rezeda – Oldal 145

Tarvágás

Amikor tegnap Gulyás G. miniszter a cinikus, jóllakott ministránsképével bejelentette, hogy kormányunk, így természetszerűleg Orbán Viktor Mihály kiket akar megsarcolni a járvány elleni védekezés ürügyén, mintegy kétezerhétszáz (2700) magyar település polgármestere kapott a szívéhez, miszerint mi lesz velünk nagymama, éhen fogunk dögölni, mielőtt elvisz minket a kórság. Az önkormányzatoktól olyan harminc milliárdot vár jótevőnk a közös kasszába, mégpedig úgy, hogy elszedi a gépjárműadójukat. S mivel rengeteg olyan magyar falu, község, etc. van, ahol ez az egyetlen bevétel, az történik velük, amit az elébb fölvázoltam nagymamailag.

Ezt az akciót tehát bízvást nevezhetnénk hullarablásnak is, de legyen inkább tarvágás a neve, ezt a budilakó gumicsizmás OVM jobban érti. A nagyobbacska települések ugyan nem válnak működésképtelenné, de elindulnak a lélegeztetőgép felé, hogy nekiálljanak vegetálni. Ez a harminc milliárd ez egy hatod Puskás Aréna, egy vizes világbajnokság töredéke, ennyit Mészáros Lőrinc egy hét alatt, három közbeszerzésen megkeres, így ugyan értelmetlen megnyomorítása a magyar városoknak, falvaknak, de ez oka világos. Mivelhogy soha nem látott balhé lett volna abból, ha szintén a járvány ürügyén elveszi a polgármesterek jogait, a számlát ekképp egyenlíti ki OVM.

Mondván szuszogva, hogy akkor is azt csináljátok, amit akarok, ha lepotyognak is a csillagok az égből, mert, ha erre is azt mondják az elfajzott polgármesterek, hogy azért nem kéne kimelleszteni a városukat, akkor víruspárti sorosisták lennének kapásból. Itt keccsölök értetek éjt nappallá téve – mondaná a kedves vezető –, véremet hullatom, szívemet alélatom, ti meg erre nem vagytok képesek. Ez lenne, és ennél cinikusan aljasabb dolgot nehéz elképzelni is, de OVM-nek sikerült ez is. Az önkormányzatok már régóta a bögyében vannak, a járvány elhozta azt az időt és lehetőséget, hogy különösebb feltűnés és visítozás nélkül le lehessen számolni velük, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Hasonképp birizgálják a beteges fantáziáját ennek a mi megváltóknak az áruházláncok, ezeket is szereti szopatni, s ha régebben némi erkölcsi és jogi megfontolások aljasan beteges ösztöneit és szándékait kordában tartották, most a vírusra mutogatva minden fék megszűnt, tehát szüret. Ezek is fizetnek, mint a katonatiszt, no, és a pártok. A felére lesz vágva a büdzséjük, hogy csak kipurcannak 2022-ig. Mert ugyan a Fidesz is kevesebbet kap, de ez csak elméleti lehetőség és veszedelem, mert Pártunk és az állam kasszája átláthatatlanul összefonódott, mint ahogyan OVM zsebe is az adófizetőkével, ahogyan közpénz jellegek vesznek el, és szaporodnak a kastélyok.

Íme, nyájasaim, ekként aggódik a kedves vezető szeretett népe nyüves életéért, és még fog is aggódni hasonképp, ameddig a gusztusa tartja. Ilyen hátsó és alantas szándékok olvashatók ki a drámai hangú bejelentésekből, mert miközben a népek az életükért reszketnek, jótevőjük azon morfondírozik, régi, elmaradott számlákat hogyan rendezzen le, s mindeközben gyalulja magának az utat 2022 felé. Az ilyen bűnösökkel cifra dolgokat szoktak csinálni a magukról megfeledkezett alattvalók, viszont ezt az irányt nem viszem tovább, mert a magyar az nem olyan, az olyan sülthal-bávatag. Meg vasárnap is van. Igaz, hogy semmiben sem különbözik akármelyik szerdától vagy péntektől, de azért mégis. Áldás, békesség.

Az idő pénz

Mint tudjuk, az idő pénz, nemzethyül tájmiszmáni, és erről Soros Gyuri bácsi, mint vezérkapitalista tudna előadást tartani Orbán Viktor Mihálynak. De nincsenek manapság olyan nexusban, hogy ez megeshessék. Orbán Viktor Mihály elég kevesekkel van olyan viszonyban, hogy diskuráljanak egy jót, mostanság leginkább ilyen türkökkel, bíborosokkal, tábornokokkal áll szóba, különben meg levelez. Írt egy bensőséges hangulatú küldeményt Antonio Lopez-Isturiznak azonban, az Európai Néppárt főtitkárának is, mert épp ki akarják vágni őt és az egész nyüves pártját a közösségből, ugyanis nem ütik meg az ott elvárt nívót.

„Minden tiszteletem az Öné, de nekem erre nincs időm!” – ezt vetette papírra ez a nyikhaj, mintha a valagából rángatta volna elő Lopez-Isturiz elvtársat, s ha másért nem, ennyiért is tökön lehetne rúgni, csak a diplomácia és politika ennél bonyolultabb és őszintétlenebb dolog. Orbán Viktor Mihálynak egyébként azért nincs ideje diskurálni fasiszta álmairól, mert épp egy személyben menti meg a nemzetét, parancsokat, vezényléseket fogalmaz, katonákat rak ide, rendőröket oda, tankokat emide. S ezért gyengéden utal arra, nem hiszi, hogy bárkinek volna ideje „fantáziálni” más országok szándékairól. Téved.

