Szerző: rezeda

Tegnap a magyar Goebbels, tehát a szakonyfalui macsó, azaz Rogán Antal, amikor kérdezte őt a Telex újságírója, s illőn bemutatkozott, hogy honnan érkezett, Rogán azzal tagadta meg a választ, hogy „Nem tudom mi az”. – mármint a Telex. Mi sem tudjuk, mi az a Rogán Antal, és efölött fogunk mélázni akképp, hogy lehervadjanak a csillagok a levegőégről. A Wikipédia nagyon helyesen írja le nekünk, ahogyan az ifjú Rogán a szentgotthárdi Vörösmarty Gimnázium KISZ titkárából minden skrupulus nélkül átvedlett a Fidelitasba, amivel nem azt igazoljuk, hogy lám, Rogán kommunista volt, hanem, hogy elvei nincsenek, gondolatai sem, inkább ilyen fény felé toluló organizmus ő, mondjuk napraforgó.

Bár annak van némi haszna, míg ellenben Rogánnak ilyen nincsen semmi sem. Ezért elnézést kérünk tőled kedves napraforgó, hogy egy lapon említettünk egy sejthalmazzal, aminek próbáljuk megfejteni a lényegét, de most elsőképp azt, mivégre is van ezen a kajla világon. Ártani mindenképp, hiszen, mint emlékezhetünk, a Népszabadság – amit valószínűleg nagyon is ismert – beszántásának egyik oka a legendárium szerint az volt, hogy kiváltképp élénken foglalkozott Rogán helikopterezésével. Ám tudjuk, ez csak a kitalált indok, így Rogán szerepe abban a történetben szimbolikus, viszont mint ilyen, a NER maga. Így akkor, amikor föltesszük a kérdést, mi is az a Rogán Antal, egyben a NER mineműsége felől is érdeklődünk.

Mert Rogán a NER nélkül semmi sem. Így, amikor az előbb kudarcot vallottunk azzal, hogy őt napraforgóként határozzuk meg és definiáljuk, tekintsünk rá ezúttal bábuként, amit dróton rángat a gazdája, és ezen a ponton közelebb kerülünk az igazsághoz, bár el nem jutottunk még annak kertjébe. Tessék elképzelni a képet, köszönöm. No most, ez a gazda, aki rángatja őt, rángathatná úgy is, hogy viselkedik esetleg. Mert és ugyanis, ha megszólítanak, kérdenek szépen, akkor például hiába nem ismerem mondjuk a Dörmögő Dömötör című kiadványt, mert nem volt gyerekszobám, illőn válaszolok mégis, mert ezt követeli az évszázados gyakorlat. Viszont az ő gazdája nem ezt bábozza vele, hanem azt, hogy be van szarva és pökhendi.

És már megint itt vagyunk, hogy jé, ez meg a NER maga, a szaros-húgyos nagyképű rendszer, de, ha aspektusunkban idáig jutunk, akkor elérkeztünk a Rogán titok megfejtésének következő szakaszához, miszerint már nem is napraforgó, nem is bábu, hanem csupán egy paca, bűzlő folt a NER testén, tehát egy vele teljesen, ilyképp önmagában nincs is. Egy kis Vanish a képibe, és meg is szűnik létezni teljesen, illetve eloszlik mint a buborék, ahogyan a nóta mondja nekünk. Ám ezen a ponton itt áll előttünk teljesen pőrén az összes, Varga miniszter, Novák miniszter, Kovács levelező meg a többi sok, akik a NER végeztével egyáltalán nem is lesznek, mert ők is ilyen pacák, és ezen túl más ismérvük nincsen is.

Rogán paca pacákot azzal tudjuk vigasztalni, hogy ismeri ő a Telexet, sőt, akkor fogja ismerni igazán, amikor a tárgyalásáról tudósít, mikor is számon lesz kérve rajta minden bűne, egyenként lesz a fejére olvasva. Voltaképp akkor ismerszik majd meg, mi az a Rogán Antal, illetve mi volt, ami ugye éppen ma. Mert a semmisége akkor fog tartalmat kapni, ahogyan a bűnöket helyezzük el benne, kitölti egész valóját akkor, és végső, formát ölt. Nyomorult forma lesz az, viszont nekem meg azt kell belátnom, nem áll jól a próféta szerep egyáltalán, de mégsem mondhattam volna a sarki kocsmák szintjén, hogy értekezésem tárgya egy büdös bunkó, pedig az igazsághoz akkor jártam volna a legközelebb. De, mint látjuk, más módon is el lehet érkezni hozzá.

És éppen ott is vagyunk. Felfuvalkodott hólyag mind az összes, nem egyéb – ha már a minéműségükre kérdeztünk rá –, és ennek kapcsán elmesélem, honnan is fakad ez a hólyagszerű létforma. Ennek archetípusa Orbán Viktor maga. Aki, amikor még a liberális álca volt rajta, a közös futballzások utáni interjúk során mosolygós per tu volt, amikor komoly polgári lett, kijelentette, mostantól magázódunk, a keresztény-fasiszta létformájában meg már szóba sem áll senkivel. Ennek a leképeződése Rogán is, hogy menekül az újságírók elől azok létét kérdőjelezve meg, az a beszari tahóság maga. Így, amikor itt a végén föltesszük a kérdést megint, mi az a Rogán Antal, ím elkészült a válasz: egy beszari tahó. Nem több, nem kevesebb.

