Szerző: rezeda

“A magyar férfiember archetípusa a gazda. A vidéki ember ugyanis úgy gondolkodik, hogy van egy terület, annak van határa, világos kiterjedése, és az ottani életminőségért, rendért, a területből való megélhetésért, a dolgok menetéért ő a felelős.” – Tegnap ilyen lételméleti alapvetés böffent elő Orbánból, de ez nem meglepő. Ilyenek tonnaszám vannak benne, amikor előtör az az énje, amelyik gubbaszt a felcsúti budiban, és az ajtóra vágott szív alakú ablakocskán néz ki a veszedelmes világra.

Sok minden fakad ebből a szövegből. A legelső, ami felfedezhető benne, az a szomszéd Józsi nívója, aki a gondolataival, illetve azok hiányával szokott birkózni, és akkor szeretném mindig pofán vágni, amikor a két nem elkülönítésére ilyeneket okádik, hogy valaki ember volt vagy nő. Ilyen nívóért és migráncsozásért párszor már kihajítottam, de a magyar férfiember archetípusának megvan az a tulajdonsága, hogy az ilyenekből nem tanul. Leginkább azért, mert nem bírja fölfogni, mi lehet a baj vele.

Ezek ilyen monolit világnézetek, fundamentumuk az éji sötét, épp ezért olyan megingathatatlanok. Orbán hányásában a sárgarépa mellett három fogalom, úgymint férfiember, archetípus és a gazda szerepel, amelyek közül az elsőről, a férfiemberről már mondtam hevenyészett véleményt. De szerepel mindebben az is, amit csak a vak komondorral lehet alaposan körülírni, mert a vak komondor az a bunkó macsó, a hímsoviniszta állat, magyarán tenyészbika, annak minden intellektusával.

Többet ez nem érdemel, marad nekünk az archetípus és gazda, mint összevont ideák, amelyeket, ha következetesen alkalmazunk, akkor a múltban, jelenben de még inkább a jövőben elég kevés férfiembert találhatunk a Kárpátok alatt. Kiesik belőle a nincstelen zsellér, a napszámos, a feudális világ paraszti rétege, későbben a munkásosztály vagy a mutatóban itt-ott megjelenő értelmiség, mihaszna költők, tudósok, a színészekről nem is beszélve. Estig lehetne sorolni, ki mindenki nem tartozik az archetípusba.

Ennek ismérvei ugyanis az orbáni tébolydában a kisbirtokos, akinek a horizontja nem terjed túl a kerítés határán, de igénye sincsen rá. A kisbirtokos tudata a nemzetállam tudata, a szaros kis birtok (haza), aminek van határa, és az ottani dolgok menetéért felelős az ember. Távolabb nem lát de nem is akar, viszont más megközelítésben ez Kádár krumplileveses metaforája és sunyi kacsintása Horthy kakastollaival keverve, összefoglalóan avas szalonna szaga van. Végül is velőspacal.

A gazda szeme hizlalja a jószágot, midőn bávatagon végignéz az általa felfogott világon, ahonnan látva a Föld lapos, a tanító, a plébános meg a kisbíró pedig snapszliznak esténként. Ezzel már Mikszáthnak, Móricznak, Adynak meg pláne rengeteg baja volt, ki gondolta volna, hogy száz év után ugyanott leszünk. A félfeudális világ közepén, amelyre az erkélyről tekint le a legfőbb gazda, maga a mesebeli Viktor királyfi, aki a budiból ím, eljutott a palotába. A mi mesénk azonban itt nem ér véget.

Orbán, amerre jár kel a nagyvilágban, mindig azok nyelvén igyekszik beszélni, akikhez éppen szól, de ez a nyelv mégis mindig egyforma. Az idézett szövegben is benne van a trottyos gatyája, a csámpás kézcsókjai, amelyek közben kínosan érzi magát, ezért nem is szereti. Nem szereti Európát, a nyugati civilizációt, ő demizsonnal a kezében, szotyolát pökködve, kolbásztöltés közben érzi otthon magát, a lázadó értelmiségi demokratát addig játszotta el, amíg segítségével böfögve elterpeszkedhetett a trónon.

S hogy így célba és révbe ért, lemállik róla minden kultúra ha volt valaha egyáltalán, s mára ott áll előttünk pőrén nem más, mint Döbrögi maga. A magyar férfiember archetípusa a világos kiterjedésű határaival. Ennél jobb önarcképet nem festhetett volna saját magáról, a baj azonban az, hogy ez az idea köszönő viszonyban sincs a valósággal, amiből egy dolog fakad: Orbán az idegen a nemzettesten, és a legfőbb bűne, hogy a maga képére óhajtja formálni azt. Figyeljünk, mert mindjárt sikerülni fog neki.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma táborossat jáccunk. Rakunk a homokozó mellé egy sátorot, zászlót fogunk húzgálni, és nem kell alunni majd az ebéd után, homokozhatunk egyfolytába, meg járőrözünk is. A Pityu monta, hogy ő lesz a járőr, a Kisböske meg esírta magát, hogy őis akar járőröst. Montam az anyunak, hogy táborozni fogunk a zoviba, ezér csomagót szendvicst az útra, meg egy szelet csokit is. Máma regge télleg vót egy sátor az udvaron, a képviselő bácsi, aki vitt minket migráncsnézőbe, meg labdát szok hozni nekünk, az álitotta, ott kalapát még regge. Rovidnaródrágba vót, ojan fehér vót a lába minda hó, meg hurkás is.

Alig értünk be az udvarra, szól ám az Ibojnéni hogy sorakozó, mer zászlőfölvonás lessz, és télleg vót egy rúd a homokozó mellett, a Pityu ordittott, hogy ő vonnya, de nem vonhatta, mer a képviselőbácsi vonta. Ott átunk, a képviselőbácsi vonta, az Ibojnéni énekete a himnuszot, a dadus meg könyökűt az ablakba meg húzgáta a száját. Végeztünk ezze is, gondótam, na, homokozzunk, vár a dömperemmegyek, de monta az Ibojnéni, hogy elösször beszégetünk, mer a táborba beszégetni kell. A képviselő bácsi leűt egy kisszékre, mi meg köréje, asztán ment sorba, kit hogy hínak, ezt irkáta föl egy pappirra, és kérdezgetett, hogy kinek hogy híják az apukáját meg az anyuját, mi a dolgozójuk, vane testvérünk vagy lessze, meg járunke misére.