Ez a Lopez-Isturiz elvtárs egyébként, ha lenne vér a pucájában, válaszlevelében elküldené Orbán Viktor Mihályt a búsba, hogy szórakozzon a kedves anyukájával, és azzal levelezzen ilyen kioktató hangsúlyokkal, mert ez itt nem a kollégium, ő pedig nem Dájcstomi De ilyen nem történik, Lopez-Isturiz elvtárs ugyanis vélhetően levegőért kapkod, hogy mit képzel magában ez a gumicsizmás kis pöcs. Viszont felettébb sajnálatos módon ő politikus, így ilyen gondolatai nincsenek, ezért is fog elpusztulni Európa, s benne és vele együtt mi magunk is. A Lopez-Isturizok bávatagon nézik, ahogyan ilyen Orbán-féle alakok mindenféle gátlások nélkül működnek.

Ilyenhez nincsenek szokva a szalonban, ez a malomalja-fokos stílus nóvum, de csak neki. Más politikusok, újságírók és portások tudnának mesélni Kovács levelező, Varga miniszter vagy Novák államtitkár habitusáról. Ezek mind úgy néznek a kerek világra – eltanulva vezérüktől a fentebb stílt –, mintha rajtuk kívül mindenki kapcarongy volna vagy szolgálólány. Megfigyelhető egyébként ez az übermensch szemlélet a hívekben is, az összes kommentjükben, megnyilvánulásukban az tükröződik, hogy aki rajtuk kívül áll, az minimum nem ember, ha pedig véletlenül mégis, akkor legalábbis degenerált, nyálacsorgató organizmus.

Jó nekünk, hogy helikopterekkel vagyunk körbevéve, de még az időről nem is beszélgettünk, ami elég különös egy valami. Annyit tudunk, hogy Orbán Viktor Mihálynak momentán nincs belőle, mert a gumicsizmája az egészet kitölti. Pedig, mint tudjuk, az idő – a tér mellett – az anyag létezési feltételeinek egyik szelete, legalábbis ezt tanították a marxista esti egyetemen. Azt már nem, hogy fénysebességnél, vagy annak közelében lelassul, van belőle Bergson-féle szubjektív, amiről Hans Castorp mesélhetne, illetve, hogy az istenek számára meg nem létezik, mivel az örökkévalóban az idő fogalma értelmezhetetlen.

Ehhöz képest nincs belőle Orbán Viktor Mihálynak. Ha most belegondolunk abba, hogy – mint Lopez-Isturiz elvtársnak írta – azért nincs neki, mert minden idegszálával és szuszogva menti az életeket, s ebbe elsőként az tartozott bele, hogy Schmidt Mariskának házakat adjon vagy megkönnyítse a földek elzabrálását, akkor értelmet nyer a tájmiszmáni alapvetése. De, hogy épp emiatt ne legyen öt perce arra, hogy meghallgassa, miszerint, ha továbbra is ilyen dúvad lesz, akkor elköszönnek tőle, ez érdekes. Vagy pedig nem. Már egyáltalán nem érdekli. Bekaphatjátok, ezt üzeni hajdani társainak, és ez az országra nézvést elég súlyos üzeneteket hordoz. Itt tartunk, illetve tart ő.

Mumus, a mi mumusunk

Orbán Viktor Mihályt, úgy is mint diktátor, mindenféle alakban ábrázolják ezekben a napokban idegenszívű sajtótermékek a világ összes tájain, riogatva olvasóikat, hogy lám, van egy ország, ahol ilyenek történhetnek még mindig. Ilyen emberek teremnek, ilyen hülye népek vannak, hogy hagyják, sőt tapsikolnak neki. Se szeri, se száma az elriasztó sajnálkozásoknak, például nem tudom, hollandul miképp hangzik az édes, jó teremtőm mit tettél te velünk, de biztosan valami kattogó zakatolás, mint amikor készül fölrobbanni a kotyogó.

Mi benne élünk az édes, jó teremtőmben, míg pedig azok, akiknek ezek a sajtótermékek írnak, rajzolnak az egzotikus magyari országról, elriasztó képet föstve erről a különös, barbár népről, meg nem. Most látjuk, milyen érzés tudósítások tárgya lenni, egy polcra kerülni tábornokok irányította banánköztársaságokkal, s nem azért, mert le vagyunk sajnálva – mint sivalkodik a NER színe-virága –, hanem, mert benne élünk egészen szügyig. Rólunk, velünk, a mi sorsunkkal mutatják meg a civilizált világnak, mivé fajulhat az ember, ha nem gondozzák megfelelően.

Ettől azonban, hogy tankönyvi anyag lettünk, sorsunk jobbra nem fordul, csapatok segítségünkre nem sietnek, a civilizált világ kényelmesebb és hülyébb annál, mintsem kivágja a voltaképp benne leledző fekélyt. Emlékezhetünk, az ostoba angol trakoristáknak is azt mutogatták, ez az Orbán hogyan lopja el a pénzüket, amire nem az volt a reakció, hogy elhajtják ezt az Orbánt, hanem inkább kiléptek az unióból. Olybá tűnik, ez az unió ez ilyen, inkább lerohad a seb körül, mintsem meggyógyítsa azt, mutogatja lakosainak az elrettentő, gonosz embert, miközben meg pénzeli.

Mumus Orbán már, de a miénk egészen, a mi mumusunk, másoknak viszont csak tankönyvi anyag és egzotikum. Olyan, mint Mohamed a Charlie Hebdonak, ami következtében, mint emlékezhetünk, néhány szélsőséges iszlamista szarrá lőtte a szerkesztőséget, a művelt nyugat pedig je suis-eset játszott. Ha most Németh Szilárd megindítaná a tankjait a vétkes szerkesztőségek ellen, akkor sem változna semmi, sóhajtoznának és rajzolgatnák tovább ezt az Orbánt mindenféle patásnak, a német kőműves meg beletúrna az orrába, fölhajtaná a sörét fejét csóválva, hogy milyen különös is a világ.

