Szerző: rezeda

Ceci nénnye tegnap megint gondoskodott mirólunk, mert nélküle hülyék volnánk, de nagyon. Arra intett kicsit és nagyot, götheset és még jó karban lévőt egyaránt, ha kórházba vetne a jó sorsunk manapság, mert készülünk épp megmurdelni vagy mert nincsen jobb dolgunk, csak ez a passziónk, úri kedvünk, akkor több hétre elég motyót vigyünk magunkkal. Hogy mennyi alsógatyát és zoknit, arra nézvést nem kaptunk útmutatást, mert mindenki másképp szereti, ki kicsit szarosan már, ki nem annyira, ez gusztus dolga és neveltetésé, vagy a beletörődésé, hogy már úgyis minden mindegy.

Azt azonban megtudtuk, legyen az úti törődésben taj-kártya mindenképp, hogy világos legyen, kaphatunk-e oxigént a gépből, miközben ladikozunk Kharonnal a Styxen. Azt elfelejtette megemlíteni Ceci nénnye, hogy a kisdedek mindenképp vigyék a nyunyókájukat is a nagy utazásra, hogy legyen mit szorongatni, mikor szurkálják őket tudós doktorok. Jó érezni valaki nagyanyai törődését a kegyetlen világban, amikor jönnek a ködök, mert ilyen féltő gondoskodást egy zupás őrmester sem tudna adni minékünk sem itt, sem Fokföldön sem Ázsiába’.

Nem is biztos, hogy érdemeljük ezt a szívbéli jóságot, vagy csak nem vagyunk szokva hozzá. Az iskolaőr, amikor kizárólag a lábunkat üti a gumibottal, hogy megsántuljunk, de azért okosak maradjunk, de nagyon, nem törődik vele, szaros a gatyánk vagy sem. A rendőr az utcán, midőn észrevesz éji órán osonni, és visz is el, vagy épp a kórházparancsnok, aki előtt állunk kis motyónkkal, tatyónkkal, benne a taj-kártya, és eldönti, jár-e nekünk a zoxigénből, szlopálhatjuk-e idvezülten. A kórházparancsnok nem egy Behrens udvari tanácsos, és mi sem vagyunk Hermine Kleefeld kisasszonyok.

Ez itt nem a léha Varázshegy, hanem a mi nagybüdös életünk, fogjuk hát a motyónkat indulva az egészségügyi intézménybe oxigént vételezni, s közben tartásunk mégsem erős és nemes. Ave Victor, morituri te salutant. – Ezt mondjuk, és lúdtalpas, csámpás lábainkkal lépnek egymásra talpaink, reszkető térdünk olykor összeakad. Futballistának sem vagyunk jók, szurkolónak meg pláne, mert nem vagyunk hozzá ideológiailag eléggé képzettek. Mi, mint tömegek lesprickoljuk Bástya elvtársat, és bávatagon nézzük a magyar narancsot, ami nagy is, rohad is, de a miénk.

Ver minket Brüsszel a sorosi tervet végrehajtva, jogállamiságról duruzsol lekonyuló fülünkbe ahelyett, hogy segítené a kedves vezető védekezését. Az ellenzék is gátolja csak az embermentést, ráront a nemzetre, a lélegeztetők csöveit tépkedi ki a zoxigénre szomjazók szájából, enkezével egyesével fojtja meg a jómunkásembereket, cipeli be a migráncsokat, hogy a TEK nem győz tanokkal szirénázni az egész Kárpát medencében, hát hogyan lehetne így kormányozni? Mint kitetszik, sehogyan, leginkább hasra ütve rendelni el elképesztő baromságokat.

Viszont az egész világ a csodánkra jár. Pirlo bácsi, a Juventus edzője, miután nemzeti FTC csapatunkat kissé megalázta a nemzeti Puskás Arénában, jóváhagyólag elismerte, a Fradika épp megfelel egy Serie B-s alakulatnak. A nemzeti origo pedig nagyvonalúan tovasikolva az eredményen, harsogó címben hozta, hogy Európa a mi szurkolóink csodájára jár. Tényleg szájtátva nézhetik, hogy miközben mindenütt maximum plüssmackók szurkolnak a stadionokban, hogy meg ne egye a futballistákat a magány, minálunk tízezrével óbégatnak ott.

És nem viszi el őket a rendőr, sőt, a jegyüket lobogtatva grasszálhatnak az éjszakában, míg a többiek a redőnyök mögül nézik az egyenlőbbeket. Ceci nénnye őket nem látja el jó tanáccsal, mit csomagoljanak a meccsre, mit vigyenek magukkal a nagy örömre, hogy egy vírusos levegőt szíhatnak a Ronaldóval. Mert ez, ugye, minden pénzt megér, Ronaldót látni és meghalni a magyari szurkoló egyetlen és kizárólagos életcélja a kedves vezetőjével együtt. Ehhöz képest minden másodlagos, így lesz teljes a tébolyda Neriában, ahol amúgy meg kell dögölnünk.

Becsüljük meg tehát Ceci nénnyét, aki óv minket, motyónkat rendezgeti, hajtogatja a törölközőnket és velünk adja nyunyókánkat is, ha a nagy kapkodásban megfeledkeznénk róla. Meg a taj-kártyát, mert arra adják a zoxigént a mostani ínséges időkben. Rohadt hosszú tél elé nézünk, az év végéig még elleszünk a boldog karácsonyt útravalóval, egymáshoz bújunk a hidegben másfél méter betartásával, árváink a Hiltonban tömik magukba majd a lazacot és a kaviárt, a pók meghal, az arabok berepülnek, és nagy fátylát ránk borítja majd a virrasztó éji felleg.

Legutóbb is két hetet kellett várni arra, olyan törvény szülessék, hogy a maszkviselés hiányát büntetni lehessen. – Ez volt az a fő indok, ami miatt ismét rendkívüli jogrendben pancsolhat a kedves vezető, ezért nem is mehetünk az utcára éjféltől reggel ötig, ez pedig megvédi mind az összes nyugdíjasokat. Így lehet összefoglalni a fennálló helyzetet, én viszont már látom, mindez arra lesz majd alkalmas, hogy az SZFE lázadását valami mondvacsinált járványügyi indokkal leverjék. Mert a tavasz is azt mutatta, a rendeleti kormányzás arra való, hogy ami aljasságot békeidőben macerás volna elintézni, azt így csak egy pöccentés, s ha valaki emiatt háborog, akkor azt kapja a képébe: hátráltatja a járványügyi erőfeszítéseket, és, ha már segíteni nem akar, legalább ne gátolja a nagy jótevőt népe megmentésében.