Ezeket irkáta a pappirra, meg érdekete, hogy szokike szavazni az apu meg az anyu, meg kire szavaznak, mit néznek a tévébe, vane otthol biblia meg feszület a falon. A Pityu kérdezte, hogy mi az a biblia, mire a képviselő bácsi piros pöttyöt rakott a nevéhöz, a Kisböske meg esírta magát, hogy ő se tuggya, mi lesz most. Semmi se lett, csak a képviselő bácsi hümmögött meg nézegetett az Ibojnénire, mi van itt. Gondótam, na homokozzunk, de akkor meg jött a papbácsi, hogy megszentejje a zászlót meg a sátorot, meg monta, hogy imádkozzunk. Imáttkosztunk, de senkise ismerte eszt, valami trianon istenkalaptya, erdéj vót benne meg Mária meg az országgya. Az Ibojéninek meg a képviselő bácsinak egészen fönnakadt a szeme közbe.

Nagy vót az áhittat, amikó egy galamb pottyantott a képviselő bácsi fejire, a szomszéd házba meg ordittani kezdett a zene, hogy kislány a zongoránál, a másik ablakba meg időjárást halgattak, hogy riasztás van, mer mindent evisz a szél. Föl is támatt hirtelen nagyon, belekapaszkodott a sátorba, kitépte a helyiből és vitte, cipete messze, a képiselő bácsi meg, ahogy folyt a galamblé az arcán, aszt törűte meg futott a sátor után a Ibojnénive együtt, a papbácsi meg vetette a keresztet, a Kisböske ordittott, egy macska letépte a zászlót, a rud kiborút a helyiböl, a sátor meg szát a magasba. Aszt hiszem, véget ért a tábor, gondótam, és a dadus be is teret minket a szobába, hogy baj ne legyen, legalábbis nagyobb.

Eleredt az eső is, a papbácsi vetette a keresztet, mimeg nekiátunk reggelizni, mer a dadus adott. Pont végesztünk, amikor megjött a képviselő bácsi meg az Ibojnéni, hoszták a sátor darabajait, teljessen elásztak, a képviselő bácsi arcán folyt az esőve kevert galambáldás. Na, gondótam, legalább nyugalom lesz, de nem lett. Aszonta a képviselő bácsi, hogy evitte a pappirjait a szél, úgyhogy kezgyük e meginhogy kinek ki az apuja meg az anyuja, meghogy mit néznek, kire szavaznak meg akarnake kistestvért. Ez vót a fontos nekik, pedig most már nem is vót tábor, és a dadusse mosolygott, hanem egész csunyán nézett. Na mondom, sose lesz ennek vége, fogtam a csokimat, hogy vára dömperemmegyek, de láttam, hogy ekkor az én nevemet is megpirosozta a képviselő bácsi. Mit akarhat vajon?

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” – Ezt Szerb Antal jelentette ki, és ez teszi érthetővé, miért olvassa (ha olvassa) oly elámulva az ember. Meg persze a mérhetetlen, elképzelhetetlen tudástól is, amit épp emiatt porcukorral meghintve ad elénk, hogy tömhessük magunkba. Attól, hogy Szerb Antal nem poros professzorként, hanem hajnali, játékos napsugárként vezet be minket az irodalom (egyetemes és magyar) világába, még baja nem lehet annak, aki nem olvassa. És mégis van.

Mint most például ifj. Lomnici Zoltánnak, aki a Századvég jogászaként a butaság bátorságával érzett késztetést, hogy Szerb Antalba belerúgjon, amit így abszolvált Orbán pincsije: “Az irodalomban is, azt hiszem, hogy nagyobb hangsúlyt kapott az egyetemes irodalom, a nemzetközi irodalom sok esetben, mint például a hazai. Kedvenc példám, hogy Szerb Antal világirodalmi kötete az többszörösen vastag, mint a magyar irodalomról szóló monográfiája. Számomra ez is szembeötlő volt már gimnazista koromban. És ez volt az ajánlott irodalom az irodalomórákhoz.”

Ez a Lomnici ott tart, vette a fősodort, miszerint Szerb Antal rossz, Wass Albert jó, s ha már a belbecshez fingja nincs – mi szerepel abban –, a külcsínbe köt bele, az egyik vastagabb, mint a másik, és a kötése is biztosan szebb amannak. Hogy ez a Lomnici mennyire hülye, már az is megmutatja, hogy az egyharmad terjedelembéli különbséget nevezi többszörösnek, ám, akik kijelölték Szerb Antal indexre tevésének irányát, ennél azért alaposabbak, és éppen ezért elborzasztó látni azt, hová jutottunk. A könyvégetések előszobájába, s ha ugyan fizikailag még ugyan nem, de a lelkekben már rég ez folyik.

Amikor Szerb Antal pályázott a magyar irodalom történetének megírására, azt is a előadta folyamodványban, hogyan tekint anyagára: „Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá.” – Akkori és mai borgőzös fasiszta szemmel ennél nagyobb bűn nem lehet.

Szerb Antal szemlélete – a szellemtörténet az eszmetörténettel szemben – gyökeres ellentéte a turulos, szent koronás, isten kalapján bokrétás, provinciális tehénbőgésnek. A szellemtörténész mindent egységben lát, nem csoda hát, hogy mikor Szerb Antal nekilátott a magyar irodalomtörténet megírásának, a fő szempontja az volt, miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra helyett. Az irodalmat folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást.

