Kategória: nagy feró

Szabó, Szita, Vikidál

A koszos körmű Káslernek, az EMMI-nek és nem utolsósorban a történelemhamisító Schmitt Máriának büdös Szabó István filmrendező. Életét, emberi minőségét minősíthetetlennek, erkölcstelennek és megengedhetetlennek nevezik, Oscar-díját mellékterméknek, ami semmit nem nyom a latban, ha a nagy egészet vizsgáljuk. Szita Károlynak, Kaposvár immár örökös polgármesterének Búvópatak-díja van, vele nincs baja a Fidesznek, pedig ő is besúgó volt, mint Szabó. A relativizálás nem szerencsés, az viszont, hogy a Fidesz harminc éve akadályozza az ügynökakták nyilvánosságra hozását, már baj, mert ilyenek fakadnak belőle.

A hónap végén a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával életműdíjjal tervezi jutalmazni Szabó István filmrendező pályáját. Erre kezdett el óbégatni Schmitt, az EMMI pedig védte a renomét, hogy ehhez nekik semmi közük, mert, mint indokolták: „Emberi viselkedése, tekintettel az önként vállalt múltjára, minősíthetetlen. Alkotótársak, művészek elárulása, besúgás eredményeként elért előnyszerzés, erkölcstelen és megengedhetetlen.” – Szabó „Képesi Endre” fedőnéven 1957 és 1963 között a II/5-ös ügyosztálynak jelentett, hogy mentse magát, jelentései annyira nem ártottak senkinek, hogy, amikor kipattant a dolog, még a jelentettek is kiálltak mellette.

Voltaképp eldönthetetlen, hogy egy életmű, amely előtt szinte az egész világ főhajtással adózik, hogyan viszonyul ahhoz a bűnhöz, amit azért követett el valaki, mert élni akart és dolgozni. Szinte biztosra vehető, hogy az országnak egy Oscar-díjjal kevesebbje lenne a bűn nélkül, de az erkölcsi megítélés nem az EMMI és pláne nem Schmitt Mária dolga. Főleg úgy, hogy amikor például Kiss László úszóedzőről kiderült a szexuális erőszak, Schmitt Mária körei védték az edzőt azzal, hogy az régen volt, és az edző adott annyit az országnak, hogy el is lehetne feledni azt a kis erőszakot. Pedig ő tönkretett egy életet szó szerint, míg Szabó például Jancsóról irkált annyit, hogy a hatalom számára ártalmatlan bohóc.

Egészen ironikus Schmitt álszent ordítása és az EMMI elhatárolódás annak fényében, hogy az általuk szervezett, a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünneplő, a Hősök terén tartott koncertre előadni hívták azt a Vikidál Gyulát, aki szintén jelentett annak idején. Igaz, neki Nagy Feró bocsátott meg személyesen, ami többet nyom a latban, mint a Szabó mellett kiálló több száz színész, rendező és filmes ember. Olcsó lenne az én kommunistám, a te kommunistád, az én ügynököm, a te ügynököd kettősséggel előhozakodni, de adja magát a D209-es épp, azaz Medgyessy, akiből mekkora cirkusz volt annak idején, ma pedig Orbánnal cimborál, sőt, kitüntetést kap tőle.

Egyszerű volna mindkettejük jellemtelenségéről értekezni, de csak azért kerültek a mai történetbe, hogy összevessük a Szabó elleni ordítással, a konklúzió levonását pedig a nyájas olvasóra bízzuk. Szita Károly viszont azért lép színre nálam, mert ő még csak be sem vallja, hogy „Krakus” néven jelentett, súlyosbító körülményként 1980-tól, amikor nem az életéért kellett ezt tennie, egészen 1989-ig, ami után meg fideszes lett, és még tagadja is, hogy spicli volt, sőt, hazafias megfontolásból. Igaz, a kedves vezető sem emlegeti a KISZ-es múltját, Kövér sem, hogy MSZMP alkalmazott volt, egyáltalán, a zárt akták miatt mindenkiről annyi derül ki, amennyit az aktuális hatalom és hatalmi játszmák megengednek és szükségesnek tartanak.