Szüretidő van az orbáni diskurzusnak, Bécsben is neki tetszőn alakulnak a dolgok, már a TEK is a határon páncélos géperejű járművekkel, még csak az adventet sem kellett kivárni. Már úgyis kezdett kifáradni a kommunikáció, kínjában templomrombolásról és építésről értekezett a kedves vezető, míg most elég csak körbemutatnia, és azt mondani, félj. Hatványozottan egyszerűbb így az élet, a világ a NER-nek kedvesen alakul, Orbán hazardírozása, amit jólfésülten pávatáncnak neveznek, valahogyan mindig jól sül el. Most is, Varga igazságügyis, aki megfertőződvén hosszú ideig befogta a száját, már életre kelve oktatja Európát, hogy ne jogállamozzanak, inkább a terror ellen küzdjenek. És tényleg az lesz, hogy a szükség törvényt bont alapon újra nem jut idő a Fidesz megrendszabályozására, és győz megint a gonosz.

Áprilisig vannak megint nyeregben minimum, mert ugyanis a kedves vezető arra datálta a vírus fölötti diadalt, és akkor az úgy is lesz. Nem tudom, megfigyeltük-e, milyen váteszi képességekkel mesélte nekünk, hogy májusban mikor tetőzik, akkor tetőzött, hogy a második hullám mikor robban be, berobbant. Most pedig az áprilist várjuk, illetve a májust, hogy a kórság Orbán által legyőzessen. Az viszont még rohadt messze van, addig az élettől is elmegy az ember kedve, és, mint Vian egere, megkéri inkább a macskát, hogy harapná át a torkát, de szelíden azért. Orbán váteszi képességeiben azonban valami stikli rejtekezik, az leginkább, hogy nem mondanak el nekünk valamit vagy épp semmit sem, illetve egészen egyszerűen hazudnak. Nem lenne nóvum, soha nem mondtak igazat.

A szórakozóhelyek bezárnak, a részeges bölcsészek nem tudnak részegeskedni, futballmeccset nézni viszont lehet azzal a kitétellel, ha gól születik, ne ugorjanak egymás nyakába a szurkolók. Egyébként ez a fogalom, hogy szórakozóhely, amelyeknek mostantól kampó, elég tágas, a stadion ezek szerint nem az. Bár másutt a futballt szórakoztató iparágnak tarják, tudjuk, hogy nálunk vallás, ilyképp, ha misét lehet tartani, akkor meccset is, de ezen rugózni tényleg fölösleges. Mindig az tarthat nyitva, ami majd maximalizálja a szavazatokat. Nem a vírus számít, hanem az ideológia. Azt sem én mondtam, hanem Zacher kolléga, hogy az ellene való védekezés minálunk nem járványügyi, hanem politikai kérdés. Hogy a rezsim kegyes, az is mutatja, még nem vitte el őt ezért a nagy, fekete autó.

Ám azidő tájt még nem volt rendkívüli jogrend, míg viszont most ismét van, ami úgy működik a tavaszi tapasztalatok szerint, hogy Semjén éjfélkor benyújt valami baromságot, reggel hétkor pedig már életbe is lép az. Kilátástalan egy tél elé nézünk, aminek nem a vírus lesz az oka, hanem a rá való hivatkozás. Mondhatnánk, hogy a májussal, mire Orbán ígéretéhez híven a kardjával az utolsó vírust is ledöfi a vár fokán, minden rendben lesz, de ilyet ne nagyon reméljünk. Addigra épp a vírussal takarózva nagyon sok mocskos munka el lesz végezve, és ott áll majd az ország letarolva, kifosztva, kifáradva és elgyengülve. És az lesz a legszebb, hogy amikor a járvány saját jogán és természetéből fakadóan szorul vissza, ott tündököl nekünk ez a manus, mint aki megmentette az életünket. Így lesz minden bizonnyal.

Nehéz lesz ezt ép ésszel elmesélni, de azért megkísérlem. Bár olyan cím után, ami az ember képibe jön, leginkább az a horgadás, hogy mi a szar, rosseb vagy anyám valaga van itt, de, ha annyit mondok, hogy darálós Dóra delíriuma, rögtön sejthetjük, lesz itt móka és kacagás megint dögivel.

„Lengyelországban antifasiszta csoportok támadják a kereszténységet.” – mondja a mi szívbéli Dóránk.

Csócsálgassuk ezt egy kicsit a röhögés előtt, és bár nagy a késztetés, hogy levonjuk a formállogikai következtetést, hogyha a keresztényeket az antifasiszták támadják, abból az jön ki, hogy akkor ezek szerint a keresztények fasiszták. Ilyenre mi nem vetemednénk, Dúró Dóra angyalom viszont igen abbeli igyekezetében, hogy valami elementárisan elborzasztót jelentsen ki, aztán ez sikerül. Az eszéhez kell mérni, de mi tiszteljük, mert négy gyermekes anyuka, és akkor megkérdezzük, mi lesz ilyen közegben a szegény gyermekekkel.

Visszamegyünk azonban a kályhánkhoz, hogy történetünk kellően kerekded legyen,

Mint emlékezhetünk, Varsóban és szerte a nagy Lengyelországban azért áll a bál, mert megtiltották az abortuszt még a beteg vagy életképtelen magzatok esetében is, ami aktust józan ésszel is az anyára – apára – volna jó hagyni, és nem hatalmi szóval eldönteni. Így véli az ember a libernyák eszével, mások azonban másképpen gondolják. A lengyel rezsimtől ez kitelik, mert a dva bratankik országa bigottan katolikus ország, mint amilyet Mária Terézia anyánk is szeretett volna a miénkből is faragni, de nem sikerült neki. Lengyelországban sem mindenki bigottan katolikus azonban, valószínűleg a többség, mert a XXI. században élünk. Ők tehát az antifasiszták Dúró Dóra fura világában.

No most, erről az alapról fejti ki a bociszemű azt, amit kifejt, és ami után – valljuk meg – egyáltalán nem is csodálkozunk, hogy könyveket darálgat, mondhatni, a lényéből kell fakadni annak. De megmutatom hol is tart szellemi fejlődésében a drága.

