen mérvű párhuzamosságokkal most is maradéktalanul elégedettek lehetnénk, de ez csak ábránd. Kósza cifraság. Ott, a múltban is egyik tanult a másiktól, a szerepek olykor fölcserélődtek, a monolit gonoszság viszont maradt, mondhatni, az volt a térkő, amelyen elnyugodtak, hogy ma már csak sercegő, vibráló filmek őrzik az emlékeket. Viszont Orbán meg itt van nekünk épp jelenidőben.

Most derült ki egyébként róla, hogy nem taktikailag, stratégiailag, politikailag, tehát hűvös megfontolásból gonosz fasiszta, hanem génhiba okán. Rendszerének fasizmusáról már rengetegszer meséltem, s most engedtessék meg nekem, hogy a tankönyvi ismérvek sorolásától eltekintsek. Mert, hogy újólag eldadogom a jól ismertet, annak egy és kizárólagos oka az a rádöbbenés, hogy nem felvett szerep a nácizmusba hajló fasizmus egyetlenünknél, hanem kiérlelt világlátás, a sors maga. Ugyanis, ha eleddig azt hihettük, lesz majd valahol egy határ, ahol megtorpan csak a már csak a jó ízlés miatt is, kiderült, hogy ilyen nincs, holott a romlás útján való kitartó haladás nem szükségszerű, viszont számára móka és kacagás.

Mert gondoljunk csak bele. Most, hogy bevallottan, de színleg vonakodva végre megtér az európai szélsőjobb kebelébe, ezt azzal a szemmel nézzük, hogy nem kellene megtennie. Azért nem, mert a hosszú évek kitartó munkájával nevelgetett rajongótábornak teljesen mindegy, hogy imádatuk tárgya merre jár épp az eszmék dzsungelében, mikor mondja a totális ellenkezőjét annak, amit akár öt perccel azelőtt állított, ezek bégetnek egyet, és mennek a kolomp után. Ez már nem szavazatszerzés, mert nem kellene átmennie nyíltan neonáciba, mégis megteszi, hogy hosszú vándorlása véget érjen, és végre otthon érezhesse magát. Fölösleges és nincs mit ezen szépíteni. A magyar közélet, az Unió töketlensége egyenes utat biztosított számára, hogy ez megtörténhessen.

Ilyen szempontból lesz mérföldkő, ha így vagy úgy, kilép a Néppártból vagy kirúgják, érdektelen, de ez lesz az a pont, amikor egy cezúra után mindenkinek tudnia kell, kivel áll szemben, és azt is, hogy attól fogva a legkisebb engedékenység, kollaborálás, félre nézés háborús bűn, hazaárulás, hogy ilyen emelkedett és giccses képet használjak, és mégis így van. Új fejezet kezdődött, nincs bocsánat és nincs kegyelem. Mert ahogyan ezek összeterelődnek, és a végsőkig kitartanak egymás mellett, mert közös a vallásuk, úgy csak hasonló habitus lehet eredményes a sötétség ellen. Ilyen bonyolultan egyszerű az élet, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata. Nekem, hogy írjak, a munkásnak, hogy sztrájkoljon, a népnek, hogy tüntessen, és legfőképp, hogy ellenük szavazzon, amíg még lehet.

A szombathelyi forradalom állaga

Az élet nem áll meg, halad az. Még egy hete sincs, hogy meséltem a szombathelyi csuda dolgokról, ahogyan az ellenzék többségbe került a közgyűlésben, a lufi kipukkant, és fideszes fiúk visító hangjai közepette ide-oda röpködött a levegőégen, majd ernyedten a földre tért.

És most, a remek metafora után azt is nézzük meg, miből élünk. Mert a lázadás azért dolgavégezetlen maradt, épp csak kicsírázott, s mivel – mint mondtam – az élet halad, visszatért oda, ahonnan elindult. Kezdődhet elölről minden, mintha mi sem történt volna, mert ez itt azért Neria, ahol a dolgok kisvasúton zakatolnak, szenteltvizet isznak, és mindent megül a takony.