Viszont, ami most történik, az már megtörtént egyszer. Szerb Antal irodalomtörténetét az akkori Lominicik betiltották, az akkori országgyűlésben védve tőle a nemzet vérgőzös öntudatát. Szinyei kultuszminiszter 1943-ban ekképp számolt be hazavédő akciójáról: „Ez a magyar irodalomtörténet stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló lehet…E meggondolások alapján máris intézkedtem Szerb Antal irodalomtörténetének a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó mindazon könyvtárakból való kivonása iránt…”

Szinyei kultuszminiszter sem tudott magyarul, ezek a maiak sem tudnak. Azonban ő még vette a fáradságot, hogy elolvassa, ma már annyi is elég, hogy nem elég testes a mű. Ezzel nem azt jelzem, hogy az akkoriak jobbak voltak, csak alaposabbak. Olyannyira, hogy mint tudjuk, 1945-ben nyilas suhancok Szerb Antalt agyon is verték. Ugyan az már történelem, viszont, ami most van, az meg a valóság azzal a ráismeréssel, hogy útban vagyunk a lelki szegénységhez megint, iramlunk Radnóti tajtékos ege felé. Viszont hogy Szerb Antalt mindenhonnan kitiltották, annak volt előzménye is.

„Tudja-e miniszter úr, hogy Szerb Antal a könyvével milyen értékrombolást követett el? Ismeri-e a miniszter a nemzeti közvélemény felzúdulását a könyv ellen? Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és annak művelőit a szellemi kultúrközösségből kiközösíteni?” – Így hangzott az a parlamenti interpelláció, amely tragikus végkifejletét ma már ismerhetjük. Lomnici és az összes többi mostani mélymagyar épp ilyen interpellációkat mondanak és írnak egyfolytában, muníciót adva a mai keretlegényeknek. Itt tartunk. Ide jutottunk.

Székely Sándor, független országgyűlési képviselő csűrdöngölőst jár a rózsaszín babaszobájában, és „Csoda a parlamentben” felkiáltással annak örül, miszerint a NER zombijai, úgy is mint Fidesz-KDNP, támogatja, hogy ő módosítaná a KRESZ-t, mert sok a baleset a zebráknál. Nem azoknál, akiket Semjén halomra lőne, hanem a róluk elnevezett közlekedési kellékeknél. Székely Sándor derék képviselő, és nem érdemli meg, hogy cafatokra szedjem, pedig ezt fogja elszenvedni.

Úgy tudnám jellemezni kisded örömét, olyan ez, mint mikor a lángokból álló házból a mesebeli hős a mozgásképtelen nagypapa helyett annak tolószékét hozza ki boldog felkiáltással, hogy na, ez megvan, míg a drága papa bent nyüszít, mert épp hamuvá ég. Hogy ki mit tart fontosnak, az habitus dolga, és normális országban a zebrás közlekedés törvényi szabályozása is az lehet. De ez nem ilyen hely, és azzal, ha Székely képviselő zebrázik, áttételesen támogatja, hogy szétlopják az országot, és félanalfabéta hülyét csinálnak a gyermekeinkből.

Hozhattam volna más példákat is, hogy mit művelnek a kollégisták a Fidesz-KDNP nevű rohamcsapatuk segítségével. Ám az ilyen független zebrás akciók arra adnak módot nekik, hogy verjék a mellüket a nagyvilágnak, milyen olajozottan működik a parlamenti demokrácia itt, holott mi is tudjuk, ők is tudják, és Székely Sándornak is kellene, hogy ez hazugság. Mielőtt azt vágnák a fejemhez, én azt akarom, hogy a zebráknál halomra gázolják a magyarokat, ez ellen én határozottan tiltakozom. Dehogy.

Csupán arra utalok, hogy az ellenséggel semmilyen együttműködés nem megengedett, nincs bocsánat, nincs félrenézés és nincs kegyelem. Valamikor lehetett volna, de odáig jutottunk, már az is a kollaborációhoz közelít, ha mindenféle ellenzékek egyáltalán bejárnak a parlamentbe, ami régóta cirkusz csupán, ahol szavuk nem lehet, az ilyen zebrásoknak meg értelme nincs. Hogy ott csap el egy autó, vagy a Fidesz úthenger megy át rajtam, nekem egylényegű, mert tudni kell a halál felől szemlélni a dolgokat.

Akinek nincs mit féltenie – állás, lakás, autó, család vagy jó hírnév –, könnyen megteszi ezt. Ilyen vagyok én is, ezért, hogy kérlelhetetlenül ütöm hosszú évek óta a fideszbrigantikat, nem érdem, hanem a krónikás kötelessége. Akinek viszont van mit veszítenie, és mégis következetesen ellenáll, ő a hős, míg viszont az ilyen habitus, amit Székely független képvisel, csak a bábué a sakktáblán. Ő a habos kakaóját kavargatva képzeli magát partizánnak, aki viszont ilyen zebrás sztoriknak örül.

Minálunk egyébként is hiánycikk a forradalmár. Antall József is könyvtárigazgatóként merült alá és bekkelte ki őket, s akiket az akkori rendszer valóban üldözött, hamarosan az új is ezt tette velük. A kérlelhetetlenség nem jó árucikk, a sunyítás igen, így ebben az országban soha nem volt megtisztító földrengés, mindig csak megalkuvó, ide-oda megfelelő fabrikálás. Itt egy Gandhi sem születhetne meg, mert enni azért kell, lakni is, ruha is, pénzecske is, mint a csinovnyik lét kellékei.

Ha most úgy tűnnék, hogy én ezt a jámbor Székely képviselőt bántom, az csak az érzékek csalódása lehet. Mert ugyanis nem történik más vele, mint áldozatává vált az esztétika azon szigorú elvének, midőn az egyesen keresztül mutatja be a költő az általánost. Ezzel majdnem azt mondom, hogy az összes ilyen, de akkor meg hazudnék, mert van néhány magányos kivétel, de tudjuk az egyedül lévő fecskékről meg a nyárról, amit tudunk. Székely képviselő filléres javaslatát befogadták, s emiatt szerinte az élet csodaszép.

De, hogy kiengeszteljem őt, iderakom morfondírozásra s mintegy félig-meddig megértő felmentésül Arisztotelész bácsi Nikomakhoszi etikájának kezdetét arról, hogy akkor most mi van: „Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy jó az, amire minden irányul. Csakhogy bizonyos különbség mutatkozik a végcélok tekintetében…” – Nem mutogatnék ujjal, de nem mindegy, hogy zebra, vagy pediglen NAT vagy SZEF…illetve a többi.