„Mint látjuk, templomokat támadnak és rongálnak meg, szentmiséket zavarnak meg, imádkozókra rontanak rá, az ilyen eseteknek már sérültjei is voltak. Amennyire felháborodva látjuk, mit művelnek ezek a hazátlan elemek, olyannyira csodálattal adózunk azon bátor patrióták és fociszurkolók előtt, akik a többszörös túlerővel szemben, testi épségüket sem kímélve védelmezik Lengyelország és Európa keresztény örökségét. Ők ma a lengyel nemzet és kontinensünk hősei, felrázó példájuk legyen útmutatás számunkra és üzenet mindazoknak, akik létünkre törnek, hogy nem hagyjuk magunkat. Sem Varsóban, sem Budapesten.”

Tessenek többször is alaposan átolvasni ezt a nagyívű gondolatkísérletet.

Látjuk benne (…templomokat rongálnak meg…), hogy a kedves vezetővel egy rugóra jár az agyuk, ő is azt mondta épp ezidőtájt, hogy templomokat épít templomromboló időkben, azaz egyformák ezek. Ilyképp, amit Dúró anyuka delirál, az a központi delirálás, mondhatta volna akár Kövér elvtárs is, vagy Bayer tagkönyv.

Ez a direktíva. De az a pátosz, amivel itt előadatnak a hős futballszurkolók, akik a világ keresztény értékeit védik az antifasiszták ellen, már minden pénzt megér. Mert ugyanis mi ismerjük ezeket a hős futballszurkolókat, akik minálunk Kubatov elvtárs katonái. 2006-ban is ilyen hősök voltak, tehát ismerünk már mindent alaposan,

Ez a kontextus viszont, hogy akik a jogaikért tüntetnek, azok a „létünkre törnek”, ilyen erdogani, putyini hatalomféltés, ha egy szerencsétlen, negyven kilós nő mondja, ha más, mert a lényeg a minősítésen van. És náluk vannak a tankok, Németh Szilárd nem győz fotózkodni rajtuk. Csapataik harcban állnak.

A NER tizenegyedik évében totálissá vált az ideológiai háború, ami mókás módon azért szakadt a nyakunkba, mert Orbán Viktor annak idején beszart. Nem árt felidézni, hogy amikor belengette az illiberális demokrácia ideáját, hogyan szedték darabokra a manust. Ekkor egy huszárvágással átnevezte kereszténydemokráciává az egész kócerájt, hogy befogja a nagy demokraták pofáját. Sikerült, ebbe nem mernek belekötni, ha már ott is tartunk benne, hogy akinek nem tetszik a klérus uralma, az antifasiszta. Elérkeztünk a szellemi sivatagba teljesen.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy Igor Matovič, szlovák nagyfőnök, miután keresztben kinyalta magyar haverja – tehát Orbán – elterülő, zsíros és fényes valagát, miszerint köszönjük Viktor, bajban ismerszik meg a barát, értékelte országos és általános tesztelésének elsődleges tapasztalatait. Kis színesként megemlítette azt is, hogy a határ mentén magyari honból is átugrottak hozzájuk a népek egy kis potya tesztelésre, mert ingyenben van, sőt, ami delikátabb, egyáltalán van. Hogy el ne feledjük, ez a Matovič azért hálálkodott, mert kért ötven egészségügyist a nagy tesztelő akcióhoz, de kétszázat kapott.

Minálunk ugyanis nem akad efféle feladat, csak lógázza a lábát, trécsel és bagózgat a sok egészségügyis, a covidosok meg vígan fütyörésznek. Viszont hullunk már, mint a legyek. Naponta ötvenesével, hatvanasával, pedig mindenkit meggyógyítunk emlékeim szerint, vagy nem. A tavasz óta történtek arra utalnak, hogy ez az egész járványhelyzet Orbánnak látványos cirkuszi parádé. Szkafanderben rohangál, kamuoltásokat adat be magának, osztogatja a mi pénzünkön beszerzett lélegeztetőgépeket, és most már az egészségügyi személyzetet is.

Mindezt azért, hogy aztán a szeánszon elmondhassa, nálunk a helyzet istenes, de szerte Európában kupleráj van. Két oka lehet ennek, nem képes kezelni a helyzetet, tehát alkalmatlan, illetve gonosz nyerészkedő még a vész napjaiban is, és akkor szintén nem felel meg a miniszterelnöki feladatra, méltatlan a magas hivatalra. Jobbára azonban mindkét kizáró tényező egyidejűleg áll a manusra, megvert tehát vele az Isten, illetve mi vertük meg magunkat. Mert a génjeinkben van, hogy mindent a lehető legalaposabban elcsesszünk, de leginkább a saját életünket.

Ausztria holnaptól bezárja önmagát, kijárási korlátozás lesz. A mafla Anglia is, a belgák még a saját feleségükhöz sem engedik el a reménytelenül szerelmes férjeket, ha másik lakásban van. Mindenki szerte Európában – ahol kupleráj van – vezeti be olykor a legelképesztőbb korlátozásokat, hogy életben maradjon, míg mi viszont meccsre járunk tízezrével. Nem azt mondom és ábrándolom, hogy lakatoljuk magunkra a viskónkat, csak valami vezérlő eszmét jó lenne hallani a vérzivatarban azon kívül, hogy húzzál maszkot, mert különben elvisz a zsandár.

Oltakozzatok, mondja a nemzet nyunyókája gyakorta, és olyan sűrűn, hogy látszik, már csak saját bejáratú gyönyörűségből is, mert tetszik neki ez a szó, és örül, hogy ismeri. Oltakoznánk, nyunyó néni, ha volna mivel, mert ugyanis az élelmes sajtó kiderítette, hogy a vakcinák a kormányhivatalokban hevernek, már amennyi, és nem is lesz elég. Majd gyártatunk, mondja a kedves vezető, aztán elmesélik neki, hogy az legalább fél év. Aztán Kínában tárgyalgat vakcinákról, hogy hozat dögivel, mint az alkalmatlan lélegeztetőket.

Az Unió meg elmagyarázza neki, hogy vannak szabályok, amiket be kellene tartani, itt ugyan kínai szarral nem mérgezi az embereket. Orbánnak mindig szembe jönnek azok a kurva szabályok és elvek, amik zavarják a köreit. Leginkább mindent szocreál párttitkárként, okosba oldana meg, jó lesz az úgy felkiáltással, mint a fusizó kőműves. És ismét oda jutunk, hogy országot így vezetni bajos. Mint kitetszik, nem is megy, csak a látszat van, az országnak, gazdaságnak működnie kell felkiáltással ítéli halálra az embereket, csak sajnálatosan az ország és a gazdaság nem működik.

