Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Kövér elvtárs Brehmje

Kövér elvtárs interjút adott egy közpénzből eltartott, kézivezérelt nyomdaipari terméknek – lánynevén Magyar Hírlap -, amelyben kijelentette, hogy a gyűlölet nem pálya, azzal nem megyünk semmire, majd ezzel a lendülettel végzett állattani besorolást ellenzéki embereken. Karácsony főpolgármestert kiskutyához hasonlította, Hadházy Ákost viszont nem találta meg a Brehmjében. Róla szó szerint így vélekedett: „Zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos, nincsen párja széles e világon”.

Hogy ez épp mi akart lenni, hejderutyutyus falvédőszöveg vagy félrészeg óbégatás, az innen el nem dönthető, de a költő azt akarta kifejezni vele, hogy Hadházy olyan organizmus, amit nem tart számon semmilyen szakirodalom. Ezzel beismerte, hogy egyéniség, ami egyben elismerés is, de Kövér elvtársnak nincsen ahhoz érkezése, hogy ezt fölfogja. A pártiskolán ilyet nem tanítottak, amikor Kövér elvtárs a tudományos szocializmust szítta magába dialektikus materializmussal elegyest.

Állatokhoz hasonlítani az embert, kitűnőségét vagy alávalóságát állati tulajdonsággal bemutatni nem újkeletű. Az indiánok tele voltak bölényekkel és sasokkal, rókákkal és prérifarkasokkal, míg ez ellen a szemükben patkány volt, amire ma is van példa. Erdogan elődeinek a hős magyar várvédők birkák voltak egy rozzant akolban, illetve hitetlen kutyák, pedig ők is keresztények lettek volna, vagy mi a franc, de ma nem ez az irány, úgyhogy ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi.

Karácsony főpolgármester Kövér elvtársnál pubertáskorú kutya, aki körbehugyozza a területét. Én nem ismerem a pubertáló kutyák lélektanát, de ők nem nagyon szoktak vizelettel területet megjelölni, inkább bepisálnak, aminek a gazdi nem örül, és súrolja a szőnyeget, hogy a felesége le ne ordítsa a fejét. Felnőtt állatok szoktak ilyen territóriumosat játszani, de a városi kutyák azt sem, nekik a gazda jelöli ki a kerti vagy szobai birodalmukat, de még csajt is ő választ számukra.

Kövér elvtárs hasonlata tehát elbaltázott hasonlat, a szándék viszont érthető. Hadházy még az élőlény névre sem méltó, Karácsony pedig figyelembe sem veendő háziállat, akinek most még engedi a gazda, hogy csóválja a farkát, de majd rálép arra. Kövér elvtársnak ismét elővillant az elképesztően nagy egója és őstulok volta – ha már itt brehmezünk -, de azt se feledjük, hogy mind, aki nem szavaz rájuk, megkapja a besorolását, te is, nyájas olvasó.

Az Állatok világának rengeteg lakója van, és jelen felállás szerint örülhet az ember, ha Kövér elvtárs megleli benne a helyét. Hadházyét már nem találja, s azt hiszem, mi sem vagyunk egyebek a pedellus szemében, mint pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Bár ez már akkor tudható volt, amikor bájosan felszólított minket, hogy kössük föl magunkat. Kövér elvtárs nem változik, csak az állapota romlik folyamatosan, de a jelek szerint bírja az iramot.

Hogy a gyűlölet nem vezet sehová, ezt az ünnepi állítását cáfolni vagyok kénytelen, de, igen, vezet. Örökös országgyűlési elnöki székbe vezet, zsíros fizetéshez vezet és elhülyüléshez. De most azért gondoljunk bele, a kollégistákból az élvonalban már csak hárman maradtak, a három közjogi méltatlanság, Áder, Kövér, Orbán, s mindahányon a demencia, az entrópia jelei mutatkoznak, és, ha nekünk kellene megtalálni a helyüket a Brehmben, bajban lennénk.

Mint emlékezhetünk, a patkánynak nem örülnek. Bár már akkor is kifejtettem azt a Svejk-féle alaptételt, hogy nincs joga megsértődni senkinek, ha őt pézsmapocoknak hívják, különben is, a patkány csak álruhás mókus, mert az evolúció bonyolult dolog. Hogy Karácsony főpolgármester kamaszkutya lenne, az sem nagy baj, ők ugyanis rendszerint a gazdát pisálják le legfőképpen, valamint az ő szőnyegét és más jószágait.

Hogy Hadházyt meg nem leli a fajok között Kövér elvtárs, az sem vaszisztdasz, ő ugyanis robot. Ahogyan a tevékenységét elnézem, a kérlelhetetlen következetességet, amivel a NER ellen buzog, valaki vagy valami beprogramozta őt a fideszcsürhe ellen, és végrehajtja az algoritmust. Így Kövér elvtárs helyében az ellenséget már nem az emberek, hanem a marslakók közt keresném, bár lehet, már meg is Találták, ezért van szükség lojális űrhajósra. Így lehet ez.

Svejk népe

A csehek hatvanöt százaléka ateistának vallja magát. Nem naturálisan azt mondja, hogy nem hisz Istenben, hanem egyenesen tagadja azt, másképp szólva az anyagban hisz, mert erre jutott hosszú elmélkedése során, amit az élet értelméről folytatott. Az a legklafább az egészben, hogy amikor még arrafelé is tombolt a szocializmus, mert Orbán Viktor nem szabadította fel őket, többen vallották magukat istenhívőnek, mint most, mikor lubickolnak a szabadságban.

Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.

Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.

Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.

Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.

Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.

Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.

Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.

