Kategória: árpád fejedelem

Árpád apánk hajója

„Megrongálták Sydney-ben James Cook brit felfedező szobrát – Kolumbusz és Churchill után nem meglepő. Mikor jön Árpád fejedelem?” Mindezzel így együtt a 888.hu örvendeztette meg a publikumot, s bár reménytelenül esik, engemet is. Az ember csettintene ilyen mérhetetlen gazdagságú asszociatív készségen, de ez már azon is túlmegy, a szürrealitás világába, amikor totálisan oda nem illő, egymáshoz egyáltalán nem passzoló elemekből gyártjuk le a képet, amely ebben az esetben nem tudható, mi akart lenni.

Egybe óhajtotta szuszmakolni a szerző a baloldali hordák veszedelmét a sámánok igazságával Szűz Máriába ojtva, amiben benne van Soros, mint Hadházy rézfaszú baglya, Matolcsy pöttyös segge, kipcsak vérünk és a kilátástalan szervilis hülyeség. A világban most szerte az történik, hogy a rasszizmus elleni tiltakozás okán ébrednek új öntudatra a népek, és immár fölbugyognak bennük több évszázados vagy fél évezredes sérelmek, hogy például Kolumbusz, amellett, hogy azt sem tudta, merre jár, még csak angyal sem volt, hanem, ha úgy vesszük, migráncs, valamint gyilkos.

Ő, és az utána özönlő hasonszőrű horda megerőszakolta a jámbor helyi lakosságot, kiirtotta őket Krisztus nevében és az egyház dicsőségére, kirabolta őket, valamint más cuki kurvaságok. Így hát, lerántva róla az ötórai teák és az óvodai játszóházak rózsaszín ruhácskáját, tisztesség ne essék szólván, egy vadállat volt mintegy, így okkal lehet olyan, akinek fájhat a szobra, ha döntögetni ezért nem is komilfó. De ebből, és abból, hogy Ausztráliában meg James Cookot nem kedvelik szoborilag, mert ott is vannak történetek, Árpádhoz eljutni, az már kunszt.

Ha jól értem a 888 rettegését, akkor a sorosista hordák le fogják dönteni Árpád apánk szobrát Ausztráliában, tehát egy pokol lehet ezeknek a fejében, és a tűz benne konokon lobog. Nemcsak merész a párhuzam, hanem idióta is, ahogyan sugallni óhajtja a nem létező összefüggést az ausztrál lázadó, Gyurcsány, Soros és Brüsszel között, nem leszünk gyarmat, és hasonló nemzeti bölcsességek, ami mutatja, hogy tényleg elment az eszük, vagy soha nem is volt, illetve nagyon is. A bávatagnak úgyis az jön le, hogy bántják megint a kedves vezetőt.

Viszont az a művészi párhuzam, ami kialakult itt a palettán, azt sejteti, azt szuggerálja belénk mintegy, hogy Árpád apánk is nagy felfedező volt, áthajózott Vereckén, neki is pöttyös volt a kipcsak segge, hogy Bödőcs jut az eszembe: „Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus…” – valami ilyesmi van a levegőben, meg a dombok alatt.

A legjobb pedig az egészben, hogy az összes ilyen eszement akar lenni. Mert bár úgy tűnhetik, nem tartozik ide, mégis, dehogynem, hogy amikor tegnap Németh Szilárd szervilis kovászos uborkázásáról elmélkedtem, mint rendszertani jellemző, mára Rácz Zsófia, a diploma nélküli helyettes államtitkár is beszállt a buliba. Ő is uborkát gyárt, hogy meghálálja a kinevezését. És ezek így együtt a 888-al vonyítják, hogy Ausztráliában a gyurcsányisták meggyalázzák Árpád apánk szobrát, és, ami a legszebb, nagyon sokan hisznek is nekik.