A stadion nem termel pénzt, másba meg nem nagyon fektetett az eltelt évtizedben. A hiány csillagászati magasban, az infláció is, a jegybankelnök meg festményeket és szobrokat vásárolgat. Azt is a mi pénzünkön. Orbán pedig ebben a helyzetben például tegnap azzal dicsekedett, hogy ő templomot épít a templomromboló időkben, hogy tényleg olybá tűnik, már teljesen elment az esze. Mindehhez pedig van a csahos körítés az összes csinovnyikjától és valamennyi lapjában tévéjében és rádiójában, amelyek permanensen ontják a győzelmi jelentéseket.

Hazugságban fetreng az ország. Oltakozzatok, mondja nyunyóka, majd még hozzá teszi, innentől mindenkinek a saját felelőssége a védekezés, ők már nem tudnak mit tenni. De azt sem hagyják, hogy más tegyen, még az önkormányzatok sem kapnak adatokat. A napi fertőzöttségi térképeik is összevissza számokat mutogatnak, a számítógépes rendszerük pedig olykor olykor összeomlik. Totális a káosz leginkább, amit ugye, egy bukott rendőr, Pintér vezényel. Köszönjük Viktor, a bajban ismerszik meg, ki az igazán jó barát. És az is, hogy ki a szaralak.

Megnyugtató bír lenni az a tudat, hogy Kövér pedellusnak az ellenzék szénné büntetése, módszeres gyalázása és a magyar nép többségének rendszeres ócsárlása mellett – szülésre való permanens buzdítások közepette – marad energiája arra is, hogy a mundért védve lerántsa a leplet annak a rendszernek az aljasságáról, amelynek olyan hű katonája. (Pedellusa) Levelet írt házmester elvtárs az uniós elnökséget most betöltő Németország, és az ezután következő kettő – Szlovénia, Portugália – parlamenti elnökének, hogy megfenyegesse őket. Lényeg szerint azt írta, ha nem úgy fütyölnek, ahogyan Orbán akarja, akkor a dicsőséges magyar százharminchárom szénné vétóz mindent, és bekaphatják.

Az európai polgárok ott dögölhetnek meg, nem kapnak uniós pénzt, ha annak kifizetését a jogállamisághoz kötik. Azt már többször kifejtettem, hogy ez maga a beismerő vallomás, mert azt szántóvető ésszel is be lehet látni, ha nem volna baj a jogállamisággal Neriában, akkor egyáltalán nem érdekelni a fideszcsürhét ez a kitétel. Viszont érdekli, tehát baj van. Mint ahogyan a legtöbb országban meg nincs, tehát nem is visítoznak. Kövér azonban igen. Most azért ő, mert Varga külügyes vírusosan lógálja otthon a lábát, nincs érkezése tehát tutulni, valakinek viszont kell. Orbán miniszterügynök emelkedettebb annál, hogy direkt zsaroljon, elvégezteti a mocskos munkát a talpasokkal, és a függöny mögül figyeli, mi történik.

Az zajlik most épp, hogy a fideszcsürhe bemutatkozik egész Európának, ha eddig valakik nem ismerték volna a maffia módszereiket. Ez voltaképp nagyban a magyar önkormányzati választás – meg az országgyűlési is némiképp –, ahol az a módi, erősen utalunk arra, ha nem a Fidesznek tetsző eredmény születik, akkor mindenki meg fog dögleni. Nem lesz közmunka, útfelújítás, nem lesz semmi sem, amire jó példa most az ellenzéki városok sorsa, akik – kis képzavarral – örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és Németh Szilárd nem indítja meg ellenük a tankjait. Ugyanígy az összes nyüves európai ország a jogállamisági igényével együtt elmehet a nagy büdös francba a Fidesz szerint. Forduljon föl mindenki.

Ez az üzenet, a jámbor európaiak pedig néznek ki bambán a fejükből, mi van itt. És sajnálatosan még mindig nem értik, ahogyan az alapító atyák sem tételezték a működési szabályok megalkotásakor, hogy lesznek majd lator államok a kebelükben, akik azokkal aljas módon visszaélnek. Mi lettünk azok. Mi – a Fidesz – lett az, amelyik képes közel félmilliárd emberrel szórakozni csak azért, hogy zavartalanul lophasson. Ráadásul sunyi, undorító módon, hogy az ember szégyell ezekkel egy nemzetbe tartozni, bár lehet, nem vagyunk egy fajta. Ezek tényleg sztyeppei népek, a kalandozó – rabló – horda, amelyik kifosztja Európát lóháton üvöltözve és visszafelé nyilazva. Atomkorian szólván zsíros mentés tajparasztok, akik a klubban belehugyoznak a zongorába.

Nagy megrökönyödésünkre azonban mindezt elnézik nekik, mert ehhez pluszban még a magyari embert is felkínálja a kedves vezető nekik bérrabszolgának, a német gyáros és a magyar földesúr érdekei egybeesnek, minden más csak cifra cafrang. Nincsenek európai értékek csak érdekek vannak, aki a magyari ember jogaiért aggódik, csak álmodozó széplélek, és az ilyenek mindig vesztésre vannak ítélve. A pénz nagyobb hatalom a morálnál, a tank erősebb a szónál, és tudnék sorolni még ilyen fogalompárokat, amelyek az emberiség permanens véres történelmének okai és igazolói, mert az átmeneti békés időszakokat mindig háború követi, mindig akad egy despota, amelyik azt kirobbantja. Most éppen Orbán az egyik.

Nem véletlenül barátkozik mindenféle korcs diktátorokkal, genetikailag egyforma velük, így, ami vele, és vele együtt az országgal történik, az nyílegyenes sors, eleve elrendeltetett, amikor korlátlan hatalmat kapott. Nem véletlenül mondta róla Vaclav Havel: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.” És lám itt tartunk éppen. Eddig csak mi, bennszülöttek értettük ennek a tragikus tartalmát, hamarosan a bajor paraszt is fogja. Hacsak nem jön meg végre az európai hatalmasok józan esze, de abba meg az ország döglik bele. Orbán küldetése a végéhez közelít: így vagy úgy, de elveszejti az országot, ami ellen tenni csak a magyar alattvaló képes. Feltéve, ha akar.