Azt mondja nekem egy spamben érkező visszautasíthatatlan üzleti ajánlat tegnap, hogy vásároljak napelemes vakondriasztót. Ilyenekkel van tele rendszerint a spam mappa, hogy vegyek slagot, motoros fűnyírót, kenderolajat vagy ferdefogsor egyenesítőt, illetve a kismalac kunkori farkát. Mostanában kivénhedt NBA játékosok, feltörekvő ifjak ajánlgatják magukat, mintha kosárlabda csapat volnék tele dollárokkal, és ez új. Hogy hogyan találtak ezek rám, mármint a játékosügynökök, az a világ megfejthetetlen rejtélye, de nem nagyobb, mint az összes többi, miszerint mért zargatnak slagokkal, motoros fűnyíróval, kenderolajjal vagy motortalan fogsoregyengetővel.

Hanem a napelemes vakondriasztó. Ez az elevenembe hatolt, a húsom mélyibe úgymond. Nem tudom, hogy vannak önök ezzel, de bennem működik valami, hogy elibém kerül egy szó, egy dallam vagy illat, egy pillanat akkor, és kész is az idő egésze. Így most is. Már ez a jelzős szerkezet így pőrén már maga az abszurd, hogy egy csillag erejét vetjük be a vaksi bányász ellen, hogy meneküljön a kertésznadrágjában, fusson – már amennyire tud –, amerre lát. Illetve hát, nem lát, tudjuk és érezzük a vakondi lét bizonytalanságait, hogy köznapi NER szinten le sem írható az összetettsége. Magunk vagyunk már a vakond, és szívlapáttal hajkurásznak minket.

A spam föladója, aki nekem ajánlgatja a napelemes vakondriasztót, rossz helyen kopogtat. Nem vagyok én Bakondi, járőröző hadsereg a kerítésnél, nem én fedezek fel lukakat a földben, hanem ők. Hogy amire Pelikán gátőr csak legyintene, hogy ürgeluk, ezek egy egész filmgyárat csődítenek oda sztárokkal és statisztákkal, hogy azon a lukon keresztül száll el a nemzet bozontos kipcsak lelke. Hülyék ezek? Perszehogy, viszont ha nekem volna raktáron pár millió napelemes vakondriasztóm, akkor tudnám, kivel levelezzek. Szijjártó küldné érte a gépet, venné át a kedves vezető rámutatva a sajtó munkatársainak, hogy ím, megmenekültünk mindenféle turbános hordáktól.

Hogy ennek van itt az ideje megint, mi sem mutatja jobban, mint, hogy a kedves vezető Trumpnak küldött függetlenség napi üdvözlő levelében is ez szerepel: „Továbbra is megóvjuk határainkat és kiállunk az illegális migráció ellen”. Ezt bírta kitalálni a nagy ünnepre, holott tudhatná, Trump is addig küzdött a migránsok ellen, míg az országa nem azoktól, hanem a belső feszültségek miatt készül cafatokra szakadni éppen. És az is lehet, Neria is erre a sorsra jut, bár ennek kicsi a valószínűsége annak ellenére, hogy hülyékből e tájon sincsen hiány. Mindenki megfojtana valakit, csak lusták a népek. Ejj, ráérünk arra még, így legyintenek, közben pedig szétrohad az ország.

Ám ezért nem gyilkoljuk halomra egymást. Annak a lelkét viszont irigylem, aki úgy véli, napelemes vakondriasztó árulásából meg lehet élni. Vagy egyszerűen a kétségbe esés spamjei ezek. Pár százat, ezret még szerteküld – véli -, s ha nem fut be megrendelés, csöndben fölköti magát vagy éhen hal. Sokan vannak így manapság, akiknek alig is van valami reményük, és a kedves vezető a nagy ígéretek (vagy hazugságok, gusztus szerint) ellenére mégis csak ott hagyja őket az út szélén. Ez nagy baj, de Orbánnal nem is ez a legnagyobb, hanem, hogy készül szétmenni a manus molekulárisan és morálisan is. Semmi sincs, ami össze tartaná.

A vénülő diktátorok a legveszélyesebbek, ahogyan a bakancslistájukat hajszolják: ezt is meg kellene szerezni még meg azt is, voltaképp mindent, az egész elcseszett világot. Ez az úri muri aztán vagy Néró végső tombolása, amikor végképp leomlanak a gátak és a falak. Ezek már évek óta köztudott dolgok, így momentán arra kellene keresni a választ, hogy valaki, akárki is, miért akar vakondot riogatni, főleg napelemmel. Egyrészt a vakond aranyos is, hasznos is, másrészt éjszaka meg mi van, ugye. Akkor garázdálkodhat a kis bányász, csak nappal ne lássuk? És máris itt állunk a következő kérdésnél, hogy mi fáj nekünk végül is. Csak az, ami nyilvánvaló? Ezen tépelődjetek holnapig, mikor is újra eljövök majd hozzátok.

Vettem egy instant kávét a boltban, hogy a barlangomban tudjam hajnaltól éjszakáig szlopálni. Sűrűn, mint a petróleum, ahogyan Florentino Ariza szerette. Ezer pénz volt, meg egy kicsi, de a pénztároskisasszony, amikor lecsipogtatta az árát, még különféle lopásgátló-hatástalanító feladatokat végzett rajta, hogy ki tudjam vinni anélkül, ne ordítsa szét az egész környéket a riasztó, és ne vigyen el egyből a zsandárság vagy az ördög. Lenyűgöző ceremónia volt ez a feloldozó rítus, szájtátva álltam, és a boldogságtól fel-, felkiabáltam, akárha Kosztolányi a Logodi utcában. Biztosan akképp.

