Szerző: rezeda

A kurtafarkú kismalac dúrogatatt nagy szomorúan az Üveghegyen túl ugyan, de a Turuldombon (ahol lakik a keresztény kultúra) innen, a szögesdrótok tövében. Bebocsátást várt ugyanis a Nagy Nemzeti Anyához, aki adta a menlevelet a Turuldombhoz tovább, ahová nem juthatott el akárki malacfia vagy malaclánya. Dúrogatott tehát a kurtafarkú kismalac a szemétdombon a kastély mellett, amiben lakott a Nagy Nemzeti Anya. Dohogott, dúrogatott, hiszen ugyanis azért nem nyert bebocsátást a kastélyba, mert kurta volt a farka neki. Hiába gondolta, milyen egy baromság ez már, de apelláta az nem volt, a Nagy Nemzeti Anya ugyanis elveket vallott, és kemény elvei voltak neki, hogy mind az összes mesehősöknek makulátlanoknak kell lenniük az ő orientációjukban.

Szexuálisan teljesen orientálódniuk kellett az irányba, amit a Nagy Nemzeti Anya szabott meg. A kurtafarkú kismalac pedig még elibe sem tudott járulni, mert ugyanis volt ott egy mahomet ajtónálló, aki azt mondta neki, nagyon kurta ez a te farkad kismalac, nem vagy-e buzi-e, illetve pontosabban, hogy buzi-e vagy, ezt kérdezte tőle a mahomet ajtónálló. És a kurtafarkú kismalac magyarázta volna, hogy kérdezzen a kondából akármely malaclányt, aki mind bizonyíthatná, elmesélhetné ennek épp az ellenkezőjét, de idáig már el sem jutott. Két nappal azelőtt beverte ugyanis az oldalát, amin véraláfutás keletkezett, és ez gyógyultában sárga lett, zöld meg lila, így a mahomet ajtónálló csak rámutatott és mondta neki, letéplek, mint Előd a zászlót, és belerúgott az amúgy is fájó oldalába neki.

Hát ezért dúrogatott a kurtafarkú kismalac a szemétdombon, keresve, hogyan juthatna be mégis a Nagy Nemzeti Anyához a menlevélért eljutni a Turuldombhoz, de ilyen akadályok tornyosultak előtte, a gyanús kurta farka és a még gyanúsabb szivárványos oldala neki. Na, meg, a mahomet ajtónálló, aki bő gatyában volt, oldalán karikás ustor, dolmánya volt neki, darutollas kalapja és olyan pöckös-hegyes a bajsza, amire tíz kismalacot is fel tudott volna nyársalni, bökni, szúrni. A kismalac bár kicsi volt, de okos nagyon, elővette a hegedűjét, húzta, ahogy bírta, amitől a mahomet ajtónállónak a talpai elkezdtek egymásra lépni, és addig léptek egymásra, hogy teljesen összekeveredtek a lábai, hogy mozdulni sem bírt. Átlépett hát a kismalac rajta büszkén, így jutott be a kastélyba a Nagy Nemzeti Anyához a menlevélért.

A Nagy Nemzeti Anya azonban egy aprócska lány volt csupán, alig nagyobb a kismalacnál, és egy hűtőgépben darálgatott könyveket épp. Abban kellett ülnie, nehogy megmelegedjen, mert, ha meleg lett volna véletlenül, összedőlt volna a kastélya neki teljesen, leomlottak volna a falak, és pitypangok nyíltak volna a helyén. A kismalac, aki nagyon furfangos volt, átalakította a hegedűjét hajszárítóvá, mert sok mekgájvert nézett, és fújni kezdte a meleget a Nagy Nemzeti Anyára, aki ettől sikoltozni kezdett, hogy meleg, jujj, meleg. Aztán a kismalac megmutatta neki a szivárványos oldalát, amitől a Nagy Nemzeti Anya egyszerűen elpárolgott. Huss, szublimálódott mintegy hirtelenül, és csak a gőzei lepték el a szobát lengedezve de még mindig sikongva. A könyvek meg ott maradtak félig darálva, ki érti ezt, ugye.

Kereste a kismalac most hát a menlevelet, de az nem volt sehol. Így, amikor a mahomet ajtónálló szétbogozta végre a lábait betódulva a szobába, hogy letépi a kismalac kurta farkát, de látva a Nagy Nemzeti Anya gőzeit, egyből a kismalac lábai elé borult, hogy mit parancsolsz édes gazdám. Ezt mondta a mahomet, a kismalac pedig azt parancsolta, mutassa meg az utat a Turuldomb felé, ahol a keresztény kultúra lakik, de a mahomet ajtónálló megvallotta, olyan nincs egyáltalán, és mind a cirkuszt a szivárványos oldalával, a kurta farkával meg a buzizással csak azért kellett elszenvednie, hogy ez ki ne derüljön, hogy a Nagy Nemzeti Anya kastélyán túl semmi sincs, de ami nagyobb gebasz, abban sincs semmi, a kastélyban is csak az üresség, a buzizás, meg a kokárda. A mahomet ajtónálló bajsza lekonyult, a kismalac pedig visszatért a kondához csajozni. – Bizony, ez így történt gyerekek.

A pálinka, a Fidesz és önmaga dicsőségét zengte tegnap Orbán Viktor, ami szentháromságot összekapcsolta az alkotmányos forradalommal, és máris megérkeztünk a karikás ustoros, bő gatyás Magyarországra közelítve a XXI. század derekához. Csodálatos ez az élet. Egy 2010. szeptemberi parlamenti bejelentésre emlékezett a kedves vezető, mert, mint kupicával a kezében felidézte “kétharmados alkotmányos forradalommal lehetőséget adtunk magunknak, hogy mindent megváltoztassunk, amit megváltoztatásra alkalmasnak vagy szükségesnek láttunk”.

Emlékszünk a demokrácia tarvágásának első lépéseire, a huszonkilenc pontos programra, amelyben Orbán szerint „nagy dolgok szerepeltek”, amelyek közül tegnap a bankadót, a multik megadóztatását és a szabad pálinkafőzés lehetőségének megteremtését tartotta fontosnak kiemelni, amelyek keresztény életünk fundamentumai minden bizonnyal. Még rémlik az a diadal is, amellyel a részeg kerékpározást engedélyezte, s már ebből is látszik, hogy az alkotmányos forradalom dicsőséges győzelme kezdetben abból állott, a polgár hótt kokisan belebiciklizhet a napba.

Ahogyan ott a nagy ünnepben maszk nélkül a pálinka gőzeivel együtt a vírusokat is eregették a légbe a szervilis csinovnyikok, és elnéztem a gazdát, kitetszett, hogy egy falusi párttitkárra hajaz, de nemcsak a külleme, hanem a gondolatai is. Ergo, olyan, mint az apukája, még mielőtt a kisfia megvette neki a bányát az eladott székház ellopott pénzéből, így alapozva meg, szimbolizálva mintegy a politikusi életpályát, amelynek ormain száz-, és ezermilliárdok lenyúlása sem okoz gondot. Ez a gondtalanság viszont az alkotmányos forradalom totális győzelme, maga a szabad rablás.