Kovács levelező szerint megint boszorkányüldözés folyik. Úgy tíz éve már egyfolytában egy komplett Gyalog galoppot delirálnak ide, állandó a szembeforgalom az autópályán, karambol viszont soha nem történik. Most is, hogy az EU Bírósága elmarasztalta a Fideszt – mint Magyarország szinonimáját – a kvótaperben, a Fidesz igazságügyi miniszterének első szava az volt, hogy szarunk rá. Ez amúgy hallatlannak volna nevezhető, de minálunk mindennapos, mint ahogyan az is, hogy két kézzel gyömjük zsebre a pénzt, és már eközben tagadjuk, hogy kaptunk volna.

Ehhez képest készülnek decens karikatúrák, amivel a művelt nyugat csakúgy, mint a szolgasorban senyvedő magyar népek kitörölhetik az arschukat. Unalomig emlegettem már a München 1938 szindrómát, ami akadálytalanul és folyamatosan működik. Ez azt mutatja, hiába van szép öltönyük, hülyék ezek, vagy ha nem, tesznek rá, mi történik egy néppel a szövetségükön belül. Vagy, ha tennének is valamit, de kötve van a kezük, akkor a szövetségük működésképtelen és megérett a pusztulásra. Nem vagyok EU-szkeptikus, de a tiszta logika erre a következtetésre juttatott.

Hogy jobb érzésű újságírók ugyanott lukadnak ki mint én, annak néhány haszontalan karikatúra az eredménye. Az olvasottság talán nő, viszont a gyalázat marad, a Charlie Hebdo sem változtatott meg semmit, csak köldöknézés közben előidézte a saját halálát. A gonosz mindig könnyebben győz mint a jó, a tagadás könnyebb mint a bizonyítás, lopni egyszerűbb mint dolgozni. Tudnék még ilyen falvédős bölcsességeket sorolni, de maradjunk annál, ami azt hiszem, Erdogan látogatására született, miszerint: édes babám nem mék haza ne várj most, lezárták az egész kurva belvárost. Ebben benne van az összes nyomorunk.

A gauleiterek alkonya

A nemzetiszocialista, egészen illiberális Németországban a gauleiterek egy-egy tartomány, körzet, kerület vezetői voltak. A vezér meghosszabbított keze, mindenható atyaistenek, élet és halál urai, ilyenek. A nemzetiszocialista, egészen illiberális Németországban is felhatalmazási törvénnyel irányította az egész mókás birodalmat a tuggyukki. Sőt, ez a tuggyukki a korlátlan hatalmat is egészen hasonlatos módon kaparintotta meg, mint a mi kedves vezetőnk, és még annyi párhuzamot meg egyezést tudnék sorolni, hogy azt hihetnők, ez a miénk a tuggyukkitől tanult módszertant és irányító eszméket.

Erről már hosszú évek óta irkálok, ma viszont csupán olyan nagyjából húsz óra történetét mesélném el, aminek a végén ki fog derülni – amit egyébként enélkül is tudunk –, hogy amit ezek művelnek, az kormányzásnak nem nevezhető, eufemisztikusan eszement kapkodás inkább, másképpen mondva lószar. A felhatalmazási törvény egyáltalán nem a járványról szól, és ez kiderült már az első napján is. Semmi méltóság nem volt ezekben, hogy kicsit vártak volna, rögtön az volt a legfontosabb, hogy Schmidt Mariska kapjon két ingatlant ingyen, meg, hogy könnyítsék a földek ellopását is. Sőt, hogy a közbeszerzések is zavartalanul folyhassanak.

Ezen kívül, ahogyan a kedves vezető ígérte akkor – mármint, hogy elégtételt fog venni –, úgy érezte eljött az ő ideje, és felülírhatja az októberi választásokat. A renitens, szakadár városokba gauleitert delegál, hogy véletlenül se történhessék ott más, mint amit ő akar, ugyanakkor ez szimbolikus lépés is volt, láthattuk, mire számíthat az ország a veszélyhelyzet végtelen idején. Hogy akármi eszükbe jut, máris szuszogva igyekszenek azt megvalósítani még a józan ész ellenében is. Orbán a gauleiterek kinevezésével puszta erőfitogtatásból emberek életét sodorta volna veszélybe, de nem ez zavarta, nem ezért vonta vissza az egészet.

Gondoljuk meg ugyanis, hogy egy városban, településen villámgyorsan kell dönteni valami járvánnyal kapcsolatos dologról, amit a polgármester egy perc alatt megtehet, a gauleiternek öt napja lett volna rá, míg megkonzultálja a kedves vezetővel, hogy mondjuk Pécsen vehetnek-e WC papírt, mert erről lett volna szó. Meg igazán az ellenzéki oldal szopatásáról, ha beledöglik a lakosság, akkor is. Mert ugyanis néhány gauleiter vesztes fideszista polgármester lett volna, akit odaültetve a legyőzője nyakába, hogy neki dirigáljon, na az lett volna csak a mókás felállás.

Aztán nem telt bele egy nap – mondom, kábé húsz óra –, és vissza is vonták (vonatta a kedves vezető). Ennyi idő volt szükséges ahhoz, hogy kiszámolják a duci kis ujjaikon, ez mekkora népszerűség-, ergo szavazatvesztéssel jár majd, ha egyáltalán lesz még szavazat valamikor a büdös életben. S miután kiderült, hogy naggyal, mert azon túl minden egyes halál közvetlenül kapcsolható össze a kedves vezetővel, máris nem volt annyira fontos ez a egész. Így mennek a dolgok Neriában. Nem kormányzás van vagy a veszélyhelyzet kezelése, hanem a szavazatok maximalizálása az ellenzék szopatásával elegyeset.