Dzsejenbekov, kirgiz elnök alig egy hete a karmelitáknál smúzolt Orbánnal, mindkettőnek fülig ért a szája, hogy ötvenmillió dollárt félretettek későbbi ellopásra, de közbeszóltak a sorosista kirgizek. Dzsejenbekov elcsalta az aktuális választást, cserébe az ottani mindenféle buzik, részeges bölcsészek, színészpalánták, nyugatos írók, filozófusok és hitetlenek fellázadtak, Dzsejenbekov hatalmának pedig kampec. Pedig Orbán már légihídról álmodott a két ország közt, megtudtuk, hogy közös gyökereink vannak, pár hónap múlva pedig Kásler kiderítette volna, hogy Toldi Miklós nagyapja kirgiz volt, a főváros, Biskek pedig a magyar Bicske pontos megfelelője, ameddig közös haragunkban mindenféle kisvasutakat hosszabbítgatunk csak azért is.

A népnyelv már orbáni átokról suttog, hogy aki félnótás csirkefogó vele fotózkodik és örül, megtelepül azon a rontás és megbukik. A lista már egész terjedelmes: Berlusconi, Janukovics, Szaakasvili, Fico, Strache, Mubarak és Lukasenka, aki rendőrökkel, katonákkal még tartja magát, de nem a semmiért menekült ide Gruevszki sem, Salvini pedig épp bíróság előtt áll. Ez a sorminta valami démonit tételez, hogy akivel a mi kedves vezetőnk cimborál, azonmód bukik meg, a hívőket viszont le kell lohasszuk, nincs ebben semmi földöntúli vagy szakrális. Maximum az ő vidékükön nem olyan jó a krumplitermés, hogy be tudják fogni vele a bávatag népek pofáját, másképpen: van, ahol kevésbé tűrik a jómunkásemberek a velük való packázást.

A felsorolt alakokat megengedő jóindulatúan populistának nevezik, pedig egyszerűen csak gazemberek. Ahogyan Orbán is. Tegnap történt az is, hogy a németek egykori igazságügyi minisztere, Katarina Barley voltaképp lehazugozta-tolvajozta Orbánt, s ez a néni momentán az EP alelnöke. Még várjuk a reakciókat, hogy ezzel miként sértette meg a magyar népet, és milyen gyorsan kellene lemondania, mint ahogyan Jourovának is a NER vágyai szerint. Tudjuk, az lenne az ideális, ha az Unió élén Salvinik és Dzsejenbekovok ülnének, a kedves vezető akkor érezné otthon magát benne, viszont neki sajnálatosan ez nincs így. Nekünk viszont egészen más a bajunk, viszont nem vagyunk sem kirgizek, sem fehéroroszok, hogy megoldjuk a dolgot.

A Janukovicsok, Strachék, Szaakasvilik a sötét oldalt képviselik az emberiség történelmében és sorsában, Orbán Viktor pedig ezekkel egy. Nem véletlenül pózol és üzletel az ilyenekkel, ám amíg valami csodából fakadóan az Unión kívül csak megbuknak a diktatúrák, annak kebelében mégis virágzik ez a miénk, ami egészen elképesztő. Annak ellenére van ez így, hogy például szintén tegnap derült ki, hogy az Európai Bíróság elkaszálta az országot a lex CEU miatt, sőt, voltaképp az tapasztalható, hogy akármely intézményünk, törvényünk, intézkedésünk (illetve a Fideszé) szembe találkozik az európai normákkal, azokkal szemben rendre elbukik. A bíróságon is. Kies hazánk kedves vezetői pedig minderre azt mondják, szarunk rá, ítéletet végre nem hajtunk.

Mint például Iványi egyháza esetében sem, hanem inkább kikapcsoljuk nála a gázt. Gruevszkit befogadjuk, a menekülőket éheztetjük, mit nekünk törvény, jog, erkölcs vagy akár jóérzés. Ezt a habitust és züllöttséget villantotta meg tegnap a mi igazságügyi miniszterünk, amikor ismét kettős mércézett, előtte pedig arról ábrándozott, hogy az Európai Bizottságnak nincs joga, hatásköre jogállamisági jelentést készíteni a mi diktatúránkról. Azt mondta tehát fű alatt, pofád befogod, azt csinálok, amit csak akarok. Kitűnik tehát, hogy a NER egy különálló univerzum, és az Unió töketlenségét elnézve valóban az. Viszont odáig jutottunk, hogy Magyarország jelenlegi formájában nem alkalmas annak tagja lenni, sőt, egyáltalán nem is való oda.