Kies városunkat is, mért lenne ez kivételes vidék, nem kell irigyelni minket. A Fidesz itt is ugyanolyan monolitul gonosz, mint akárhol másutt, amit alátámaszt az is, amit most előadok, és még csak nem is cifrázom, hanem csak úgy sorjában haladok a kályhától a kéményig.

Nos tehát, mint emlékezhetnek, az egyik alpolgármesterünk föllázadt, átállt az ellenzékhez, így új, Fidesz-ellenes többség keletkezett a város közgyűlésében, amit Orbán helyi ficsúrjai nehezen viseltek. Már akkor is húzták az időt, amit úgy adtak elő, mint valami félrészeg falusi dalárda, amely megakad a refrénnél. Ezek is sorban és a legkisebb lelkifurdalás nélkül és ahogy a gazdájuk, éppen úgy sorosoztak, bevándorláspártiztak, mert ezt tudják, és többet egyáltalán nem.

Az új többség megszavazott dolgokat, amelyek egyrészt a hatalomátvételt, másrészt a város jobb működését segítették volna elő, de cseszhetik, nekifuthatnak megint. A polgármesternek ugyanis van olyan joga, hogy a már megszavazott, eldöntött ügyeket ugyanúgy és még egyszer megtárgyaltathassa, szavaztathassa, aminek a célja többes.

Egyrészt az idő látványos húzása, másrészt pedig az abbéli remény, hogy mindeközben a törékeny többség elvész. Valaki meggondolja magát mégis, valakit kilóra megvesznek, s ha ez nehézségekbe ütközne, akkor ráküldenek egy osztrák nyugdíjas autóst, mert minden lehet. Polgármesterünk kiírt mindent még egyszer ugyanúgy, a forradalomnak tehát újra ki kell törnie, ami így érdekes, mert Franciaországban sem fejeztek le kétszer senkit.

Polgármesterünk időközben telefonos kampányba kezdett, a város lakosait hívogatja, árulózza az átállt alpolgármestert, Gerébet kiált, ami gesztus fideszesen infantilis és debilis. Emellett megvonta a lázadó ember alpolgármesteri juttatásait, mintha Kövér elvtárshoz járt volna szemináriumra és továbbképzésre. Ez viszont kellőképpen aljas, s nem azért, mert az alpolgármester éhen halásától kellene tartanunk, hanem, mert látszik, hogy polgármesterünk szája már elfehérült, és képes elmenni a végsőkig. Mesélek hát róla én is, mért ne.

Még az előző, történelmi közgyűlés kapcsán említettem, hogy a fideszfiúk elkezdték a polgármester szobrát farigcsálni, valami glória félét ácsolgattak a feje köré a múltjára mutogatva, amikor is mentőorvos volt, és életeket mentett. Szép történet ez. Én is voltam valaha tanár, és senki nem mondja, ha hülyeséget vagy neki nem tetszőt írok, hogy igaz, igaz, de hogy szerették a diákjai százezer éve, milyen klafa tanár volt.

Azt mondják rám, hülye ez, sorosista libsibolsi firkász. Így kell ennek lenni. Ez a mi egykor volt orvosunk is már közel egy évtizede polgármester, így neki a jelenben az jár, mint Bud Spencernél, amikor a lámpa vijjogva kialudt a térképen, és a főnök megadóan legyintett, kár érte, kiváló ügynök volt. Mi sem mondhatunk többet a polgármesterre, akit fölzabált az élet: kár érte, kiváló mentőorvos volt.

A szobor másik része abból állott volna, hogy mi mindent kapott a város Orbán atyuskától az ő városlása alatt, hogy stadiont, Szent Márton-os dolgokat, ilyesmit. Az egészet az példázza a legjobban, amikor a város megkapta a nyüves stadionját, amitől az ország egyik fele utálta, a másik pedig irigykedett, hogy polgármesterünk úgy vette át: jók voltunk, ajándékot hozott a Jézuska.

Ez a Jézuska most, hogy veszni látszik a tartomány, ugyanígy ráengedné a testvéri tankjait, hogy szarrá lőjék, következésképp ez az építmény annak a jutalma, a konc mintegy, hogy polgármesterünk az embertelen, hazug, jogtalan orbáni politika elvtelen kiszolgálója, nem több és nem kevesebb. Ilyenért pedig nem szoktak szobrot osztani. Még hangszórót sem, mert mindeközben azért a város kitartóan rohad.

