Benedek bácsi már régóta nem volt a nők bálványa, és magunk közt szólván nem is akart az lenni. Elvolt ő magában, vénségére élvezve azt a szabadságot, amire ugyan fiatalabb korában vágyott, de nem tudta, hogy létezik is, hogy nem dirigál neki senki, ide tedd ezt meg oda, hajtsd le a WC ülőkét, ne egyél zsírosat vagy ne igyál fröccsöt, és az ezekből következő tágas szabadság. Hogy az udvaron diskurálhat a rigókkal, hallgathatja a fák lehulló levelének lágy neszét, haverkodhat egy vakonddal, káromkodhat vagy fütyörészhet kedve szerint, szóval olyan az élet, mintha egy vadló volna a prérin, ha sánta is, mert azért öreg volt, ez el ne feledjük.
Most, a nyár beköszöntével történt viszont meg az, amiről azt hitte, soha nem következik be, hogy egyszer csak zavarta a világ tágassága, nem lelte a helyét a szabályok nélküli életben, s mindeme átváltozásoz elég volt bő fél év, mert októberben kezdődött minden, amikor nekilátott szelíden köhögetni a világ az aranyló lombok alatt. Benedek bácsi fázós volt kicsinyég, így, amikor hajnaltájt ködöket pipáltak már a fák, garbót öltött, hogy a nyaka kellemesen védve legyen. Garbóban volt reggel, délben és este, sőt, de ezt csak suttogva írom ide, garbóban is aludt, volt ilyen pizsama garbója neki, amely semmiben sem különbözött a nappali, köznapi vagy ünnepi garbótól.
Még a nagyanyjától hallotta a bölcsességet, miszerint a télnek nincs szép ruhája. Ennek értette az ontológiai mélységeit, de azért ügyelt arra, hogy a garbói szépek fessek legyenek, ha már muszáj viselni őket, hogy kellemesen melegítsék a torkát, a gigáját, a tarkóját, hogy így meleg kuckóból nézhesse majd a kanyargó fagyokat, süvöltő szeleket, hogy a boldogság a barátságos meleg szobában legyen. És nem vette észre, hogy ez maga az öregség, pedig az volt. Hiába szólt a jazz, meg a rock, hogy nem nótaszóra élte az életét, attól még telt az idő, csak az illúzió volt más, de ezt lehetetlen elmagyarázni, és nem is akarja senki sem, mert máma a garbóról mesélünk messzi folyományokkal.
Mert ugyanis telt-múlt az idő a langymeleg idillben, cserélődtek az örök garbók Benedek bácsi nyakán, torkán, a haja alatt, hogy még márciusban is együtt voltak, mikor is jött ez a járvány újabb szabályokkal és takarásokkal, maszkkal és sávokkal az időben, hogy mikor mit lehet és mit nem. És ez olyan volt, mintha ordibáltak volna vele, hogy hajtsa le a WC ülőkéjét, halkítsa le a zenét, a szabályok lettek a zsémbes asszony, viszont megtanult együtt lenni velük, sőt, ha jobban belegondolunk, jól is esett a gépies monotonitás, és föl sem fedezte benne az elhülyülő szolgaság veszedelmét, ami akkor tört rá váratlanul, amikor egyszer csak nagy ereje lett a Napnak.
Mert hűvös volt ez a tavasz, nem akart megérkezni soha. Még szerencse, hogy garbóban volt, mint emlékezhetünk, így nem zavarták a szeszélyességek, ha kilépett az utcára maszkban, garbóban, hogy csak a feje búbja állt ki a nagyvilágba, még jól is érezte magát. Kémnek képzelődött, mindenféle álruhás hősnek, aki indul megmenteni a királylányt, hogy aztán az zsémbeljen vele húsz év múlva, hogy hajtsa le a WC ülőkét. De ebbe a győzedelmes legkisebb fiúk soha nem gondolnak bele, hogy együtt élnek, míg meg nem halnak. És a vége felé, amikor olyanok lesznek, mint valami szétfolyó sajt, meg tudnák fojtani a párjukat, viszont élni sem bírnak nélküle.
Idáig nem jutnak el a bamba mesék, és mi is csak azért mondtuk el, hogy elébe menve keressük az értelmét annak, ami történt, tudva jól, hogy meglelni nem fogjuk soha. Mert ugyanis amikor a tavaszt átugorva ráült a nyár a vidékre, egy napra esett, hogy Benedek bácsi a garbót odahagyta, szélnek eresztette a gigáját, más hatalmasságok pedig fenséges engedélyt adtak, hogy a maszkot is el lehet feledni. Így amikor Benedek bácsi először lépett a világ színpadára e kellékek nélkül, úgy érezte magát, mint egy meztelen csiga, pucér rúdtáncosnő, sőt, úgy érezte, garbó nélkül billeg a feje, maszk nélkül pedig orkánok fújnak a szájában.
Vissza is menekült a jótékony lakásba, s valami furcsa fordítottság okán most kapkodta a levegőt, mert túl sok volt belőle, féltette a fejét, hogy leesik, annyira hiányoztak neki a kötöttségek, hogy nekilátott felhajtogatni a WC ülőkét, elmosogatott, és mindig letörölte a lábát a lakásba lépve. A rigók meglepve nézték, mi van itt, a vakond kikönyökölt a túrás tetején, igazgatta a kertészgatyáját, Benedek bácsi pedig elkezdte keresni a rendet, majdhogynem misére járt. Feledte a zenét, egyperces híradókat nézett a tévében, visszavette a garbót, élire vasalta a maszkot, és nem azért, mert kellett volna, hanem, mert rendnek kell lenni. Elkezdte rajongani a kedves vezetőt arra adva igazolást, hogy mennyi az élet. Semmi se.