Ilyen szempontból valóban kipcsakok, türkök vagy akár bármilyen pöttyös seggűek vagyunk azzal a különbséggel, hogy ezer év alatt kiveszett belőlünk a vadság, és megtanultuk a szolgaságot. Mégpedig egészen alaposan. Ilyképp azon mélázni, hogy de jó, Orbán minden diktátor cimborája sorra bukik el, a sorminta alapján tehát előbb utóbb ő következik. De nem fog. A kirgizek és hasonszőrűek, mint a fehéroroszok például fölemelték a tottyadt seggüket, míg a miénk krumplitól elnehezülve pihen. Ha sci fit írnék tehát, Orbán bukása úgy képzelhető el, ha egyszer saját magával fog kezet az erkélyén, és az átka visszaszáll a saját fejére. Ilyen mozi viszont nem lesz soha, hacsak a mostani gépész meg nem unja. Ilyen viszont nem látszik jönni.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma hozza el mindenki a kedvenc játékát, babáját, mesekönyvét vagy akármit, hogy asztán majd olvas nekünk a mesekönyvből, meg jáccunk a játékokkal, hogy mijen jó is lesz akkor nekünk. Én nem tuttam, mit is vigyek, én minden játékomat szeretek, nem tuttam tennap, hogy máma mit fogok szeretni, az anyu aszonta vigyek egy autót asztán jóvan, de mondom neki, mejiket, de monta este, hogy reggel majd meglátjuk, és meg is láttuk. Evittem egy meccsbokszot.

Mentünk reggel, az emlékező művön csattogott a zászló, a homokozóba egy macska ücsörgött, jött a Pityu ő egy mesekönyvet hozott, a Kisböske meg egy doboz legót, az Ibojnéni meg ott át makszba. A Pityu aszonta, jé zászlót rakott az arcára, és télleg, piros, meg fehér, meg ződ vót az arca, sőt, vót rajta ijen koronás címer is, mintha a szájábó nőtt volna ki a korona, vagy ő lett vóna az emlékező mű ruggya, csak épp nem csattogott a szája neki, mind azon a zászló, hogy az anyu is csak táttott szájja nészte őtet.

Majnem puszit is efelejtett adni, de topantottam és megkaptam azér. Megreggelisztünk, a dadus finomat adott, kakaót meg kenyeret vajja, a Kisböske csak úgy evett, még szerencse, mer így nem fog nyafogni egész délelőtt, hogy ő éhes. Reggeli után aszonta az Ibojnéni, hogy láttya, a Pityu mesekönyvet hozott, kérdeszte, hogy olvassake nektek gyerekek belölle, montuk, hogy olvasson, mer jó vót csak úgy ücsörögni, mer mindenkinek tele vót a hasa nagyon, még a Pityu se hüjéskedett.

Csak odaatta az Ibojnéninek a könyvethogy olvasson akkor belölle nekünk. Nekiát olvasni, asztán, amikor a bátor herceg rájött, hogy ő a baráttyát szereti, meg a hercegkisasszony is inkább a boszorkát, akkor sikittott, és edobta a könyvet, mintha égette volna a kezét, és nekiát rángatózni az arca neki, hogy abba se bírta hagyni. A Kisböske meg szorongatta a legó babáját, aminek barna vót a bőre, eszt is meglátta az Ibojnéni, amitő ződ lett neki az arca teljessen.

Sikittott, hogy hívni kell a papbácsit, hogy egrecíroztatni minket, mer megszát a zördög, meg visittott is, hogy a dadus aggyon neki fokhagymát, mert ekárhozik itt mindgyá. Nézegette a Kisböske a babáját, hogy mia bajj vele, a Pityu meg ment a könyvért a sarokba, ahová az Ibojnéni hajittotta, hogy elteszi akkor, de aszonta neki az Ibojnéni, hogy aszt ugyan nem, mer az bünjel, hogy beszéni akar az anyujával, addig nála marad, meg megmutattya a papbácsinak is.

Ebéd után el is jött a papbácsi, nézegette a könyvet, közbe meg hányta magára a keresztet, meg mondogatta, hogy uramjézus, meg jóisten, és aszt is monta, hogy eszt meg kell semmisíteni. De monta a Pityu neki, hogy akkor bejön az apuja egy kicsit méltatlankodni, de a papbácsit ez nem éredekete, hanem kenegette fokhagymáva a könyvet meg motyogott valami ufóul, de ez se vót elég, hanem megkérdeszte a dadust, hogy vane nekik húsdarálója a konyhán.

Vót neki, behoszta, mer a papbácsi kérte, és nekiát daráni a könyvet, de az kemény vót nagyon, ott kaszabóták meg aprittották szegény könyvet, de nem akart ledarálódni, úgyhogy gyufát kért a papbácsi, hogy fögyújcsa, mer ekárhozunk különben, és ahogy ott próbáta égetni a könyvet, lángra kapott a fekete szoknyája neki, úgyhogy már együtt visittottak az Ibojnénivel, a dadus meg megunta a cirkuszt, behoszta a poroltót és lefújta a papbácsit vele. Hosszan fujta, közbe mosojgott.

Olyan lett a papbácsi mind egy hóember, ijen ugrándozó hóember, az Ibojnéni leűt és zokogott má, kint az udvaron az emlékező művön csattogott a zászló, hogy timpanon, a dadus fogta a poroltót, és kérdeszte, hogy elég e vót már, a Kisböske csak nészte a kezébe a barna babáját, a Pityu meg monta, hogy akkor szól az apukájának, hogy jöhet kicsit méltatlankodni. A többi gyerekek meg élveszték a fehér port, hemperegtek benne, és olyan kupleráj vót, ahogy az apu szokja mondani, hogy na, gondótam, vára dömperemmegyek.