Minden más le van szarva. A széles nagyvilág is, amelyik úgy tűnik, most egyként kezdett el ordítani, hogy mi történik az ő kebelében, és annak is a közepén. Ez a Donald Tusk is azt mondta, most már elég, majd a járvány után leszámol a Fidesszel, így hát ez a Tusk is röhejes egy alak. Fenyegetése olybá tűnik, mint Svejk búcsúzása Vodickától, hogy majd a háború után este hatkor találkoznak, ami így aranyos. Viszont ebben olyan reménytelenség tükröződik és fejeződik ki, mint az elevenen felfalt báránygida szemében, amikor egészben nyeli le őt a kígyó. Nem több ez és nem kevesebb, tehát nem kell csűrdöngölőst járni, hogy visszavonta.

Nem belátásból, nem erkölcsi megfontolásból vagy jófejségből, hanem pragmatikus okokból, amelyek között az utolsó volt az, hogy ezzel így irányíthatatlanná válik az ország – ami már a megfogalmazásakor látszott –, hanem kizárólag matematikai műveletből levezetve, hogy ez hogyan hat a kedves vezető renoméjára. Ez a zsinórmérték ugyanis, nem a te nyomorult életed, nyájas olvasó. Ez vár ránk az elkövetkező kilátástalanul hosszú időben. És most, hogy így elmeséltem a múltat, jelent és a jövendőt, megreggelizek. Tegnap óta harminc forinttal drágult egy liter tej a bótba, most jöttem meg. Egyszer erről is beszélgetünk.

Jónás a halban

Azt mondta Adorno bácsi annak idején, hogy Auschwitz után verset írni barbárság. Én pedig azzal áltattam magam, hogy József Attila után meg nem lehet, illetve teljesen fölösleges. Egyikünknek sem volt igaza. De, míg Adorno bácsinak történelmi értelemben, nekem csak azért, mert nem sikerült fölmentést adni magamnak, mért nem vagyok koszorús költő, ücsörgök a Parnasszus ormain lanttal a kezemben és babérkoszorúval a fejemen. S míg én csak nyavalyogtam, Adorno bácsi arról mesélt, hogy cezúra keletkezett az emberiség történelmében, amit Ady mondott ki legszebben, pedig nem is hallott Auschwitzról, hogy miszerint: minden egész eltörött.

Most is ilyen törések közepén, egy cezúrában vagyunk épp a járvánnyal, ami után semmit nem lehet úgy csinálni, mint előtte. Egyes ábrándozó lelkek arról delirálnak, ez majd megváltoztatja az emberiséget, megjobbul úgymond fajunk, megtisztul bűneitől és valami tökéletes harmóniában születik újjá. Ha Gyurcsány frappánsságával ellenkeznék, azt mondanám, lófaszt, mama, a magam erejéből csak annyira futja, ugyan már királylány. Mivelhogy járványok jönnek mennek, volt az a mellbevágó spanyolnátha az előbb, korábban pestisek, meg amiről még nem is tudunk, emberi fajunk pedig maradt, ami volt. Romlott, gonosz, istentelen organizmus.

Körülöttünk csillagok gyúlnak és kihunynak, lassan utazunk a Marsra, de az ember ugyanaz, mint volt Babilonban, Egyiptomban, Rómában, az Etelközben és Horthy meg Rákosi alatt. Pedig az évezredek alatt átélt már számos utolsó figyelmeztetést a két lábon járó állat, mindig megvolt az esélye, de soha nem élt vele. Lehet, a génekben van a hiba, hogy nem passzolunk sem egymáshoz, sem pedig ehhez a bolygóhoz, ami pedig létrehozott bennünket. Nem ártana viszont végre haza is érni a kalandozásokból 2020. április elsejébe, mikor is csapkod az istennyila és arat a járvány a Cinege utcában csakúgy, mint Kiskundorozsmán vagy Vépen.

Bajban ismerszik meg az ember, tartja a külvárosi magyar bölcsesség, és van azért benne valami. Mert míg például Orbán még azt is letagadja, hogy pénzt kap arra, mentse meg a népét, ősellensége meg egymillió dollárt ad ugyanerre a célra a sajátjából minden érdek nélkül. Vannak olyan készségei az emberi fajnak, amelyek a tudaton kívül megkülönböztetik a papagájtól, és ezek az irgalom, a szolidaritás meg ezek folyományai, amit nagy általánosságban és összefoglaló néven éthosznak nevezünk. És nem árt, ha van belőle, mert, ha nincs, bekövetkezik Auschwitz, aztán nem lehet verset írni többet. Igaz, futballozni minden gond nélkül meg igen.

Míg van olyan, aki segít a bajban, más a szobrát építgeti, s holott nem tudja, de illik rá Nietzsche elgondolása az erkölcsről, miszerint az csak arra szolgál, hogy a tömegeket féken tartsa. Ebből fakadóan a felül levőknek nem annyira kötelező betartani annak parancsait, és megint ott vagyunk Auschwitznál. Mindig ide lukadunk ki. A járvány is efféle cezúra, van az előtte és utána lévő állapot, amiről szép lelkek azt hiszik, más lesz, vagy utána jobb. Nem. Sőt, a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény még szegényebb, a nyomorult egészen az, amire elég egyetlen bizonyíték, hogy a fideszisták még most is a maszkokon nyerészkednek, és változatlanul lopnak.

Így hát azt tételezni, hogy ami velünk most történik, az valami purgatórium, dőreség, inkább a pokol maga. Mindig ez volt, mindig is ez lesz, soha nincsen vége. „Nagy ott a baj, eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábamat mossák”, mondta már Babits Istene is Jónásnak, és mégis, annak is az lett a vége, hogy a próféta ücsörgött a tök alatt, míg Ninive meg élt és virult tovább. Ebből is kitetszik, hogy menthetetlenek vagyunk, s ha valakiben az a pőre remény pislákolna, van esély arra, hogyha túléli a bajt, majd valami szebb világban ébred újra, akkor csúnyán becsapja magát. Igaz, hogy válaszvonalhoz érkeztünk, de mint annyiszor, most is sikeresen folytatjuk majd ott, mint előtte addig, ami romlásba vitt. Elég csak Orbán véreres szemeibe nézni.