És most, hogy a NER lényegét tömören felskicceltük, merüljünk el a pálinkában szügyig, mert ugyanis nem kevesebb ünneplődött tegnap, mint az, hogy a magyar fékek és gátak nélkül vedelhet állami jóváhagyással. Tudjuk, hogy leleményes népünk még az ólajtót is képes kifőzni, abból kis trükkel fütyülős barackot előállítani, maximum belehal, ez viszont az államháztartásnak tesz jót. A pálinkáról az az adoma terjed egyébként, hogy a bortól hülye ötletei támadnak az embernek, a pálinkától viszont meg is valósítja azokat, ekképp a pálinka a kreativitás itala.

Hogy mi sül aztán ki belőle, az látszik a NER-en, amelynek nincs olyan alkatrésze, amely illeszkedne a másikhoz, ilyen delíriumban összegányolt gépezet, amit a hit tart össze. Viszont nem tudom, emlékszünk-e rá, hogy a pálinkás forradalom idején kormányunk még nem keresztény volt, csupáncsak polgári, ilyképp az a következtetés vonható le mindebből, hogy tíz év alatt szlopálták magukba a hitet, amely annak előtte nyomokban sem volt föllehető bennük. Viszont a bíróság sem veszi enyhítő körülménynek, ha részegen bűnözik valaki.

Nincs bocsánat tehát, sem elnézés vagy irgalom. Még beleférne, hogy sajnálkozzon az ember Orbán fölött, aki jól láthatóan halad a demencia sötétsége felé, de ezt a jogát – hogy szánjuk őt – már nagyon régen elvesztette, így marad csak az ámulat. Nagyon komolyan csodálkozva kell elmélázni azon, hogy ezek ott tegnap kupicával a kézben, ájtatos és megalázkodó vigyorral az arcukon tényleg azt hitték, hogy valami nagy dolgot vittek végbe. Mert, ha így volt, márpedig így, az baj, sőt hiba, illetve bűn. Viszont föl nem fogják, meg nem értik, el nem gondolkodnak rajta.

Így néz ki pálinkában feredőző nagyságunk a bambaságot ünnepelve. Mert ugyanis a pálinka egészen elképesztő ötletek megvalósítására teszi alkalmassá az embert, például vak komondoros történetekre. Sőt, ha a CSOK-tól megnő a szaporulat módfelett, a cumit is bele lehet mártani ebbe a nedűbe, hogy hallgasson a kisded. S ha így gondozzuk őt, felnőtt korában sem lesz baj vele, mert kimosódnak a fejéből az összes bűnös gondolatok. Engedelmes szerszám válik belőle, sőt, megfelelően bamba keresztény is, aki rajong Orbánért, mert neki köszönhetően ihat egész nap.

A helyzet azonban nem ennyire sötét, hanem sötétebb. Mert ha az istenadta népről annak vezérére fókuszálunk, egy nagy gyomrú embert látunk, aki azzal váltja ki a rajongást, hogy kolbászokkal, kezében demizsonnal, vőmurammal fotózkodik, uborkákkal szaladgál és különös vörös fazekakat fényképezget vagy fölzabálja a tüntetők csokiját. Ha már kereszténység, a mohóság is a fő bűnök egyike, ahogyan a jóra való restség is. Ha mást nem is, ezeket vezérünk biztosan elköveti napra-nap, tehát pokolra fog jutni. De mi van, ha hitetlen az ember? Milyen véget lát akkor hősünknek? Nos, ez az.

Tegnap a komplett operatív törzs ücsörgött „U” alakban a hosszú asztaloknál. Rengetegen van ez az operatív törzs aki megment minket, mindenféle szagemberek, rendőrök, nyunyókák vegyesen, akik népükért élnek, érette, s általa. Szóval ültek ott, így mutatta a kamera, mígnem balról megérkezett a tábornok – Isten vagy amőba – a jól ismert trottyos alak talpig gyomorban. Előtte mutatták, ahogyan hozza őtet a páncélozott fekete gépjármű, amely süvít a törzshöz át a hajnali városon. A kapuban két ember várta a trottyos amőbát, és aztán siettek föl a lépcsőn sebesen, ahogyan a gyomruk engedte nekik, és így érkeztek meg az „U” alakú operatív törzshöz.

Snitt. Egy másik kamera már azt mutatta, ahogyan belép a nagyságos úr a nyunyókákhoz, szagemberekhez, következésképp nem egy kamera volt, hanem több, egy komplett filmgyár rögzítette a utókor és az illékony jelen számára, ahogyan a gyomros amőba betolul az „U” alakú operatív törzshöz. És ekkor történt meg a csoda. Ahogy jött be balról először a gyomor, aztán a többi alkatrész, a nyunyókák, rendőrök és szagemberek úgy vágták magukat vigyázzba, akár valami díszőrség, viszont az ember azon csodálkozott, hogy ezzel egy időben nem köpték szembe magukat, illetve azt a valamit, amit a szervilis szolgaság belőlük „U” alakban ott hagyott.

És még csak nem is ez volt a drámai csúcspont, hanem, hogy az amőba gyomrából két kéz türemkedett elő, és mutatta karmesterként nyugtatva, hogy jó, nem kell annyira nyalni a seggem, leülhettek akár, ha akartok. A két kéz ujjai széttárva, a tenyér a föld felé néz, és le-föl mozgatva a karokat kifejezi a helyfoglalás fenséges megengedését, a hódolat befogadását mintegy, a mérhetetlen hatalom nyugtázását, ahogy az operatív törzs „U” alakban vigyázzban reszket előtte. Viszont ő nem löveti le őket, mert csálén áll a fülük, hanem szíve minden irgalmával engedélyezi a férgeknek a helyfoglalást. Egy diktátor az ilyen pillanatokért él, amikor egy másodpercben sűrűsödik össze a hatalma.

A teremben lévő nyunyókák, rendőrök és szagemberek pedig büszkén mutogathatják gyermekeiknek és hites társuknak, hogy lám, itt a bizonyság, egy levegőt szívhattam vele, majdnem éreztem a reggelire fölzabált kolbász fokhagyma szagát, a szétsprickoló koviubi ecetjét. A nyunyókák, rendőrök és szagemberek vigyázállása dönti romlásba az országot, midőn föladják, akik valaha voltak, és föloldódnak a NER szutykos gőzeiben. És az ilyen aktusok tévéműsorok bírnak lenni, mégpedig úgy, hogy másfél óra alatt ötször látja az ember, és voltaképp hálás is, hogy ilyet érzékelnie adatott, mert ugyanis ez maga volt a megvilágosodás, mert eddig nem tudta az ember, hol is él.