Ezért tart itt az ország, ahol. Itt nem léteznek cezúrák, nem nézett szembe senki a fasiszta – olykor náci –, kommunista múltjával, folyik át egyikből a másikba. Ugyanaz az ember így lehet nyilas keretlegény és ávós briganti, kommunista partizán meg klerikális próféta, s innen már nem is meglepő, ha Orbán liberálisból konzervatív, ebből keresztény fasiszta lesz. Itt stabil elvei senkinek – vagy nagyon keveseknek – vannak, s akinek meg igen, az előbb utóbb okádva mászik fel az elefántcsont-tornyába. Ha van magyar DNS, aminek Orbán a fő hordozója mint tudvalévő, akkor az a jellemtelenséget örökíti nemzedékről nemzedékre, ahogyan az a fentiekből is kiderül. Ennyi a különlegesség mibennünk Európa közepén.

Kázmér evangéliuma

Négy menekülő fiatalra bukkant egy kamionos az autójában kihűlve az almák között, Ukrajnában megállva. Észak-Macedóniából tartott Oroszországba, amikor a félig megfagyott élőlények véletlenül előkerültek. Kettejükről kiderült, hogy afgánok, mert volt náluk papír, kettőnél semmi sem, így akár álruhás marslakók is lehetnek, minden földi rendszeren kívül állva. Mint annak a magyar családnak a gyereke, akiktől a rendőrök az utcán vették el csecsemőt, mert neki sem voltak papírjai. Nem voltak hajlandók anyakönyveztetni, a civilizáció viszont a rendőrség képében magába szippantotta a kis krapekot, hogy magának nevelje fel őt.

Máris előttünk áll a spengleri dichotómia a civilizáció és kultúra kettősségéről meg ellentmondásosságáról, amelynek archetípusa a barbár rómaiak rendje, meg a világot felfedező és leíró, álmodozó görögöké. Az előbbiek a civilizáció, míg utóbbiak a kultúra, természetesen nem velőspacali értelemben, azaz németszilárdilag. Hogy mi kerítéssel védjük a civilizációnkat, amit keresztény kultúrának nevez az idióta hatalom, azzal a barbár rómaiak rendjébe soroljuk magunkat az ő bölcsességük vagy lustaságuk nélkül. Mert ők azzal éldegéltek jó darabig, hogy mindenféle kultúrákat beszippantottak és integráltak, így jutottak el Jupitertől Jézusig.

Aztán a rendjüket fölváltotta a szükségszerű rendetlenség mindenféle vizigótok formájában. A világmindenségnek alapállapota az entrópia, ha olykor stabilitás kerül bele, az átmeneti, a csillagok fölrobbannak, az emberek szétmállanak, a hegyek lekopnak és felgyűrődnek, az afgánok pedig almák között utazva fagynak meg egy kamionban. No most, az a kérdés, hogy ebbéli állapotukban is beléjük rúgna-e a mi Petránk, Bakondi pedig visítozna róluk az M1-en, de minden bizonnyal. Azzal az elszánással, hogy védik az ingatag civilizációjukat, aminek manapság a „Nélküled” a csúcsteljesítménye, én viszont inkább hallgatok Tinariwent, és ez nem ízlésbeli különbség.

Ez utóbbiban benne van a végtelen, míg újdonsült himnuszunk trianonista herevakarás, amivel jellemeztem is hatalmunk minőségét és elveit. Hogy hogyan ragad bele a trágyába minden, arra jó példa az Orbán seggét nyaló Nagy Feró, aki két hete Szombathelyen buzdította tanulásra a fiatalságot olyan mesével, hogy ő akkor hagyott fel a világ megismerésével, amikor találkozott a Laplace-transzformációval, ami kaput nyitott volna a világra, de ő inkább odahagyta, mert ettől megriadt. Most Orbánnal óbégat az erkélyen, Szombathelyen pedig kijelentette, hogy napjaink csúcszenéje a „Nélküled”, és látszott rajta, hogy nem szervilizmusból hiszi ezt.

