Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Háttal feloldozás

Tudja valaki milyen ital dukál árulás, besúgás és gerinctelenség feledésére? Én nem igazán. Talán pálinka? Kevert? Fröccs? Kőbányai? Vagy révbe érvén Chivas Regal? Nagy Csótány Ferenc ismeri a titkot, mert elmondása szerint megitták, amit ilyenkor kell, és most már nincs akadálya annak, hogy egy színpadra álljanak Vikidál Dalos Gyulával a rendszerváltást ünnepelni, s egyben hamis szobrot faragni Orbánnak. Azért ehhez pofa és gyomor kell.

Újszülöttek számára: Vikidál Gyula 1981 és 1986 között Dalos fedőnéven volt pártállami besúgó, erre ittak feledésig a Csótánnyal, így hárult el minden akadály a holnapi koncert elől, aminek mit ád Isten és a NER, “Szabadság” a neve. A Csótány a házigazdája, és azért ez így elég mókás, de milyen más is lehetne, ha ódzkodunk a siralmas jelzőtől meg a röhejestől is. Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de léteznek el nem évülő bűnök. Gerébnek sem bocsátottak meg soha.

Sőt, ha belegondolunk, a NER kompatibilis manusok, akik esetleg olvasnak még Pál utcaiakat – nem sok lehet, de tegyük fel -, szívük mélyén úgy vannak vele, Gerébnek el kell pusztulnia. Ezzel szemben az ő kommunistájuk jó kommunista, a pártrovatvezető most harcos, komcsizó újságíró, az ifjú gárdista nemzeti érzelmű főszerkesztő, a besúgó pedig prédikátor. Végzetesen összekeveredtek itt a dolgok, s hovatovább már csak az ocsú maradt.

Egyébként ez a Vikidál Dalos azért is különösen delikát manus, mert már 1990-ben a Fidesz csapatában futballozott Orbán jobbján. Tudom, mert ellenem játszottak. Az ismeretség lehet, megvolt a III/III-as ügyosztályról, ahogyan egymás mellett álltak sorban egyetlenünkkel a jelentésükkel. Vikidálról kiderült, most vedelhet miatta a Csótánnyal, Orbánból miniszterügynök lett, és a pártja nem engedi, hogy megtudható legyen róla az, ami. Minden papírt elzártak ugyanis.

Lehet, már le is darálták. Így, ilyen munícióval örüljünk a holnapi “Szabadság” koncertnek a kerítések mögött. Látva, hogy a cezúra elmaradt, és talán ennek köszönhetően is vagyunk ugyanott, mint harminc évvel ezelőtt. Semmi nem változott, csak öregebbek lettünk és a fülünk lekonyul amellett, hogy méteres szőrszálak nőnek belőle. Összefoglalva: szarrá ment az életünk, a gyerekeinké is, az unokáinkét pedig épp most rohasztják el.

A pártállami besúgó feredőzik a dicsben a színpadon, élteti a hasonszőrű miniszterelnökét. Így jár az, aki nem néz szembe a múltjával, a kollektív tudatalattijában pedig ott fortyog a gőgös nacionalizmus a fasizmussal, nácizmussal elegyest kommunizmussal fűszerezve, és ilyen szar jön össze belőle, mint a NER. És az eszméket feledve nézzük, mi materializálódik belőle, mit mutat a mellékelt fénykép.

Egy padsort mutat Velencén. A tó partján ott sárgállik a kurva sok műanyag ülő alkalmatosság háttal a víznek, hogy az elpihenő embert ne zaklassa fel a tó, a rajta zajló élet, siklások és sikkantások, pancsolások és fulladások. Ehelyett a part kihalt pusztaságát ajánlja fel szemlélődésre, amit rendezett sorban lehet abszolválni, katonásan, egy ütemre, gondolatok és ingerek nélkül, amik ártalmasak az egészségre, ahogyan a túlzott agyi tevékenység is.

Elmerenghetünk azon, mit akart mondani a költő, amikor ezt megálmodta. Talán a bús, magyar sorsot akarta mondani a költő, ahogyan a pöttyös seggű organizmusok ott rohadnak meg a padon. Bármi történhet a tavon, ők meredten bámulják a kiégett füvet maguk előtt a térkövekkel. Mindeközben eltelik a nyamvadt életük, és holtan fordulnak le az anyaföldre, még csak ki sem kell végezni őket, mint Josef K.-t, akinek szintén az volt a bűne, hogy nem kérdezett.

Kevés találóbb szimbólum született, mint ez a széksor, ha alkotója nem erre gondolt, akkor is. Mert a költő, aki megálmodta a csodát, csak a közbeszerzésre koncentrált, mindeközben a rongy emberek fürödnek a fényben, a jómunkásemberek élete pedig elfolyik, mintha soha nem is lett volna. Bálint György – akiről újságíróiskolát neveztek el valaha, s nem tudom, ez megvan-e még, mert szükség már nincs rá – azt tanította a világ összes slapajának, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk.