Tegnap valami munka miatt M1 nézésre kényszerültem, mint az a fentiekből is kiderült talán, és most elmesélem, mit láttam arrafelé, abban a másik világban, amit ebből a mi keservesünkből gyúrnak össze, állítanak elő kirakatul, mételyül a bávatag népeknek. Ebben permanensen szaporodnak a fiatalok, a süldő lányok mindig terhesek, az első gyerek sincs meg, de már tervezik a következőt, mert a kormány ezt lehetővé teszi, simogatja a hasát a kismama és hálálkodik. Egy boldogság az élet, Novák még nem is miniszter is ezt magyarázza, hogy hiába a járvány is, még csak meg sem döglünk, náluk az örök élet itala, ami valami kisüsti lehet bizonyára, és otthoni főzésű.

Migráncsok is vannak természetesen Bakondival, Nógrádival elnyújtottan aggódva, bánatosan nézve a kamerába, meg még egy ürge, aki azt szajkózza, hány milliárdot hagytak a zembereknél megint. Pedig ez egyszerű képlet, épp annyit, amennyit nem szedtek el tőlük. És ezek, amőbák, „U” alakú vigyázzba álló operatív törzsek, szaporodó fiatalok, Nógrádik és Bakondik másfél óra alatt ötször, hogy beleégjen az ember agyába. Goebbels ezekhez képest kutyafasza, nyeretlen kétéves csupán. És ott lebeg ez az egész sűrű masszaként a valóság fölött, hogy akinek nézni mást módja nincs, garantáltan meghülyül vagy fölköti magát az első fára vagy villanyoszlopra.

Lehengerlő másfél óra volt, látni a színművet, rendezőt, szereplőket, statisztákat, akik előállítanak egy soha nem is volt világot csak azért, hogy Orbán hatalmon maradhasson. Szánni valóan félelmetes ez a gépezet, és meg kell követnem a szomszéd Józsit és mind az összes más Józsikat. Nem tehetnek róla, hogy tudatlan ostoba sötétek, mert ez csepeg beléjük a teleképből, ezt olvassák a lapokban és ezt mondja nekik a Kossuth. Ez egy színjáték, ami addig fog tartani, míg alattuk recsegve össze nem omlik az egész tákolmány, ami a NER. Viszont ez a cirkusz tartja életben is, ilyképp olyan illékony, mint a hazugság. Csak meg kell bontani valahol és recsegve dől össze az egész.

M. néni a városszéli utcában élt magában az otthonában és otthonkájában mindig csak. Hogy mennyire egyedül és milyen régóta, azt már senki se tudta a kietlen, légvezetékes, töredezett aszfaltú tájékon. Azok, akik a legrégebben költöztek ide, ők is úgy emlékeztek, hogy akkor már rég itt volt, amikor ők jöttek. De voltaképp M. néni sem tudta, mióta van itt, mióta van egyedül, lassan már önmagát is úgy látta, mint egy döledező villanyoszlopot, amit valakik valamikor fölállítva itt feledtek, s ahogyan azokon az elektronyosság, őrajta az élet áramlott át akadályok nélkül és nyomtalanul.

M. néni gondozgatta a kertjét, benne a virágokat, rózsát, tulipánt, őszirózsát, meg ami jött, vegyesen, megfőzte naponta a kis farhátot, csirkelábat pár szem krumplival, reggel a kis cikóriát, vagy köménymagos levest, és M. néni ezen kívül nem is volt. Olvasgatta az újságját, amihez negyven éve ragaszkodott, nézegette benne a halottakat, tanulmányozta a gazdaság szárnyalását, a nála maradt milliárdokat, elmondták neki, hogy a fiataloknak soha jobb dolga nem volt sehol, így neki sem, a megbecsült öregnek, és mért ne hitt volna ebben, amikor kandikált a csirkeláb a fazokából kifelé.

Na, ugye, szokta mondani magában, mert ez nagyon megtetszett neki annak idején, ahogy tetszett minden is. A szépséges erő, ami áradt a miniszteres úrból, aki ezen kívül mondta azt is, hogy minden csurig migránccsal, de ne féljen senki, csapataink vele együtt őrzik a határt, és jól őrizhették, mert nem látott egyet sem soha, hogy sikítva kelljen menekülni neki. Nappal a rádió nyugtatta őt szüntelenül, este a televízió, és rájött az ő nagy szerencséjére, hogy éppen itt és éppen most adatott élnie, s ha módja nyílt volna rá, kezet csókolt volna a miniszteres úrnak, aki azonban messzire volt.

Ha lett volna bakancslistája, akkor azon első helyen szerepelt volna ez a miniszteres úr kezire lehelt hálatelt csók, vágyott rá, ahogyan arra is, hogy nála is lehetne egyszer, az ő ólja mellett is mondaná, na mi van, röfi. De belátta józanul, hogy ilyen kiváltság csak az arra nagyon érdemeseknek juthat, ezért úgy temette el a vágyát, mint a Karcsi kocsis utáni epekedését süldő korában. Ilyen lemondásos volt M. néni élete, de elégedett volt vele, csirkeláb, cikória, krumpli. Mi kellhet még, semmi sem egyáltalán. Csakhogy ez a járvány, ettől olyan különös lett az élet tavasszal hirtelenül.

Írta az újság, mondta a rádió, mutatta a tévé, hogy messze valahol ették a patkányt a kínások, meg is verte őket az Isten, de izgulni nem kell, ide nem ér az soha. Később pár migráncs ugyan behurcolta, de a miniszteres úr kiakolbólította őket, csalánba különben sem üt a menkő, nincs semmi baj. A bajkeverők, gyurcsányok, sorosok szítják csak a vészt, miniszteres úr azonban harcol érettünk. Aztán bezártak az iskolák, be a boltok kilenc után, ami baj volt, mert M. néninek olyankor már hasogat a lába, és levegőt is nehezen kapott a téli sálja alatt amit az arcára tekert, mert makszra nem telt neki sehogyan.

Ő hívta így, de ez mindegy is, hiszen mi az ahhoz képest, hogy a miniszteres úr az újságban meg a tévében talpig beöltözve gyógyította a nemzetet, még a szép arca sem látszott, öltönye sem, csak a harc őérette, M. néniért. Eltelt a nyár aztán, elrepült nagyon, mint évek óta egyre fürgébben, a vírus sehol, és M. néni hallgatta, hogy több Adria, kevesebb Balaton, meg, hogy azért látnia kell a tengert neki is, de ez olyan álom volt csupán, mint az, hogy mellette mondja az édes hang a helló röfit. Ilyet M. néni nem érdemelt vélekedése szerint, mert szentnek kellett lenni ahhoz legalább.