A Grékai

Amikor VV Aurélió – ha jól emlékszem – megragadta a tövinél a farkát, és pörgette, mint valami propellert, akkor egy ország szörnyülködött el, hova is jutottunk. Nem jutottunk sehová, ilyen az élet. Ki a farkát pörgeti, ki a tömjénes füstölőt, ezek azonban nem szándékszanak politikusok lenni, sem világmegváltók. Ha egy szépségkirálynőről előkerül egy régebben készített pucér kép, megfosztják a koronájától, ha a Való Világ üdvöskéjéről derül ki, hogy pornózott valaha, a publikum elszörnyed, de más következménye nincsen.

Az élet igazságtalan, kegyetlen, sőt, gonosz. A pornófelvételek, meztelen fotók mindig előkerülnek, napvilágot látnak, olyan törvényszerűség ez, amire alapozva a világot ki lehet forgatni a sarkaiból, ez a Planck-állandó vagy a fénysebesség szentsége. Ám, amíg Aurélió hülye, a pornózó szépségkirálynő pedig védekezhet azzal, fiatal voltam, kellett a pénz, a Grékai, mint különálló faj, nem azért mutogatja a ványadt valagát meg a farkát, mert pénzt keresne vele. Épp ellenkezőleg, azért mert pénze van.

Ez alapvető, mondhatni ontológiai különbség, a Grékait nem megkúrják, hanem ő tesz ilyet másokkal, pénzért vagy erőből, de mindenképpen visszaélve a lóvéjával, a vélt hatalmával. A Grékai az ilyen történetből jól kijönni nem tud, rajta marad a stigma, és nem az ékesszólása hibáin élcelődik a publikum az incidens után, hanem a farka ferdeségén vagy a segge löttyedt gödrein. A méltóságot, ha volt és van ilyen egyáltalán, így lehet könnyen elveszteni, nem azzal, ha az ember képibe fütyölnek az országgyűlésben.

Megvetni ezek miatt a Grékait nem kell. Mindenki eljátszott már a gondolattal, milyen lehet felnőttfilmben szerepelni, mindenkiben van vadállat, de a legtöbbünket valami szemérem, szégyenlősség visszatart attól, hogy megtegyük. A gátlástalanságnak kell egy foka ahhoz, hogy az ember kamerák előtt paráználkodjon, s úgy látszik, a politikusokban ebből a készségből megvan a kellő mennyiség. Ez az egyik baj, a másik pedig a körítés, mert az ilyen szerepek piával, kokóval, egyéb bűnökkel járnak együtt.

Azt is mondhatnám, engemet nem érdekel senki perverziója egyáltalán – mint ahogyan tényleg nem – ha nem közpénzen folyik a kurvázás meg a whisky, de többnyire abból történik, s ez baj. Hogy erről felvételek készülnek – amelyek törvényszerűen napvilágot látnak -, azzal számolni illenék, s ha valakinek ennyi esze sincsen, akkor ne menjen politikusnak, vagy épp azért megy annak, ezt a törvényt még vizsgálni és alátámasztani szükséges. Viszont nincs jobb vagy baloldali Grékai. A Grékai van, mint jelenség, amivel valamit kezdeni kell.

A Grékaik, mint politikusok, egész lényükkel, s a parlamentben tevőlegesen is azt az előjogot formálják meg maguknak, hogy a többségnek megmondják, előírják, hogyan éljen. A meleg ne házasodhasson, ne fogadhasson örökbe gyereket, a szegény dögöljön meg, ilyképp tényleg beleszólnak még az ember legintimebb dolgaiba is, amihöz viszont elveszítik a jogukat a nyilvános paráználkodással, mert, ha tökös lenne a választó, a képibe vágná, hogy ilyen nekem ne pofázzon.

Ámde nem vágja, sőt védelmébe veszi, hogy ő is csak ember, s ebben igaza van. Viszont tán selejtesebb ember, mint akit irányítani akar, egy ilyen incidenssel a király szó szerint lesz meztelen, és az ilyet már a mesében is röhögik. Akit kefélésen és farokpörgetésen rajtakapnak, megmutatja az agytörzsi oldalát, evés, szaporodás, menekülés, s ha erről felvételeket készít vagy készíttet, azt mutatja, hogy agyi tevékenységének ezt az oldalát preferálja. Mért nem kerülnek elő képek, amelyen a delikvens elmerülten olvas, ezt senki sem tudja.

A Grékaik – nagyon sajnálatosan – túlléptek az ilyen gyöngeségeken, aki meztelenül és aktus közben fotóztatja magát, az az erő tudatában él, és én nem szeretem a hím állatokat. Hogy a választópolgárok többi része hogyan van ezzel, az momentán bizonytalan. Magam úgy látom, agytörzsi késztetésekkel és készségekkel az organizmus maximum egy algatelep irányítására alkalmas, nem többre. Mert gondoljuk meg, bármennyire is aljas ilyeneket kiteregetni, de azért csak arról lehet, akiről ilyenek készültek. És ez ilyen egyszerű történet.

Mitől is félnél, kedvesem?

– Én félek, doktor úr. – ezt mondta a beteg a rendelőben, és tényleg elég ramaty állapotban volt. Az ilyen halmazállapotú organizmusokra szokta mondani a sparlheltek népe, hogy hálni jár belé a lélek. Betegünkben is ott szundikált, hallatszott a horkolása neki, szüttyögött a beteg és szörcsögött, mint a haldoklók a Varázshegyen Hans Castorp füle hallatára. Amúgy is jelei mutatkoztak az organizmuson az elhatalmasodó entrópiának, a füle lekonyult, ajkai lila színben pompáztak, egyik lába rángatózott, a másik csálén állt, és láztól csillogott a szeme.