Ő azzal, hogy lemondott a végtelenről, determinálta magát arra, amivé lett, nem is pénzért vált NER-katonává, hanem, mert hasonlatos a civilizációja mindenféle kultúra nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy tapló, hanem, hogy hiányzik belőle a távlat. Ilyen kilátástalan az ország is, a liberalizmus megtagadása ugyanis nem azt jelenti elsősorban, hogy menekülteket rugdosunk – ez csak a folyománya –, hanem azt is, hogy lemondunk a mindenségről. A NAT irodalomszemlélete is azt tükrözi, hogy a benne szereplő alkotókkal az írás, mint a valóság leképezése elérte fejlődésének ormait, és ennek kanonizálásából fakad a Fidesz mekegő, militarista nyelve is.

Faludy György a fasiszták elől menekülve hosszú hónapokig élt egy arabbal egy kasbah-ban, majd megjárva mind a hét világot, mielőtt Recskre vitte volna az akkori Fidesz, szénaboglyák tövében mesélt tátott szájú parasztlegényeknek és lányoknak mindenféle csodákról. Ez volt az a pillanat, amikor egy új kultúra kialakulhatott volna, de a kommunisták sem tűrték a lélek szabadságát, és ezek a mostaniak sem. Ez nem átok, hanem sorsszerűség, mert visszatérve még Spenglerhez kicsit, ő volt az, aki megállapította, bizonyos dolgok csak bizonyos feltételek megléte esetén következnek be, de ha ezek megvannak, szükségszerűen be is következnek.

Szerb Antal a spengleri történelemszemlélet felől közelítette meg az irodalom történetét, meg is vádolták azzal, hogy idegenszívű. Halála is igazolta, hogy helyesen gondolta, mert sehol máshol és semmilyen más időben nem verték volna agyon, csak akkor és ott, az akkori Magyarországon, amely ugyanúgy utálta az idegeneket, mint ez a mostani is. És máris visszaértünk az almák közt fagyoskodó afgánokhoz, akik Nagy Feróval ellentétben nem riadtak meg a Laplace-i horizontoktól, így nem is mehetnek az erkélyre iddogálni. Mai evangéliumunk tehát arról szólt Buddhában testvéreim, hogy a NER, bár szükségszerű képződmény, de ellenállni neki a lélek szabadságával lehet, amit röviden úgy is mondhatnánk: ki nem szarja le ezeket.

Soros zenekar

A kedves vezető nehéz nap után volt. Már korán rosszul indult minden, mert reggelire virslit adtak a menzán, s az egyik csinovnyik fényképezgetni kezdett a mobiljával, hogy milyen jó kép lesz ez a Facebookra, milyen emberi, ahogy ő fenségesen, de mégis, mint a nép egyszerű és vagyontalan fia eszik, mint akárki más. Már pisálás közben is fotózni akarta ugyanez, hogy megmutassa a rajongóknak, egy vérből vannak, a kedves vezető is ember, van neki veséje, s csak úgy hugyozik, mint akárki más, tehát anya szülte őtet, ha másfajta is.

Szégyellte viszont a pisálós képet a kedves vezető, a reggelizősbe azonban belement, csak nem ehetett, ahogy szokott a négy fal között magában, csupasz kézzel, két pofára tömve magába az eledelt, mert hogy is nézett volna ki. Kést és villát kapott, rakta ezeket egyik kezéből a másikba, aztán megállapodott, balba a kés, a jobbikba a villa, de így meg nem ment a szeletelés. Ezért a fénykép kedvéért még tartotta a készségeket kicsit, aztán pofán vágta a fényképező csinovnyikot, majd megragadta a virslit, ahogy kell és szokta is. Evett.