És itt is volt az ősz a második hullámokkal, ha már a tenger nem is, de félni most sem kell, mondta a rádió, mutatta a tévé meg írta az újság. Teljes fegyverzetben várjuk a harcot, mondta a miniszteres úr, és hát mi is érhetné az M. néniket, és mind a szelíd öregeket, ha minden őérettük történik. – Gondolta hősünk a kora őszi napban a virágai közt, ahogy gondozgatta őket és élvezte az illatukat, amit viszont egyszer csak nem érzett. És ugyanaznap a farhát sem volt olyan ízes, mint annak előtte, sőt és egyáltalán semmilyen íze nem volt neki, se illata a virágnak, szaga se semmilyen.

Elmélázott ezen M. néni, hogy kár az embernek így megöregedni, hogy már semminek sincs szaga se, íze se, és este volt egy kis hője is, borzongások futottak rajta, ahogyan mozgott benne a láz. Meghűlt kicsit, így gondolta, azon túl kutyabaja, ezt is, és másnap este olyan nehéz volt a levegő, hogy nem jött be a száján, kapkodta, de akkor sem, egy elefánt ült a mellén neki, sőt, ugrándozott ott, amitől M. néni fulladozott, nem volt valami jól magunk közt szólván. Szólt a rádió, benne a miniszteres úr, hogy mindenkit meggyógyítunk, ilyenek.

Eközben benne élet már alig, a mellén az elefánt egyre nagyobb-hatalmasabb, hogy valahogy kiment az utcára, a töredezett aszfaltra a légvezetékek alá, és ott esett össze zajosan, hogy jött a mentő aztán sikongva és vitte őt, szaladt vele. Mit nem adott volna egy korty oxigénért, facsarta volna ki a felhőből azt a pókszerű ujjaival, így értek a kórházba levegő után markolászva, futottak a géphez, hogy lélegeztetik, de nem találták rajta a gombot, mert kínaiul volt, rohadt, patkányzabáló kínaiak, s ahogy M. néni feje lila lett, és szállt ki belőle az élet, még hallotta, hogy mindenkit meggyógyítunk.

És a vattaszerű felhők közt ott állt miniszteres úr, és mondta M. néninek csakis, hogy na, mi van röfi, és akkor ő érezte, hogy ezért érdemes volt élni és meghalni is, és bemutatott mind az összes angyaloknak, hogy bekaphatják, mert ezt a röfit csak neki mondta a miniszteres úr. Aztán fények voltak és hárfa hangja, a teste pedig még ott feküdt soká a folyosón, mert nem volt miért sietni vele már, pókujjai sem markolászták a semmit, és csend volt odabenn, mígnem arra nem járt a kórházparancsnok, aki intézkedett, hogy az elesetteket ne hagyják a harcmezőn, mert jönnek rájuk a varjak.

Menczer álomtitkár elirigyelte Fekete Pákó ékesszólását, ránézett az országra az ő erkölcsi magaslatáról, és megállapította: múkodik. Fel is ordított, múkodik, kiáltotta. Vélhetőleg, ha a gazda azt kívánná, dalra is fakadna, gajdolná az adideadidit, a diditnemadom-féle örökbecsűt, megmagyarázva, hogy az pedig a kívánatos szaporulat miatt történik. Hogy az ország múkodik, annak köszönhető, Szijjártó elvtárs helikopterrel jár borászatokba ebédelgetni. Csakis ez a titok nyitja.

Hadházyval mostanában csak a baj van. Amióta egyszemélyes forradalmi hadseregként éli az életét, annyi ganyét leplezett le, hogy más főügyészek plecsnit adnának neki a felderítő munkáért, Poltnak viszont nagyon sok munkába kerül mind az egész szemetet a szőnyeg alá söpörni. Nem véletlen, hogy a momentumos Fekete-Győr őt név szerint is megemlítette, mint olyat, akinek börtönben kell megrohadnia, ha valami isteni csoda következtében békés rendszerváltás következne be hazánkban.

A Menczer-féle taknyoknak is ott a helye. Mert ugyanis az in medias res indítás után elmesélem, ez a kötözködő Hadházy ország-világ elé tárta azt, hogy drágaegyetlen külügyesünk egyszer csak leszállott valami helikofferrel egy bizonyos Bodri borászat lóistállójánál vagy -ban, aztán ebédelgetett más magas rangú szaralakokkal ott. Kép is van a helikofferről, Szijjártóról is, igaz, a jachtról is volt, és mégis süt a nap meg csácsognak a madarak. Szijjártó is rabosítandó a mézédes jövőben.

Menczer álomtitkár – mint Szijjártó csinovnyikja – ezután lendült akcióba, ekkor mondta, hogy múkodik. „Magyarországnak működnie kell, akkor is, ha Hadházy úrnak ez nem tetszik.” – üzente Hadházy Ákosnak ez a rossz életű, hozzá téve, a volt állatorvos csak a lukas zoknijáról és a parlamentben mutogatott trágár tábláiról ismert. A lukas zoknit nem értjük ebben a kontextusban, ebben tán Menczer takony azt mutatta meg, hogy akinek lukas a zoknija, az annyit is ér.

Valamiféle képzelt, saját bejáratú magaslatról nézett le a permanensen milliókra büntetett Hadházyra, akinek a kisujja körme alatt több tisztesség van, mint az egész helikofferező, seggnyaló bagázsban államtitkárostól miniszterekig bezárólag. És az a különbség, hogy Hadházy – ha lukas zokniban, ha nem –, de életben van, mert azokat a büntetéseket, amelyeket azért akasztanak a nyakába, hogy éhen dögöljön, kifizetik a népek. Összedobják neki, mert tudják, hogy érettük mutogatja a trágár táblákat.

Míg azonban Menczer álomtitkárt, amikor lekerül a glória a fejéről, senki nem látogatja majd a börtönben, Szijjártót is alig. Mert nagyon illékony az a hazug magaslat, ahonnan most megvetően nézegetnek ránk. És azt is tudjuk, az ország nem azért múkodik, mert Szijjártó helikofferrel jár ebédelni a cimboráihoz, hanem, mert a köznépek – épp a Szijjártó-félékkel ellentétben – múkodtetik. Abból a kevésből nagy nehezen, amit még nem loptak el tőlük, és nem osztottak szét a csürhe között.

Mert ugyanis például, amíg Szijjártó ebédelgetett a cimboráival, az én városomban közgyűlést tartottak, ahol azon is vitatkoztak, mire adják a kórháznak a nekik félre tett negyven milliót, ha most már lélegeztetőgépre nem kell, míg azonban másra nagyon. Ezt mindaközben, hogy a kórházparancsnokok rendbe tették a kórházak gazdálkodását, és talpig fegyverben vannak, amiről a kedves vezető is minduntalan beszámol éjszakai kórház-futkorászásait megosztva a nagyérdeművel.