Ment, mendegélt a poros úton a vírus szomorkásan a májusi langymelegben. Aranyos vírus volt, ilyen kis szőrös, koronás, aki ott fütyörészett, akárha madárka volna. Csattogtak a lábai, mert egy kis lúdtalpa volt. Fütyörészett tehát, és azt dúdolgatta, hogy lesz maga juszt is az enyém. Nem lehetett tudni, mire gondolt, mert, mint mondtam, május volt, pünkösd hava vagy másképp zöldönös, reszketett a szerelem a levegőben, nyílt az orgona, és a lányok egy szál pólóban jártak már. Mindezek ellenére szomorkodott a kis vírus, lógatta a szőrös fejét mentében, meg legyintgetett a szőrös kis karjaival, mint egy idióta, éppen úgy.

Egyszer csak szembe jött vele a mindenkitmeggyógyítunk, aki egy nagy kövér hazugság volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy állandóan vigyorgott, csálén állt a szeme, és azzal is egyfolytában kacsintgatott, de erről nem tehetett. Így született.

– Mit szomorkodsz kicsi vírus? – tette fel a kérdést a mindenkitmeggyógyítunk, eközben is kacsintott, ezért nem lehetett tudni, hülyéskedik, vagy érdeklődik valóban.

– Le vagyok győzve… – kezdte a panaszkodást a vírus – Le vagyok győzve, győzelem, ha van… – folytatta, de a mindenkitmeggyógyítunk kacsintva közbevágott.

– Ne szavalgass itt nekem. – kiáltott fel, mert irodalmilag túlművelt mindenkitmeggyógyítunk volt – Ne szavalgass, hanem azt mondd el, mi a bajod, mi fáj, kicsi vírus. – És megint kacsintott.

– De nincs, akinek megadjam magam… – fejezte be még a sort a vírus, és így folytatta – Miniszterügynök elvtárs mondta még októberben, hogy áprilistól győzelmet hirdet felettem.

– És? – értetlenkedett a mindenkitmeggyógyítunk.

– Május van, tehát le vagyok győzve… – és elkezdte megint monomániásan – Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam… – ám nem tudta befejezni, mert a mindenkitmeggyógyítunk ráförmedt.

– Hagyd már abba az óbégatást. Itt sétálsz a napsütésben, stírölöd a lányokat, akármelyiket meg is kaphatod, egészséges vagy és fiatal, ezer évig élsz, előtted a világ. Mit akarsz még?

– De le vagyok győzve… – állt volna neki megint, de a mindenkitmeggyógyítunk most már ráförmedt keményen.

– Fogd már be a szád végre, hát ki mondta ezt neked?

– Miniszterügynök elvtárs.

– Nohát.

– Mit nohát?

– Mondott valamikor igazat az a szerencsétlen?

– Nem tudom… – bizonytalanodott el a kis vírus, de még mindig furán lógatta a fejét.

– Gyere, elviszlek valahová. – fogta kézen mindenkitmeggyógyítunk a vírust, és elindultak a napsütésben.

Mentek, mendegéltek, amikor megláttak egy rongyos alakot az út szélén.

– Ki vagy te? – kérdezték illően, mert szomorúnak tűnt ő is.

– Én vagyok a senkitnemhagyunkazútszélén. – mutatkozott be udvariasan.

– És miért szomorkodsz te, senkitnemhagyunkazútszélén?

– Mert, mint látjátok, itt hagytak az út szélén.

– Gyere velünk. – mondták neki, kézen fogták, és most már hárman mentek, a kicsi, szomorú vírus, a senkitnemhagyunkazútszélén meg a nagyhangú mindenkitmeggyóggyítunk.

Odaértek egy házhoz, amiből zene szűrődött ki, valami halk jazz, olyan volt így a poros utcán, mint valami mesebeli kastély. Bementek ezek hárman, köszöntek, bemutatkoztak, és ott ült, szivarozgatott, teázgatott, ahogy a kézfogások során kiderült a megvédjükanyugdíjakat, a sohanemhazudtam, a sohenemvetemednénkarra, és a sarokban a boldogkarácsonyt, a naugye és a vagyontalanember a harmincéveisígyutaztammal. Ezek négyen snapszliztak, káromkodtak meg fütyörésztek.

Körülnézett a kicsi vírus, mert ugyan otthon érezte magát, de nem tudta, miért van itt, és azt sem, hogy meddig kell még maradnia.

– Most akkor? – kérdezte tanácstalanul barátját, a mindenkitmeggyógyítunkot.

– Mit most akkor? – kérdezett vissza ez kissé ingerülten.

– Meddig maradunk itt? – érdeklődött a vírus.

– Míg a világ, s még két nap. – mondta ábrándosan mindenkitmeggyógyítunk, de látta, hogy a kis vírus még mindig kérdőn néz, ezért atyáskodva fejezte be – Amíg ki nem derülünk, barátom, amíg ki nem derülünk. – Tette hozzá még titokzatos szemmel, jelentsen akármit is ez.

Voltaképp olyan mindegy már, hogy Matolcsy bankja most épp háromszázhúsz millióért vásárolt festményeket. Az is érdektelen már, hogy ebben az évben már jóval milliárd fölött rendezgették be a saját kis múzeumukat, hogy ez a pénz közpénz-e, vagy elvesztette ebbéli jellegét, azon is kár vitázni. Farhátat, csirkelábat sem hozok fel vele szemben érvül, mert ezen is túl vagyunk már nagyon régen. Tudjuk, amit tudunk. Hogy a rablás folyamatos és alapos, a NER elit pedig most azon munkálkodik, hogy otthonossá tegye magának a magyari hazát a saját ízlése, ítélete és gusztusa szerint.

Bazi nagy Miska huszárokkal, nerreál szobrokkal, amelyek a giccsbe ojtott fasiszta tipizálás és héroszábrázolás keverékei a szocreál öntőmunkáséval, plusz a keresztényi ájtatosság. Kapunk szerte a hazában világító kereszteket, térkövet és kivágott fákat, amelyek ugyanúgy a NER-esztétika kellékei, mint az egymásra lépő talpak és a Nélküled mint himnusz, megfejelve a népviseletbe öltöztetett lányokkal, asszonyokkal, akik szalagtartó oszlopként funkcionálnak útátadáskor. És mégsem a NER esztétikája vagy ennek totális hiánya most az élcelődés tárgya, hanem az ontológia, a keletkezéstörténet mintegy.