Töményen, összehangoltan, hevesen és hangosan ömlik ránk a mocsok. A kikristályosodott fajvédő és homofób nácizmus. Tegnap megjelent egy szöveg a vasarnap.hu-n, amelyben a magyar kisdedeket a Legótól féltik, mert barna bőrű kis figurákat rakott a készletébe, és ez összezavarja fehér és keresztényi fejlődésében a kis nemzeti gyermeket. A jeles szerző, bizonyos Kaszab Zoltán hatalmas gondolati ívet húzva jut el a konklúzióig, miszerint „a másfél éveseknek szóló játékot követi az óvodai érzékenyítés, a mesekönyv, majd a nemváltó influenszer Youtube-videója.”

Ekkor, és főleg akkor, amikor Orbán Viktor is beszállt a buliba a Kossuth rádióban mondván, a meleg „jelenséget a magyarok türelmesen, toleránsan kezelik, ám van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. Hagyják békén a gyerekeinket.” Bárcsak Kaletának mondott volna ilyet, de akkor nem volt érkezése megszólalni a kedves vezetőnek, míg egy mesekönyv miatt pedig igen. Olybá tűnik, hogy Dúró elvtársnő könyvdarálása csak előjáték volt, vagy indok kreálása, akárha a gleiwitzi rádióadó elleni provokáció, hogy indulhassanak a hadak a csatába.

Délelőtt ugyanis már megjelentek az utcai hordák is Budaházy vezetésével, hogy megakadályozzák a Meseország felolvasását a II. kerületben. S be ugyan nem jutottak, hogy szétverjék a bűnös eseményt, kívül azonban olyan hangosak voltak buzipropagandázva és buzilobbizva, hogy a a felolvasást online tartották csak meg arra kérve a hallgatóságot, a gyerekeknek inkább fogják be a fülét. Budaházyék ordenáréak voltak a buzizásukkal a rendőrség elnéző mosolya mellett. Nem dudáltak, mint Hadházy, hogy meg kelljen büntetni őket pár százezerre.

Dúró Dóra pörformansza tehát célt ért, élesen ki lehetett jelölni az ellenséget, akik a buzik, és mindenki, aki szimpatizál velük. S mint láttuk, ezt a folyamatot miniszterelnökünk is megengedően támogatta vörös vonalat emlegetve, buzdítva a háborúra. Dúró, Orbán, Budaházy és a négerező vasarnap.hu-s uszító ugyanaz a banda, amit így együtt épp megnyilvánulásaik és eszmeiségük miatt bízvást nevezhetünk náci csürhének. És emiatt ne tessenek a fogukat szívni, mert a dolgokat nevükön kell nevezni, ha fáj is az. A fasiszta Magyarország kis náci hajtásait látjuk itt sajnálatosan.

Pluszban azonban még ájtatos kis genyók is, a megbocsátó, elnéző Isten álcáját veszik fel dúlásukban. A kis Lego figurák és gyermekeink megbuzulásáról szóló dolgozatban ugyanis a szerző ezt mondja: „semmi bajom a minden ember egyenlő elvével, sőt, nagyon jól tudjuk, hogy Isten színe előtt valóban mindenki egyformán értékes. Csakhogy én nem szeretném, ha ezt a Lego üzenné meg a gyermekemnek.” Egészen leegyszerűsítve a nemzeti kisded akkor lásson négert, amikor erre a keresztény apukája elég érettnek érzi, egyébként buzi lesz.

Bájos naivságában ennél alpáribb szöveg nem adható elő. És bár ugyan felvethető, hogy minek is foglalkozni vele, amikor úgysem olvassa senki, mégis fontos, hiszen bepillantás nyerhető általa fehér és keresztény polgártársaink fejébe Orbántól Budaházyig. Sőt, a templomban révedező középosztálybéli szintén keresztény úrhölgyekébe is, és ezekben látjuk megtestesülni a NER gondolatiságát, világnézetét és erkölcseit. Amit pedig tapasztalunk, meglehetősen elborzasztó massza, és újólag oda jutunk, hogy világosság és sötétség áll szemben egymással ma kietlen hazánkban.

Mert nem állhatom meg, hogy kicsit vissza ne térjek Kaszab Zoltán (vasarnap.hu) gőzeihez, mikor is ilyeneket mond még okulásul: “A játék a játékra való, a felhőtlen szórakozásra, arra, hogy örömet okozzon. Nincs helye annak, hogy egy másfél éves gyermek ideológiai üzenetekkel találja szembe magát.” És ne feledjük, ez arról szól, hogy egy barnább bőrű kis műanyag figura volt a dobozban. Én ódzkodom a teatralitástól, még felkiáltó jelet sem szívesen teszek a mondat végére, de ez egészen egyszerűen elképesztő. Meg vagyunk hatva, nem találjuk a szavakat háborgásunkban.