Más a propaganda és más a valóság azonban. Míg Szijjártó röpköd, Menczer hazudozik és öklendezik, a csürhe más tagjai pedig ájtatosan rezegnek, az ország azért múkodik leginkább, mert a kisemberek múkodtetik legfőképp a rezsimmel szembe menve. A lerabolt város pénzt ad a kisemmizett kórháznak, Kovács 123 Bélák adakoznak műtétekre, kifizetik Hadházy büntetését ha lukas a zoknija, ha nem, és Iványinál sem engedik kikötni a gázt. A kisemberekben még van szolidaritás és irgalom ugyanis.

Amíg akad olyan, aki az utolsó száraz zsömléjét is képes elfelezni, addig van remény. Ennek ellenére és ezért igazán, az ember azért csak kíváncsi lenne arra, mi indokolja, hogy egy zsebkendőnyi országban helikofferezzen ez a Szijjártó, de tudjuk, választ erre soha nem kapunk. Maximum, hogy harminc éve is így járt, most is így fog, vagy pediglen, hogy a magánélete nem tartozik senkire. Viszont elégtételt fogunk venni. Fekete-Győr tehát csak bővítse bátran a lecsukandók listáját, mert van belőlük dögivel.

Lesz máma ez a meccs a Puskásban, amitől úgy igazán mindenkinek herótja van. Csak néhány elvetemült hülyének nem, akiknek a futball vallás, művészet (kedves vezető), az élet értelme és a létformák legmagasabbika. Ahogyan kameraközeliben turháznak az istenek, ürítik orruk nyúlós tartalmát az anyaföldre, vagy markolásszák a tökeiket. Ebből látszik azért, hogy őket is anya szülte, de ezt az irányt most felejtsük el. Napok óta zárva megint fél Budapest, mintha Putyin és Erdogan egyszerre jönne ide, felteszem, ha olimpia volna itt, ami esemény a mi diktátorunk óhajtása nagyon, akkor a bennszülötteket egy hónapra száműznék a Hortobágyra legelni.

De momentán ez sem annyira érdekes, mert itt vannak ezek a virgonc kis vírusok, akik elől mindenki sikítva menekül, népünk azonban más fából van, mint a hanyatló és sorvadó nyugati fajta. Mi a keblünkre öleljük a kis szőrösöket, vagy, ha nem is ez, akkor enkezünkkel tekerjük ki a nyakát az összesnek, és móresre tanítjuk a fokosunkkal vagy a karikás ustorunkkal. De mondom, a hanyatló nyugatiak, a hitetlen imperialisták ezek táposok, a németek nem is akarnának idejönni, mondván, kies honunkat megüli a dögvész. Na most, hogy tombol nálunk a kór, ezt eltagadni nem lehet, mert a napokban elkezdtünk hullani, mint a legyek, és már a spermákra is maszkot adunk.

Az MLSZ pedig tegnap, hogy így is kívánatossá tegye a látogatást az amúgy hermetikusan lezárt országba, közleményt bocsátott ki az ő kebeléből, miszerint „a Puskás Aréna biztonságosabb helyszín lesz, mint bármelyik más pont az országban vagy akár egész Európában”. Delikát. Már látjuk, amint az ojjektum kiemelkedik térből és időből, egy csámpás lépéssel átslittyan egy másik dimenzióba, ahol angyalok hárfáznak, és elfelejtődik a világ összes baja meg kínja. Visszatérve a rögvalóba azonban részletezhette volna az MLSZ, hogy a stadion mitől óv annyira, bombatámadás, földrengés vagy vízözön, mert a kórság ellen nem igazán.

Erről a kórokozós biztonságról egyébként a Castle című sorozat valamelyik epizódja ugrik be, amely egyik jelenetében az író és a nyomozó (Castle, Beckett) a kórboncnokkal cserélnek eszmét annak munkahelyén, aki épp jóízűen falatozik a boncasztalon, és onnan kínálja az említett kettőst elemózsiával. Ők köszönik, de nem kérnek, mire az orvos a hullák fölött csámcsogva jelenti ki, hogy ez New York legtisztább helye, mert olyan erős fertőtlenítő szerekkel dolgozik. No most, lehet, hogy igaza van, de attól még az ehhez nem szokott gyomrot kerülgetheti a hányinger. A németek sem akarnának jönni, az MLSZ pedig csámcsogva hívogatja őket.

Ennyit az országimázsról. A másik dilemma pedig, hogy azonban mi az anyám valagának kell mégis megrendezni, ha igazából senki nem is akarja. Két kézzel szokás ez ügyben az UEFA-ra mutogatni, mint aki földöntúli hatalmak kényszerítenek erre. Az én szótáramban azonban szerepel a nem tagadó lexika, és ezt még számos más nyelven is lehet mondani, attól függően, hogy az UEFA melyiken ért. Ilyet azonban kies hazánk nem mond, száján ki nem ejt, mert voltaképp a Puskás Aréna, és a ráfordított százkilencven milliárd értelme ez: legyen benne futball, ha szökőévente egyszer, akkor is. Mindegy, milyen áron.

Most a járványén éppen. Viszont ebben a történetben kirajzolódik egy szervezet, aminek még Orbán fölött is hatalma van, s ez a jelek szerint az UEFA, amelynek nem tud, vagy nem akar nemet mondani, Kellene keresni egy UEFA-st, hogy vegye rá másra is, eltakarodásra, ilyenek. Édes álom. Viszont én tudom, miért van minden így. Kiskamasz koromban olvastam Tari János Pettyes labda a világkupában című regényét, amelyben Bokányi Feri álmodozik a világra szóló futballkarrierről, amit aztán be is teljesít. Azt kétlem, hogy Orbán ezt olvasta volna, viszont megélte. Ő is ilyesmiről álmodott, csak kevés volt hozzá. Most pedig pótcselekszik, ezért van a mai meccs, és minden bajok. Is.

Tegnap délután fél négykor a szobámba beszökött az ősz. Nem kúszott, és lassan, suttyomban vette birtokba a plafont meg a sarkokat, hanem plattyant, toccsant egyet, s ott volt. Egy méh ődöngött az ablakban a függöny mögé kerülve, s holott nyitva volt neki az út kifelé, de nem akaródzott mennie. A nyárral jött be ugyanis, és visszanézve látta riadtan, hogy odakint ősz lett hirtelen, átlépte a határt, de nem a térben, hanem az időben. Nyarat talált a kis butus idebent, míg odakint ősz lett, úgy vélte, belépett az örök nyár birodalmába, és ennek vélhető és látható isteneként a fejem körül zsongott. Pedig én éppen akkor vettem le azt a karkötőt, amit csak nyarakon hordok, és őszbe kerülve nincs helye már rajtam.