Milyen igaz. Viszont arra nem okítják a slapajt, mi van akkor, ha ezzel szemben folyamatosan az ő arcába köpnek. Bálint György is munkaszolgálatban halt meg nagy szelídségében, miközben korának Csótányai és Dalosai – mint ezek is – bokát csattogtatva, igenis kegyelmes úr, ilyenek, élik/élték vidáman a nyamvadt és elvtelen, gerinctelen életüket. Ez okozza, hogy egyre nehezebben tartom magam tanár úr bölcs útmutatásaihoz, mert lám, ő is mire ment vele. Körben forgunk a trágyában száz éve.

Csúnya dolog

Kásler minisztertől tegnap óta azt is tudjuk, hogy a Tízparancsolat a szorulás gyógyítása mellett a jogállam fundamentuma is. Látjuk, hogyan működik ez Neriában, hogy jobb se kell, a hitre alapozott korrupciónak párja nincs, a magyarok pedig mindjárt örökéletűek lesznek. Kásler miniszterben a tébolynak egy egész különös szintje lakozik, hogy Orbán rátalált, aki ezt az emberminiszteres hivatalt Balog páter után betöltheti, mutatja kies országunk kitaposott útját a pokolba bele.

Mivelhogy Kásler miniszter egy óvoda alapkőletételénél (ez is), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, s ezzel párhuzamosan pedig az Európai Bizottság kiadott egy közleményt, miszerint az a kormány, amelynek Kásler miniszter is tagja, hazudik. Ez a klafaság. A valaha volt orvos így került bele a történetbe, így járt, mondhatni, fölhívhatnánk a figyelmét arra tehát, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Mert Pártunk, kormányunk és a Fidesz összes tagja azt visította egy nappal előtte, hogy az Európai Bizottság megtámadta a mi istentől ihletett babaváró programunkat. Így sugallja a Fidesz a bávatagoknak, hogy Európa és annak minden diabolója most már arra bazírozik, hogy a magyarnak nemhogy rossz legyen, migránsok rabszolgájává váljon, hanem még ki is pusztuljon a nemzet, hogy legyen föld az ebolás, nagyfarkú négereknek betelepülni.

Úgy visítanak a babavárásuk miatt, mint valami fába szorult féreg. Így az Európai Bizottság kénytelen volt kiadni egy közleményt, miszerint éppen a magyar hatóságok kezdeményeztek egyeztetést erről, ők viszont még neki sem láttak foglalkozni vele. A paraszti ész járása szerint, ha nem vették napirendre, meg sem támadhatták. Ilyen apróságok viszont a hergelésre szakosodott – máshoz sem értő – kormányzatot nem érdekelnek egyáltalán, fújják a trombitát meg verik a tamtamot.

“Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!” – Ez Kásler Tízparancsolatának egyik passzusa, ami tiltás magában foglalja azt is, hogy ne hazudj. Ha Kásler szerint a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, fölhívnánk a figyelmet arra, hogy törölje ki vele az arschát, mert ezek nemhogy az Istentől eredeztetettet, hanem azt sem tartják be, amit két órával azelőtt ők maguk szavaztak meg. Itt eszméknek, törvényeknek sansza sincs, itt anyagi és erkölcsi szabadrablás van. Morális és kognitív nihil.

Hosszan lehetne sorolni persze, miben hazudnak, illetve, egyszerűbb volna annak elsorolása, miben nem. És nem is ezért gondolkodtam én el ezen az egészen, mert újdonság ebben nincs, érdekesség se nagyon. Viszont az állhatatosság, ami megmutatkozott a babavárós visításban, és a valóság dafke pofán köpése az egy kicsit nóvum azért, mert nézzük ezek után órára és percre is lebontva az események láncolatát. Legyünk Sherlockok pepita kalapban.

Az MTI – bizonyára vért hugyozva – erőt vett magán, és 10.18-kor kiadta az Európai Bizottság közleményét, hogy kormányunk hazudik. Egy bizonyos Dunai Mónika (hogy ez ki a rosseb) fideszes képviselő 13.06-kor még mindig a babavárójukat siratta az Uniótól. Ez a Dunai Mónika vagy nem a XXI. században él, hogy nem jutott el hozzá a cáfolat, vagy pediglen elvetemült némber, aki a nyilvánvalóságok ellenére is kitartóan hazudik, mondja bele a képünkbe.

Az aljasságnak ez már a minősített foka, és ilyenkor ábrándozik el az ember Kásler miniszter jogalkotó Tízparancsolatán, és vannak különös felgondolásai. De, hogy érdekesebbet is mutassak, Nagy Feró, aki mostanában látványosan lóg ki Orbán seggéből, abban az időben, amikor még a nemzet csótányaként határozta meg magát, kappanhangján ilyeneket üvöltözött, mint emlékezhetünk: “Mert aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni: csúnya dolog!”

Most mit lehet erre mondani? Semmit se lehet, a csótánynak igaza van, csupán arra volnék kíváncsi, hogy ő, meg a többi hozzá hasonló eszement hogyan dolgozza fel magában, amikor csorog a képén a csula, egyenesen Orbán Viktor szotyis szájából eredően. Tartok tőle, hogy idvezült mosollyal nyalogatják, és repetát kérnek a gyönyörökből. Ha szabadna megjegyeznem, ebbe fogunk beledögleni, meg a kórházi szepszisbe úgy tízparancsolatilag.