Ez volt reggel. Délelőtt benézett a parlamentbe, hogy mi a rosseb is van ott a sok fölösleges hülyével, elfoglalta a helyét a függöny mögött, hallgatta, ahogy verik a nyálukat. Oktatás, egészségügy, ilyeneket szajkóztak, mert nem volt érzékük az élethez. Néha bekiabált a függöny mögül: na, ugye, boldog karácsonyt, oszt jónapot, ilyeneket ordítozott, a ház előtt tüntettek, a TEK elkobozta a csokijukat, amire írtak valami esdeklést. Behozták neki, de el nem olvasta, mi van ráírva, két pofára betömte a sztaniollal együtt, kicsire nem adunk filozófiával.

Ebédre pörkütt volt nokedlivel, ugorkával. Partedlit kapott a nyakába, engedte, hogy fényképezzék, aztán kiürítették a helyiséget, és nyugodtan, zavartalanul evett, nyögött közben, a szeme pedig a valahogy furcsán kifordult a földöntúli élvezetektől, nyaka félrebillent, és már elszunyókált volna, amikor csörgött a mobilja. Fölvették neki, mert nem tudta, melyik gombot kell megnyomni. A Sziszi volt, hogy kész a velős pacal, odaugrik, hoz kóstolót, de most nem kellett, leszorította egy kis házi kisüstivel, szemei vérben forogtak, ott aludt el.

Nem merték felébreszteni, hogy megjöttek a pópák és üldözött bíborosok az erkélyre, ott fagyoskodott az összes. Két tagbaszakadt TEK-es gólya viszi a fiát fogással betette a páncélautóba, fölvitték a várba, a lemeszelt freskós szobába, ott leheltek bele életet, pedig alig volt benne. Az egyiknek mentő ötlete támadt, a sarokban hevert még néhány kék plakát. az egyikből kivágta a Soros képét, és, mint valami krampusz, az arca elé tartva a vigyorgó öregember képmását, elé ugrott, kiáltotta, hogy migráncs. Azonnal észhez tért, lesepregette a morzsákat a gyomráról, és kilépett az erkélyre.

Drasztvujtye tovarisi, fordult az egyik paphoz, de eltévesztette, mert az a nigériai bíboros volt, és csak a csekkjét akarta aláíratni. A pópa a másik sarokban ácsorgott, ajándékba egy ikont hozott, amit ő át is vett azzal a megjegyzéssel, hogy ugyan nem szereti, ha fényképezik, de ez egész jól sikerült. Hogy ennyire szőrös volt rajta, arra utalt, hogy fiatalkori kép lehetett, vagy valamelyik árvízi mentés alkalmával készült a munka dandárjában. Aláírta a bíboros csekkjét, a pópa zsebébe tuszkolt egy félkész stadiont és elbocsátotta őket.

Igaz, előtte történt még egy kis baleset, meg akarta mutatni a magyarok istenét ezeknek, kapott egy labdát, hogy kibikázza, de luftot rúgott, hanyatt esett, miután megmagyarázta, ő így szokta, olykor fáj a háta, és jól esik egyengetni a hűvös kövön. Vacsorára bekérette a velős pacalt egy kis tejszínhabbal, ott tömte két pofára a bazi nagy földgömbje előtt, s mivel szalvétát elfelejtettek hozni, az egyik kódexből tépett ki egy lapot, hogy fölitassa a zsírt a képéről. Kicsit poros volt, de meglepően jól szívta a zsírt, s amikor rendelkezett, hogy eztán ebből kér itatóst, mondták neki, ez nyolcszáz éves kincs.