Gyerekes, egyben öregesnek nevezhető szokás, mánia, de pogány rítusnak is mondható talán, ám őszinte, nem mint a méh, aki azt hiszi, azzal, ha nem néz szembe a függöny mögötti valósággal, az nincs is. Pedig nem ő dönt, hanem sokkal hatalmasabb erők, az, hogy épp hol tart a Föld nevű bolygó, amelyen élnünk adatott – a méhnek is, nekem is – merre jár épp kerge száguldásában egy fortyogó csillag körül, ami út minden évben kilencszázhuszonnégy millió kilométeres. Az épp megfelelő sebességgel, mint valami gyorshajtó eszelős, úgy százezer kilométerrel óránként iramlik, ami arra alkalmas-elég, hogy ne rántsa magához a böhöm csillag a sártekét. És ezen az úton van egy pont, amikor egyszer csak ősz lesz idelent hirtelen, mint tegnap is.

Minden a nagy rohanásnak köszönhető, az irgalmatlan száguldásnak, amely ha nagyobb volna, sutty, kiröpülne a végtelen, sötét és jéghideg űrbe lakhelyünk. S ha másképpen dőlne vagy sehogyan, akkor sem volna ősz, és a méh csak nézhetne ki a fejéből velem együtt természetesen. És nem írhatta volna meg Verlaine bácsi sem soha hogy mi jajong és busong a fákon, és nem ontotta volna a bút semmi sem konokon és fájón. Így viszont ontja, ömlik belőle a bú, pedig a nap süt, de másképp, valahogyan derékbe törve, amit elandalodva fátyolosnak lehet nevezni, mert tejföl ül a peremén, mint ahogyan majd pár nap után az utcákat is borítja ködnek hívva azt. De mi lesz akkor a méhvel, mi lesz ővele, kérdi az ember, holott magára gondol csakis.

Hányszor ilyen kilencszázhuszonnégy millió az élet, hogy az időt a térre vetítsük, mennyi rohanás körbe-körbe, visszatérni ugyanoda mindig másképp valahogy, mígnem vége lesz. Hogy nyúlik meg az orra, terül el a talpa és szaggatnak az erei, mocorog és indulni erőtlen a suhanás közben, s míg idejut, a méh donog, várja a választ kintre tekintve, ahol épp akkor indul útjára az első levél olyan lassan inogva, hogy azt gondolná az ember, még megfontolja, s visszaszáll, De csak holt avar lesz, mit felkavar a rossz szél. Brubeck, golden brown, elzengett az őszi, boros ének, megfülledt már hűse a pincének, mert immár ősz és tavasz között vagyunk visszavonhatatlanul. Már őszül is, az ősz is itt felejt még, a dajkahang, hogy nyugodj, hiszen csak este van.

Elkezdtem köhögetni egyszer csak, mint a szelíd öregek, és hozzájuk hasonlóan jóságos módon döntöttem úgy, elhúzom a függönyt teljesen, kitárom mintegy a világot a méhemnek. Ezzel kényszerítem színvallásra, menni akar vagy maradni, engem szeret vagy a szobát, s ha szívből, igazán, akkor kaptáriasítjuk a szobát. Ahol én fekszem, az lesz az ágya, ilyenek, de boltba ő jár, megtölti reggelente kiflivel a kis kosárkáját, mint Maja, én pedig mosok rá, ilyenek. Efféle házassági szerződést kínáltam neki, és néztem, mi lesz. Tárva az ablak, rajta az út szabad kifelé, de, ha azon kilépsz, ide többet be nem teszed a lábad, mondtam neki ujjamat feddőn felemelve. Egy kört tett meg a szobában a maga módján inogva, majd szó nélkül, búcsú nélkül röpült bele egyenesen a napba.

Hálátlan és hűtlen. Maradunk akkor a kedves pókokkal itt, akik soha nem mennek sehová, ágyat szőnek maguknak a sarokban, és együtt sóhajtoznak reggelente velem, ahogy ropogtatom a csontjaimat, és mormolom karkötő nélkül már az ősznek, hogy eresszen. És a pókok röhögtek a sarokban meg a szekrény mögötti birodalmukban, a fal repedéseiben, hogy már megint spleenezik a hülye, néztek a nyolc guvadt szemükkel, sőt, kacsintottak is. Sőt, mondták kórusban, hogy útra kelünk, megyünk az őszbe, mire válaszoltam, ne má’, de igen, mondták, és egyikük fölült az ökörnyálára, hogy utazik, beszállás, jegyeket, bérleteket, ezt kiabálta a pókhangján. De egy lágy szellő visszalendítette a szoba közepére, én pedig bezártam az ablakot. Együtt csináljuk végig tavaszig – mondtam neki –, együtt vagy sehogy.

Az első keresztes hadjáratot a históriák szerint II. Orbán pápa hirdette meg, ami folyományaként 1096 augusztusában indultak a seregek visszaszerezni a Szentföldet, mert viszketett a tenyerük nekik. Nyergeltek-fordultak, vagy, ahogyan a mai Orbán írta lehengerlően hülye dolgozatában a Magyar Nemzetben: „Itt az ideje szedelőzködni, hogy a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben. Készüljetek.” És most képzeljük el, midőn a seregei készülődnek.

Lehetne jóízűen mosolyogni, hogy terhelt az ürge, mert tényleg elég erős stichje van, és csurig az agya lázálmokkal meg mesés víziókkal. Viszont láttuk már azt is, hogy bűzös eszméi és gyűlöletre buzdítása nyomán kendős nőket, bronzosabb bőrű férfiakat vertek meg villamoson vagy napsütötte utcák közepén, mert a bájosan egyszerű, éjsötét híveket feltüzelni nagyon könnyű. És Orbán most is épp ezt teszi. Hajszolja bele az országot egy, a lehetséges bukása utáni polgárháborúba, ez egészen bizonyos.

Visszatérve ugyanis erre a II. Orbánra, azt is feljegyezték a krónikák, hogy mielőtt a hivatalos seregek Krisztus nevével az összes ajkukon elindultak volna gyilkolászni 1096 augusztusában, a feltüzelt parasztok és egyéb közrendűek a „szegények keresztes hadjáratán” külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidók elleni pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig. A világ azóta sem változott, a mai parasztok és egyéb közrendűek ugyanilyenek. Olvasni talán tudnak már, de ez sem biztos.

Ami delírium elkezdett bugyborékolni ebben a mi Orbánunkban a mesés dolgozat írása idején, az kitartott a tegnapi parlamenti mókáig is. Jobban meggondolva permanensen ebben az állapotban leledzik a kedves vezető, csak nem minden alkalommal jön elő belőle ilyen töménységben. Tegnap azonban húszra is képes volt lapot húzni, és valahonnan minden összefüggés nélkül ez jött ki belőle: „Készüljünk fel arra, hogy még a mi életünkben nagy számmal fognak ide érkezni keresztények Nyugat-Európából.”

