Szerző: rezeda

Valamikor kihirdette a kedves vezető – szerinte – „nemzedékének” alapmondatát, miszerint „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük”. Nem kell különösebben elemezni ennek a morális tartalmát, ha sportra (futball csakis), ha pediglen kajla életünk más aspektusára vonatkoztatjuk. Egy dolog fakad belőle, a szabályok hiánya, illetve afféle alakítgatása, ami csak az egyik félnek kedvez. Íme, hölgyeim és uraim, előttünk áll a Fidesz törvénykezése, amit folytatnak másfél évtizede a bátoraikkal.

Demokráciáról ne beszéljünk, ismeretlen tartalmú jogállamról se, mert ez a grund etikája, hogy akié a labda, az dönt mindenről, a többi szutykos klottgatyás meg csak néz ki a fejéből, és ezek volnánk mi. Mert itt van ez a Budapest, amit Orbán eddig soha megszerezni nem tudott teljesen, egy bizonytalan állagú város, hogy az erkélyről alátekintve nincsen meg az ez mind az enyém érzés. Ez, valljuk be, frusztráló bír lenni. Álmatlanságot és emésztési zavarokat okoz, megbillenti a kényes lelki egyensúlyt.

Amikor a hadügyminiszternét (szül.: Szentkirályi Alexandra) a Párt kitalálta Budapest bevételére, akkor azt gondolta az ember, hogy mint reménytelen vállalkozás, odadobja úgymond a fővárosi libsik elé Orbán a csajt, hogy őt zabálják fel, ha már valakit mindenképpen fel fognak. Kiderült aztán, hogy ez volt a vezércsel, mert az LMP (amely párt eddig is bizonytalan szerepet vitt Orbán játszmájában), illetve Ungár megtámogatva saját kétszázötven millióval kitalálta Vitézyt, azt sugallva, saját jelölt, holott sejteni lehetett: a rossebeket.

A hadügyminiszterné visszalépésének történetéről mesélni sem kell, szinte garantálva volt, az időzítés volt egyedül a meglepetés. Ugyan nem bizonyíthatóan, de erősen feltételezhetően azért, hogy ne lehessen új lapokat nyomtatni, csak átsatírozni a nevét, és bízni abban, lesz elég hülye, akit ez annyira megzavar, hogy elcseszi az ikszelést. És lőn. Így jön emiatt az újraszámlálás, hogy a meccs addig tartson, amíg Orbán nem győz. A számolgatás oka egészen elképesztő, mint ismeretes, sok az érvénytelen szavazat. Sok a hülye Budapesten is.

Olyan szabály azonban nagy valószínűséggel sehol a világon nincsen, hogyha egy szavazat azért érvénytelen, mert az átsatírozott hadügyminiszterné és ez a Vitézy is kapott rajta egy ikszet, akkor azt az újraszámoláskor olybá kell venni, hogy csak az elempés (fideszes) jelölt kapta. Pedig ez az indok, ez az ok, és ez lesz az újraszámlálás metódusa, ami elképesztő.  Mert a szintén fideszes többségű választási bizottság nagy komolyan úgy döntött, ez így lesz, s ha valóban így, akkor nagy valószínűséggel érzelmes búcsút veszünk Karácsonytól.

Ki siratni fogja, ki nem. Akad majd, aki épp utcára menne köveket feltépni miatta, de nem is ez az érdekes igazán, hanem az, ezzel az egész visszaléptetős kisded játékkal előre kódolták a folyamatba, hogyha úgy adódnék, akkor lehessen mutyizni vele. Minden ez, csak tiszta játék nem, de mit is várhatnánk attól és azoktól, akiké a labda, következésképp ők – vagy ő – döntik el a játékszabályokat, illetve, mint a „nemzedék alapmondata”, addig játszanak, amíg ők nem győznek. Persze látják ezt a nagyvilágban is, és tehetetlenül csóválják a fejüket.