– Ne féljen, Jóska bácsi. – búgta neki az orvos – Hallotta köztársasági elnök urunkat, ő is megmondta, szégyenteljesek azok, akik indokolatlanul keltenek félelmet az emberekben. Különösen advent idején. Advent van, tehát különösen ne féljen. Ki mondta magának hogy félnie kellene? Ki volt az a gyalázatos?
– Mariskám. – szörcsögte a beteg.
– Ó, a drága Mariska… – fuvolázta az orvos – Még mindig egyre csak olvas, tájékozódik, sürög-forog, mindent tudni akar?
– Igen, – szüttyögött Jóska bácsi, és hozzá tette – Azt is mondta, hogy el se jöjjek, úgyse gyógyít meg a doktor úr.
– Ne már. – horkant fel az orvos – Volt már olyan, hogy én magát vagy a drága Mariskát nem kúráltam ki valami nyavalyából?
– Nem.
– Na, ugye. – ezt mondta az orvos, amikor az asszisztense halk köhögéssel jelzett neki, magához intette, és a tb kártyára mutogatva suttogott valamit az orvos fülébe, aki hümmögött, meg azt mondta „jé”, sőt, „aha”, meg azt, hogy ”amindenit”. És gondterhelten ingatta a fejét. A beteg ettől kétségbe esett, úgy kérdezte.
– Nagy a baj? Még meg sem vizsgált, elájulok doktor úr. – ez már úgy szakadt ki belőle, mint a lelke egy foszlánya, amelyik elindul a fény felé, mint hülye amerikai filmekben szokásos.
– Hát, elég nagy a baj, Jóska bácsi… – sóhajtotta az orvos.
– Miféle? Érzem, hogy a lábam veszni készül, a szívem össze-vissza ver, csurog rólam a víz és reszketek, levegőt is alig kapok, meg fogok halni?
– Meg, Jóska bácsi, meg…
– Nem tud meggyógyítani, doktor úr?
– Én tudnám, de nem lehet. Magának nincs rendben a társadalombiztosítása, magához sem nyúlhatok, igazság szerint itt se lehetne a rendelőben.
– Hát hol lehetnék?
– Azt én nem tudom.
– De maga mondta, hogy a köztársasági elnök úr mondta, hogy indokolatlanul keltenek félelmet a nem tudom, kik.
– A köztársasági elnök úr hazudott.
– Szabad olyat neki?
– Ebbe most nem mennék bele.
– Mi lesz akkor most velem? – esett teljesen kétségbe Jóska bácsi.
– Meg fog halni. – mondta rezignáltan az orvos.
– Elemészt a láz.
– El.
– Lerohad a lábam.
– Le.
– Megfulladok.
– Meg.
– A szívem fölrobban.
– Föl. – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy fáj ez neki nagyon.

Jóska bácsi öltözött, köhögetett, szörcsögött, néha elájult, de még a halálra ítéltek végső kétségbe esésével próbálkozott.
– Azt is mondta köztársasági elnök úr, hogy advent van.
– Miniszterelnök úr meg boldog karácsonyt kívánt. – ezt felelte az orvos, ahogy az élőhalott levegőért kapkodott előtte, de, mert jó ember volt azért, hogy megkönnyítse ezt az egészet, szavalni kezdett a dülöngélő embernek.

„Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?”

Ez jött ki belőle, az asszisztens zokogott a sarokban, s amikor Jóska bácsi kizuhant a rendelő ajtaján, alig is tudta mondani, hogy kérem a következőt.

Totem és tabu

Hogy ezek néhány éve a keresztek mögé bújva rejtegetik a szennyest, az ugyanolyan aljas, mint amikor terrorista egyedek iskolákba, óvodákba kvártélyozzák be magukat abban a reményben, hogy ott nem lőnek rájuk. Olyan emberségben, humánumban bíznak és remélik a menekülésüket, amelynek bennük a szikrája sincs meg, fordított esetben kétségek nélkül elvágnák a kisdedek torkát. Meg is teszik, a menekülőbe és gyerekébe belerúgnak, míg ellenben egy szánkót siratnak, ha kicsorbul, mert azzal, hogy kitették egy elpusztított örökzöld alá, egyben totemizálták is azt.

Ez semmiben sem különbözik az ágyékkötős népek hitétől, de ők keresztény kultúrának nevezik, ahogyan az is ennek a része, hogy az asszony verve jó, meg a medve nem játék. Véletlen baleset egyébként, hogy tobzódik az ország a kereszténységben. Orbán szorult helyzetben volt, már készült ráégni a fasiszta diktátor álarca az illiberális államával, aminek a nevében benne van a lényege, s hogy emiatt ne veszítse el az uniós pénzeket, átnevezte kereszténydemokráciának. Ennyi a történet, s bár, aki gondolkodik, jól tudja ezt, mégis beáll a maszkabálba, amivel legitimálja a gyalázatot.

Ezek akkor jutottak eszembe, amikor itt, a városomban a négy adventi vasárnapon szépen elosztva a polgármester és a három alpolgármestere gyújtogatják meg vasárnaponként a gyertyákat, mindannyiszor egy nagymisét celebrálva mellé, holott, ha nem lennének közszereplők, eszükbe sem jutna templomba járni. Így viszont aktív részesévé válnak Orbán hazugságának, sőt, az ő eszmeiségével és módszertanával legitimálják a hatalmukat, mert azt hiszik, ezt követeli meg a konvenció. Ilyenekkel adnak muníciót arra, hogyha bárki bárhol keresztet állít engedély nélkül, s ráförmednek emiatt, akkor a kereszténység elleni támadásról elmélkednek.

És ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mintha éppen a heréjüket tépnék le a hitük miatt. Ilyenkor, advent idején elszaporodnak a vértanúk, a népek szeme vérben forog, csattog a protkójuk, így merülnek el a szeretethazugságban, hogy az embernek tényleg fölfordul tőle a gyomra. Hogy mi a szent és mit kötelező félve imádni, az konszenzus dolga, hogy miből lesz totem és tabu, az is. Minden hit és minden vallás az ismeretlenre adott válasz, a politeizmustól, amikor minden reszketésnek külön neve van, eljutni az egyistenhitig, amikor minden félelem egy alakban testesül meg, komoly filozófiai tett, de nem több annál.