A Gucci táskában cipelt szaros pelenka, azaz a bennük rekedt paraszt, és nem földmívesi értelemben, hanem morálisan. Tudjuk, hogy csak az első millió ellopása nehéz, aztán a fölhalmozás már könnyebb, és a maffia működésmodellje szerint bőven vetve a keresztet a következő lépcső a pénz tisztába tétele, és a gyermekek, unokák kiganajozása, elit egyetemre küldése, hogy az ő házuk elejét már szó se érje. Ki gondol már Ferdinand Porsche indulására, Hugo Boss náci egyenruha tervezésére. Mészáros Lőrinc unokája sem fog emlékezni a közbeszerzésekre.

Eltartott kisujjal issza majd a teáját gazdagságának ormain. A mi mostani és leendő elitünk azonban egy óriási hibát vétett és vét, hogy mindezt a kereszténység nevében követi el. Mert amennyire hasznos ideológia volt ez ezer évvel ezelőtt a sámánizmussal szemeben, mert rendet teremtett a rendetlen világban, a XXI. században a hitet tenni meg kiinduló és befejező célnak és tételnek, morális és intellektuális restségre utal. A megismerés vágyának hiányára, a belülről fakadó erkölcsi mérce híjára. Ez a bambaság minősített állapota, és ezen a ponton mondjuk Németh Szilárdra tekintünk.

Jó katona ő, mindent elvégez, amit rábíznak, minden a legfontosabb életcéljává válik, amit a lehető legalaposabban teljesít, legyen az a rezsi dolga vagy a honvédelemé. Németh Szilárdban kétségek nincsenek, kérdések sem, arra fordul, amerre a szél fújja, nem kérdi, mivégre van a világon, ami benne az állandó, az a velőspacal receptje, és ma ez elég egy viszonylag fényes karrierhez. Matolcsy még csak nem is jó közgazdász, ami a dolga volna, nem végzi el, mert nem tudja, helyette festményekre és szobrokra szórja el a rábízott pénzt. Matolcsy a mi Medicink.

Új elitünk dőzsöl a frissen lopott pénzben. Késsel, villával enni még nem tanult meg, öltönye ugyan drága de rosszul szabott, műveletlen és ízlésficamos, de leginkább erkölcstelen. A slepp nem kevésbé, de nem tudja. Épp az emlegetett, hamis hitből fakadó restség, morális és észbéli renyheség teszi vele ezt, sem magával, sem a világgal szembe nézni nem tud és nem is akar. Hiányzik belőle az erkölcs azon egyetemessége, amelyet Füst Milán fogalmazott meg, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

És nincs meg benne Schopenhauer etikája sem, aki képes volt annak belátására, hogy ürücombot zabálva nincs joga az éhezésről elmélkedni. Minálunk ez azzal a toldással működik, hogy teli hassal még az éhezést is tagadják, így azt hiszik, nincs gond azzal, ha a pénzünket drága festményekre verik el. De, van. Nagy baj van. Viszont számon fogjuk kérni – vigasztaljuk magunkat nagy naivan, ami biztosan nem lesz így. Annak ugyanis lassacskán elmúlik a szezonja, a vetés beérett, a pénzünket eltették és már más neve van. Ráadásul a festmények is ott lógnak a szalonjaik falán.

Nem elég Vidnyánszky baja, a vírust is benyelte, meg még hangja sem volt, amikor Brüsszelnek kellett magyaráznia, mit művel az SZFE-vel. Képeket mutogatott piás üvegekről, amivel azt próbálta demonstrálni, hogy a színészpalánták, tanáraik és az őket kiképző Soros erkölcsi fertőben élnek. Isznak, dohányoznak, és – uram ne hagyj el – talán még a Meseország mindenkié című könyvet is lapozgatják. Ez látszott a képen, meg a nagy, lufiszerű feje, és amikor megtért hozzá a hang is, annyi hallatszott a szájából, hogy baloldal. No most, innentől nehéz volna megmagyarázni, hogy nem ideológiai háború folyik, mert már itt is vagyunk köznapjainkban, ahol a baloldal a mumus, a rézfaszú bagoly, a mitikus gonosz, a megfoghatatlan rontás maga.

Van neki állandó jelzője, miszerint bukott, és ehhez rakosgatják a különféle kiegészítő elemeket, hogy a nemzetére ront, szemkilő, nyugdíjat vesz el és keresztényeket vacsorál. Javaslom a nyájas közönségnek, néha olvasson origót, mert abból világlik ki az ellenoldali szavazó világképe, és nem árt ismerni ellenfelünket, ha le akarjuk győzni őt a viadalban. Ha meg nem egyébért, akkor, hogy jókedvre derüljünk az origón és a többi pár százon, amelyek vegetálnak a baloldali médiafölényben. Ezek sajátos fénytörésben mutatják meg a valóságot, főleg, ha Nacsa Lőrinc, a KDNP frakciószóvivője szájából jön ki az. A francot sem érdekelné, de ilyenekkel lesz tele aztán a bávatag szavazó feje, és ezért néznek az emberre olyan ostobán a kocsmában.

Nacsa szerint a baloldal most meg sértegeti a magyar embereket, támadja őket, lenézi a kétkezi munkásokat, vidékieket és nyugdíjasokat, és Nacsa fogalmazásában Gyurcsányné tesz most ilyet. Sőt, a migránsok előtt pedig megnyitná a kapukat, mint valami teremőr vagy cerberus. Az ilyen megfogalmazások után az ember szívesen föltenné a kérdést, hogy Nacsáné őnagysága hogy van, szült-e már eleget, de ez túl személyes volna, míg, ha azt mondom, ez a Nacsa hülye, azzal csupán diagnosztizálok, akárha doktor House és csapata. „Gyurcsányék céltábláján” azért vannak ott most a kétkezi munkások, mert kijelentették, hogy a NER rabszolgamunkára épül, ami ellen jó volna tenni oktatással, ilyesmivel.