Ebből az egészből a jelen visszataszító volta mellett a jövőre vonhatunk le lehangoló következtetéseket. A Fideszt nem egyszerűen le kell győzni, hanem rommá kell verni ahhoz, hogy változás állhasson be, de még akkor sem biztos. Mert utána jöhetnek a 2006-ból ismert rohamcsapatok. Addig is itt lesz nekünk ez az újraszámlálás, bizonytalan állagú jogi háttérrel és értelmezéssel, mi érvényes mi nem, mert lassacskán ott tartunk, mindenkinek igaza lehet, vagy senkinek sem, a foglalkozás tehát a Fidesz szempontjából elérte a célját.

Minden mocskos és maszatos. De ez is volt a feladat, illetve ez már másfél évtizede. S ha már itt tartunk föl kell hívnunk a figyelmet Orbán már múltba vesző másik tételmondatára: „csak egyszer kell győznünk, de akkor nagyon”, mert onnan indult minden, hogy ez sikerült neki. S amikor a Fidesz rommá veréséről ábrándozik az ember, akkor erre gondol, mint az egyetlen lehetőségre, hogy ezek eltakarodjanak, s innen nézvést ez az újraszámolósdi is csak mellékszál, még ha ma mocskosan fájdalmas is. Kalandra fel.

A nagy, választási felbuzdulásban-lelohadásban, csűrdöngölésben és gyászzene közepette méltatlanul kevés szó esik az én fatornyosomról (vö.: Savaria, Steinamanger, a Nyugat Királynője, tehát Szombathely), annak eredményeiről, holott ez minden valószínűséggel, és épp orbáni értelemben a Holdról is látszik. De tovább megyek, a Marsról is, esetleg a mimagyarok anyabolygójáról, a Szíriuszról, ahol is a szűzanya világra hozta az első fideszistát még az ősrobbanás előtt. De nem csigázom tovább a képzeleteket.

Mert az történt, aki még nem halott volna róla, hogy itt mifelénk a Fidesz (és csatolmányai) akkora maflást kaptak, hogy megnémultak tőle, amiről majd elmélkednénk egy keveset. Előtte azonban a tények, más szóval a valóság, amitől egyébként a narancsfiak amúgy irtóznak, vagy úgy hajlítgatják ide meg oda, amíg számukra fogyaszthatóvá nem válik. Az itteni helyzettel azonban még ez a metódus is tehetetlen. Mert és ugyanis országos értelemben ellenzéki lett (maradt) a polgármester, és mind az összes egyéni körzetet is a háborúpártiak nyerték.

Amikor ez vasárnap késő este (már majdnem éjjel) bizonyossá vált, a magam részéről, mint aki komolyan vette Orbán atyuska – és mind az összes szombathelyi csicskája – fenyegetését, vártam, miszerint, ha nem ők nyernek, akkor elkezdenek bombák potyogni a levegőégből, lángokban áll majd szeretett városunk, a kisdedek pedig anyjuk után zokognak, ahogyan egy csapásra válnak árvává. Mert a szombathelyiek nem fogadták meg a jámbor intést, hogy mind megdögletek, ha nem ránk szavaztok. Ezt mondta a Fidesz. De aztán nem ez lett.

S ha ugyan a végeredményről az országos sajtó nem is számolt be dobpergések közepette, előtte nem csak az országos, de az európai lapokban is helyet kaptunk, ahogyan a szombathelyi Fidesz szórólapján – Lázár után szabadon – egy bécsi utcarészlet állott lángokban, mint intés Szombathelyre nézvést: ez vár rátok háborúpárti libsikomcsik, ha nem mi győzünk. A Párt kampányának mocskosságáról immár Európa-szerte megemlékeznek, ennek az itteni megtestesülése csak egy apró adalék, de maradandó. Főleg a helyi Fidesznek.