Ugyanakkor az, hogy egy ember vizet szór egy épületre, s az ezzel megszentelt lesz, semmivel sem másabb, mint amikor Winnetou azt mondja a sápadtarcúnak, ha eléri a totemoszlopot, ott már védettséget élvez. Svejk gépolajjal adta fel az utolsó kenetet, minden viszonylagos tehát, mert amit nem tudunk, az nem fáj. Svejk haldoklója így is, úgy is oda jutott, ahová megszentelt zsiradékkal jutott volna, de nyugodt volt, mert bevonták a cirkuszba. Akinek szüksége van hitre, mert fél a haláltól, éljen vele, aki robottá válna emiatt, az is megteheti. Nincs különbség a két menekülés közt.

Bödöcsnek van igaza, aki, amikor azt mondták neki, a hittel nem viccelünk, és rávágta, dehogynem. Ez pedig Dúró Dóra és becses férje hisztije miatt került ide, akik sátánt kiáltottak, mert egy fadarabot nem engedtek nekik felállítani engedély nélkül, s az a hazugságuk, hogy az különb, mint egy akármilyen léc, attól, hogy merőlegesen keresztbe rakták. Nem az. Konszenzus az egész és konvenció, ahogyan egy hét alatt szent himnusz lett egy giccsből, amit haptákban kell hallgatni, különben az ember a sátán maga. Mindez nem egyéb, mint az ostobaság terméke, meg az aljasságé.

Sajnálatos módon, ahogyan az emlegetett polgármester és alpolgármesterek példája is mutatja, ebbe is beleállnak a népek. Olyan bátor politikust még nem láttam, aki kiállt volna, és nem azt coming outolta volna, hogy meleg. Ehhez van bátorság, de még senki nem állt a publikum elé azzal, hogy én ateista vagyok, vagy legalábbis agnosztikus, mintha ez szégyenlendőbb dolog volna a nemi identitásnál. S amíg ez így van, a kereszténység ordítozásával úgy manipulálják a közbeszédet, ahogy nem szégyellik. Mint ahogyan eddig is. Ebben van bizonyos mértékű erő, amit legyőzni úgy nem lehet, ha gyertyákat gyújtogatunk a téren harangszóra.

Egy óvodás naplója 11. – Arany, tömény, virrgacs

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy áliccsunk keresztet a homokozóba, mer mostanába mindenhová álittanak, mise maraggyunk ki. Nem tudom, minek álitunk oda keresztet, nem lehet majd dömperezni rendessen, de aztán rájöttem, mer hallottam, hogy a dadus suttogta a takarittó nénive, hogy megin jön aza bácsi, aki már hozott gumilabdát, meg akivel elmentünk migráncsnézőbe is. Az szereti az ijjen keresztezés, ezt suttogta a dadus a takarittó néninek, az Ibojnéni meg nekiát ácsóni a keresztet, szögeeet, kalapáát, hogy a Pityu aszonta, hozzájuk is mehetne, mer az aptya hetek óta képtelen förakni egy képet a falra, ott esnek keenek benn a zelőszobába.

A Kisböske okoskodott, hogy ojan most a Zibojnéni, minda Jézuska apukája, aki ács vót, az is szögeet meg kalapáát, eszt tanitotta nekik a papbácsi a hittanon, meg, hogy a kisjézus mingyá megszületik a jászolba, gyönnek hozzá kirájok, visznek neki aranyat, merő a szegények kirája. A Pityu vitatkozotvele, hogy nemis aranyat visznek neki, hanem töményet meg virrgacsot, legalábbis a zaptya eszt szokta mondani, meg röhögött ilyenkor mindig. Mindeggy, az Ibojnéni ácsót, szát a forgács, asztán, amikor készen vót, vitte ki a homokozóba a vállán. Néhányszor elesett vele, hogy a dadus álitotta talpra, asztán fölálították a keresztet a homokozó közepibe, éppen időbe, mer megérkezet a képviselőbácsi pont.

Na, megin hozza a labdákat, monta a Pityu, de nem hozott, a Kisböske aszitte csokit ad neki, de nem adott, hanem át ott, és aszonta énekejjünk, ájjunk fő, és rikácsót, valami nélküledet, de senkise tutta miaz, csak a Zibojnéni, úgy énekeet, hogy fönnakattak a szemei. Néküledeztek ezek ketten, a Pityu meg elunta magát, ment a sarokba a dömeperért, mire a Zibojnéni kéccségbe esve monta neki, akkor már maraggyon is ott éstérgyepüjjön, ha ijen tulok, hogy megmer moccanni a néküled alatt. A Pityu térgyepűt, a képviselőbácsi meg mesét keresztyén kultúráró, migrácsijós nyomásró a kerittésné, senkise értette, csak az Ibojnéni vigyorgot neki, úgy nézett rá, mind a zapu a zanyura a zesküvői fotón.

Miután megnyomtuk a migráncsokat a kerittésné, aszonta a képviselőbácsi, hogy na, odaaggya azajándékokat is, amit hozott, a Kisböskének má csororogott a nyála, a Pityu is nyújtogatta a nyakát a sarokba, mi lesz az, de imakönyveket adott a képviselőbácsi mindenknek, a dadusnak meg a Zibojnéninek meg rózsás füzért. A Zibojnéni neki is át csókógatni, a dadusfurcsán nézett, a takarittó néni meg semmitse kapott, őis furcsán nézett, csillogott a szemeneki, minthasirna, de asztán efordút, nem lehetett látni asztán. De a képviselőbácsi aszonta, imátkozzunk, és imáttkosztumk, csak a Pityu ötögette a nyelvét a sarokba.