Így élünk mi itt, a végeken, és csak két dolog miatt merészeltem a kültelki kínjainkkal előhozakodni. Hogy nem úgy van az, ahogyan az országos sajtó kegyeskedik a nagyközönségnek tálalni, hogy a cipót már bekapták itt, és aztán nézik tovább a saját köldöküket, benne a Tarlóssal meg Puzsérral. Hogy azért élet máshol is van, a nyóckeren kívül is, éspedig, mint kitetszik, legalább annyira küzdelmes, és még semmi nem is dőlt el.

Másrészt pedig kies kis városkánk nagyon jó lakmusz, hogyan mennének a dolgok nagyban, ha mennének. Így. A végsőkig való ellenállással, mert ezek a hatalomról jószerivel le nem mondanak. Ilyen hát a szombathelyi forradalom állaga, és arra int szerte az országban mindenkit, hogy az élet nem habostorta, mint az tudvalévő, a medve nem játék, és a Fidesz nem párt, hanem a romlás maga, amit rohadt nehéz megállítani.

Fél krumpli

Az egyik áruházláncnál Magyarországon, ebben az időben, amikor élünk, és ezen a helyen, tehát itt és most darabra lehet venni a krumplit, mert kilóra már annyira sokba kerül. Egy szem krumpliért kilencven (90) forintot, a sárga fajtáért hetvenhatot (76) kérnek. Ezen a ponton pedig sutba dobhatjuk a KSH sajátos infláció-számítását, legyinthetünk a nyugdíjak emelésének mértékére, elmerenghetünk Pártunk és Kormányunk permanens győzelmi jelentéseiről, továbbá kialakíthatjuk viszonyulásunkat a világhoz.

A választék pedig a kétségbe esés, a parttalan düh és a riasztó röhögés. Ha mindahányra van késztetésünk, akkor egy színdarab részesei lehetünk, középfajú színműé, Csehov, Wedekind vagy Beckett stílusában, mert életünk az abszurd medrében folydogál csendes félmosollyal az őrület határán. A fideszcsürhe viszont nemzeti tragédiákban él, Trianon és Mohács delejében, és annyira nincs affinitása emiatt az egyén gondjaira, hogy le is szarja azokat. Ezért mondom mindig, hogy esztétikai gondjaim – is – vannak a rezsimmel és kitenyésztett egyedeivel egyaránt, s mint kitetszik, ezek is súlyosak bírnak lenni.

“Milyen leleményes is ez a mi népünk”. – mondta Virág elvtárs A Tanúban – mint emlékezhetünk -, midőn hajában sült krumplit majszolgatott a kicsinyekkel, majd a fogdmegek szétlőtték a konyhát egészen szelíden, mint korabeli TEK. Az a sült krumpli a szegénység szimbóluma volt, amit akkor ettek, amikor Dezsőnek meg kellett halnia, viszont a belőle készült disznóságokat a hatalom emberei petróleummal locsolták le, Pelikánnal pedig az történt, ami. Sajátos fejlődésként a NER szegényei nem Dezsőt ölik meg, hanem “A” krumplit, miután hazahozták a boltból és őrizgették sokáig.

Amikor már készülnek összeesni az éhségtől, akkor a családfő kijelenti: – Nincs mit tenni, meg kell főzni “A” krumplit. – Nevet is adhatunk a krumplinak a színműben, legyen mondjuk Rózsi, így jobban kirajzolódik a groteszk, amikor Rózsinak meg kell halnia. Volt anyám nagybátyjának egy felesége, bizonyos Ili néni, aki képes volt egy tojásból rántottát és levestésztát is készíteni, ajánlom ötletteli népünk figyelmébe Ili néni módszerét a túlélésre. Igaz, ő akkora volt, mint egy sovány veréb, így módszertana nem biztos, hogy célravezető, nem mindenki éri be napi száz kalóriával ugyanis.