Most már persze mindegy is, mert az is bevallható, hogy ezektől az ember másra nem is nagyon számíthat és számíthatott. A kampány itt, minálunk sem arról szólt, mi a Fidesz célja-programja, hanem egy volt a lényege, lehetőleg minél több mocskot borítani ez ellenérdekelt fél fejére, ami azonban ím – ha nem is váratlanul, de azért meglepő erővel – a saját fejükre hullt vissza. De olyannyira, ha nem lenne a kompenzációs lista, a mi közgyűlésünkben fideszistának a nyoma sem lenne ezentúl. Érett ez az én városom.

De nem is ez, hanem az utána, illetve a közben történtek. Az itteni „ellenzéki” sajtót az eredményvárójukra be sem engedték, a „baráti” meg végül nem tudósított róla. Mert úgy alakult, hogy az amúgy kézivezérléssel rángatott propagandalap, amely öt éve egyebet sem tett, mint a már akkor is ellenzékinek számtó városvezetést mocskolta minden módon és minden lehetséges eszközzel, sőt, erre ebben a kampányban még sikerült is rátennie egy lapáttal, nem tudósított a Fidesz itteni eredményvárójáról.

Mert minek – gondolta a lap -, ha nincsen győzelem, nincs miről írni, ezért van az, hogy semmit nem tudunk arról, hogy a mi kis decens helyi Fidesz csapatunk hogyan fogadta a hírt – ami a választók ítélete, s ezt ne feledjük -, hogy egyáltalán nem kérnek belőlük, hogy látni sem bírják őket vagy nem bírják a szagukat. Vasárnap este mind az összes itteni fideszista megnémult, egy kurva szó nem sok, annyi nem hagyta el a cserepes ajkukat, olyanról persze nem is álmodtunk, hogy a győztesnek gratuláljanak, mert ahhoz előzetes gyerekszoba kellene.

Vagy kellett volna.  De végül is, nem velem és azokkal kell vagy kellene elszámolniuk, akik mindettől, hogy ez így alakult, elégedettek, mi több, boldogok vagyunk, hanem azokkal, akik így vagy úgy, de mégis rájuk szavaztak, s most úgy érezhetik, hogy vége van a világnak. Illetve nem az a fajta következik, amit a Fidesz helyben ígért nekik. S hiába süt a nap szorgalmasan, az ő egük felett bőven van borulat, de a helyi fideszfiúk még őket sem méltatják egy rohadt szóra sem, amiből az világlik ki, hogy a választók le vannak szarva.

Eddig is le voltak, csak nem tudták. Illetve tán most sem esik le nekik, mire tartja őket a Fidesz, de ez legyen az ő nyomoruk. Kik vagyunk mi, hogy sajnáljuk őket, ha a saját pártjuk sem teszi ezt, innen nézvést azonban csak ez a rohadt nagy hallgatás az érdekes, hogy mi ez. Szülés utáni depresszió, hogy ott van a buktás kisded és a tehetetlenség érzete, vagy inkább a katonák olyan kiábrándulása, akik a háború véget érvén nem tudnak mit kezdeni magukkal, mert nem jönnek a parancsok, és nincsen kire lőni. Ilyen kétséges állapotok vannak itt, minálunk. És érdekesek.

Orbán Viktor duplán győzött. Ez derült ki egy tegnapi interjúból, mert legyűrte a régi és az új ellenséget is elmondása szerint. Ebből olybá tűnik, mintha duplaannyi háborúpárti támadt volna a békepapokra, akik a túlerő ellen is megvédték az országot – mint ki is jelentette -, a migránsoktól, a genderektől meg a háborútól, mintha csak a jándi falutábla jött volna szembe velünk újra, ahogyan pár hete is csak. Pedig milyen távolinak tűnik az egész.

Mindig érdekesek a választások utáni első órák. Amikor hétfőn magukhoz térnek a népek, és észreveszik, hogy ugyanúgy süt a nap, mint előtte, a madarak is csakúgy csácsognak, a világ tehát egyáltalán nem törődik azzal, ki nyert vagy veszített. Ha úgy tetszik, elmúlnak az ünnepek, a férgek fába szorulnak, és mindenkinek meg kell találnia a helyét ebben a katzenjammeres világban. Az első órák sok mindent eldöntenek a lehetséges jövőről.