A Washingtonban működő Institute for Health Metrics and Evaluation, járványmodellezéssel foglalkozó cég szerint az év végéig több mint tizenkétezer ötszáz halálos áldozata lehet a Covid-19-nek Magyarországon. Lehet legyinteni, hogy ostobaság, csak riogatnak alaptalanul, de arra sincs semmi okunk, hogy ne higgyünk nekik. Hiszen már most tucatjával hullunk, és most is stabilan ezer fölött van a friss fertőzöttek száma naponta. Mindenkit meggyógyítunk, mondta nem is olyan rég a kedves vezető, mint valami törzsi varázsló, de, mint kitetszik, egyáltalán nem gyógyítanak meg senkit sem. Egyetlen intézkedés létezik országszerte: vegyél maszkot.

Ugyanez az intézet arról is ábrándozott tegnap, hogyha szabadjára engedik a járványt, akkor karácsonykor lesz legrosszabb a helyzet, napi ötszázötven halottal. Ciki ez, mert Orbán nem mondhatja, ha számon kérőn kérdeznek tőle, hogy boldog karácsonyt. Illetve mondhatja, csak még hülyébben fog hangzani, mint eddig. A járvány ma már úgy jár kel az országban, mint valami tekintetes úr, és Szijjártó még mindig ott tart, azért vannak zárva a határok, mert külföldről hurcolásszák be a vírust, amit így, ebben a helyzetben kijelenteni elég mókás. Mint ahogyan röhejes arra hivatkozni is, hogy a konzultáción kérte a nép a dolgok ilyen folyását, mondván, az országnak működni kell.

Erre jutott az összes CÖF-ös és békemenetes, akiknek a szava parancs, így hát Orbán meglengette a varázspálcáját, mondta, hogy múúúkoggy, de nem működik. Az ország sem működik, mert ugyanis az is kiderült tegnap, hogy idén a devizaadóssággal együtt hatezer milliárd forintot meghaladó a lejáró adósságállomány, amihez hozzájön még a folyó hiány finanszírozása, amit eredetileg 367 milliárd forintban szabott meg a költségvetési törvény, de a járvány miatt már 3600 milliárd forintot kellene behozni. Az előzetes adatok szerint 1219 milliárd forint, a GDP 5,3 százaléka volt a kormányzati szektor idei első féléves hiánya.

Az infláció is elszabadult, a munkanélküliségről pedig nincsenek hiteles adatok, mert három hónap állástalanság után kivágják a proletárt a rendszerből. Mint kitetszik, hiába kérte az összes békemenetes Orbánt, hogy működjön az ország, ezt nem sikerült összehozni, pluszban még a járvány is kicsúszott az ellenőrzésük alól. Egyszer kellene a tíz év alatt valami kormányzásra hasonlító dolgot összehoznia a kedves vezetőnek, de ez sem sikerült. Tehetséges, lehengerlő férfiú, egyenesen államférfi, amit akkor bizonyít majd minden kétséget kizáróan, ha az ország ilyen sanyarú helyzetében lemond hatmilliárd ajándék uniós euróról, csak, hogy ne zaklassák ilyen jogállami sorosságokkal.

Ez a pénz több is, mint az első féléves hiány, ez a GDP hat százaléka, ennyit is megér a nagy államférfinak, hogy szabadon nyektethesse az SZFE-t, szántsa be az Indexet, és a többi, és a többi, illetve, hogy a veje szabadon lophasson. Meg a többiek természetesen. Ez lesz majd a bokréta Orbán kormányzásának kalapján, addig is érjük be azzal, hogy jelen pillanatban duplán is megbukott: a járvány is tombol és az ország sem működik, illetve leginkább romokban van. Orbán az első némileg élesebb helyzetben bebizonyította, hogy a kormányzásra alkalmatlan, a magas hivatalra pedig méltatlan. Nincs indok a maradására, azt csak a vak hit és csalás eredményezheti.

Élete fő műve talán a Puskás Aréna, mint a gyermekkori álmok manifesztálódása, de erről is mindennél többet elmond, hogy pár hete hullott a vakolata, most pedig, hogy mindösszesen hat meccset játszottak benne, cserélni kell a gyöpöt. Amúgy is nagy barátja vagyok a szimbólumoknak, de ez közülük különösen kedves a szívemnek, mert saját magánál sokkal messzebbre mutat. Benne van az a kép, amelyen a felcsúti omladozó budi mellett rohad szét a stadion, mert nem lesz értelme és indoka tovább pátyolgatni. Ez azt fogja mutatni, hogy a rémálom véget ért, és az avas szalonna szaga helyett orgona illatoz. Viszont számon fogjuk kérni az évtizedes bűzt.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Hegyi-Karabahban szinte száz százalékban örmények élnek, az örmények pedig keresztények. Azerbajzsán muzulmán, és ott lakik a baltás gyilkos. Örményország és Azerbajdzsán lövi egymást épp Hegyi-Karabah miatt, kies hazánk pedig a konfliktusban Azerbajdzsán mellett áll. 1921-ben Sztálin, mint nemzetiségi népbiztos nyomására csatolták az örmény Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz, Magyarország tehát a sztálini hagyományt követve babusgatja a muzulmánokat. Mindemellett kiderült, hogy az azeri diktatúra, amikor Orbán visszaadta nekik a hős baltást, pár millió dollárt utalt egy budapesti bankszámlára.