Mondom a pénztárban viruló sámántündérnek, ha veszek egy kiló húst, az kétszer ennyi talán, azon mégsincs semmiféle óvatossági kellék. Időre robbanó festékpatron, rejtett chip, varázslószerszám vagy dagdugó, a’la AE Bizottság, akiktől tudjuk, hogy ez, mármint a dagdugó sem ér semmit, szó szerint: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. S ha már itt tartunk, a bölcsesség szintén őtőlük, hogy „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”. S éppen így éreztem a boltban, ahogyan szétmálló testem ereszti a levét, mert nagy a hőség. De ez mindegy is talán.

Azt feleli nékem a cserfes pénztároskisasszony, hogy az igaz, mármint, hogy a hús drágább jószág a kávénál, de – emelte fel intőn és tanárosan ekkor az ujját – a lopósok azt nem viszik oly előszeretettel, mint a kávét. Így oldotta fel a talányt, és taszított egyszersmind engemet a kétségek, gondolkodás, tépelődés és a világ megfejthetetlensége érzésének iszamos mocsarába – ha látjuk a képet, amit a költő csámpásan megalkotott –, hogy akkor reggel volt, most meg a következő hajnal, és azóta is ezen morfondírozok. Csakis nem ikes ragozással, hogy toporzékoljanak a boldogtalanok és egyszerűek.

Mert ugyanis az el sem képzelhető, hogy ennek mennyi sok folyománya van, amelyek közül azokat – nyelvi, szociológiai, politológiai és biológiai, de akár a tébolykutatást is ide vehetjük –, melyekhez felérek ágaskodva az én elmémben, megpróbálom most kifejteni. Úgyannyira mellbe taszajtott engemet ugyanis ez az élmény, történés vagy döbbenet. Pedig csak egy pillanat volt az egész, de benne volt a múlt, jelen, jövendő életünk és elkövetkező pusztulásunk is ógörög tragikus karral együtt, amely elsirat aztán de nagyon. Iszom egy korty lopástalanított kávét, így folytatom.

A szó, a hangalak, miszerint lopósok, ez többrendbéli jelentésű. Hogy mért nem tolvajok. Remélem érezzük a hangsorban, hogy míg a tolvaj lehet egyszeri alkalom a bűnben, elbotlás mintegy, ezzel szemben a lopós életvitelt mutat, olyan hajlamot, amely a génben leledzik vagy abba költözött sűrű gyakorlás által és fáradalmaival. A lopósnak az arcára van írva a bűne, sunyi, mindig üldözötten körülnéző, neki enyves a keze, míg a tolvajé még mosható rózsaszín. Ugyanakkor a lopósnak bélyegzésben benne van az elnéző megbocsátás, ha nem is helyesen, sőt, egészen helytelenül.

Ha például a NER lovagjait, oder lovagináit lopósnak tituláljuk, azzal arra utalunk, hogy ez náluk életvitelszerű, a génjeikbe ivódott cselekvésforma, ugyanakkor a pénztároskisasszony megfigyelései szerint ők a kávéra utaznak, s nem a kincseket érő húsra, holott tudjuk, ez nem igaz. Ők tolvaj banda, ha bolti megközelítésben ebben ellentmondás is mutatkozik, akkor is. Sőt, ha lopósok, akkor metaforánkban nem hogy lopásgátlót iktatna ki a mi sámántündérünk, hanem egyenest a zsebükbe gyömné azt a nyüves kávét, sőt, három üveggel. Mert az élet igazságtalan és rosszul berendezett valami.

Nem tudjuk igazán, micsoda. Atomok és molekulák, illatok és sóhajok, valamint más körökben egymásra lépő talpak. A köznapi életben nem értjük, a lopósok mért a kávét viszik, s nem a húst, mert míg az egyik lételem, a másik csak eleme a létnek. Tudjuk, a kakaóscsiga elvitele felett a közember hajlamos jóváhagyólag elnézni, mert élni kell. Ez a ferenci lélek azonban több molekulahalmazban elburjánozott, és azt is csak bávatagon nézi, ha kilopják a szemét. És ez, bár szociológiailag érthető – atyuska ad krumplit –, lételméletileg nehezen magyarázható, sőt, keresztényi szempontból is bajos.

A tízparancsolat, amely Kásler óta gyógyerejű, ezt nem nézi jó szemmel. Mi több, tiltja is egészen, hívei mégis megengedőek, főleg, ha atyájuk lopja ki a szemüket, és nem, hogy levágnák annak kezét, mint a tűzijátékos király javasolja, hanem örülnek neki a hülyéi. De most már ez is teljesen mindegy, mivelhogy minden számít és semmi sem használ, vagy másképpen J. A. két hexameterje a tisztességről és kiterítésről, úgy is, mint a lét dadogása. Láthatjuk hát, Buddhában testvéreim, hogy az élet nem habostorta, főleg, ha cserfes pénztároskisasszonyok világítanak rá közkeletű fogalmak mineműségére.

A megvilágosodott, mint tudjuk, a vágyakról, azok kielégüléséről, és új életre keléséről vallott utolérhetetlen nézeteket, de, hogy idáig eljusson, elég volt néki napi egy marék rizs, amit jószándékú emberektől kapott. Az ő nézőpontjából tehát mindenféle milliárdok, amiket a lopósok zsebre tesznek, érdektelenek, mi azonban nem vagyunk szentek. S amikor a hátszín vére kicsorog a kabátjuk alól, a pénztároskisasszony is észbe kap, és azt mondja: aha. S még egyszer: aha. Olyan lesz ez akkor, mint a világ romlottságára való őszinte rácsodálkozás.

Bazi nagy hajó az USS Gerald Ford. Háromszázharminchárom méter hosszú, száztízezer tonna, és elfér rajta Felcsút apraja-nagyja két és félszer, a magyar légierő összes Gripenje háromszor, és annyi bomba, amennyivel a középkorba lehetne rombolni fél Magyarországot. Most képzeljük el, midőn ez a jószág a Rákos-patakon lavíroz, végez mutatványokat fedélzetén egy ellentengernaggyal fehér lovon, miközben szól a Nélküled. Akinek ilyen hajója van, az a világ ura, vagy legalább azt hiheti.