Ez mindenféle mélázasokat generál az emberben. Látja, midőn állnak a határon ezek a Nyugat-európaiak várva a bebocsátást az ígéret földjére, s ott a határőrök, rendőrök, a helyileg illetékes plébános, plusz esetleg Semjén Zsolt kikérdezi őket kereszténységből. Tudnak-e kellő ájtatossággal nézni, utálják-e a liberálisokat egészen mélyen. Majd legvégül a beugratós, volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. S ha ezekre derekul válaszolnak, kiutalnak nekik egy lakást, házat, egyebet.

Ezeket pedig pogányoktól vagy más felekezetűektől rekvirálják el, de ez csak gonosz feltételezés. Azt is megtudtuk azonban, hogy a mélyen keresztény Nyugat-európaiak nem az életszínvonal, hanem az életminőség miatt óhajtanak letelepedni minálunk, ami azt takarhatja, hogy itt talpaik zavartalanul egymásra léphetnek, és megírhatják, hogy kinyílott a pitypang. De mondjuk – s mint tudjuk – a Kaleta nevű is mélyen keresztény, aztán meg hogyan járt. Na, ugye.

A dicsőséges százharminckettő, akik kiröhögték mindeközben Kocsis-Cake Oliviót, mert harmadjára is megkérdezte, miért nincs ingyen tesztelés, azonban a nagy hitükben teljesen meghasonlottak. A KDNP frakcióvezetője, Simicskó István zárta a reagálásokat alányalván: ő nagyon hálás a magyar kormánynak és Orbán Viktornak, a kormány tevékenységét pedig óvó-védő tevékenységként írta le, az ellenzéket pedig azzal vádolta, hogy az állam elhalása a célja.

Ez a Simicskó tehát, aki szintén derék és szügyig keresztény, eltévesztette az évszámot és a helyet is. Valahol a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen járt Lenin apánk tanainál épp, az Állam és forradalom tanulmányozásánál, amelyben fejtegeti az állam elhalását, úgyhogy nem tudható bizonyosan, ez a Simicskó mit akart. A buksicirógatáson és apanázson kívül valószínűleg semmi egyebet. Nem jelentős dolog ez, csak egy kis mutatvány, milyen fortyogások vannak elitünk fejében.

Visszatérve azonban kályhánkhoz, hogy ez a mi Orbánunk szedelőzködni és lovagolni szeretne, az emberben az a nehéz érzés kezd megtelepedni, hogy ez a faszi keresztes háborúra készül a saját népe ellen, amiről momentán nem eldönthető, röhejes vagy félelmetes. De, ha belegondolunk a néhai II. Orbán felhívása nyomán megindult pogromozó csőcselékbe, ha ez így folytatódik ezer évvel később is, semmi jó nem néz ki az elkövetkező időszakban. Meg kellene állítani Arturo Uit.

Brecht a darabjának eredetileg a Das Leben Hitlers: Reichstagsbrand und der Prozess címet adta, amiből a hülye is tudja, miről szól a példabeszéd, de mindez csak emlék. Mert Vidnyánszky uralma alatt ilyet a magyar színházak játszani nem fognak. S ha most úgy tűnne, egészen messzire kerültem a kilovagló orbáni csőcseléktől, sajnálattal kell közölnöm, egyáltalán nem. Már mórok és muszlimok vagyunk a saját hazánkban, akiknél a betelepülő ájtatos bajor paraszt is többet ér. Nem fáj ez mindannyiunknak? Csak kérdem.

Az első keresztes hadjáratot a históriák szerint II. Orbán pápa hirdette meg, ami folyományaként 1096 augusztusában indultak a seregek visszaszerezni a Szentföldet, mert viszketett a tenyerük nekik. Nyergeltek-fordultak, vagy, ahogyan a mai Orbán írta lehengerlően hülye dolgozatában a Magyar Nemzetben: „Itt az ideje szedelőzködni, hogy a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben. Készüljetek.” És most képzeljük el, midőn a seregei készülődnek.

Lehetne jóízűen mosolyogni, hogy terhelt az ürge, mert tényleg elég erős stichje van, és csurig az agya lázálmokkal meg mesés víziókkal. Viszont láttuk már azt is, hogy bűzös eszméi és gyűlöletre buzdítása nyomán kendős nőket, bronzosabb bőrű férfiakat vertek meg villamoson vagy napsütötte utcák közepén, mert a bájosan egyszerű, éjsötét híveket feltüzelni nagyon könnyű. És Orbán most is épp ezt teszi. Hajszolja bele az országot egy, a lehetséges bukása utáni polgárháborúba, ez egészen bizonyos.

Visszatérve ugyanis erre a II. Orbánra, azt is feljegyezték a krónikák, hogy mielőtt a hivatalos seregek Krisztus nevével az összes ajkukon elindultak volna gyilkolászni 1096 augusztusában, a feltüzelt parasztok és egyéb közrendűek a „szegények keresztes hadjáratán” külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidók elleni pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig. A világ azóta sem változott, a mai parasztok és egyéb közrendűek ugyanilyenek. Olvasni talán tudnak már, de ez sem biztos.

Ami delírium elkezdett bugyborékolni ebben a mi Orbánunkban a mesés dolgozat írása idején, az kitartott a tegnapi parlamenti mókáig is. Jobban meggondolva permanensen ebben az állapotban leledzik a kedves vezető, csak nem minden alkalommal jön elő belőle ilyen töménységben. Tegnap azonban húszra is képes volt lapot húzni, és valahonnan minden összefüggés nélkül ez jött ki belőle: „Készüljünk fel arra, hogy még a mi életünkben nagy számmal fognak ide érkezni keresztények Nyugat-Európából.”

Ez mindenféle mélázasokat generál az emberben. Látja, midőn állnak a határon ezek a Nyugat-európaiak várva a bebocsátást az ígéret földjére, s ott a határőrök, rendőrök, a helyileg illetékes plébános, plusz esetleg Semjén Zsolt kikérdezi őket kereszténységből. Tudnak-e kellő ájtatossággal nézni, utálják-e a liberálisokat egészen mélyen. Majd legvégül a beugratós, volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. S ha ezekre derekul válaszolnak, kiutalnak nekik egy lakást, házat, egyebet.

Ezeket pedig pogányoktól vagy más felekezetűektől rekvirálják el, de ez csak gonosz feltételezés. Azt is megtudtuk azonban, hogy a mélyen keresztény Nyugat-európaiak nem az életszínvonal, hanem az életminőség miatt óhajtanak letelepedni minálunk, ami azt takarhatja, hogy itt talpaik zavartalanul egymásra léphetnek, és megírhatják, hogy kinyílott a pitypang. De mondjuk – s mint tudjuk – a Kaleta nevű is mélyen keresztény, aztán meg hogyan járt. Na, ugye.