Ugyanakkor “A” krumpli egyik feléből lehet pürét, a másikból pedig levest főzni karakánul, hogy boldog legyen Kádár népe – a krumplileves legyen krumplileves, ugye -, de ez az idő, mint látszik, végleg elveszett. Hogy megmutassam, mekkora egy séf vagyok, elmesélem, hogy azt is tudom, a levesbe zöldség is kell, ilyesmit venni manapság viszont képtelenség, mert aranyáron mérik. Nem piaci körképet vagy szakácskönyvet írok ugyanakkor, hanem vádiratot, ezért jut eszembe, ilyen helyzetben milyen iszonytató nagy kincs az a zsák krumpli, amit a Fidesz kampányokban osztogat, ami most is van épp. Mindjárt megjelenik Rétvári a neccel, benne a szavazatcsalogató, elérhetetlen ínyencséggel.

Ennek elterjedését kies hazánkban a XVII. században ugyanakkor a kalapos király, II. József adókedvezményekkel könnyítette, miután Pizzaro az őslakosok kiirtása után behozta azt Európába. Ebből is látszik, hogy a krumpli nagy idők tanúja, amely idők most kezdenek kiteljesedni, midőn a zöldség olyan unikum lesz a magyar konyhákon, mint kábé négyszáz éve. Ezt fejlődésnek bajos volna nevezni, s miután nincs kedvem dolgozatot írni a mezőgazdaság antalli szétveréséről és mostani áldatlan helyzetéről, marad tehát az ábrándozás.

Főleg, ha a félóránkénti jobban teljesít hirdetésekre gondol az ember, akkor, jutnak eszébe újólag Virág elvtárs aranyat érő szavai: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén.” – Ez máma is nagyon ott van, viszont, ami megmagyarázhatatlan, ki az a hülye, aki ezek után még mindig ezekre szavaz.

Ezt magyarázza meg valaki nekem, mert ezt a titkot nem bírom fölfejteni.

Nyomorultak

Amikor a második nagy háború vége felé a szövetségesek vagy az oroszok fölszabadítottak egy-egy koncentrációs tábort, a katonák jóváhagyólag félre néztek pár órára, hogy a volt megalázottak közül, akiben még volt annyi élet, azt tegyenek kínzóikkal, amit csak akarnak. Túl a bosszú és megbocsátás egészen izgató és mélységes kérdésein, ahogyan a volt rabok rázúdultak addigi fogva tartóikra, a korabeli felvételek tanúsága alapján a náciknak az elégtétel folyamán, amely egyenes út volt a halálba, olyan volt a szemük, mint a semmit sem értő patkánynak, amelyet elevenen falnak fel, és néz kifelé a kígyó szájából.

Ugyanígy a szabaddá lett városokban, amelyeket nem bombáztak vissza a középkorba, és még pislákolt bennük az élet, a kollaboránsokat, a nácik volt macáit kopaszra nyírták, és homlokukon horogkereszttel tették közszemlére a tereken és utcákon, és nekik is ilyen volt a szemük. Ezekben egészen halvány halálfélelem, csöppnyi megbánás, de leginkább az látszott, hogy nem értik az egészet, hogy történhetik ilyen velük, mert nem fogták fel az addig elkövetett bűneiket, vagy, ha igen, bocsánatosnak vagy egyenesen szükségszerűnek tartották, az elszenvedett inzultust pedig igazságtalannak.

Ilyesmik jutottak először az eszembe, amikor Szombathely lerongyolt városa tegnapi közgyűlésének elejét nézegettem, amely bejelentetten arra szolgált, hogy a várost felszabadítsák a Fidesz-es rabigából. Ez meg is történt, viszont az egész pörformansz nem volt tanulságok nélkül való, és nem szerzett felhőtlen örömöt egyáltalán. De nem azért, mert olyan kényes lenne az ízlésem, hanem, mert túl sokat tapasztaltam már ahhoz, hogy csűrdöngölőst járjak olyan események miatt, amely szereplői azt hiszik, hogy történelmet írtak, holott csupán lapoztak egyet a kifestőkönyvben. Nem a felszabadítók voltak a hatalmat átvevők ugyanis, hanem a szabadjára engedett foglyok.