Kicsit drága, tizennyolc milliárd dollár, de egy lebutítottat vagy kis gyári hibásat jóvanazúgy felkiáltással tizenkettőért már csak adnak. Maximum motor nem lesz benne, és eretnekek, filozófusok, valamint elfajzott költők hajtják majd lapáttal, ami dupla haszon: a hajó halad, és nem lesz erejük gondolkozni, amiből csak a baj van mindig. Háromezer milliárd forint jó árfolyamon tizenkét milliárd dollár, ezért vélem, hogy futja rá így, mert a rezsim venni akar valamit, csak azt nem árulja el mit és kitől.

Ülésezett nemrégiben ugyanis az országgyűlés Honvédelmi és rendészeti bizottsága, amely aktusról Harangozó Tamás (MSZP) és Vadai Ágnes (DK) úgy menekült el, mintha valami szörny üldözte volna őket, hogy vissza sem néztek. Megértők vagyunk velük, magunk sem lettünk volna vitézebbek olyan helyen, ahol Németh Szilárd bármikor fölbukkanhat. Biztonságos helyre érve számoltak be arról, hogy milyen képtelenségek történtek velük a gyűlésen, hogy látni, hallani sem bírták tovább.

Az egyetlen napirend az volt – mesélték a rémülettől még mindig vacogva –, hogy háromezer milliárd forintnyi vásárlást akarnak a fiúk közbeszerzés nélkül abszolválni. Kérik a pénzt, de nem árulják el, kitől, mit, mikor, mennyiért és hogyan vesznek. A gyűlés célja annyi volt, hogy a lóvé zsebben legyen, s onnantól a pofád befogod. Nem újság ez Neriában, itt így mennek a dolgok, viszont az ellenőrizhetetlen pénzek kezdenek olyan irdatlan mennyiségűvé válni, ami már elgondolkodtatja az embert.

Hogy hová is jut végül, amivel senkinek nem kell elszámolni, milyen földek, kastélyok, szállodák, miegyebek manifesztálódnak belőlük, amikor egy ilyen bizottsági gesztussal a közpénz jellegük huss, elillan. Hol van már a ne mi nyerjük a legtöbbet szégyenlős mosolygása, hol a szép emlékű nokiás doboz mint mértékegység. Markológép van és dömper, csurig rakott kamion ponyvával letakarva, és az első gondolat, hogy mennyi az a billió, mert ilyesmi mértékegységgel nem szoktam gondolni, de lehet, kellene.

Megnéztem, az ezer milliárd a billió, így tehát egyszerűbb a dolog, bár tizenkettő nulla van benne, ami már neccessé teszi. De ebből három az fix, ennyit loptak el a nyugdíjmegtakarításból, és vélhetően most nem azon óhajtanak fegyverkezni, hanem egy másik tizenkét nullásból, a pénz tehát tizenkét nullás jellegéből fakadóan folyik el, illetve szublimálódik távoli, ellenőrizhetetlen bankszámlákra. Ez a tendencia az utóbbi időben látványosan felgyorsult, évtizedekre válnak titokká a dolgok ugyanis.

Belgrádi vasút, Paks II., és más apróságok költései soha meg nem tudhatók, amíg a rezsim él és virul, azaz, beláthatatlan időkig. Tudjuk ezt és tudtuk is, és mégis mindig és újra meg tudnak lepni minket a fiúk, ahogyan az arcátlanságuk fokozódik, és lassan nem ismernek gátakat sem egyáltalán. Mert ugyanis erre a bizottsági ülésre sem a miniszter, sem egy nyüves államtitkár be nem ment, csak kiadták az ukázt, ennyi kell, ennyit kell megszavazni, ami így aggályos azért. Meg másképpen is.

Mert ugyanis a két menekülő elmesélte azt is, szavazni erre azért sem lehetett, mert messziről bűzlött róla, hogy ennek egyszer büntetőjogi vége lesz, és jobb akkor már nem szerepelni azon a listán, amely elfogadta, tehát felelős érte. Ez is szép, az viszont nem, ha már most ennyire bűzlik, akkor mégis miért így. És hát, ezt is tudjuk, pével kezdődik, olttal végződik, és soha nincsen vége. Nem vigasz, csak naturális tény, hogy szaglik az egész rendszer anyahajóstól vagy anélkül, de még tartja magát. A kérdés a meddig. Több nincs is.

Kaleta, volt perui nagykövetnek azért volt közel húszezer pedofil képe az ügyvédje szerint, mert megkísértette őt a sötét oldal. Mindemellett mélyen vallásos, és rendszeresen gyakorolja a hitét. Ezt büntetését érintő enyhítő körülményként adta elő ügyvéd úr, de túl sok szükség nem volt rá, ugyanis az ügyészség, úgy is, mint vádló, gondoskodott róla, hogy ne kapjon túl szigorú ítéletet. Nem hagyták őt az út szélén, de adott időben, a végső harsonaszókor vagy rendszerváltás esetén mindenki elszámol majd az életével Isten vagy egy másik bíróság előtt.

Hogy ez a Kaleta húsz évet kap, ötöt vagy életfogytot, esetleg ejnyebejnyét, mint most, az engemet máma éppen hidegen hagy. Sokkal jobban fölfigyeltem – nagyon – ügyvéd úr érvelésére, mert azzal bizonyítottan megérkeztünk a középkorba, a strigák, démonok, ártó szellemek, bukott angyalok közé, bár Kásler miniszter egynémely megnyilvánulása már előre vetítette, hogy ez lesz. És ez is lett, mint vasaló Daraboséknak a hülye reklámban. Hogy Kaleta ugyan pedofil, de emellett mélyen vallásos, az arra utal, hogy a vallás és az erkölcs nem férnek meg egymással.

Ezt nem én mondom, hanem a logika, és Kaleta ügyvédje, bár nem tud róla. Kaleta ügyvédje sok mindent nem tud, annyit tanult meg csupán, hogy ennek a rezsimnek a hitet kell emlegetni, az előzőnek a munkásosztályt, ha jót akarunk vagy akartunk. A bűn ettől nem lesz könnyebb, viszont látjuk, hogy már a kisdedek megrontását is lehet külső hatalmakra fogni, olyanokra, amelyekkel szemben védtelenek vagyunk, bár csak a képzelet szülöttei. Ha ezt a Kaletát megszállta a gonosz, akkor el kellene vinni őt egy kis exorcizálásra, az lenne csak a móka és kacagás.