Ement asztán a képviselőbácsi, most meg az Ibojnéni szeme csillogot furán, a dadus csak annyit mondotthogy édesjóistenem, a takarittónéni meg fömosta a sárt, amit a képviselőbácsi hagyott ott a cipőjéve. Mennyünk homkozni, eeszt monta a Zibojnéni, és mentünk, még a Pityu is jöhetett. Homokosztunk a kereszt tövébe, a Kisböske nyafogott, hogy neki pisíni kell, meg a Pityu is csatlakozotthogy neki is. Jó katona kibirja, eszt monta az Ibojnéni, de ezek szerint a Pityu nem jó katona, mer nem bírta ki, letóta a melegittőjét és lepisíte a kereszt tövit. A Zibojnéni rövid visittás után elájutt, fönnakatt a szeme neki, ahogy szorongatta a rózsás füzértet, amit a képviselő bácsitó kapott.

Evitte a mentő, a dadus bevitt minket a melegbe végre, de hittan következett a papbácsiva. Ő is mesét, hogy született a jászolba a Kisjézus, és vittek neki a királyok aranyat, töményt meg virgacsot. Na, ugye, monta a Pityu, hogy akkó az apukája a Kisjézus, mer annyi töménye van, mindig is aszt issza. Jelentkezett, és emonta a papbácsinak, hogy az ő apukája a Kisjézus, mire ez is elájutt, de nem kellett mentőt hívni hozzá, a dadus fölocsógatta. A takarittó néni eszt is fötörőte, a papbácsi monta neki, hogy istenfizesse meg a jóságát, amira meg a takarittó néni sírta e magát. Mire mind az összes gyerek is bömbőni kezdett. Na, ebbő elég, gondótam, montam, hogy vár a dömperemmegyek. És eeementem.

Kasar peynir

Midőn Kovács 123 Béla a reggeli feles után elmajszolja a száraz kiflicsücskét némi avas szalonnával, buszra száll, hogy beérjen a gyárba Chaplinként rángatózva összeszerelni, vagy Kovács 124 Béla tisztességben megkopaszodván és nyugdíjba térvén a rezsiutalványát nézegeti, felesége, Mária néni pedig krumplit pucol, amit valami KDNP-s adott neki, hogy rá szavazzon, kiolvasztja a farhátat, göbös ujjait aztán imára kulcsolja hálaként, hogy ma még nem döglenek éhen az urával, Krisztushoz, az ő apukájához és anyukájához fohászkodik, akkor mindeközben a nagy és bűnös Budapesten, a pompás Ybl-villában reggelihöz terítenek, éspedig a Kovács – mindenféle számú – Bélák, az összes Mária néni, számos unokájuk és dédunokájuk – akik őket majd gyászolják – pénzén, és Allah hogyléte felől ábrándoznak.

Ezekben a dolgokban ontológiai, hitéleti, etikai és gasztronómiai ellentmondások lapulnak, valamint egy forradalom csírája is benne nyugszik, így elnézve a történetet vélhetően örökre, mert a Kovács – mindenféle számú – Bélák, az összes Mária néni és számos unokájuk meg még több dédunokájuk málén nézik, ahogyan hülyét csinálnak belőlük. Mi több, hálásak azért, hogy hülyék lehetnek, örülnek neki, hogy nem vezetik be az arab számokat, nem erőszakolják meg őket, és tobzódnak a keresztény kultúrájukban, hogy Orbán Viktor Mihály megvédi azt, sőt, a szent szánkókat is óvja, csak az Ybl-villát adja türkök – muszlimok – kezére, türbéket igazgat, meg muszlim iskolákat pátyolgat, és jóváhagyja a kurdok irtását. Cukipofa ez az Orbán Viktor Mihály, legalább annyira, mint Joker, Batman bácsi nagy ellenfele. Olyasmik is az erkölcsei, mint annak.

Hogy annak idején a pöttyös seggű Matolcsy cége mért vette meg kurva sok pénzért az Ybl-villát, senki nem tudta, csak most derült ki. Hogy migráncsokat telepítsenek bele, azért. Hogy Orbánban kipcsak vérek vannak, azt az azeri baltás gyilkos elengedésekor sem tudtuk, azt hittük akkor nagy naivan, hogy csak pármillió dollár az oka, amit érte fizettek, de most már úgy tűnik, ennek a dolognak megvan a maga íve, és rendszerré áll össze, olyan káosszá, amihez képest a tomboló entrópia kutyafasza, s leginkább zavarosnak nevezhető, amiben oly jó halászni. Az Ybl-villában a Türk Tanács muszlimjai csücsülnek majd, Mária néni és sorstársai fizetik a kosztot és a kvártélyt nekik, és emberfia oda be nem teheti a lábát, annyi terrorista migráncs tevékenykedhet ott háborítatlanul, amennyit Erdogan nem szégyell.

És akkor Demeter képviselő a nemzetbiztonsági kockázat, hogy le is akarják csukni miatta, és nem Orbán Viktor Mihály, akinél nagyobb nemzetbiztonsági kockázat nincsen, ő a nemzetet létében fenyegeti, ássa a Mária nénik sírját – illetve megásatja velük -, a Kovács, mindenféle számú Bélákat pedig rabszolgasorban tartja, miközben megmentőjükként ünnepelteti magát. A kasar peynir egy török sajtfajta egyébként, reggelihez szokták tálalni. Egy autentikus török reggeli általában órákig tart, rogyásig van az asztal előttük, s ha ezt a kultúrájuk így kívánja meg, egészségükre, felőlem azt és annyit esznek, amennyit akarnak, csak ne kötelezzenek arra, hogy kifizessem, ami pedig most épp történik velünk. Minden szart a magyar adófizető áll, afrikai templomokat, szerb stadionokat és Borkai kurváit.