Itt minálunk épp azt – bár más reményünk egyáltalán nem volt -, hogy ugyan a Fidesz most ugyan nem mondta, mert inkább háborút visított az összes szájával, de így ránézve a hétfői állagukra, mondhatta volna a régi szlogent, miszerint folytatják. Mert tényleg folytatják, és még csak szembe sem néznek magukkal, sem a választóikkal, sem senkivel, pedig a gombáknak is meg kellene magyarázni, hiába ment el az összes, mégis kevesen voltak.

Mert és ugyanis a negyvennégy százalék az még csak a fele sincs az egésznek, szordínósan fogalmazva nem nevezhető többségnek, hanem inkább kisebbségnek, azaz a logika szerint kies hazánk nagyobb része háborút akar. Mert mintha erről ment volna a vonyítás hosszú, kilátástalan heteken át. Íme egy gyöngyszem: „Csak akkor maradhat ki hazánk a háborúból, ha miénk lesz Európa legnagyobb választási győzelme.”

Ezt nem más, mint a kedves vezető delirálta a békemeneten, de hétfőre kiderült, hogy nem az övék lett ez a kritikus legnagyobb győzelem. Akkor most az a kérdésünk, hogy hadban állunk-e már vagy az ukránokkal, vagy az oroszokkal, mert ebben a kuplerájban nehezen eldönthető, hová húz az a gyönyörű kis magyar szívünk. Mondom, az első órák sok mindent eldöntenek, amikor másnap szembe kell nézni a világgal.

Ki merre indul, s aztán hová szándékozik érkezni. Ha kapott maflást, akkor attól elterül vagy kijózanul, illetve adott esetben az is kérdéses, bevallja-e, hogy képen vágták, vagy letagadja, holott ott van a monokli a szeme alján. Mindez morál, neveltetés, adott esetben a tisztánlátás képessége és készsége. Aki harminc éve hazudik, nem fog megváltozni nagy valószínűséggel soha már. Lejár az ideje az ilyennek, s ha magától nem áll félre, taszajtani kell rajta.

Ez a taszajtó módi kezdett el körvonalazódni a vasárnapi eredmények után. Kiderült, hogy ugyan Orbán két ellenségről mesél, de leginkább csak egy van neki, amivel, ha ő nem, az ellenoldalnak el kell számolnia, ha szembe akar nézni magával. Ebből épp most Donáth Anna vizsgázott a legjobban, és nem azért, mert a pártja gyalázatos szereplése miatt lemondott. Hanem, amivel magyarázta-indokolta, pöcsétet nyomott rá.

„Felcsillant egy remény, hogy vége lehet ennek a rendszernek, és aki ezt a reményt önös érdekekből eltagadja, az rosszat tesz Magyarországnak.” – Ezt írta ki Facebook-oldalára a Momentum immár volt elnöke, ami azért becsülendő, mert belátta a kudarcát, ugyanakkor a fanyalgók számára azért megfontolandóan figyelemre méltó, mert látja a NER lebontásának lehetőségét, s azt is, hogy ennek ő így akadálya lenne.

Tiszteletre méltó ez a következetesség, s ha ami hibát elkövetett pártelnökként – de uniós képviselőként nem -, azt helyre hozta, egy kalaplevételt tehát érdemel. Egyébiránt az idézett mondatot mindenki számára alapos tanulmányozásra ajánlom, s mindenki döntse el maga, Donáth miben látja a „felcsillanó reményt”. Meg tetszenek lepődni, ha következetesen végig gondolják, és még az is lehet, sokaknak nem fog tetszeni.

Ugyanakkor a legnagyobb dilemma mégis csak a Fidesszel (Orbánnal) van, milyen következtetést vonnak le a be nem vallott kudarcból, de nagyon úgy tűnik, semmifélét sem. A kedves vezető ott tart, hogy egy nullra vezet: „az első félidőt megnyertük, egy null ide, Európában a békepártiak győztek”. És senki, de senki nem magyarázza el neki, hogy ez nem így történt, de egyáltalán nem, a valóságtól való ilyen menekülés pedig beteges.