Kinyílott a pitypang

Mivelhogy a lélek, belátás, empátia, irgalom és intellektus nélkül magát tengető, kisebbségben lévő, de mégis magának többséget csaló álkeresztény troglodita horda tegnap elfogadta a Hitler-törvényt, mától elméletileg őket bíráló dolgot írni nem lehet, mert még föl leszünk jelentve, mint a lakosaiért igazán aggódó mohácsi polgármester, hogy a nép ellensége vagyunk, imperialista libsibolsi kurvaanyánkkal egyetemben. (Nem akartam tovább proustozni a mondatot.)

Nos, hát, hogy az alapokat leraktuk, szívünk teljes melegével adunk hírt arról, hogy kinyílott a pitypang, ahogy arra a néhai Kerényi Imre intette azokat, akik a rohadtul nemzeti Magyar Krónikába szerettek volna irkálni. Ez az irány ma különösen aktuális, s a Hitler-törvény éjfeli életbe lépése után egészen az. A nemzeti sajtótermékek ugyanis túl fognak csordulni a járvány elleni héroszi küzdelemről szóló dolgozatokkal, gumicsizmában és katonákkal, rendőrökkel természetesen.

És ugyanakkor azzal, hogy Gyurcsány és társai, mint a nemzet ellenségei és hóhérai, úgyis mint víruspártiak, egyesével köpnek bele minden szittya magyar szájába, hogy terjesszék a halált közöttük, fogyjon a magyar DNS, hiába a CSOK, Novák elvtársnő minden nemzetszaporító buzgalma, meg a lukas kotonok. Ezért örülünk a pitypang nyílásának, hogy nem fojtódik belénk a nyüves szó, sőt, mitöbb, azt is elmesélhetjük a drága olvasónak, hogy Orbán miniszterügynök elvtárs az nem is olyan.

De, olyan mégis. Midőn trottyos alakjára és véreres tekintetére gondolunk, eszünkbe ötlik Leonard Penny felé intézett szava Sheldonnal kapcsolatban, amikor a lány ellágyult volna a félnótás fizikus irányában, és esdve magyarázta Leonard, ne higgy neki, nagy szemei vannak, de nincsenek emberi érzései. Így nem hiszünk magunk sem annak, hogy a korlátlan hatalmat jóra használja majd, aki rendelkezik vele, mert neki ugyan vérben úszik a szeme, viszont emberi érzései nincsenek egyáltalán és szintén neki se.

De akkor mije van neki, ugye, meg milyen ez azon túl, hogy olyan. Nem árt tudni most már arról, aki egy pöccentéssel irányíthatja az életünket, emelhet föl vagy taposhat el, tehát azon gondolkodjunk el, mi is irányíthatja őtet a szaros életében. Hogy vajon népének boldogsága-java, országának virágzása-üdve, ezekért való szívbéli jóság és szerelmetes eltökéltség, és arra kell jussunk, lófaszt mama, a kismaci kunkori farkát, illetőleg bakfitty, ha már nemzeti.

Alaposan végignézve Orbán Viktor Mihály életében nyújtott teljesítményét, amivel majd a mennyország portája előtt el kell számolnia, hogy bemehet vagy sem, vagy egyiptomi módra a szívét a mérleg egyik felére rakva megmutatkozik, van-e elég súlya a jó cselekedeteknek, szóval ránézve a potrohára arra kell jutnunk, három alapattitűdje van a manusnak, amely a tyúkszaros életét meghatározza, és minden más csak ezekre épül és ezekhez viszonyítható.

Ezek pedig a hatalom akarása, a szerzés buzgalma és a bosszúvágy vagy szomj. Egész eddigi életét ezek irányították, ami tegnap ért a csúcsra, mivel az ország – már ma nem is élő – gyűlésében nem jelent meg, ezért az erkélyén élvezett el valami bíboros társaságában, vagy valahol egy függöny mögött biztosan. Voltaképp az a helyzet állott elő, hogy elérte önmaga korlátait, ennél följebb már nem mehet, ennél többet el nem érhet józan ésszel, és a diktátorok természetrajzát ismerve tudható, hogy ezen a ponton szokott elszabadulni a totális téboly.

A három alapattitűd kiélését már semmi nem akadályozza, az eddigi módszerbéli korlátok megszűnnek, így Isten irgalmára van bízva, hogy mi történik és történhetik az országgal és a benne lakókkal. Sok jóra ne számítsunk, mert, mint tudjuk, ennek érzelmei nincsenek, még, amikor a karácsonyfája mögül kukucskált családi körben, akkor is csurig volt sunyisággal a szeme. Egészen sajátos módon indokolatlanul hosszú élete során egyszer láttuk olyannak, mintha ember lenne.

Ez pedig épp a pitypangos Kerényi temetése volt, amikor is vizsgálati alanyunk bömbölt, mint valami dagadt óvodás a sarokban. Bár ez két másik okból is előfordulhatott, mint valódi érzések előtörése, ezek pedig, hogy sok volt a hűsi vagy kevés a bogyó. Egyik sem jobb a másiknál. És most, hogy tudjuk, éjféltől, fogva egy narcisztikus, hatalommániás, kapzsi és gonosz ember kezében van az egész életünk, de teljesen, az maradt valóban, hogy örüljünk, kinyílott a pitypang. Bár még egyet sem láttam.

