Kampec dolores LII. – Divertissement

Jointot ugyan nem kapott, de hurkás, poros haja még mindig csapott vállait verdeste, így tért vissza a színpadra Béla a fröccsök urának tátott szájától kísérve, aki megadta magát sorsának, mert végre megértette, hogy ennek soha nem lesz vége, meg persze nem is akarta igazán. Most is, ahogyan barátja lekászálódott a fáról madárszarosan, szivárványszín sapkával a fején, mint valami jamaicai tánczenekar, látta, hogy mindez azért történt, mert a Nap, akár valami nyúlós massza csorgott alá az égből, átugorva négymilliárd évet, egycsapásra elérve csillaglétének végóráit, amikor majd okoskodó asztrofizikusok jövendölései szerint fölzabálja a Föld nevű bolygót, és benne ezt az országot, ezt a falut és ezt a kocsmát is, teljesen értelmetlenné téve azt a szót, hogy örökké.

Béla is tudta, hogy Isten már nagyon régen meghalt, ezért tartotta álságosnak a bádogbános fondorkodásait, aki a duplagyűrűsöket úgy vágta át, mint valami rossz csaló a vurstliban, kiszívta a lelküket, hogy egy főnéni sátáni hatalmával eszközöljön csoportos lobotómiát, így lökve őket a debilitás mélységes bugyraiba, elvéve szemük csillogását, lekaszabolva testük valaha volt gerjedelmeit, ágas-bogas göcsörtté téve imába fulladt ujjaikat és mennyországot hazudva, amely némely neurológusok szerint nem egyéb, mint poszt mortem hallucinogén állapot, amikor testük már elkezdett párologni, hogy egy bűzös hajnalt követően ne maradjon belőle egyéb, mint szén meg vas, és mindenféle atomok, amelyek pár milliárd éve valamely csillagban keletkeztek az űr végtelen mélyén.

Innen látszott, hogy ez hazugság csupán, s ha az ember őszinte akart lenni, fel kellett tennie a kérdést, hogy mi igaz egyáltalán, hogy Béla, a kocsmáros, a duplagyűrűsök és a traktoristák nem csak árnyképek-e egy barlang falán, és amikor idáig jutottak, s egyszerre mindketten, Béla is, meg a fröccsök ura is, mint valami elfuserált ikrek, a rasztahajú újra bizonyságot tett arról, hogy ő nem erre a világra való, mert ősz barkója nőtt, bongyor, fehér haja lett, és valami eszelős fényekkel a szemében mély hangon így szólt: – Die Welt ist meine Vorstellung. -, majd marhabélszínt követelt, és arra a kérdésre, ki a jóisten most éppen ő, már Béla hangján felelt: – Viktor Eremita. -, és bár a kocsmáros marhával nem tudott szolgálni, arra mégis rájött, hogy Béla eltévedt az időben és a térben, ahol poros filozófusok eszméit keveri össze, de jól volt ez így.

Jól volt, mert azt mutatta, hogy Béla alakváltozásai, meg, hogy a kocsma az ő aurájától úgy viselkedik, mint egy gumiszoba, mindez azt jelezte, hogy bár odakint felváltva tombolt a hóvihar meg a szaharai forróság, és a vizesvödörbe a hőguta elől fejest ugráló rigók a másik pillanatban a jégen törték ki a nyakukat csőrükben tavaszi cseresznyével, szóval, hogy az idő így megbolondult, az nem egyéb, mint Béla nyüszítő menekülése az elől a valóság elől, amelybe beleszületett valami furcsa véletlen folytán, mert az anyja nem bírt a vérével. És a fröccsök ura rájött végre, hogy az egész mese csak Béla végtelen nyüszögése, mert a körmeivel a valóságot kapargatja csupán kitartóan, hogy mögötte valami értelmet találjon, de minden próbálkozása után csalódnia kellett.

És ez volt az a pillanat is, amikor a kocsmáros maga vált főnénivé és marha nagy indiánná egyszerre, és úgy vette el Béla kínokat okozó tudatát, hogy egy másik szinten, mintegy sub specie aeternitatis adja vissza neki, hogy barátja el tudja viselni a házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat. Ezzel a bűnös és megváltó szándékkal kevert a borba vodkát és unikumot, és, amikor ez a massza olyan lett, mint valami habzó cokezero, ünnepélyes arccal barátja elé csúsztatta, kijelentve, ez jobb, mint a joint. És Béla, aki már egy partra vetett hal minden haláltusájával vágyakozott a feledésre, egy hörpintésre küldte magába, s miután az okádás nemes időtöltését későbbi korokba nyelte vissza, érezte, ahogyan a gyomrát elönti a forróság, agyát pedig a hulló falevelek ringása.

A cselvető egyetlen dologgal nem számolt, pedig tudhatta volna, hogy Béla tudatában ilyenkor olyan erők szabadulnak fel, amelyeket nem lehet kordában tartani, akkora energiák, amelyek legyőzik a gravitációt, féreglyukakat fakasztanak a falon, ezekben pedig Béla úgy száguldozik oda-vissza térben és időben, mint valami pattogó biliárdgolyó, s hogy némely hajlatokban feltűnik szerencsétlen Albert, aki zokogva követeli a receptet és reménytelenül, mert ő az értelemmel akarja megoldani azt, amit csak a szívével tehet az ember. Így szabadította magára a kocsmáros a veszedelmet beláthatatlan véggel, és eldöntötte, hogy beszerez valami mariskát, mert attól Béla agya nem formaegyezik majd, hanem jámboran vigyorogva diskurál a mókusokkal.

De addig munka volt, nem is akármilyen. Ahogyan a bűnös kotyvalék egyre inkább hatalmába kerítette Béla neuronjait, annál inkább rezgett a világ, mint valami kőkorszaki űrhajó visszaszámlálás közben, és amikor már azt lehetett volna hinni, mindent elnyel a föld, a kocsma ropogni kezdett, elemelkedett, akár egy túltöltött léggömb, s amikor elérte az első cumulusokat, az idő ott visított mellette, dínók röpködtek és Árpád népe, tatárok és törökök, bombák meg őszirózsák, gázkamrák és akasztófák, és amikor az első kék plakát is odairamlott az ablak elé, akkor egy lift kattanásával állott meg az ivó, de már a sztratoszféra magasában.

Így látták meg ők ketten a Hold sötét oldalát, s miközben odakint az angyalok kara mint szakadt Roger Waters adta elő, hogy Welcome my son, welcome to the machine, rájuk szakadt a kilátástalan reménytelenség, mert alant bokrétát ült egy tábor, talpaik egymásra léptek, és, amikor a fröccsök urának koktélja erőtlenedett, iszonytató zuhanással indultak vissza az anyaföld és a valóság felé mindenféle szekundumnégyzetekkel, rántott húsok meg moslékok szagát érezték, majd a kocsma csörömpölve landolt, megállt, s amikor falai kifelé eldőltek, mint egy részeg lámpagyújtogató, ott állt egy kupacban az egész díszes kompánia, hányva magára a keresztet, a bádogbánostól az öntudatos traktoristákig, és látszott, hogy ez másféle faj, mert fejükön másképp tapad a haj. – Ej, a kurva életbe – Így sóhajtott Béla, és megindult vissza a cseresznyefa csúcsára, mert látta, hogy máshol már nincs menedék.

Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.