Ilyen tudás birtokában az ember kinéz az őszi esőbe, és vagy elsírja magát, vagy erőt véve a depresszión azt mondja, a kurva anyjukat ezeknek. Bár ez alpári, de hűen fejezi ki az ember viszonyát ezekhez, akik megeszik az életét. És még az is eszébe jut, milyen szép is lesz majd az, ha mindezek után, amikor szarrá lövik ezt a Hegyi-Karabahot, elmegyünk majd templomot építeni nekik, ahogyan ez szokásában van a keresztényféltő rezsimnek. Hogy jól értsük, a muzulmán azeri dollármilliókat zsebre teszi valamelyik baltás-cinkos, aztán esetleg az adófizetők pénzén meg őrzi a csalfa hitet, hogy még egyszer is a kurva anyjukat ezeknek.

Máma ilyen nap van, vagy másképpen, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, illetve összefoglalva: ilyen a kereszténység minálunk. Teli vagyunk a keresztény kultúrával szügyig, olyannyira, hogy igazságügyi miniszterünk a sorosista Európai Unió képébe vágta, míg ott náluk, a hanyatló nyugaton nincsen pluralizmus a médiában, itt annyira van, hogy megjelenhetnek benne konzervatív és kereszténydemokrata nézetek is, aminek mi módfelett örvendezünk, hiába vagyunk hitetlenek vagy épp más vallásúak a szívünkben. Ennek a sokszínű médiapluralizmusnak köszönhetjük azt is, hogyan kell katolikus módon kezet mosni. Ez is megjelent a sajtóban minálunk.

Hogy félre ne értsük egészen, ez nem valami rituális kézmosás, mint amilyen számos létezik más hitekben és a kereszténységben is, hanem pusztán higiéniai, olyan, amikor az ember lemossa a vírusokat vagy a vért egy-egy baltás gyilkosság után. Ábrán mutatódik be a katolikus kézmosás a plurális magyar médiában, amiben szakralitás annyi van, mint tavaly ádventkor a szent szánkókban, amelyeket a sorosista tüntetők megszentségtelenítettek, a médiapluralista kereszténydemokraták pedig óbégattak, hogy ezeknek semmi sem szent, még a szánkók sem, amelyeket a kis Jézus születésnapjára faragtak az angyalok. Ilyesmi dumákkal könnyen bávataggá tehetők a népek.

Minálunk a tízparancsolat is gyógyít, illetve a vakcina sem, ez a mi országunk egy teljesen más valóságban leledzik. Például Gulyás miniszter is kijelentheti, hogy Vera Jourova persona non grata kormányunk szemében, míg ellenben az otthon épp elítélt Gruevszkit meg dédelgetik. Szeretik ők a bűnözőket, ha hasznot hajtanak, ezért még a keresztény kultúrát is megtagadják, mint az a mostani örmény-azeri sztoriból is kitűnik. És az ilyesmi farizeusságot látva mondja az ember, hogy a kurva anyjukat, de ezt nem eltorzult arccal, üvöltve már, hanem higgadt nyugodtsággal, épp mint a bíró az ítéletet, hogy tíz év. Netalán életfogytig vagy kötél általi.

Akárha Nürnberg. Az ilyen katolikus kézmosásokkal iszonytató pusztítást lehet végezni a tudatlan lelkekben, amilyenekkel tömve van az ország. Amikor pedig mindezek után a butaság bátorságával hangoztatják, hogy a hitüket tisztelni kell, akkor az ember kimondja a máglyára vivő szavakat, hogy ezt ugyan nem. Nehéz dolog az értelmet letérdeltetni az ostobaság elé, pedig a NER ezen van már évtizede és egyre hangosabban. Mindezt pedig anyagi hasznokért. Nem hívő és hitetlen, hanem bűnös és bűntelen, sötétség és világosság szemben állása zajlik épp, az új középkorban előtte vagyunk egy új reformációnak, mert eláradt a gonoszság.

A kezemre játszik az élet. Reggel hatkor bekopogott a szomszéd Józsi kétszáz forintért, ami nagy bizonyossággal fröccsre kellett neki. Miközben malacszemekkel tartotta a markát, elmesélte, már hajnali ötkor fürdött, mert ugyanis a szeretetszolgálathoz, ahol olcsó ebédért hetven éves létére segédmunkát végeztetnek vele, máma ellátogat a püspök úr. Gyönyörű – számoltam a kezébe az aprót – milyen szép is lesz, amikor az én Józsim gyomrában a fröccsel, katolikusan kimosakodva és lelkében a mérhetetlen sötétséggel gazsulál a püspök úrnak, ami kies hazánk keresztény kultúrájának veleje. Illetve ennyi az egész csupán. Hülye színjáték. Meneküljetek tőle.