Én könnyen vagyok az ítéletemmel. Nekem az az oldal, amelyik most erőt demonstrált, hatalma ormain sem adott semmit, amit emezek elvehettek volna, és koncot sem várok a szerepcserétől. Holott persze, hogy ezek győzelme éltetett mégis, ezért tevékenykedtem, írok végtelen évek óta, s majd ezután is. A két oldal között számomra csupán esztétikai és etikai különbség van, bár ez sem semmi, ha meggondoljuk, hogy megkezdődhet az az idő, amelyben a szimbólumok szintjén persze, de nem írják elő, hogy mikor járhat az ember WC-re, és jelen helyzetünkben a szabadságnak ezt a fokát is nagyon meg kell becsülni. Ennyi történt Szombathelyen, nem több, de azért slágvortokban mondok ezt-azt a muriról.

Mint az ismeretes, egy kis csetepaté után az eddigi ellenzék megszerezte a többséget a közgyűlésben, és a demokrácia egyelőre meglévő játékszabályai szerint az egy szavazatnyi fórjával pedig azt csinál, amit csak akar. És sokat akar, a mindent értelemszerűen és nagyon helyesen. Az történt a közgyűlésben, hogy az ellenzék frissen megszerzett öntudatával átszabta a napirendet, bejelentette, hogy mit óhajt megszavazni, mit nem, és egy lassan araszoló úthenger összes öntudatával elkezdte a földbe taposni a Fidesz-es bohócokat, akiknek ekkor kezdett el csillogni a szemében a fölzabált patkány riadalma.

Akkora volt a csodálkozás, hogy a polgármester két órás szünetet rendelt el hirtelen, sorokat rendezni, és riasztani városunk gauleiterét, aki nem más, mint a gukkeros volt honvédelmi miniszter, eddig élet és halál ura a tartományban, Viktorunk kinyújtott karja. A szünet után elsőként az átállt alpolgármester – akinek az új többség köszönhető – fölmentését akadályozták meg a forradalmárok. Ekkor eldőlt minden, hogy ott és akkor megtörtént a trónfosztás, polgármesterünk is nyugtázta a dolgot azzal, hogy annyit böfögött, a várost a bevándorláspártiak kezébe taszították, amitől hányingere lett az embernek, és ez a különös érzés az egész előadás alatt meg is maradt.

Ám teljesen érthető módon, mint amikor a vádlottra kimondják a halálos ítéletet, s ettől megnyugszik, a Fidesz-es fiúk szeméből eltűnt ekkor a riadalom, öntudatra ébredtek, és újólag igazolták, hogy mért kell őket elküldeni a francba. Innentől a forradalmárok szivárvány koalíció és bevándorláspárti többség volt a szavaikban, csillogtatták a fenenagy önérzetüket, erkölcsi magaslataikat, amitől az embernek felfordult a gyomra, a szivárványosok viszont csak röhögtek, ami lehet, hogy stratégiailag helyes, de taktikailag nem tűnt annak. Viszont a már felfestett úthenger ekkor megkezdte kíméletlen útját, és tiport le minden narancsot, hogy csak úgy fröcsögött.

A szivárványosok SZMSZ-t módosítottak, szabad információáramlást írtak elő, megtiltották a köztisztviselők és az önkormányzati cégek vezetőinek a politikai állásfoglalás kinyilvánítását. Voltaképp kipucolták a ganajt a szombathelyi közéletből, miközben a Fidesz-es fiúk egymást fényezték, elkezdték faragni a polgármester szobrát, ÁVH-t és jeges hajnalon kis kullóval menekülést vizionáltak, meg politikai leszámolást emlegettek. Az is volt. Az új többség nem reagált a mocskokra, olyannyira nem, hogy már szinte könyörögtek nekik, vitatkozzanak, de nem tették, csak kérlelhetetlenül szavaztak meg mindent, amit elhatároztak. Egy jeges tekintetű bérgyilkos öntudatával a Fidesz azt kapta, amit eddig ő tett.