Ez pedig egyáltalán nincsen jól, a választók ilyenre felhatalmazást nem adtak, még a legelvakultabb fanatikusok sem adtak, maximum elnézik. Mint ahogyan – a jelek szerint – a legelszántabb ellenzéki erők is jóváhagyólag tudomásul veszik, hogy hülyének vannak nézve, meg vannak alázva, jogaiktól megfosztva, tartanak egy dörgedelmes sajtótájékoztatót, és Orbán dübörög tovább a maga jól kitaposott útján, ami vélhetőleg a semmibe vezet. Boldog karácsonyt, maximum ez a válasz a kérdésekre, és azt csinálnak, amit csak akarnak. Engemet már Orbán és bandája, a vele szemben álló, illedelmes birkaként viselkedő kvázi ellenzék sem érdekel egyáltalán. Engem Mária néni sorsa érdekel, és még csak lánglelkű hős sem vagyok emiatt, mert Mária néni én vagyok. És te is, nyájas olvasó, csak még lehet, nem tudsz róla.

Elvtárs az űrben

Amikor Sheldon anyukája megtudta, hogy Wolowitz űrhajós lesz, őszinte szívvel örült a sikerének abban a tudatban, hogy a fia barátja kirándulást tesz a mennyekbe, s így közelebb kerül Istenhez. Sheldon anyukája texasi asszony lévén különös viszonyban volt a kereszténységgel, svédasztalos utolsó vacsorákon vett részt, és bűnbocsátó lövöldözéseken, de jó asszony volt mégis, ha egyszerű is.

Hogy hol kezdődik az űr és benne a mennyország, az nehéz kérdés. Száz kilométer magasban már űrnek nevezik a helyet, gravitáció nincsen, az ember gyomra fölfordul, okádik és émelyeg. S mint Wolowitz elbeszéléséből tudjuk, a hányás olykor visszakúszik az ember szájába, ezen kívül izmai lazulnak, és bármikor meghalhat, elég hozzá egy apró űrszemét vagy meteorit.

Az ember, ha Isten teremtette volna, pikk-pakk jól érezné magát az iszonytató világűrben. Ám, mivel az evolúció alakította, minden porcikája a földi életre termett, száz kilométer magasan már végzetes változások kezdődnek benne, az űrhajósok tehát kísérleti nyulak, jobb esetben fehér egerek, akiket kiváltképp megbecsülnek. Jól tartják őket, és az orvosnál sem kell sorban állni.

Na, most viszont az a kérdés, hogy az űrhajósság mennyire bizalmi állás. Mégis csak egy egész nemzetet (nemzettesetet, idegenbe szakadtat etc.) képvisel, mégpedig egyedül, főnök nélkül. Nem áll ott mögötte a párttitkár, hogy ellenőrizze a szövegét, nem írják le neki, mit kell gondolnia, az űrhajós nagy szabadságában azt mond, amit csak akar.

Nem mindegy tehát, ki megy fel. El is kezdik hamarosan a kiválasztás folyamatát, ahogy arról Szijjártó elvtárs Moszkvában meg is egyezett egy félreeső dácsában. Ehhez képest a Fidelitas, mint a NER Orbánjugendje álláshirdetéseket közöl, mint valami napilap, rögtön a gyászhírek és a pártrovat mellett, vezetői és kommunikációs feladatra havi nyolcszáz fixért.

Végzettséget, bármiféle készséget vagy képességet nem írnak elő, ha valaki el akarja nyerni a hivatalt, az egyedüli előírás a nagyfokú lojalitás. Ha konkrétan akarnánk fogalmazni, akkor azé az állás, aki jobban nyal, szopik, hempereg, első lesz a seggnyaló versenyben, s ez így egyben magyarázat is arra, miért tart ott sokat szenvedett hazánk, ahol. (Nézz rá Németh Szilárdra!)

Azon most ne merengjünk, egy párt ifjúsági szervezete mért viselkedik munkaügyi hivatalként, egyáltalán ne merengjünk azon, egy pártnak minek ifjúsági szervezet, és pláne, hogy milyen ifjak vannak benne, akik, ahelyett, hogy élnének, szeretnének, tanulnának, a jelek szerint a seggnyalást gyakorolják, mert kell az utánpótlás a hülyékből. Van is.

Sokkal inkább az az érdekes, hogy amikor meghirdetik majd az űrhajósi állást, a jelentkezőnek milyen követelményeknek kell megfelelnie, hogy ha ugyan a teste egyenesen a súlytalanságra termett, de ideológiailag képzetlen, mint mondjuk Pelikán gátőr, akkor mehet-e röpködni, vagy csak uszodaigazgató lesz. És mikor, mit kérnek azért majd egyszer, ha kiválasztják őtet.

Ez egyáltalán nem mindegy, ahogyan az sem, milyen turnusba kerül a magyar űrhajós. Röpködhet akármilyen libsivel, komcsival, globalista sorosistával, és ott romlik meg, ott veszik el a lelke neki, és hazatérvén a falusi művházakban tartott élménybeszámolói során majd azzal tömi a jámbor traktoristák fejét, hogy nincs Isten, mert nem találkozott vele. Vagy akármi.

Ilyen felgondolások miatt várjuk szívrepesve, kié lesz a dicsőség, a nép mely egyszerű gyermekéé, kinek a valakijéé és minek a valamijéé, mit visz magával a magasba kabalaként, plüss turult vagy Orbán-kulcstartót, de leginkább az érdekel majd, mindez hány stadion/lélegeztetőgép árába kerül majd, s legfőképp, hogy ellentételként fel kell-e építeni aztán Paks III-at.

Varga Judit esete Könyves Kálmánnal

Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum hullattya a könnyeit, hogy boszorkányüldözés folyik sokat szenvedett hazánk ellen mindig ezután es. Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum tévedésben leledzik. Ha boszorkányt, mint olyat üldöz akárki is, az nem hazánk a magasból, hanem ő maga, a főnöke, tehát Orbán Viktor Mihály, valamint összefoglaló néven a gonosz, azaz, a Fidesz, illetve folyománya a KDNP, s így együttesen e kettő a néven nem nevezhető, csak rámutatásos sóhajtással meghatározható izé. Bigyó valamint.

Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum a boszorkányüldözés azon jelentéstartalmával óhajt variálódni, ami azt tételezi, hogy valakit, esetünkben valamit (Fidesz-KDNP) nyektetnek indok és ok nélkül, mert csak és aljas szándékkal. Mivelhogy nem tetszik a képe neki, a csalfa pofája és a báránybőr alól laffogó farkaskarmok, a Te deumba ágyazott pogányság, a nyereg alatt puhított szentírás és a lesből támadó hátrafelé nyilazás, mint az aljasság foka. Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum sugallata ez.

Ő viszont tévedésben leledzik, vagy inkább hazudik, ami a lényege neki. Hazánkat a magasból senki nem üldözi sem boszorkányként, sem másként, maximum őt, midőn hazudozik. Ezt pedig boszorkányüldözésnek beállítani, tehát igazságtalanságnak, s így mintegy elemelni a jelenséget a spiritualitás fazokából, azon a hibás tételezésen alapul, hogy Könyves Kálmán királyunk mondta volna, miszerint: “De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat”, azaz “A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen”. És tényleg mondta, de nem úgy mondta.

Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum abban téved, és, mivel bírósági fogalmazóból lett igazságügyi asszonykomplexum, ezért nem kellően tapasztalt, hogy ugyanebben a törvénykönyvben megkülönböztetik a strigákat, a seprűs boszorkányokat, akiket tényleg nem kell komolyan venni, míg ellenben a maleficákat nagyon is. Ők voltak a rontók, bűbájosok, jövendőmondók és varázslók, akiket Kálmán is büntet, mégpedig Szent István törvénykezése nyomán, aki a szent jobbjával ilyeneket irkált, hogy el ne feledjük:

“Tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngösőknek és bűbájosoknak: hogy senki bűbájjal vagy ördöngös tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen. De ha mégis ember vagy asszonyember ennekutána ilyetén dologra vetemednék, adják annak a kezébe, a kit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy tegyenek törvényt reá az ő akaratjok szerint. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, a kik hamuban s más effélékben mesterkednek, igazitsa meg őket a püspök ostorral.”

Ebből is látszik, boszorkányok márpedig vannak, csak nem mindegy, milyenek. Büntetendő az – mint látjuk -, amelyik az embert az eszéből kiforgatja vagy elveszejti, s ennek orvoslása a régi iratok szerint, ha annak a kezébe vagy a rokonai kezébe adják, akit megrontott, s mint olvashatjuk, ők akaratjuk szerint tehetnek törvényt rajta. Ilyesmiket szoktunk látni véres forradalmakban, amikor a népek akaratja kivirágzik, elképesztő, lámpavasas végkifejletekkel Ennél még az is jobb, ha a püspök igazítja meg ostorral az embert.

Mint látjuk, boszorkányok tehát vannak, csak meg kell állapítani róluk, azok-e. Így, amikor Varga miniszter Judit igazságügyi asszonykomplexum azon mélázik és visong, hogy őt, mint boszorkányt üldözik, annyi engedményt teszünk neki mi, akiket az eszéből kiforgatott és elveszejtett, hogy tudományos alapossággal megvizsgáljuk, boszorkány-e valóban, s ehhez a receptet a Gyalog galopp adja nekünk. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim és Buddhában testvéreim, a módszertan, amit alkalmazni szükséges, mielőtt végleges ítéletet mondunk:

“Lovag (Sir Bedevere): – Csendet! Aztán tudjátok-e, hogy több módja is van annak, hogy megtudjuk, boszorkány-e?
Tömeg: – Több is? Mondd el, halljuk, halljuk! Mondd el nekünk is, mi az?
Lovag: – Mondjátok meg: mit csinálnak egy boszorkánnyal?
Tömeg: – Elégetik… megégetik!
Lovag: – És mi egyebet szoktak még elégetni?
Tömeg: – Több boszorkányt! – Fát!
Lovag: – Helyes. Miért égnek a boszorkányok?
Bőrsapkás a tömegből: – Azért, mert fából vannak.
Lovag: – Úgy van! És hogyan győződhetünk meg róla, hogy ő fából van-e?
A kaszás a tömegből: – Ha hidat építünk belőle!
Lovag: – No-no fiam, kőből talán nem lehet hidat építeni?
A kaszás a tömegből: – Ööö… de igen…
Lovag: – Elmerül–e a fa a vízben?
Tömeg: – Nem. Nem, lebeg rajta… – Dobjuk a mocsárba! A mocsárba! Fogjátok meg!
Lovag: – Csendet! És mondjátok meg nekem, mi lebeg még a vízen?
Tömeg: – A kenyér! – Alma is! – Picike szikla! – Hulla! – Hasas bankó…
Lovag: – Na, na, nem… nem.
Tömeg: – Olaj! – A szöcske, a szöcske!
Lovag: – Nem, nem, nem!
Arthur: – A kacsa!
Lovag: – Ööö… Ez az! Ez az! Vonjuk le a logikus következtetést! No?
A kaszás a tömegből: – Ha ő… ugyanannyit nyom, mint egy kacsa…
Lovag: – Hmm. Na?
A kaszás a tömegből: – …akkor fából van…
Lovag: – Következésképpen?
Tömeg: – Boszorkány! Boszorkány! Mérjük meg!
Lovag: – A legszebb vasár- és ünnepnapi mérlegemen!”

Soros zenekar

A kedves vezető nehéz nap után volt. Már korán rosszul indult minden, mert reggelire virslit adtak a menzán, s az egyik csinovnyik fényképezgetni kezdett a mobiljával, hogy milyen jó kép lesz ez a Facebookra, milyen emberi, ahogy ő fenségesen, de mégis, mint a nép egyszerű és vagyontalan fia eszik, mint akárki más. Már pisálás közben is fotózni akarta ugyanez, hogy megmutassa a rajongóknak, egy vérből vannak, a kedves vezető is ember, van neki veséje, s csak úgy hugyozik, mint akárki más, tehát anya szülte őtet, ha másfajta is.