Nem vagyok egy kárörvendő manus, de eltelten, szívemben némi maliciózus mosollyal nézegetem, ahogyan Varga igazságügyis nyikorog, sipít, mint egy szúette hintaló. Meg vergődik mind az összes, és más nem jön ki a szájukon, csakis Soros, és ez már túl van a felháborítón, túl a hazugságon, ez már annyira túljutott minden valóságon, hogy jelző csak egy van rá, és ez a szánalmas. Elkészült megint az Unió jogállamisági jelentése lesújtó eredménnyel kies hazánkra nézvést, és reakció csak egy van: Soros.

Sajtó: Soros, civilek: Soros, lopás: Soros, igazságszolgáltatás: Soros. Ott lebeg az egükön ez a szegény, vénséges Soros tíz éve szakadatlan, és nem tudják megállítani, nem tudják nem hagyni, hogy ő nevessen a végén, és Brüsszel sem fékezett be a kanyarban. Mi több, a robogó Brüsszel megszavazta, hogy bevezessék a jogállami mechanizmust a pénzosztáskor. Zavar keletkezhet a lopásban, rosszabb esetben leállhat az ország, tehát: Soros. Hatástalanok voltak a nagy, kék plakátok tehát.

Viszont azért ne bízzunk abban, hogy ez olyan egyszerű lesz, mint amilyennek tűnik. Egy kis fellazítás, egy kiskapu marad majd, hogy vegyük továbbra is a német tankokat, és a magyar proletár olcsón szerelje össze az Audit. Mert ugyanis momentán még nem dőlt el, hogy a gazdaság irányítja-e a politikát esetleg fordítva, vagy együtt aljasok. A szép eszmék mindig mocsokkal terhesek ugyanis, így most épp a reménykedés helyett szorítkozzunk arra, hogy élvezzük a cirkuszt, amit ezek közösen itt előállítanak.

Mert az van, ez el nem tagadható. Például már ennél a szavazásnál is, amely jogállamizik, és a kést Orbán torkára tette lehetségesen, egyedül maradtunk a dva bratankinkkal, a lengyel testvérekkel abban a buzgalomban, hogy ezt ne vezessék be. Közösen szavaztuk le tehát a javaslatot, de a hollandok, finnek, svédek, dánok és belgák is, ám ellenkező előjellel, mondván, az túl puha. Már nem csak holland fickó van tehát, hanem tele van libernyák fickókkal a világ, midőn mindenki nemzetünk vesztét óhajtja.

Ettől függetlenül megszavazódott a dolog, és lehet izgulni, mi lesz velünk nagymama, mi lesz helikofferekkel, jachtokkal, közbeszerzésekkel, ha nem dől a lé netán, de lehet izgulni, hogy az összeomló ország miatt elvész a hatalom. Ez mind benne van a levegőben, viszont nincs nekünk olyan szerencsénk. Mindeközben azonban szolidan rámutatnék arra, hogy a hintalovas visongás közben hogyan leplezi le magát a rezsim, és észre sem veszi, vagy ha igen, kényszerpályán mozog, és nem tehet mást.

Varga hintaló ugyanis azt nyikorogta: “A magyarországi helyzetre vonatkozó összes megbízható információ objektív és pártatlan elemzése csak arra a következtetésre vezethet, hogy Magyarországon az Európai Unió alapvető értékeit tiszteletben tartják, és a jogállamiság elve érvényesül.” – Márpedig, ha így van, nincs mitől félni, tessenek nyugodtan megszavazni. De nem szavazzák, mint ahogyan nem akarunk az Európai Ügyészség tagjai sem lenni, s ezt így együtt úgy hívják, beismerő vallomás.

Viszont tudjuk: Soros. Aki még mindig nevet, és már majdnem vége van. Az a tagadhatatlan helyzet állott elő ugyanis, hogy a demokrácia szabályai szerint Soros győzött, ha minden mögött, ami miatt bírálatot és megvetést kapunk, ő áll, akkor ő áll az Unió országai többsége mögött. Kies hazánk tehát a keresztény visongásával sokkal nagyobb kisebbségben van ott, mint az ellenzék idehaza, és én megértem, ha ez fáj nagyon. Nekünk is a NER, szar ugye?

Itt olyan helyzet készül előállni, amelyből két kiút létezik: vagy fejet hajt Orbán végre, vagy kilép. Behódolni már csak alkati okok miatt sem fog. Kilépni sem, mert a közösség pénze nélkül azonmód lenne vége, marad tehát az a szitkozódás és szítás, ami most is folyik. Jönnek újabb plakátok, a téboly fokozódik, egészen polgárháborúig hevítve a félhülye hívek gyűlöletét. Ne legyen igazam, de a diktatúrák logikája ezt mutatja. És Soros fog nevetni a végén, viszont valószínűleg nem őszintén. Szomorúan inkább, hogy milyen kígyót melengetett a mellén.

Olyan varázslat volt tegnap, hogy Orbán Viktor egy videóban számítógépen kezdett el online fogadni a Fradira, aztán pár pillanat múlva a kezében volt a nyerő szelvény, ami így egyben legalább olyan, mint Jézus feltámadása. Most mondja valaki, hogy nincsenek csodák, dehogynem. Illetve delirálni is lehet a házipálesz után akármit is, például azt, jól van az, hogy egy ország miniszterelnöke egyik nap traktoron ücsörögve, máskor pálinkázva, erkélyen focizva, szotyolázva, aztán meg szerencsejátékozva filmezteti és fotóztatja magát, miközben idiótán vigyorog.