Tegnap egyébként és ugyanis majdnem válságba estem, bár lehet, benne is vagyok, mert munkából kifolyólag nagy töménységben találkoztam az átlagolvasó nívójával, ami olyan elkeseredésre adott okot, hogy gondoltam, Kázmér, inkább söpörj utcát, ganajozz, mert minden hiába. És máma is látom, így van ez, elég csak a kolumbuszos Árpádra nézni a sorosista hordák fenyegetésében. Ilyenkor az embernek elmegy a kedve az élettől, és nekilát szívszaggató zenéket hallgatni a jutubon, szíja a cigarettát, miközben hosszan néz ki a függönyszerű esőbe.

Kampec dolores LII. – Divertissement

Jointot ugyan nem kapott, de hurkás, poros haja még mindig csapott vállait verdeste, így tért vissza a színpadra Béla a fröccsök urának tátott szájától kísérve, aki megadta magát sorsának, mert végre megértette, hogy ennek soha nem lesz vége, meg persze nem is akarta igazán. Most is, ahogyan barátja lekászálódott a fáról madárszarosan, szivárványszín sapkával a fején, mint valami jamaicai tánczenekar, látta, hogy mindez azért történt, mert a Nap, akár valami nyúlós massza csorgott alá az égből, átugorva négymilliárd évet, egycsapásra elérve csillaglétének végóráit, amikor majd okoskodó asztrofizikusok jövendölései szerint fölzabálja a Föld nevű bolygót, és benne ezt az országot, ezt a falut és ezt a kocsmát is, teljesen értelmetlenné téve azt a szót, hogy örökké.

Béla is tudta, hogy Isten már nagyon régen meghalt, ezért tartotta álságosnak a bádogbános fondorkodásait, aki a duplagyűrűsöket úgy vágta át, mint valami rossz csaló a vurstliban, kiszívta a lelküket, hogy egy főnéni sátáni hatalmával eszközöljön csoportos lobotómiát, így lökve őket a debilitás mélységes bugyraiba, elvéve szemük csillogását, lekaszabolva testük valaha volt gerjedelmeit, ágas-bogas göcsörtté téve imába fulladt ujjaikat és mennyországot hazudva, amely némely neurológusok szerint nem egyéb, mint poszt mortem hallucinogén állapot, amikor testük már elkezdett párologni, hogy egy bűzös hajnalt követően ne maradjon belőle egyéb, mint szén meg vas, és mindenféle atomok, amelyek pár milliárd éve valamely csillagban keletkeztek az űr végtelen mélyén.

Innen látszott, hogy ez hazugság csupán, s ha az ember őszinte akart lenni, fel kellett tennie a kérdést, hogy mi igaz egyáltalán, hogy Béla, a kocsmáros, a duplagyűrűsök és a traktoristák nem csak árnyképek-e egy barlang falán, és amikor idáig jutottak, s egyszerre mindketten, Béla is, meg a fröccsök ura is, mint valami elfuserált ikrek, a rasztahajú újra bizonyságot tett arról, hogy ő nem erre a világra való, mert ősz barkója nőtt, bongyor, fehér haja lett, és valami eszelős fényekkel a szemében mély hangon így szólt: – Die Welt ist meine Vorstellung. -, majd marhabélszínt követelt, és arra a kérdésre, ki a jóisten most éppen ő, már Béla hangján felelt: – Viktor Eremita. -, és bár a kocsmáros marhával nem tudott szolgálni, arra mégis rájött, hogy Béla eltévedt az időben és a térben, ahol poros filozófusok eszméit keveri össze, de jól volt ez így.

Jól volt, mert azt mutatta, hogy Béla alakváltozásai, meg, hogy a kocsma az ő aurájától úgy viselkedik, mint egy gumiszoba, mindez azt jelezte, hogy bár odakint felváltva tombolt a hóvihar meg a szaharai forróság, és a vizesvödörbe a hőguta elől fejest ugráló rigók a másik pillanatban a jégen törték ki a nyakukat csőrükben tavaszi cseresznyével, szóval, hogy az idő így megbolondult, az nem egyéb, mint Béla nyüszítő menekülése az elől a valóság elől, amelybe beleszületett valami furcsa véletlen folytán, mert az anyja nem bírt a vérével. És a fröccsök ura rájött végre, hogy az egész mese csak Béla végtelen nyüszögése, mert a körmeivel a valóságot kapargatja csupán kitartóan, hogy mögötte valami értelmet találjon, de minden próbálkozása után csalódnia kellett.