Háborúban így kell ennek lenni, elfoglalni a hídfőállásokat, amelynek a legfontosabb eleme, hogy hatalmuk hatodik órájában azonmód rúgták ki a helyi tv igazgatóját. Ezekkel pedig, amit gyorsan-gyorsan elintéztek, úgy összességében az őszi választásoknak ágyaztak meg, maguk felé billentve a sajtó nyelvét, amiből kitűnt, ezek sem különbek, csak épp az inga a másik oldalára lengett ki. Az ember a Fidesz-es fiúkat nem gyűlölte. Érzelem, ha volt benne, a kártevőtől való ösztönös irtózás, emberi megjelenésében az ennek megfelelő megvetés volt és maradt is. Ám jó azt látni, amikor a nagyképű pökhendiséget pofán rúgják, mert az ember esendő és van benne igazságérzet.

Főleg akkor jó ezt nézni, amikor a gauleiter délután lóhalálában tényleg megérkezett, és tehetetlen volt, mert odalett a hatalma. Csak a péppé vert seregét nézhette, és kínjában ő is bevándorláspártizott, ami már oly mértékig unalmas, hogy kár is emlegetni. Ezeknél bárki, még a juhász kutyája is jobb, megkövetve persze a juhászt és a négylábút is. Nem egyebek így a fiúk, hatalmuktól megfosztva, mint szerencsétlen, vergődő nyomorultak, akiknek azonban fene nagy az öntudatuk, de idővel az is lelohad majd, így bukott meg a Fidesz Szombathelyen végleg, vagy csak átmenetileg. Elég jó móka volt, de katarzis nélkül, mert az egész cirkusz alatt a legkevesebb szó most is a választópolgárról esett. Így ma hajnalban azt konstatáltam, itt szeles, felhős az idő, amitől hasogat a derekam.

Megneveznek minket

“Ha valaki Magyarországot támadja, azt nevén fogjuk nevezni.” – Ezt mondta Hollik István fideszember, a csürhe egyik jelentéktelen figurája. És, bár fogalma sincs róla, mert setét, mint a tajtékos éjszaka, ezzel a dumával elnácult, elkommunistásodott, vagy a kettő sajátos elegye. Nem tudni, mi ő, milyen szerencsétlen teremtménye a jóistennek, ilyen iszap leginkább, ami bugyborékol. Az, meggondolva, akibe a pártközpontban beletöltötték a masszát, és most pöfög.

Egyébiránt az Echo Tv “Őszintén” című műsorában hirdette meg a kirekesztést, megjelölést, s emiatt, hogy ez a tévé ilyen című műsorral, sőt, a prostisrácok általi beszámolással tálalja a manust almával a szájában, így együtt kínosan komolytalanná teszi az egészet. Ámde valamit csak fölvillant Hollik elvtárs mérhetetlen sötétségéből, aki úgy fenyeget, hogy azt sem tudja, mit beszél, és ettől fémes ízt érez az ember a szájában. De majd én tovább gondolom helyette a szavai értelmét.

Elsőként egyébként Dub hadnagy ugrik be Hollik elvtársról, aki a frontra menet azzal riogatta Svejket, hogy majd megismeri őt a rossz oldaláról is, másodjára pedig Goebbels elvtárs, aki Nürnbergen a pártgyűlésen nevezte néven a zsidókat, mint az ország és a német nép ellenségeit. Valljuk meg, ez a két kép így együtt a groteszk és az abszurd képzetét kelti az emberben, a sírva nevetés ellentmondásait, csak momentán cserepes a szám és méla a kedvem, ezért nincs érkezésem egyikhez sem.

Azt nem mondta Hollik elvtárs, hogyan leszünk megnevezve, esetleg Proust módján, aki elindította, hogy helynevek, a név, és kimondta a varázsigét, miszerint Combray. Vagy csak úgy zakatolósan leszünk megbillogozva, hogy Kovács István, esetleg csoportosan, hogy a malomtulajdonos kulákok. Hogy elrebegik suttogva a nevünket mágiát alkalmazva, s hitük szerint így kerítve hatalmukba a lelkünket, vagy csak egy kitűzőt kapunk, sárgát, csinosat, hogy őt lődd a Dunába.