Ma ontják véredet

Ma délután majd, amikor a kihalt városban, a néptelen tereken és utcákon olyan élesen süt a nap, ahogyan csak Sartre-nál tud Bouville-ben, Németh Szilárd kézfejével megtörli velőtől zsíros ajkait és állát, majd elégedetten böffent: megcsináltuk. Még tán azt is mondaná, Oszikám vagy kérlek alássan. És mind az összes fideszista és kereszteslovag elégedetten néz ki az ostoba, aljas fejéből, hogy megcsináltuk, azaz bevégeztetett, kivégeztük az országot, juhhé. Ki lehet teljesíteni a fideszizmus építését, amely út az orbánizmus felé, ami maga a tökéletesség, abban majd elhal az állam, és életre kelnek a démonok.

Addig is haladunk a fideszizmus útján, Kádár apánk módján ejtve, külön hangsúlyozva a „t” és „j” hangokat, pattogva egymás mellé téve azokat, mert mi nem bunkó, felcsúti parasztok vagyunk. Nem ám, gumicsizmás világpolgárok a szalonban, és nem azt mondjuk, úttyán, akár egy kocsis, hanem eltartott kisujjal beszélünk. De ez mellékdal, viszont mégis elvezet a következő fejezethez, hogy a felhatalmazási törvényt elfogadva milyen zavartalanul is épülhet a fideszizmus, hogy ez mi is, hogy miben kell élni majd ezentúl, bár eddig is. A fideszizmus, az a falusi fasizmus, ez a budiszagú terror, másképpen a parasztok tobzódása.

Mert nézzünk rá csak Németh Szilárd zsíros szájára, aki organizmus ikonikus alakja a fideszizmusnak görög-római műveltséggel, Kósa a kupakjaival, Kásler a tébolytól lázas szemeivel meg a koszos körmével, a gumigatya szagú Novák nacsasszony, a kotkodáló Szijjártó meg az összes többi. Ezek előtt megszűnnek a gátak, ír egy cetlit holnaptól, és annyi. Lefoglalja a boltodat a válság nevében, börtönbe dug a válság nevében, zaklat az utcán a válság nevében, egyáltalán, azt csinál, amit csak akar, s miközben életlen késsel metéli a torkodat, azt súgja a füledbe kéjesen, hogy csak érted teszem, a bűnös lelkedért. Megégetlek, hogy szabadulj a liberális gonosztól, ami megszállt.

Reggel még úgy-ahogy szabadon ébredtünk, mire a karanténos szobába újra ferdén süt be a nap, egy diktatúrában hajthatjuk álomra elgyötört fejeinket. És nem is ragoznám ezt tovább tisztelettel, hiszen már nem tudom, és utána sem nézek, hogy melyik bölcs ember mondta: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Annyit azért még a jövőre nézvést, hogy jól jegyezzük meg annak a dicsőséges százharmincakárhány embernek a nevét, akik ma ezt megszavazzák. Addig is hallgassunk Pilinszkyt Hobo tolmácsolásában: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”

Lőporszag

Emlékszünk arra a képre, mert beleégett az emberbe, amelyen a Hableány siratása-kiemelése közben Pintér Sándor egy kis naszád orrában állva, áldást osztó kézzel jelent meg a Dunán, mint valami elcseszett vadnyugati hős. Tele volt az a pillanat – és a kép – a Pintér Sándorból áradó totális empátiahiánnyal és tudatlansággal. Most, hogy hovatovább egy egész ország leleledzik ilyen hableányos állapotban, a meder fenekén van képletesen, ezen belül is a legkiszolgáltatottabbak, a kórházakban senyvedők és szenvedők kerülnek a vízi cowboy kezébe.

A drága Orbán Viktor katonákat vezényel a kórházakba, hogy strammul menjen a gyógyulás, vezényszóra és parancsra. Tegnapig úgy volt tudható, csak egy egyenruhás kórházparancsnok kerül a kórtermek élére, hogy készletgazdálkodjon – begyűjtse a látogatóktól a WC papírt, szappant, gyógyszert –, ha úgy adódik, kevésbé fontos betegeket az utcára hajítson, ilyenek. Megnyugtattak, hogy operálni nem fognak a szép magyar huszárok, következésképp nincsen is mitől félni, látni sem fogja őket a beteg, aztán tegnap kiderül, dehogynem.

Már nemcsak tábornokok érkeznek vezényleni a lovukról, hanem közlegények is, hozzák a tábori konyhát, a gulyáságyút, ott csattognak majd a bakancsukban, tisztelegnek, jelentenek, és olykor megruházzák a betegeket. Ezt nem az ujjamból szopom, a kórházi közkatonáknak jogai közt szerepel minden lőfegyveren kívüli kényszerítő eszköz (testi erő, gumibot, könnygáz, sokkoló, bilincs, kutya) alkalmazása, ha akadályozzák őket szolgálati feladatuk teljesítése közben. Hogy ez mi, hogy mi a rossebet keresnek katonák a kórházban, azt viszont senki nem tudja.

Más nem történik, mint kielégül Orbán Viktor militarista lelke, értelmet nyer a sok haditerv, csata, trombitaszó meg ágyúdörej. Rendőrök az utcákon, katonák a cégeknél, az emberek bezárva, hogy mukkanni se mernek, jövő héten meglesz a felhatalmazási törvény, pénzt ad az Unió dögivel, mi kell még. Az csupán, az hiányzik, hogy a kedves vezető valami fess egyenruhában jelenjen meg, bár, mint tudjuk, nem szereti a pocakos tábornokokat, viszont a kormányzó ellentengernagyokat biztosan. De nem sok fogam fűlik laktanyában élni, se ahhoz, hogyha kórházban döglök meg, Pintér pribékjei parancsolgassanak közben.