Nacsa szerint ez sértegetés a baloldali politikusok részéről, és az ilyen sötétség ellen nincs mit tenni. Olyan mértékben árad a homály a komplett NER elitből, hogy igyekvésünk már csak annyi lehet, ez az ordas fekete luk ne szippantson magába. Abban a tébolydában, amit ezek itt delirálnak, az a legfőbb feladat, hogy az ember valahogyan megőrizze a józan eszét, de ez nehéz feladat. És nem is önmaga miatt bántó ez, hanem a tudat miatt, hogy a védtelen sokaság fejében ez rögzül, amit agymosásnak is lehetne nevezni, egy Nacsától viszont nem az. Érezni lehet, hogy amit mond, azt a lehető legőszintébb meggyőződéssel mondja, ő az elmúlt tíz év terméke, és ilyen készségekkel meg képességekkel parádézik, mint frakciószóvivő.

Gyurcsányék céltábláján most éppen a kétkezi munkások vannak soron, akiket nagyon is meg kell becsülni, mert jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország épül, fejlődik – mondta ez a Nacsa Lőrinc. Összegzése szerint ez a baloldal igazi arca. Miközben a migránsok előtt simán megnyitnák a kapukat, lenézik a magyar munkásokat, a vidékieket, a nyugdíjasokat, ezzel szemben a Fidesz-KDNP-re minden magyar ember számíthat. Azért időztem még egyszer kitartóan a mondandójánál lehetőleg betűhíven, hogy megérezzük belőle a Szabad Nép szellemiségét, egy falusi párttitkár szól belőle, miközben lóbálja a tömjénfüstölőt, és veti a keresztet. Ebből a házasságból pedig az világlik ki, miért utálják ezek a gondolatot.

Végtelenül unalmas már Nacsa is, a haverjai is, a mondandójuk is, de nem árt tudni, hogy ezek ülik meg a magyari emberek fejét, mert voltaképp mást nem látnak és nem hallanak. Ezen a ponton van igaza Hadházynak, amikor a propaganda tévé és sajtó ellen harcol szinte már monomániásan. Mert ábrándozhat az ellenzék csillogóan szép közös jelöltekről, csinálhat akármit, ha a patent embere is patás ördögként jelenik meg a bávatag tudatokban, minden választás elve halálra van ítélve. Helyzetünk így ha nem is kilátástalan, de legalább reménytelen, mert azok az értékek, amelyek harminc éve talán még fontosak voltak, mára köddé váltak. Itt ülünk egy eszmények nélküli világ közepén, és a papok állnak győzelemre.

Ahogyan ülünk ott a pulpituson alsó ajkunk lefittyedvén mintegy önmagunk örökkévaló szobraként, süt belőlünk a méltóság, a tekintély, az, hogy ismerjük és leginkább megvetjük a köröttünk nyüzsgő világot, mint egy kikezdhetetlen kődarab. Az ajak ilyetén állása hosszú évek kitartó erőfeszítéseinek köszönhető. Mint a testépítő az izmait, úgy alakítjuk ajkainkat egy életen át, földi létünk ormain már az arckifejezésünk készül ítéletet mondani élőkön és holtakon. Ebben a lefittyedésben benne van az erényes ifjúság, az Isten, haza, család szeretete, a tekintélyes apa, később nagyapa, aki féltő, igazságos ítélettel gardírozza a család és a haza dolgait. Ilyenek vagyunk, örvendünk a köztiszteletnek, kapjuk a kitüntetést, enyhe szappan és hintőpor szagunk van kávé-étcsokival elegyest, öltönyünk rendezett, cipőnket asszonyunk rendben tartja.

A lefittyedő ajakban benne vannak a kérlelhetetlen elvek, az elsőáldozás és bérmálkozás, számtalan húsvéti körmenet és karácsonyi éjféli mise. Ám a fittyedésbe merevedett ajak, mint egy élet maszkja azt mutatja, hogy gazdája igazi örömöt alig is ismert, mosolyogni nem szokott, mert az árt a tekintélynek, most pedig már nem is tud. A mosoly dolgát végző izmok elsorvadtak, mert az öröm maga a restség, elvonja a figyelmet a haza dolga fölötti szünet nélküli aggódásról. Aki mosolyog, az elvtelen élvhajhász: az arc fejezze ki a hitet, szigorúságot, erényeket, méltóságot, tekintélyt, ahol nincs helye a nevetésnek, a mert a nevetés gyengeség. A szigor az erő. Önmagunkkal szemben, gyermekeinkkel, asszonyunkkal szemben. Az élet rend, a mosoly rendetlenség, az erény az arcon ül, messziről virít, az erénynek nem sáros a cipője.

Ahogyan öregszünk, az ajak úgy húzódik egyre lejjebb, lassan már a mellet veri. Ilyet látván a kutyák nyüszítenek, a postás haptákba áll, gyermekeink pedig kézcsókkal illetnek, miközben a vesztünket kívánják, hogy fordulnánk már föl. Köröttünk hangos szó, zene nem eshet, szellenteni nem lehet, nemiségről nem beszélünk, hálóingünk pedig a földig ér. Asszonyunk egy életen át vágyakozik egy mögöttünk valóra, romlott katonatisztre, káromkodó kocsisra, ilyesmiket gyón meg vasárnaponta a papjának. Asszonyunk élete a mosolygó pokol maga. És a miénk is, csak nem valljuk be, mert a szobrunk nem engedi. Egymás mellett forgolódunk asszonyunkkal az ágyunkban, csatakos izzadva a poklukban, hogy reggelre kelve ezt a mocskot lemosván térjünk meg a világba újra illatosan és görcsbe szorult gyomorral.

Ülünk a pulpituson ajkaink lefittyedvén, s ha szólni kell, méltóságunkból, korunkból, rangunkból és tapasztalatunkból utat mutatni, frázisok jönnek ki belőlünk, amelyek egyre üresebbek, és kezdünk elgondolkozni azon, mivégre vagyunk a világon. Összegezzük az utat, írjuk meg mintegy a halotti beszédünket erényeinkről, érdemeinkről, tiszteletre méltóságunkról, amikor egyszer csak meglátjuk magunkban a végtelen semmit. És nem jön Ivan Iljics feloldozása, amit úgy nyerhet el az ember, ha bevallja, hogy élete köznapi és iszonyú volt, mert a képzelt méltóságunkba merevedés mindezt megakadályozza, így lesz majd halálunk is, ahogyan létünk eddig, hasztalan. Nincs Istenünk, akihez imádkozhatnánk, hogy bocsáss el, mert hitünk nem volt soha, csak egyházunk és papjaink.