Mindmegannyi megválaszolatlan kérdés. De közelebb visz a megfejtéshez, ha azt is elmesélem, hogy ez a Hollik nagy és sűrű nyelvcsapásokkal jelentette ki, az ő szülei mélyen vallásosak és antikommunisták voltak. Ez azért érdekes, mert valaki azért szólhatna neki, ez itt a XXI. század, és nem Horthy keretlegény csapatába nyújtott be motivációs levelet – ahol az ilyen kritériumok előírások voltak -, hanem a nép egyszerű gyermekeit, meg a tartótisztjét akarja meggyőzni, hogy megérdemli a velőscsontot.

Nem tisztázott egyébként, hogyan lehet támadni Magyarországot, szóval, tettel vagy pediglen hallgatással is, hogy mi minősül egyáltalán támadásnak. Azt tudjuk, ha én azt mondom, Orbán lop, akkor már hazaáruló sorosbérenc vagyok, a nép ellensége, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Hogy ezen kívül mivel lehet még támadni Mária országát, az is érdekelne engemet fölöttébb, nehogy bűnbe essek. Sőt, még Magyarország fogalma sem tisztázott egészen.

Hol kezdődik és hol a vége? Nemesmedves-Záhony a viszonylat, vagy Oberpullendorf-Csíkszereda, netalán egyenesen Borneótól a Szíriuszig nyújtózik, kitöltve az Univerzumot, ez sem mindegy egyáltalán. És, hogy kik lakhatják kies tájait, az is egy rejtély, mert a fideszcsürhe azt is mondta: “Magyarország nem mindenkié.” – Oké, de akkor kié lehet? Aki meg lesz nevezve, azé nem, aki pedig kijelöli őket, mint korcsokat, azoké csakis. Tehát az övék kizárólagosan.

A hajléktalanokat így kergetik el a padokról, a nem közülük valókat pedig az országból óhajtanák, ha tehetnék. Ezt jelenti Hollik elvtárs vallomása, valamint azt is, hogy a kampány kicsúcsosodott, a harc fokozódik, mert Márki-Zaynak is ezt üzenték: “A közeledő választások tétje, hogy Magyarország mindenkié, vagy csak a magyaroké lesz.” – Világos a sötétség, s ha már Goebbels elvtárs az elején eszembe ötlött, hallgassunk még tőle csinos gondolatokat:

“Az életünkért folytatott küzdelem közeledik a csúcsponthoz. Az nemcsak a német nemzet szabadságáért és biztonságáért folyó küzdelem, hanem óriási birkózás Európa jövő sorsáért, sőt az egész civilizált Nyugat sorsáért. Nagyon téved az ellenség, ha azt hiszi, hogy elveszítjük bátorságunkat, ha néhány ütést kell elszenvednünk. Ezek a csapások csak riadójel számunkra a totális háborúra.” – Ezt mondta a kacskalábú 1943-ban, s, ha a német nemzetet magyarra cseréljük ebben a szövegben, rájövünk, hogy Orbán sem mondhatta volna szebben.

És itt élünk, emberek. Gondoljatok bele, hogy már megint itt vagyunk.

Éjszakai állatok

Vagy Isten teremtette őket így, vagy Darwin hatott oda, programozta be őket ekként, mindegy is talán, de, mint az tudvalévő, vannak állatok, akik éjszaka aktívak. Ekkor táplálkoznak, szaporodnak, járnak bulizni és ijesztgetni a többieket, pedig nincs is mindig Halloween. Nappal az ilyenekkel semmire sem lehet menni, háziállatnak se jók, egyáltalán, más dimenzióban élnek, más számukra a világ, mint akik a napsütés császárai, és a nagy világosságban állnak oda az ellenség elé, hogy mondd még egyszer, te szemét, és letépem a fejed. Ilyenek.