Viszont nem az én gusztusomról vagy óhajaimról van szó, hanem, hogy mennyire jó az, ha lőporszagú az ország, és egyáltalán mi lesz, mi lehet ennek a vége, mert jó egészen biztosan nem. Az a baj, annyira sűrűek most a napok a járványban, hogy ezt a híg fost, amit Orbán veszélyhelyzet ürügyén kormányzásként elad, észre sem veszi a nagyérdemű. Mert a bokacsattogtatás közben, meg a tankok utcára vezénylése ellenére totális a káosz. Hogy üresek az utcák, az nem takarja el az entrópiát, aminek az lesz a vége, úgy kirobban a járvány, hogy letarol mindent.

Nem Orbánon, nem is Pintéren meg a buldogjain fog múlni. S ha most az tűnnék ki a szavaimból, hogy pikkelek a katonákra, nem tévednek sokat, ugyanis ki nem állhatom őket. Viszonyom hozzájuk a Svejké, mert az emberi fajnak nincs fölöslegesebb és ártalmasabb szelete, mint az egyenruhába bújt bohócok. Még a szép magyar vitézek meg gyönyörű leventék is olyanok, akár valami kártevő, ontológiailag pedig annyit sem érnek, mint az ötezer éve élt Enhéduanna, az akkád költőnő, aki arról nevezetes, hogy megtalálta önmagát, az ént, míg a katonaság meg elveszejti azt.

Róla majd máskor mesélek, máma az az érdekesebb, hogyha kaszárnya lesz az ország, képletesen mind Fidesz tagok leszünk. Mert ugyanis a Pártban működött eddig is a parancsuralmi rendszer, a szigorú fegyelem és engedelmesség, s ha most Orbán Viktor katonásdit játszik az országban és az országgal, akkor suttyomban Fidesz tag lesz mindenki, irányítható és megfenyegethető, és ezt nem akarhatjuk igazán. De nem ragozom, csak annyit rakok még ide biztató zárásként, hogy a katonák miatt a kórházakban eddig dolgozó biztonsági őröket elbocsátják. Klafa nem?

Fogságban

Azt írta tegnap az origo nevű tudományos szaklap, hogy az ellenzéki pártok a Soros-szervezetek fogságában vergődnek. Én már sokféle fogságról hallottam hosszú életem során: Józseféékről Egyiptomban, Edmond Dantes-éről If szigetén, és, amikor a szomszéd Józsi berúgott, összetörte a bútort, aztán egy kicsit elvitték a rendőrök, arról. De, hogy a Soros-szervezetek foglárok volnának gumibottal és cellakulccsal az oldalukon, ez új. Egy ideig úgy tűnt, Gyuri bácsi lekerül az étlapról, mert a vírus formájában új fogás érkezett, de ezek szerint Gyuri bácsi a konyhafőnök örökös ajánlata citrommal a szájában.

Igaz, amikor még nem lehetett tudni kommunikációilag, hogy a víruspártiság lesz az új eposzi jelző, még égették kicsit a tüzet az origóék. Mert tán egy hete még arról értekeztek, hogy ezek a Soros-szervezetek készen állnak arra, amint a járvány lecsengett, migráncsokkal árasszák el a Kárpát medencét. Ugyanis akkor még nem sejtették, hogy Dániel Zoltán jugoszláv békaember, a dumának pedig bojkottja van. Mint látjuk, van téma, ami addig marad címlapon, amíg a kedves vezető jónak látja. Tegnap már belengette, hogy a küzdelem nem egy-két hónapig fog tartani, amiből az következik, ha úgy akarja, 2022 tavaszáig biztosan.

Az lesz ám a delikát fogság. A határok lezárva, körülöttünk egész Európa gyógyultan mosolyog, mi pedig a kerítések mögött vonaglunk a láztól. Ettől kitelik, hogy így legyen. Azért jelesül, mert a kedves vezető a hatalom akarásának fogságában vergődik, ami elég erőteljes személyiségzavarra, hogy úgy ne mondjuk, betegségre utal. Az origo, meg még az a pár száz sajtóipari termék pedig a kedves vezető rabságában van, igazgat a fortélyos félelem. Filozófiailag a fogság és szabadság közt az adja a különbséget, hogy én például azt írok, amit csak akarok, az origós slapaj meg nem.

Most még azt mondják neki, hogy Gyuri bácsizzon, később mást, ezek meg leírják a legképtelenebb dolgokat is. De mégsem ez az elkeserítő máma reggel, hanem a kedves vezető belengetése, miszerint a járvány nem egy-két hónapig fog tartani. Mert lehet, hogy csak az egészen elképesztő tapasztalatok mondatják, de ismerve Orbán nem létező jellemét és hiányzó erkölcseit, plusz bosszúálló és harácsoló természetét, csak megfogalmazódik az emberben – fölvetül úgymond – a kérdés, hogy mi az anyám valagát akar ez?

Meddig húzza és tartja ki a járványt, a taktika része-e, hogy semmi igazi adatot nem közölnek, hogy mindenhová katonák és rendőrök települnek, mintha világháború volna és nem is betegség. Mindent megtesz a faszi, hogy az ember szarul és kiszolgáltatva érezze magát, mintha a kór nem volna önmagában is elég baj, ez az outsiderségével még tetézi is. Azt kell hinnem, direkt, hogy jó sokáig tartson, s ami igazán érdekes ebben a történetben, úgy néz ki, ha ilyesmit egy héttel később írnék le, máris vinnének a zsandárok úgy három-öt évre. Na, az az igazi fogság, nem ám a Soros-szervezetek fenyegetése.

Mindebből, amit itt előadtam, kitetszik, hogy egészen elképesztő világban élünk, és ezt még tudják fokozni az elvtársak. A rendőrség tegnap közölte, hogy lojális és türelmes lesz a kijárási korlátozástól senyvedő néppel. Még szerencse, hogy ilyen jóindulatúak, és nem géppuskázzák le a hetven évest, ha negyed egykor az utcán ténfereg. Ha már a fogságnál tartunk egyébként, szintén a szomszéd Józsi, aki szintén elmúlt hetven, itt óbégat nekem, hogy mi lesz vele, hiszen ki sem teheti a lábát az utcára. Nekem kellett megnyugtatnom, hogy de igen, mert a Kossuth rádió meg az M1, amiken csüng reggeltől estig, erre nem voltak képesek.