És ez volt az a pillanat is, amikor a kocsmáros maga vált főnénivé és marha nagy indiánná egyszerre, és úgy vette el Béla kínokat okozó tudatát, hogy egy másik szinten, mintegy sub specie aeternitatis adja vissza neki, hogy barátja el tudja viselni a házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat. Ezzel a bűnös és megváltó szándékkal kevert a borba vodkát és unikumot, és, amikor ez a massza olyan lett, mint valami habzó cokezero, ünnepélyes arccal barátja elé csúsztatta, kijelentve, ez jobb, mint a joint. És Béla, aki már egy partra vetett hal minden haláltusájával vágyakozott a feledésre, egy hörpintésre küldte magába, s miután az okádás nemes időtöltését későbbi korokba nyelte vissza, érezte, ahogyan a gyomrát elönti a forróság, agyát pedig a hulló falevelek ringása.

A cselvető egyetlen dologgal nem számolt, pedig tudhatta volna, hogy Béla tudatában ilyenkor olyan erők szabadulnak fel, amelyeket nem lehet kordában tartani, akkora energiák, amelyek legyőzik a gravitációt, féreglyukakat fakasztanak a falon, ezekben pedig Béla úgy száguldozik oda-vissza térben és időben, mint valami pattogó biliárdgolyó, s hogy némely hajlatokban feltűnik szerencsétlen Albert, aki zokogva követeli a receptet és reménytelenül, mert ő az értelemmel akarja megoldani azt, amit csak a szívével tehet az ember. Így szabadította magára a kocsmáros a veszedelmet beláthatatlan véggel, és eldöntötte, hogy beszerez valami mariskát, mert attól Béla agya nem formaegyezik majd, hanem jámboran vigyorogva diskurál a mókusokkal.

De addig munka volt, nem is akármilyen. Ahogyan a bűnös kotyvalék egyre inkább hatalmába kerítette Béla neuronjait, annál inkább rezgett a világ, mint valami kőkorszaki űrhajó visszaszámlálás közben, és amikor már azt lehetett volna hinni, mindent elnyel a föld, a kocsma ropogni kezdett, elemelkedett, akár egy túltöltött léggömb, s amikor elérte az első cumulusokat, az idő ott visított mellette, dínók röpködtek és Árpád népe, tatárok és törökök, bombák meg őszirózsák, gázkamrák és akasztófák, és amikor az első kék plakát is odairamlott az ablak elé, akkor egy lift kattanásával állott meg az ivó, de már a sztratoszféra magasában.

Így látták meg ők ketten a Hold sötét oldalát, s miközben odakint az angyalok kara mint szakadt Roger Waters adta elő, hogy Welcome my son, welcome to the machine, rájuk szakadt a kilátástalan reménytelenség, mert alant bokrétát ült egy tábor, talpaik egymásra léptek, és, amikor a fröccsök urának koktélja erőtlenedett, iszonytató zuhanással indultak vissza az anyaföld és a valóság felé mindenféle szekundumnégyzetekkel, rántott húsok meg moslékok szagát érezték, majd a kocsma csörömpölve landolt, megállt, s amikor falai kifelé eldőltek, mint egy részeg lámpagyújtogató, ott állt egy kupacban az egész díszes kompánia, hányva magára a keresztet, a bádogbánostól az öntudatos traktoristákig, és látszott, hogy ez másféle faj, mert fejükön másképp tapad a haj. – Ej, a kurva életbe – Így sóhajtott Béla, és megindult vissza a cseresznyefa csúcsára, mert látta, hogy máshol már nincs menedék.