De azért haladjunk tovább: azt is megtudtuk az ügyvédtől, hogy a pedofilkodás közben a hazát szolgálta, és mindeközben mintaértékű jogász életet élt a vádlott. Hogy milyen az a jogász élet, pláne, ha mintaértékű az bizonytalan, de kitetszik, hogy ez a Kaleta – legalábbis az ügyvéd szerint – minimum skizofrén volt. Az egyik fele kirakatba illő kifestőkönyv, míg a másik mélytengeri mocsok, amiről viszont nem tehet, mert megkísértette őt a sötét oldal. – mondta az ügyvéd, amiből az mutatkozik, hogy vagy hülye, vagy Star Wars rajongó. Magunk közt szólván egyik sem jobb a másiknál.

De ott tartunk a védekezés szerint, hogy a sötét oldal a bűnös, amit viszont ez a Kaleta alkalmanként, amikor pedofilkodott, elfogadott. A Star Warsban viszont bizonyos Freedon Nadd arról értekezik, hogy „Ha egyszer elfogadod, a sötét oldal veled lesz örökre.” Sőt, Ood Bnar szerint „Azok, akik elsajátították a sötét hatalmat, maguk lettek a sötét hatalom. Szabadjára engedték a pusztítást, semmilyen más okból, mint önző nyereségvágyból. Kifosztottak nemzeteket, elpusztítottak egész civilizációkat.” – Most ehhez képest felfüggesztettet kapni maga a megbocsátás.

Vagy nem tudjuk, mire gondolt ügyvéd úr. Mert az kevéssé feltehető, hogy olvasta volna Origenes Adamantius gőzeit az Isten köreiről, amelyek közül a legalsó a démonoké, akik, ezek szerint megszállták Kaletát, és akkor megint eljutunk az ördögűzésig, mint lehetséges gyógymód. Mégsem ez a lényeges ebben, hanem az: mindent elmond a NER mineműségéről, hogy annak jogi rendszerében előfordulhat olyan érvelés, miszerint a bűnös ugyan gazember, de szereti a jóistent, ezért nem kell őt karóba húzni. Sőt, talán nem is tehet az ocsmányságairól, mert azt nem ő tette, hanem a beléje költözött gonosz.

Mindez mutatja nekünk a tízparancsolattal gyógyítás, a szent szánkók, a vasárnapi boltzár és az életre kelő démonok szerves egységét, és egyúttal azt is, miért szitokszó a világosan gondolkodó liberális. Itt már sötét gomolygások vannak, misztikum és tömjénfüst, teljesen új középkor vagy épp Halálcsillag gusztus szerint. Mindegy, egy a lényeg, a tiszta tudás és józan érvelés elveszett, és ebből érthetővé válik az Orbán média, az új kultúrbasák és az összes degenerált nyelve is. A fennakadt szemeik meg a vonyító pátosz. Ide jutottunk, nem épp sehová.

Jó, hogy van ez a XXI. század. Ha nem volna, zötykölődni kellene ide-oda, hogy szidjuk a kurvaannyát az EU-nak, Tusknak, vagy, akit a politikai gusztusunk és alávaló érdekeink kívánnak. Most a dolgozóban csak bekapcsoljuk a gépet, éppen csak a csipát töröljük ki a bedagadt szemünkből, és máris megválthatjuk a világot, lehetünk annak ura. S miközben mindezt a Facebookon közvetítjük a bávatag híveknek, duci ujjainkat áztatjuk a húggyal teli biliben, magyarán, belelóg.

Online nemzetközi konferenciát tart majd a kedves vezető egy hét múlva „Európa cenzúrázatlanul” címmel a szerb Vucic-csal, a szlovén Jansával, pedig ezek egy ugrás csak, mint a Sugár annak idején vagy a centrumhétfő. Pláne nem is kormánygéppel, ami még föl sem száll, már ereszkedik is lefelé, a virslit meg sem lehet enni, tehát elindulni sem érdemes ezek szerint. Viszont az irány, hogy volt eddig a keleti nyitás, most meg van a déli nyomulás, tehát minden mindegy is, csak ne nyugat legyen, ugye, ez azért érdekes.

Viszont onnan jön a pénz. De ne feledjük, meghívásunk is volt, mármint a kedves vezetőnek, hogy fáradjon oda, és mondja el a véleményét az Unió szemébe, de nem ért rá, szkafanderben szaladgált a kórházakban ugyanis. Viszont, mit ád Isten, ha jól emlékszem, amikor Európába nem ért rá elmenni, ehhez a Vucichoz meg igen, aki szép egy firma szintén, tessenek utána nézni a teteleinek, de hülye lehet ez is. Csak gondoljuk meg, Szerbia az Unióba óhajtozik orbáni támogatással, most meg majd közösen fogják ekézni.

Ehhez is kell egy jellem, illetve annak teljes hiánya. Épp erre utal Orbán egyik folyománya, Novák családügyes is, aki mindehhez a bevezető pörformanszt tartotta elképesztő dolgokat állítva. Például, hogy Európa nem szokott hozzá a nyers, egyenes beszédhez, ám mégis inkább – meglátásom szerint – ahhoz, hogy tőle több száz kilométerre nagy pofával szidják, mert szembe nem merik a nyers, egyenes beszédű gerincesek. Az lesz a szép, ha ezt a Vucicot így fogadják be, Orbánt pedig így nem rúgják valagba.

Pedig nem fogják, így ennek az egésznek, amit irkálok, az ég egy világon semmi értelme nincsen azon kívül, hogy a dühömet a klaviatúrán vezetem le. Illetve, hogy valami nyoma azért marad annak, mi folyt a Kárpátok alatt ebben az időben, amelyet vizsgálva majd erősen hümmögnek a jövő történészei. Érthetetlen, írják majd a tanulmányaikban, hogyan eshetett meg mindez Európa közepén, s pláne úgy, hogy még pénzelte is ezt a tébolyt. S csak úgy nem értik, mint mi manapság München 1938-at, illetve dehogynem.