A dicsőséges százharminckettő, akik kiröhögték mindeközben Kocsis-Cake Oliviót, mert harmadjára is megkérdezte, miért nincs ingyen tesztelés, azonban a nagy hitükben teljesen meghasonlottak. A KDNP frakcióvezetője, Simicskó István zárta a reagálásokat alányalván: ő nagyon hálás a magyar kormánynak és Orbán Viktornak, a kormány tevékenységét pedig óvó-védő tevékenységként írta le, az ellenzéket pedig azzal vádolta, hogy az állam elhalása a célja.

Ez a Simicskó tehát, aki szintén derék és szügyig keresztény, eltévesztette az évszámot és a helyet is. Valahol a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen járt Lenin apánk tanainál épp, az Állam és forradalom tanulmányozásánál, amelyben fejtegeti az állam elhalását, úgyhogy nem tudható bizonyosan, ez a Simicskó mit akart. A buksicirógatáson és apanázson kívül valószínűleg semmi egyebet. Nem jelentős dolog ez, csak egy kis mutatvány, milyen fortyogások vannak elitünk fejében.

Visszatérve azonban kályhánkhoz, hogy ez a mi Orbánunk szedelőzködni és lovagolni szeretne, az emberben az a nehéz érzés kezd megtelepedni, hogy ez a faszi keresztes háborúra készül a saját népe ellen, amiről momentán nem eldönthető, röhejes vagy félelmetes. De, ha belegondolunk a néhai II. Orbán felhívása nyomán megindult pogromozó csőcselékbe, ha ez így folytatódik ezer évvel később is, semmi jó nem néz ki az elkövetkező időszakban. Meg kellene állítani Arturo Uit.

Brecht a darabjának eredetileg a Das Leben Hitlers: Reichstagsbrand und der Prozess címet adta, amiből a hülye is tudja, miről szól a példabeszéd, de mindez csak emlék. Mert Vidnyánszky uralma alatt ilyet a magyar színházak játszani nem fognak. S ha most úgy tűnne, egészen messzire kerültem a kilovagló orbáni csőcseléktől, sajnálattal kell közölnöm, egyáltalán nem. Már mórok és muszlimok vagyunk a saját hazánkban, akiknél a betelepülő ájtatos bajor paraszt is többet ér. Nem fáj ez mindannyiunknak? Csak kérdem.

A Magyar Nemzet online már tegnap rohadt büszke volt, hogy a mai printben írást közöl egyenesen Orbán Viktor tollából, amely az őszi politikai évadot köszönti. Ennél fontosabb dolga nincs, minden flottul megy az országban, süt a nap, a gyerekek az udvaron játszanak. Egy pöccentést nem érne meg az egész, ismerjük már a manust kívül-belül. Irritáló figura, és voltaképp az is lényegtelen, miket irkál, sőt, a Magyar Nemzet nem a Kossuth, a Magyar Nemzetet meg nem veszik. Ezt a nyomdaipari terméket úgy nagyjából az ott dolgozók családtagjai olvassák, vagy ők is almát csomagolnak bele inkább, mert jön a tél meg a hó. Vagy nem.

Megtudhattuk egyébként az izgatott előzetesből, arról lesz szó a fogalmazásban, hogy a kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást és ellenfelet ma újra a liberálisok jelentik, miközben folyamatos támadás alatt állnak legfontosabb értékeink, mint például a nemzet, a család és a vallási hagyományok. Jé, nem gondoltam volna, bár, ha visszaemlékszem, tegnap is megettem két ministránst, három keresztény kisdedet és nyolc nagycsaládot reggelire, de az utolsó összeszerelő jómunkás apuka egy kicsit inas volt. Ismerjük a fideszisták valóságát is a matyóhímzéses alsógatyájukkal, velőspacallal, turullal, puskaporszaggal és szenteltvízzel együtt.

Szól majd az ellenzékről is, örvendezett a Magyar Nemzet online, és kiragadott a míves gondolatok közül egyet, ami miatt voltaképp most nekem írnom kell, ami viszont nem az én választásom, hanem mindenféle közlési kényszereké. S most, hogy ezt is tisztába tettük, hallgassuk – olvassuk – a kedves vezető szavait, amelyek ezek: „A magyar ellenzék olyan, mint a kolbász, be van töltve és meg van darálva.” – Nem kell hozzá különösebben érzékeny lélek, hogy észrevegyük ebből azt a lenéző, lesajnáló, megvető attitűdöt, amivel az ellenzék, s azon túl természetesen az ővelük szimpatizáló milliók iránt viseltetik ez a mi tahónk. Mintha a seggéből rángatta volna ki őket.

Ebben az egy mondatban benne van az egész rendszer. Ez a zsarnokság maga, és bizonyság arra, hogy Orbán Viktor immár valami másik dimenzióba képzeli magát, elemelkedve mintegy az alantas tömegektől lebeg valahol ég és föld között, míg hozzá nem segítjük, hogy érje őt is a gravitáció kicsit. Csak egészen kicsit. Ez a nívó egyébként a libernyákok nívója is, ami megnyilvánulásokkal a kedves vezető kijelöli a helyét kis társadalmunkban, és besorolja magát a söpredék közé, akiknek az élén kivont karddal menetel a nagybüdös nihilbe. Csak épp sodorja magával az egész országot, amely így is már olyan sötét, hogy valami nagy-nagy tüzet kellene rakni a közepén.

Ha én azonban Magyar Nemzet lennék – ami szerencsére nem vagyok –, akkor a közlés előtt megkérdezném a jeles szerzőt, hogy dolgozatát milyen minőségben óhajtja publikálni. Mert, ha pártelnökként, akkor még védhető a sutyerákság, ha és viszont miniszterelnöki köntösben, akkor egyáltalán nem. Felvilágosítanám a szerzőmet – ha Magyar Nemzet lennék –, hogy gondolatait úgy szervezze az írásműben, amelyből az tükröződik, az országnak van miniszterelnöke, nem a miniszterelnöknek országa. De tudjuk, Neriában párt, kormány, ország és Fidesz végzetesen összekeveredtek, hogy már közpénz sincs, sőt, ha akarják, az utolsó zsömlédet is elveszik.

Visszatérve azonban a hangnemre, hogy az ellenzék – s így mi magunk is – ledarált, betöltött, megsemmisített izék vagyunk, ne csodálkozzunk Orbán sajtójának hangnemén, látjuk, honnan veszik a mintát és egyben biztatást is. Én és te is kedves olvasó, ezeknek még csak piszok sem vagy a körme alatt – így vélik –, már nem is ember, hanem eltaposni való féreg. Ha a pénzedet elszedték, nem zavart. Ha elhülyítenek, az sem. Hogy a gyerekedet rabszolgájukul szánják, az sem. De, hogy már szinte a létedet tagadva ledarált kolbászként jellemeznek, csak kiveri a biztosítékot. Vagy ez sem? Akkor én kérek elnézést.