Perszehogy nincsen jól, a legkevesebb, hogy ezért az ilyen országot beteg demokráciának nevezi Vera Jourova, bár ítéletét nem emiatt hozta meg. Ezek csak a felszíni tünetei a mélyben megbúvó, fortyogó gyalázatnak, ami viszont abban híven megmutatkozik, hogy a letarolni szándékozott SZFE élére épp akkor, amikor a főni a Fradira fogadott, egy katonatisztet nevezett ki kancellárnak ottani földi helytartója, akit Vidnyánszkynak hívnak. Katonák a kórházak és a színművészeti élén, ez alapján már okkal nevezheti betegnek a rendszert Jourova asszony.

Ennek hallatán pedig a tippmixelő alak levelet ír, Jourova monnyon le, mert ő szóba nem áll vele, és rákezdenek mind a sakáljai is, hogy monnyon. Így közlekednek Európában, bazi nagy elefántok, fröcsög, törik a porcelán, a németek pedig hajlanak arra, nem kötik jogállamisághoz a beteg demokrácia finanszírozását. Csak ahhoz, hogy a bajor paraszt adóját megfelelően költse el a diktatúra, ha lehet, náluk vegyen tankokat, és akkor minden rendben van, mindennel meg lesznek elégedve. Azzal is, hogy a kirgizeknek ad tizenöt milliárdot. Nézzünk azonban valami vidámabb helyet.

Ez például az egyik szomszédom zsebe, aki szintén nagy tippmixes volt, olyannyira, hogy mára a fele fizetését vonják különféle tartozások miatt, ami pénzeket eljátszott, s ezért nyomorog. A kocsmákból száműzték a félkarú rablókat, amire így visszagondolva nem az volt a baj velük, hogy a magyar jómunkásember eljátszotta a család összes pénzét, hanem, hogy nem nekik fialt. Mint emlékezhetünk, a diktatúrával sem az volt Orbán baja, hogy diktatúra. Csupán annyi, hogy nem ő irányítja, s hogy így legyen, hogy ő üljön az illiberalizmus ormain, mindent meg is tett, s lám, sikerült.

A németek meg azt néznék, hogyan költi el a pénzüket. Eltippmixeli cseszmeg, ami aktus maga a messzeringó szimbólum. Nem vártak sokat ugyanis, és Szijjártó jachtos cimborája már megint kapott súlyos milliárdokat. Ami nálunk rendben van. Ilyképp állítólag az is, hogy a miniszterelnök bújtatottan szerencsejátékot reklámoz, és miért ne tenné, ha ennek a cégnek a logója minden magyar futballcsapat mezén ott virít, mert önti nekik a milliárdokat, de nem a reklámértéke miatt, hanem, mert parancsba kapta. Diktatúrákban így működik a sport, másutt másként.

Előttem van mindig az a bájos kép, amelyen a futsalos miniszter szerelemesen mosolyog a nemzet futballistájára, Dzsudzsákra, együtt kávézgatnak, azt gondolva, hogy egy ilyen fotó kölcsönösen emeli a fényüket. Szijjártó bizonyítja, mekkora öribarija a focista, és viszont, így üzennek a bávatag szavazónak valamit. Leginkább azt, hogy tényleg beteg ez az ország, de azért Jourova monnyon le. Viszont azt a történetet sem feledem, hogy pár éve, amikor a kedvenc kosárlabda csapatom, a Golden State Warriors megnyerte az NBA-t, Trump is meghívta őket a Fehér Házba a saját fényét emelni.

Az én kedvenc csapatom viszont kollektíven fölemelte az összes karját, kollektíven a kezeinek összes középső ujját bemutatta ennek a Trumpnak, hogy szarjon sünt egyedül. Megtehették, nem függnek tőle sehogyan, legfőképpen anyagilag nem. Így, ha azt gondolják, vállalhatatlan a manus, beintenek neki. Mert ugyan a mai nagyságos Amerika is beteges egy hely, de vannak benne egészséges csírák, és létezik még olyasmi, hogy civil öntudat. Trumpnak pedig, lett légyen akármekkora barom is, nincs módja ezt eltaposni, pedig szeretné nagyon.

Minálunk viszont Orbán most tapod mindennek kihűlő hamvain, hogy érzékletes, ámde hülye képet használjak. Kétezret tett a Fradira a kedves vezető kiinduló videónk tanúsága szerint, viszont elbukta. Döntetlen lett, ennek ellenére Kubatov és a Fidesz székházat védő kopaszok csapata bejutott a BL főtáblájára, és már várom, hogy megint halljam, na ugye. Hogy tíz év alatt egy kisebb ország GDP-jét beleöntve a diktátor hobbijába idáig sikerült eljutni, amitől tegnap lázasan csűrdöngölt a fél maffia, az nem egy vaszisztdasz. Az már igen, hogy az Unió is vörösbe rakta kies hazánkat járványügyileg. Skandalum, Jourova monnyon le.