Sokat dumálok már erről az egészről, ami a felét sem érné, csak annyira ironikus, hogy a kedves vezető most egy videókonferencián üzeni meg Európának, hogyan is kellene működnie, hogy neki is tessék. Ez a budi mögött pusmogás, a függöny mögül nézgelődés, boldog karácsonyt mondás újabb, minősített esete, s hogy V4-es partnert nem talált hozzá, keresett másokat. Szánalmasan nevetséges ez a mi tökéletes államférfink, hogy egyre újabb terepekre kell mennie nagyságát igazolandó, mert mindenhol kitelik a becsülete.

Csak a saját hazájában nem, ami elgondolkodtató jelenség. Viszont egy gondolat még a leendő nagy, nemzetközi konferencia mineműségéről, amit egy kommentelőtől csórtam, de legalább én bevallom. Ezt írta a drága alak az egyik portálon: „Hogyan ismered fel a kommunistát, 35. rész: Soha ne menj olyan helyre, ahol mások is vannak eltérő véleménnyel. Csak a saját disznóóladban add elő forradalmi marxista nézeteidet.” – Ezt magamévá, s egyben közzé is teszem, mert frappáns-töményen rejlik benne az egész, elcseszett orbáni jellem.

No meg, az összes csicskájáé is, minden helytartóé és takarítónőé, s egyben az is benne leledzik, milyen a viszonyuk a valósághoz, az ellenvéleményhez és ahhoz, vetemednének-e arra, hogy elhallgattassák azokat. Nem. Mert és ugyanis meg sem engedik szólalni a másikat, ami nagy különbség, de nem a jellemes irányba mutató. Még hatot kell aludnunk, hogy követhessük majd a csodát, ahogyan a kolostor hűvös falai közt kardozva küldi az anyukájába Európát Orbán, miközben a hívek sikongatnak a drót túlfelén. Szép lesz nagyon.

Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyen jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.

Engemet a tenger látványa, szaga, hangja leginkább melankóliára késztet, ahogyan látszik a meggörbülő horizont, és alatta érezni a végtelent. Érteni vélem Lévay-Mikes mormolását, futó szelét, annak zúgását, és nem harántcsíkos strandlabda nekem a tenger távolból hallatszó kacajokkal, hanem J. A. vad, habzó nyálú vize annak falatjaként. De ez az én nyomorom. A három nő Mészáros Lőrinc különgépén röpült oda, a Mészáros tulajdonolta vagy bérelte jachtba száll be, és útra keltek a való világtól még messzibb vidékre, Brac szigetéhez, mint a média azt nyomon követte.

Nagyjából akkor történt ez, amikor Hollik képviselő teli, fröcsögő szájjal szidott és mocskolt mindent és mindenkit, akik nem ők, s akiknek nincs joguk beszállni abba a jachtba, mert nem haverok és cimborák. Későn ugyan, és nem is nóvumként, de egybeállt a kép, hogy voltaképp ez a célja, értelme, mozgató ereje és rugója a reánk zúduló tébolynak, hogy ez a három a csillogó tengeren ringatózó jachtba szálljon, és elhajózzon nyugalmas szigetre, el a mindennapok elől, ami mi vagyunk az összes fájdalmunkkal és a mi szépségeinkkel csakis.

Ők hárman a nemzeti tőkésosztály, hovatovább az új burzsoázia vagy kékvérűek, most festegeti nekik a kedves vezető intravénásan. És azt is tudjuk, alias Borkai, milyenek ezek, hogy nem a Törökországi levelek ugrik be nekik Brac szigetén a parton ülve, hanem a Gucci meg a Dom Perignon pezsgő, palackja három millióért. Sopánkodásom nem a nincstelené és nem is magamért sírok, akárha Babits – elnézést kérve a méltatlan összevetésért –, hanem, bármily meglepő, a szomszéd Józsiért, akit pedig mindig élcelődve szoktam ábrázolni. De Józsi csakúgy, mint a három jachtra szálló alak, most más.

Szimbólumok ők mindahányan, és eszköztáramban arra valók, hogy megmutassam világunk tökéletlenségét, kiábrándító valóságát, hogy látszódjék – bár ezt sulykolják –, egyáltalán nem a lehetők legjobbika, sokkal inkább a legalja, s ha kérdés van, az csak egyetlen egy: hogyan bírjuk ki benne anélkül, hogy fölkötnénk magunkat. Honnan van az a kiismerhetetlen élni vágyás, hogy benne maradjunk, holott értelme nincsen semmi, hogy Madách-csal szólván a küzdés volna a célja, ez nem aláírható forgatókönyv, romantikusoknak való ámítás csupán.

Mert mindaközben, amikor a három ismeretlen alak elhajózott a maga paradicsomába, magam napra-nap látom és tapasztalom az én Józsimat, akinek a nyugdíja arra elég, hogy két hétig éljen. S míg négy hét (egy hónap) után megkapja a következő ellátmányt, sündörgés és kéregetés az élete, ami megalázó, méltatlan napi küzdelem az értelmetlen életben maradásért. A helyzet sem új, Tiborc is panaszolkodott hasonképp a Bánk bánban, de az a Tiborc az nem a mostani Tiborcz volt. Így változnak a szereplők a végtelen időben, csak a helyzet marad ugyanaz.

Hogy ez így van, az nekem fáj. És az leginkább, hogy a nemzet, haza, Isten, család, valamint a mindezekről való vonyítás arra szolgál, hogy ezt elfedje. Az új gazdagok úgy is, mint újgazdagok menekülnek a repülőjükön meg a jachtjukon abból az országból amit nekünk ideszartak. A politikusaik pedig, mint janicsárok kegyetlen és alávaló módon gyaláznak mindent és mindenkit, akinek ez nem tetszik. S azért, hogy az a három zavartalanul hallgassa a tenger mormolását, holott fogalmuk sincs arról, az mit is jelent. Ez végtelenül lehangoló. Ahogyan látom, hogy a negyven fokban bugyborékol odakint az aszfalt.