De nem hatotta meg. Ki van fizetve nem? Ezt vágta a képibe az akadékoskodónak, kirúgatta a feleségét a munkahelyéről, ő magát pedig Brüsszelbe száműzte takarítani a Dejcstomihoz, de nem is figyelt igazán, mert az erkélyen már melegítettek a zenészek, brummogott a bőgő, ilyenek. Ácsi! – Ezzel a kiáltással lépett ki a szabadba, és nekilátott, miközben egy ötszázast fűzött a prímás vonójába: “Annyi mindent kéne még elmondanom…” – Így vonyította a “Nélküled” első sorát, de a zenekar kollektíven nézett bambán, mert ilyet ők nem ismertek, soha nem is hallottak. De ezt nem kellett volna.

Egy szemüveges alak sietett a kedves vezető segítségére, aki csak hápogott végtelen felháborodásában. Himlerre hajazott ez a szemüveges, és nem is tagadta meg a hasonlóságot. Hátravinni, főbe lőni, mutatott a prímásra, s miközben cipelték el a sivalkodó embert, gazdája fülébe súgta, hogy ez egy Soros zenekar, de ne aggódjon, kitwitteli és miden jól is lesz. – Hívjátok gyorsan a Ferót. – Így intézkedett, s amikor az villámléptekkel belibbent a svájcisapkájában, ropta fölemelt karokkal, hogy nyolc óra munka, akkor a kedves vezető elnyugodott, már csak egy kis kalbászt kívánt szalonnával az ijedtségre. És megkapta.

Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Háttal feloldozás

Tudja valaki milyen ital dukál árulás, besúgás és gerinctelenség feledésére? Én nem igazán. Talán pálinka? Kevert? Fröccs? Kőbányai? Vagy révbe érvén Chivas Regal? Nagy Csótány Ferenc ismeri a titkot, mert elmondása szerint megitták, amit ilyenkor kell, és most már nincs akadálya annak, hogy egy színpadra álljanak Vikidál Dalos Gyulával a rendszerváltást ünnepelni, s egyben hamis szobrot faragni Orbánnak. Azért ehhez pofa és gyomor kell.

Újszülöttek számára: Vikidál Gyula 1981 és 1986 között Dalos fedőnéven volt pártállami besúgó, erre ittak feledésig a Csótánnyal, így hárult el minden akadály a holnapi koncert elől, aminek mit ád Isten és a NER, “Szabadság” a neve. A Csótány a házigazdája, és azért ez így elég mókás, de milyen más is lehetne, ha ódzkodunk a siralmas jelzőtől meg a röhejestől is. Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de léteznek el nem évülő bűnök. Gerébnek sem bocsátottak meg soha.

Sőt, ha belegondolunk, a NER kompatibilis manusok, akik esetleg olvasnak még Pál utcaiakat – nem sok lehet, de tegyük fel -, szívük mélyén úgy vannak vele, Gerébnek el kell pusztulnia. Ezzel szemben az ő kommunistájuk jó kommunista, a pártrovatvezető most harcos, komcsizó újságíró, az ifjú gárdista nemzeti érzelmű főszerkesztő, a besúgó pedig prédikátor. Végzetesen összekeveredtek itt a dolgok, s hovatovább már csak az ocsú maradt.

Egyébként ez a Vikidál Dalos azért is különösen delikát manus, mert már 1990-ben a Fidesz csapatában futballozott Orbán jobbján. Tudom, mert ellenem játszottak. Az ismeretség lehet, megvolt a III/III-as ügyosztályról, ahogyan egymás mellett álltak sorban egyetlenünkkel a jelentésükkel. Vikidálról kiderült, most vedelhet miatta a Csótánnyal, Orbánból miniszterügynök lett, és a pártja nem engedi, hogy megtudható legyen róla az, ami. Minden papírt elzártak ugyanis.

Lehet, már le is darálták. Így, ilyen munícióval örüljünk a holnapi “Szabadság” koncertnek a kerítések mögött. Látva, hogy a cezúra elmaradt, és talán ennek köszönhetően is vagyunk ugyanott, mint harminc évvel ezelőtt. Semmi nem változott, csak öregebbek lettünk és a fülünk lekonyul amellett, hogy méteres szőrszálak nőnek belőle. Összefoglalva: szarrá ment az életünk, a gyerekeinké is, az unokáinkét pedig épp most rohasztják el.