Szégyellte viszont a pisálós képet a kedves vezető, a reggelizősbe azonban belement, csak nem ehetett, ahogy szokott a négy fal között magában, csupasz kézzel, két pofára tömve magába az eledelt, mert hogy is nézett volna ki. Kést és villát kapott, rakta ezeket egyik kezéből a másikba, aztán megállapodott, balba a kés, a jobbikba a villa, de így meg nem ment a szeletelés. Ezért a fénykép kedvéért még tartotta a készségeket kicsit, aztán pofán vágta a fényképező csinovnyikot, majd megragadta a virslit, ahogy kell és szokta is. Evett.

Ez volt reggel. Délelőtt benézett a parlamentbe, hogy mi a rosseb is van ott a sok fölösleges hülyével, elfoglalta a helyét a függöny mögött, hallgatta, ahogy verik a nyálukat. Oktatás, egészségügy, ilyeneket szajkóztak, mert nem volt érzékük az élethez. Néha bekiabált a függöny mögül: na, ugye, boldog karácsonyt, oszt jónapot, ilyeneket ordítozott, a ház előtt tüntettek, a TEK elkobozta a csokijukat, amire írtak valami esdeklést. Behozták neki, de el nem olvasta, mi van ráírva, két pofára betömte a sztaniollal együtt, kicsire nem adunk filozófiával.

Ebédre pörkütt volt nokedlivel, ugorkával. Partedlit kapott a nyakába, engedte, hogy fényképezzék, aztán kiürítették a helyiséget, és nyugodtan, zavartalanul evett, nyögött közben, a szeme pedig a valahogy furcsán kifordult a földöntúli élvezetektől, nyaka félrebillent, és már elszunyókált volna, amikor csörgött a mobilja. Fölvették neki, mert nem tudta, melyik gombot kell megnyomni. A Sziszi volt, hogy kész a velős pacal, odaugrik, hoz kóstolót, de most nem kellett, leszorította egy kis házi kisüstivel, szemei vérben forogtak, ott aludt el.

Nem merték felébreszteni, hogy megjöttek a pópák és üldözött bíborosok az erkélyre, ott fagyoskodott az összes. Két tagbaszakadt TEK-es gólya viszi a fiát fogással betette a páncélautóba, fölvitték a várba, a lemeszelt freskós szobába, ott leheltek bele életet, pedig alig volt benne. Az egyiknek mentő ötlete támadt, a sarokban hevert még néhány kék plakát. az egyikből kivágta a Soros képét, és, mint valami krampusz, az arca elé tartva a vigyorgó öregember képmását, elé ugrott, kiáltotta, hogy migráncs. Azonnal észhez tért, lesepregette a morzsákat a gyomráról, és kilépett az erkélyre.

Drasztvujtye tovarisi, fordult az egyik paphoz, de eltévesztette, mert az a nigériai bíboros volt, és csak a csekkjét akarta aláíratni. A pópa a másik sarokban ácsorgott, ajándékba egy ikont hozott, amit ő át is vett azzal a megjegyzéssel, hogy ugyan nem szereti, ha fényképezik, de ez egész jól sikerült. Hogy ennyire szőrös volt rajta, arra utalt, hogy fiatalkori kép lehetett, vagy valamelyik árvízi mentés alkalmával készült a munka dandárjában. Aláírta a bíboros csekkjét, a pópa zsebébe tuszkolt egy félkész stadiont és elbocsátotta őket.

Igaz, előtte történt még egy kis baleset, meg akarta mutatni a magyarok istenét ezeknek, kapott egy labdát, hogy kibikázza, de luftot rúgott, hanyatt esett, miután megmagyarázta, ő így szokta, olykor fáj a háta, és jól esik egyengetni a hűvös kövön. Vacsorára bekérette a velős pacalt egy kis tejszínhabbal, ott tömte két pofára a bazi nagy földgömbje előtt, s mivel szalvétát elfelejtettek hozni, az egyik kódexből tépett ki egy lapot, hogy fölitassa a zsírt a képéről. Kicsit poros volt, de meglepően jól szívta a zsírt, s amikor rendelkezett, hogy eztán ebből kér itatóst, mondták neki, ez nyolcszáz éves kincs.

De nem hatotta meg. Ki van fizetve nem? Ezt vágta a képibe az akadékoskodónak, kirúgatta a feleségét a munkahelyéről, ő magát pedig Brüsszelbe száműzte takarítani a Dejcstomihoz, de nem is figyelt igazán, mert az erkélyen már melegítettek a zenészek, brummogott a bőgő, ilyenek. Ácsi! – Ezzel a kiáltással lépett ki a szabadba, és nekilátott, miközben egy ötszázast fűzött a prímás vonójába: “Annyi mindent kéne még elmondanom…” – Így vonyította a “Nélküled” első sorát, de a zenekar kollektíven nézett bambán, mert ilyet ők nem ismertek, soha nem is hallottak. De ezt nem kellett volna.

Egy szemüveges alak sietett a kedves vezető segítségére, aki csak hápogott végtelen felháborodásában. Himlerre hajazott ez a szemüveges, és nem is tagadta meg a hasonlóságot. Hátravinni, főbe lőni, mutatott a prímásra, s miközben cipelték el a sivalkodó embert, gazdája fülébe súgta, hogy ez egy Soros zenekar, de ne aggódjon, kitwitteli és miden jól is lesz. – Hívjátok gyorsan a Ferót. – Így intézkedett, s amikor az villámléptekkel belibbent a svájcisapkájában, ropta fölemelt karokkal, hogy nyolc óra munka, akkor a kedves vezető elnyugodott, már csak egy kis kalbászt kívánt szalonnával az ijedtségre. És megkapta.