Így hát a többi lefittyedőssel, illetve a leendő csüngő ajkúakkal, akiknek a fiatalsága hasonlatos a valaha volt miénkhez, úgyannyira üres, tartalmatlan és színpadias, pártba tömörülünk, olyanba, amelynek a nevében szintén az üres méltóság és tisztesség szerepel. Pajzsként tartjuk Istent üres romlottságunk elé, takarózunk vele mintegy, mint ahogyan fityegő ajkunkkal is álcát mutatunk, takarjuk vele semmire nem való, értéktelen életünket. Lefittyedő arcunk az erkölcsünk, mert szívünkben olyan nincs, jóság pedig nem is volt soha. Iszonyú lesz majd nekünk az ébredés halottas ágyunkon, amikor asszonyunkból kitör az életen át tartó keserűség, és a pofánkba vágja: dögölj meg vén hülye. És ekkor tapasztaljuk meg a világűr végtelenségét, meg a csillagokét, ahová zuhanunk gyorsulva egyre a sötét semmibe.

Végre megtudhattuk, mivégre született a nagy hirtelen összegrundolt PestiTV. Azért, hogy abban összegyűljön a NER legalja, és kiteregesse a mocskos lelkét olyképp elsősorban, hogy bármi elképesztőséget művel az elit, annak ott rögvest akadémiai alapokat adjanak Bayer stílusában. Mint annak idején, amikor Lékai bíboros magyarázta nekünk, hogy zsenge ifjú korában a hitét tudományosan megalapozták a szemináriumban, így hullatva le a leplet arról az elépesztő világról, ami a fejében gőzölgött.

Ebben a televízióban azért gyűlt össze tegnap Bayer Tagkönyv, Semjén Vadász, meg valami Szarvas Szilveszter dupla prostisrácos igazgató, hogy megvilágítsa annak az ideológiai hátterét, miért csinált hülyét magából a kedves vezető Európa előtt megint a genderezéssel, és miért kapott 4,4 milliós büntetést a jobbikos Jakab Péter. Előre is összeegezve arra jutott a három szellemi méltóság, hogy Jakab pszichopata, a gender tilalmát pedig be kellene vezetni az Alkotmányba, ami nincs, Semjén viszont mégis emlegette.

Ne feledjük, hogy Semjén de jure miniszterelnök-helyettes, így, ha ő sem tudja, hogy az alaptörvénynek van asztala, meg azt szokták foltozgatni, illetve, ha ebbéli minőségében kurvaanyázik egy televíziós műsorban, az méltatlan, mert nincs szokásban kultúrállamokban. Csak minálunk, és ezzel már minősítettük is a rendszert, amire az, hogy korcs demokrácia, még nagyon hízelgő jelző. Leginkább fasiszta trutymó, de még találóbb volna csak tébolydaként emlegetni, mivelhogy leginkább éppen az egészen.

Hogy az ember látogatóként elképedve meredne rá, viszont benne él, ezért inkább elszörnyed. Főleg ezt a hármat nézve, és belegondolva abba, milyen tripet jelent egy ilyen szeánsz a jómunkás magyari embernek, megengedően göcögve mégis, hogy nézője úgysincs, akkor viszont kár bele az adóforint. De erre a ritmusra kár a királyi tévébe is, a királyi lapokba és rádiókba, egyáltalán hogy jönnek ahhoz, hogy az én pénzemen szidják az én kurva anyámat. Ilyen is csak a NER-ben lehet, ahol lazacon tenyésztenek futballistákat.

Azt is az én pénzemen, de ez ma mellékszál csak, mert elvitt a forradalmi hevület. Onnan induljunk ki tehát, hogy pár napja Jakab Péter a parlamentben egy zsák krumplit akart átadni a kedves vezetőnek a borsodi választások szimbólumaként, s ezt a felhorkanást többek között a tévében eltelten genderező Semjén állította meg, mint valami testőr. Jakabot ezért Kövér házelnök 4,4 millióra büntette, majd itt a tévében Semjén még pszichopatázta is, ami nem komilfó, védtelen áldozatot nem rugdosunk ugyanis.

Igaz, szarvasra sem vadászunk helikopterről, a tüntetők csokiját nem zabáljuk meg, és pörge kalapban sem lovaglunk be Kézdivásárhelyre, mert előbb-utóbb a tökünkre lesz lépve. Mint most az ukránok által, akik bekérették a magyar nagykövetet, hogy a NER ne monyákolja össze az ő választásukat, amire a nagy bekérető vagy berendelő, Szijjártó visítozott, hogy nem érti a berendelést, sőt, egyenesen nonszensznek nevezte az MTI-hez eljuttatott közleményében, amelyet az sűrű nyelvcsapások közt le is hozott.

De térjünk vissza a tévéhez, a Budavári Fórumhoz, ahol Jakab mellett Hadházy is pszichopatának neveztetett, Semjén szerint meg Gyurcsány őrült és veszélyes, s hogy teljes legyen a káosz, Horn Gyulát istenítették, mert nem adta el a magyar bankokat Sorosnak. El kellene akkor dönteni, hogy Gyuszi bácsi gyilkos pufajkás volt vagy nemzetmentő hős, mert az ember nem bírja követni a nézőpontok módosulását, illetve annyit érzékel, hogy Orbán buktáinak kell módszeres alapokat adni.

Genderezni azért volt muszáj, mert Orbán az EU-csúcson mindenki megrökönyödésére ahhoz ragaszkodott, hogy egy Afrikával kapcsolatos dokumentumba ne kerüljön be a gender equality kifejezés, mert az túlideologizált. Orbán ott, az uniós csúcson tárta fel lelke sötét bunkóságát, s ha emiatt szembe röhögték volna – nem tették mert volt gyerekszobájuk –, akkor azt kérték volna ki, hogy a magyar népen ne röhögjenek. Pedig lehetne, hogy ilyen degeneráltra szavaz kitartóan egy stabil bázis.

De, hogy ezért a helyettese este a tévében már szó szerint ezt mondja, ez már delikát: “A gender tilalmát szigorúan a gyermekek védelmében akár az Alkotmányban is rögzíteni kell. Kövér László mondta a legjobb és legtökéletesebb mondatot, miszerint én is férfi voltam egy női testbe zárva, de aztán megszült az anyám”. – Ilyenkor az ember csak tátott szájjal figyel, hogy mi van itt, mi az anyám valaga. Hát ez, Buddhában testvérek, a sötét alagút, amibe iramlunk bele, nem látszik szűnni, köznapiabban: nem pislákol a fény a végében. Jóccakát tehát.