A pártállami besúgó feredőzik a dicsben a színpadon, élteti a hasonszőrű miniszterelnökét. Így jár az, aki nem néz szembe a múltjával, a kollektív tudatalattijában pedig ott fortyog a gőgös nacionalizmus a fasizmussal, nácizmussal elegyest kommunizmussal fűszerezve, és ilyen szar jön össze belőle, mint a NER. És az eszméket feledve nézzük, mi materializálódik belőle, mit mutat a mellékelt fénykép.

Egy padsort mutat Velencén. A tó partján ott sárgállik a kurva sok műanyag ülő alkalmatosság háttal a víznek, hogy az elpihenő embert ne zaklassa fel a tó, a rajta zajló élet, siklások és sikkantások, pancsolások és fulladások. Ehelyett a part kihalt pusztaságát ajánlja fel szemlélődésre, amit rendezett sorban lehet abszolválni, katonásan, egy ütemre, gondolatok és ingerek nélkül, amik ártalmasak az egészségre, ahogyan a túlzott agyi tevékenység is.

Elmerenghetünk azon, mit akart mondani a költő, amikor ezt megálmodta. Talán a bús, magyar sorsot akarta mondani a költő, ahogyan a pöttyös seggű organizmusok ott rohadnak meg a padon. Bármi történhet a tavon, ők meredten bámulják a kiégett füvet maguk előtt a térkövekkel. Mindeközben eltelik a nyamvadt életük, és holtan fordulnak le az anyaföldre, még csak ki sem kell végezni őket, mint Josef K.-t, akinek szintén az volt a bűne, hogy nem kérdezett.

Kevés találóbb szimbólum született, mint ez a széksor, ha alkotója nem erre gondolt, akkor is. Mert a költő, aki megálmodta a csodát, csak a közbeszerzésre koncentrált, mindeközben a rongy emberek fürödnek a fényben, a jómunkásemberek élete pedig elfolyik, mintha soha nem is lett volna. Bálint György – akiről újságíróiskolát neveztek el valaha, s nem tudom, ez megvan-e még, mert szükség már nincs rá – azt tanította a világ összes slapajának, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk.

Milyen igaz. Viszont arra nem okítják a slapajt, mi van akkor, ha ezzel szemben folyamatosan az ő arcába köpnek. Bálint György is munkaszolgálatban halt meg nagy szelídségében, miközben korának Csótányai és Dalosai – mint ezek is – bokát csattogtatva, igenis kegyelmes úr, ilyenek, élik/élték vidáman a nyamvadt és elvtelen, gerinctelen életüket. Ez okozza, hogy egyre nehezebben tartom magam tanár úr bölcs útmutatásaihoz, mert lám, ő is mire ment vele. Körben forgunk a trágyában száz éve.

Csúnya dolog

Kásler minisztertől tegnap óta azt is tudjuk, hogy a Tízparancsolat a szorulás gyógyítása mellett a jogállam fundamentuma is. Látjuk, hogyan működik ez Neriában, hogy jobb se kell, a hitre alapozott korrupciónak párja nincs, a magyarok pedig mindjárt örökéletűek lesznek. Kásler miniszterben a tébolynak egy egész különös szintje lakozik, hogy Orbán rátalált, aki ezt az emberminiszteres hivatalt Balog páter után betöltheti, mutatja kies országunk kitaposott útját a pokolba bele.