Itt tartunk, kedveseim. Félre vagy félig informált emberek nyüszítenek, mert fogalmuk sincs, mi történik körülöttük meg velük, ezek meg a pártközpontban ilyen Soros-rabságokról delirálnak, meg a végtelen hatalomról. Mert, hogy el ne feledjem, mindemellett él a másik vonal is, miszerint miért kell a végtelen hatalom korlátlan ideig. Anélkül tehetetlen, mondta az atyuska, és ehhez képest tiltotta meg a levegőzést az egész elcseszett országban. És ami a legszebb, a gyönyöröknek még csak az elején vagyunk, és az egész addig tart majd, ameddig Orbán akarja és szeretné. Nos, ez a baj, nem az, hogy döglenek a nyulak.

Kétezer milliárd

Kecskére káposztát, piromániásra gyufát, gyilkosra kést, kurvára kisfiút, és végső soron tolvajra pénzt nem bízunk, ha jót akarunk. Orbán Viktor most kétezer milliárdot kapott az Uniótól, hogy lubickoljon benne, miközben itthon azzal dicsekszik, hogy türk testvérei máris a segítségére siettek, az Unió pedig ha már segíteni nem akar heroikus – és egyszemélyes – küzdelmében a kór ellen, legalább ne akadályozza őt. Momentán ez bugyog a hívek, és a Józsik fejében megcélozva 2022-őt, az újabb választási diadalt. Mert most is erre megy ki a játék, mint ahogyan 1989-óta permanensen erre megy éjjel és nappal.

Viszont most helyzet van, és még a 2015-ös migráncsos helyzetnél is helyzetebb, ami most sem ért véget igazán, csak még megfejelődött a járvánnyal, ami kiváltotta a kedves vezetőből a gyomrából érkező megelégedett böffenést, miszerint szüret. A zavarosban mindig könnyű halászni, most pedig fortyogó trutymó az egész világ, a kifejleteket és a végét sem látja senki sem, viszont Orbán Viktor Mihály erősen készül rá, legyen az akármi is. Most kapta meg hozzá a muníciót az ezerszer átkozott Uniótól, mint ahogyan tíz éve folyamatosan kapja, ők pedig a távoli Brüsszelben szájtátva csodálkoznak a kígyóval a keblükön.

Azzal a különbséggel, s egyszersmind azzal a veszéllyel is, hogy most életmentő volt, amit adtak, következésképp, mert az ellenőrzés korántsem olyan feszes, a bürokrácia oldódott, ezúttal még annyira sem tudják ellenőrizni, hová megy a pénzük, mint eddig. Itt már az OLAF sem játszik, itt, kérem alássan, szabad a rablás, és ne legyenek kétségeink, ez a pénz arra a betonra megy – hogy plasztikusan zavaros képet alkossak –, amelyben Orbán hatalma nyugszik. Ha tankot vesz a vírus ellen, akkor arra, ha vízágyút a tömegek ellen, akkor arra. Csak egyben lehetünk biztosak, ennek a tengernyi pénznek az elköltése egyáltalán nem lesz transzparens, sőt.

Belegondolva abba, hogy az elhúzódó járvány cafatokra szaggatja a gazdaságot, és ez a pénz arra is fordítható, hogy azt a ganyéból kihúzza a kormány, ne legyenek kétségeink, hová fog vándorolni. És nem is csak elsősorban Mészáros Lőrincre gondolunk – persze rá is –, hanem arra, hogy ki nem kap belőle semmiképp kormányzati tőkeinjekciót. Ha még van olyan cég, ami nem a a haverok kezében van, nos az nem. Ilyképp legyengülve még könnyebben fölvásárolható, mint eddig, és a drága Unió megint nézi csak, amint az ő pénzén épül egy diktatúra, és mért ne nézné, eddig is ezt tette. És ezen kívül is, feleim, most állok neki siratni magunkat, mint független sajtó.

A sajtó a gazdaságban a tápláléklánc végén áll. Ha a bolt nem tud eladni semmit, ezt nem is fogja hirdetni, a munkáját vesztett állampolgár legelőször lemond a lapok támogatásáról, aztán az előfizetésről, s az orrunk előtt fognak bedőlni a lapok, míg viszont a KESMA kebelébe tartozók tán épp az Unió kétezer milliárdjából csorgó kormányzati hirdetésekből gazdagodnak és dagadnak. Ezzel is számolnunk kell, meg azzal is, ha elfogadják – és mért ne fogadnák el – végül a koronavírus-törvényt, akkor az éhhalál szélén még börtönnel is fenyegetnek, és ezt nem azért írom, hogy engemet tessenek sajnálni, hanem, hogy tudjuk, mik a kilátások.

Az az ironikus helyzet állott elő megint ezzel az uniós pénzzel, hogy ugyan jó szándéktól övezve és vezérelve, de ássa a maga sírját a tömörülés, az viszont a mi egyéni szociális problémánk, hogy ezzel párhuzamosan megdöglünk, mert megdöglünk. Ilyképp ez a hatalmas összeg épp elég lesz egy nemzet temetésére, ahová senki el sem fog jönni, mert kijárási tilalom van. Ha nem ad pénzt az Unió abba, ha meg ad, abba pusztulunk bele, így ez már összeáll egy nemzetkarakterológiává, amit eltelt ezer évünk szintén megerősít. Ha ezzel rossz délutánt szereztem, erősen sajnálom, csak kikívánkozott, amíg van hová kívánkoznia.