Aki éjszaka nagylegény, az azért az most, mert régebben csak így tudott életben maradni. Például az összes emlősök elődje, aki nem volt egyéb, mint dinoszaurusz eledel, éjszaka és a föld alatt élt, hogy el ne tapodja őtet egy T. rex, közben elveszítette a színlátását, és örült, hogy luk van a seggén. Amikor pedig a királyt fejbe találta egy aszteroida, egyből előjött a napvilágra, ott ugrált a hulla előtt, belerúgott, és mondogatta neki, na, ki a faszagyerek, ki is? Ekkor születtek meg a hullagyalázók, és kezdődött el az ember evolúciója. Nem indok nélküli tehát, hogy fals irányba indult, és sokan oda is érkeztek.

Mintegy hatvanmillió éve szabad a gazda, a dinók nélküli világban mindenki úgy haligalizik, ahogyan akar, és mégis voltak olyanok, akik úgy döntöttek, az éjszaka császárai lesznek. Mint például a fülesmakik is, akik cukipofák, bazi nagy szemük és fülük van, éjszaka telezabálják magukat rovarral meg hernyóval, nappal pedig olyan bávatagok, mint Deutsch Tamás poros orral és füves szájjal. Használhatatlanok, mint a Fidesz hülyéje is, csak a fülesmakik nem twittereznek, és nem akarják megmondani, hogyan éljünk. Egyáltalán, a fülesmaki sokkal értelmesebb és hasznosabb organizmus akármely párttitkárnál.

Vagy vegyük a denevért, ugye, aki a horrort hordozza magában, pedig csak pár fajuk vérszívó. A többség beéri tücskökkel, bogarakkal, és olyan is akad köztük, aki kizárólag gyümölcsön él. Egy vegetáriánus mintapéldány, aztán sikongva fut előle mindenki, amerre lát, mert az élet nem igazságos egyáltalán. Meg azért is, mert az ember csupasz, trópusi és nappali állatfajta, aki éjjel bávatag, és retteg a sötétben. Leginkább ezért találta ki magának Istent, de ez ügyben további szíves információkért tessenek Füst Milánhoz fordulni (Ez mind én voltam egykor).

Az ember éjszaka úgy nagy általánosságban alszik, ezen kívül vagy iszik, vagy dolgozik. Mindkét tevékenység idegen a természetétől, amit az is mutat, ha nem a futószalag mellett áll, vagy a kocsma pultját támasztja, akkor mindent félelmetesnek érzékel, s valljuk meg, oka is van rá. Szemben a denevérrel, aki csak a cirpelést füleli, az ember éjszaka hajlamos arra, hogy tilosban járjon, megcsalja a feleségét, megölje annak szeretőjét vagy bankokat raboljon ki. Ilyeneket tesz az ember az éj leple alatt, ha meg fideszes, akkor más ocsmányságokat is sunyiban.

Ha Origo az ember, akkor az éji homályban tesz közzé helyreigazításokat, mint most is. A Juhász Péterről szóló hazugságait kellett bíróságilag bevallani, amit pontosan 23:21-kor meg is tett, de, mire elütötte az éjfélt, már nem is volt látható. Az origós ember is éjszakai állatfajta tehát, mint a bankrabló vagy a gyilkos, sunyiban jár. De, míg egy denevérnek vagy makinak elnézi az ember, hogy éjszaka tevékenykedjen, ezeknek nehezen. S mégis az a sajátos helyzet állt elő, hogy, míg mondjuk a denevértől sikítozik és undorodik Ádám kései utódja, ezek az origók állítólag morálisan felsőbbrendűek.

Szép kilátások, ha az amúgy is elfuserált emberi faj erkölcsi evolúciója afelé halad, hogy hazudik, ennek következményeit nem vállalja, és fél az emberek szemébe nézni. Bár a fideszcsürhe, az ilyen, mert egyre inkább éjszaka tevékenykedik. Ekkor visz el szobrokat vagy állít helyettük másikat, éjjel irtja a fákat, és még pirkadat előtt szállítja dutyiba a neki nem tetsző fajtársait. Tehát meg kell követnem a makikat és denevéreket, hogy velük találtam meg az alkalmat a fideszcsürhe állatfajként való bemutatására. A csótánnyal kellett volna példálóznom. Ez is ilyen fideszes, de, ami a baj, annyira sikeres, hogy a dinók előtt is itt volt, és még ki tudja, meddig marad. Szép kilátások, mondhatni.