Mivelhogy Kásler miniszter egy óvoda alapkőletételénél (ez is), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, s ezzel párhuzamosan pedig az Európai Bizottság kiadott egy közleményt, miszerint az a kormány, amelynek Kásler miniszter is tagja, hazudik. Ez a klafaság. A valaha volt orvos így került bele a történetbe, így járt, mondhatni, fölhívhatnánk a figyelmét arra tehát, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Mert Pártunk, kormányunk és a Fidesz összes tagja azt visította egy nappal előtte, hogy az Európai Bizottság megtámadta a mi istentől ihletett babaváró programunkat. Így sugallja a Fidesz a bávatagoknak, hogy Európa és annak minden diabolója most már arra bazírozik, hogy a magyarnak nemhogy rossz legyen, migránsok rabszolgájává váljon, hanem még ki is pusztuljon a nemzet, hogy legyen föld az ebolás, nagyfarkú négereknek betelepülni.

Úgy visítanak a babavárásuk miatt, mint valami fába szorult féreg. Így az Európai Bizottság kénytelen volt kiadni egy közleményt, miszerint éppen a magyar hatóságok kezdeményeztek egyeztetést erről, ők viszont még neki sem láttak foglalkozni vele. A paraszti ész járása szerint, ha nem vették napirendre, meg sem támadhatták. Ilyen apróságok viszont a hergelésre szakosodott – máshoz sem értő – kormányzatot nem érdekelnek egyáltalán, fújják a trombitát meg verik a tamtamot.

“Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!” – Ez Kásler Tízparancsolatának egyik passzusa, ami tiltás magában foglalja azt is, hogy ne hazudj. Ha Kásler szerint a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, fölhívnánk a figyelmet arra, hogy törölje ki vele az arschát, mert ezek nemhogy az Istentől eredeztetettet, hanem azt sem tartják be, amit két órával azelőtt ők maguk szavaztak meg. Itt eszméknek, törvényeknek sansza sincs, itt anyagi és erkölcsi szabadrablás van. Morális és kognitív nihil.

Hosszan lehetne sorolni persze, miben hazudnak, illetve, egyszerűbb volna annak elsorolása, miben nem. És nem is ezért gondolkodtam én el ezen az egészen, mert újdonság ebben nincs, érdekesség se nagyon. Viszont az állhatatosság, ami megmutatkozott a babavárós visításban, és a valóság dafke pofán köpése az egy kicsit nóvum azért, mert nézzük ezek után órára és percre is lebontva az események láncolatát. Legyünk Sherlockok pepita kalapban.

Az MTI – bizonyára vért hugyozva – erőt vett magán, és 10.18-kor kiadta az Európai Bizottság közleményét, hogy kormányunk hazudik. Egy bizonyos Dunai Mónika (hogy ez ki a rosseb) fideszes képviselő 13.06-kor még mindig a babavárójukat siratta az Uniótól. Ez a Dunai Mónika vagy nem a XXI. században él, hogy nem jutott el hozzá a cáfolat, vagy pediglen elvetemült némber, aki a nyilvánvalóságok ellenére is kitartóan hazudik, mondja bele a képünkbe.

Az aljasságnak ez már a minősített foka, és ilyenkor ábrándozik el az ember Kásler miniszter jogalkotó Tízparancsolatán, és vannak különös felgondolásai. De, hogy érdekesebbet is mutassak, Nagy Feró, aki mostanában látványosan lóg ki Orbán seggéből, abban az időben, amikor még a nemzet csótányaként határozta meg magát, kappanhangján ilyeneket üvöltözött, mint emlékezhetünk: “Mert aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni: csúnya dolog!”

Most mit lehet erre mondani? Semmit se lehet, a csótánynak igaza van, csupán arra volnék kíváncsi, hogy ő, meg a többi hozzá hasonló eszement hogyan dolgozza fel magában, amikor csorog a képén a csula, egyenesen Orbán Viktor szotyis szájából eredően. Tartok tőle, hogy idvezült mosollyal nyalogatják, és repetát kérnek a gyönyörökből. Ha szabadna megjegyeznem, ebbe fogunk beledögleni, meg a kórházi szepszisbe úgy tízparancsolatilag.