Ez volt a mi hétfőnk a választás után, amikor a ritkás józan hangok mellett ugyanúgy olyan álomvilágba akarnák ringatni a népeket, mint előtte majdnem sikerült, de most már nem megy. Orbán megmarad a Csodaországában, és nagy valószínűséggel már ki sem talál belőle. Mert, ha kinézne egy lukon, megláthatná a közeledő nyomorult véget, és kénytelen lenne meghasonlani. Ringatózik tehát tovább a habos vizeken. Jön a futball Eb, meg a szotyola.

A Nézőpont Intézetet azért tartja Orbán, hogy álmait tudományos álköntösbe öltöztesse. Mint ilyen, a tegnapi választás után mára le is fordította az eredményt, átemelte mintegy feltételes módba, és azzal nyugtatta a vonyítani készülő fideszistákat, hogyha ez országgyűlési választás lett volna, akkor megint kétharmaduk lenne. Viszont ez nem ilyesfajta voksolás volt, innen nézve tehát a tudományos álköntös az, ami: szar a pofonnak.

Ugyanígy a köztelevízió pedig azért hízik a mi pénzünkön, hogy a valóságnak – ha már kiábrándító a számukra – egy rózsaszín olvasatát adja, s ez eredményezte, hogy csak az egyik szeletét nézte a romlott tortának, azt jelesül, hogy kétmillió szavazatot kapott Orbán meg a csürhéje. De az már nem került a mérleg serpenyőjébe, hogy mindez csupán negyvennégy százalékra volt elég, ami elég sok így is, de mégis tetemes veszteség.

A pohárnak azonban ennek ellenére nem is félig, hanem egészen tele kell lennie, s mint ahogyan előre láttuk, holott nem vagyunk efféle tulajdonsággal vértezett organizmusok, a kiabálás (ordítás) egy egészen apró szünet után folytatódik, aminek az alapját maga Orbán Viktor adta meg azzal, hogy kijelentette, mindenkit legyőztek, még a háborúpárti nyugatot is, bár ezt elég halkan mondta, annyira nem igaz.

Tényekről azonban már nagyon régóta nincsen szó, és nem is keresünk, ám, mivel a magunk részéről szemléletmódunkat az aeterno modo hozzáállásban adtuk meg, kénytelenek vagyunk ekképp, azaz, az örökkévalóság módján vizsgálni a történteket, és ezek teljesen más képet mutatnak, mint amit a Nézőpont, a köztévé, és maga az atyaúristen, Orbán Viktor álmodik. Az arca is olyan szomorkás volt a diadal meghirdetése közben.

Onnan kellene elindulnunk, hogy annyira nem győzött Európában a kedves vezető (sem eszmetársai), hogy máma már ígérvényük szerint atombombáknak kellene hullaniuk a levegőégből, de nem halljuk, ahogyan hasítanák az ájert. Ugyan valakinek meg kellene kérdeznie, miért hazudtak reggel, délben meg este is, a magyari népség azonban nem erről ismerszik meg. Hogy miről, azt úgyis tudjuk.

Mindemellett az is bizonyos, hogy az új felállású Európában éppen olyan nulla szava lesz Orbánnak és a Fidesznek, mint amilyen eddig is volt, innen nézvést az eredményük totális kudarc, de bevallani nem fogják. Ahogyan örömködnek a francia előrehozott választásoknak, az is elég visszatetsző, mert annak maximum belpolitikai vonzata van és lesz, viszont a csürhe majd ennek fényében feredőzik, ha mása nem marad.

Momentán viszont az mindenképpen megállapítható, hogy az az aljas és mindennél mocskosabb kampány, amit ezúttal folytattak, kimaxolta úgymond a lehetőségeiket, a legutolsó tartalékaikat is megmozgatták, ennél több szavazójuk pedig már soha nem lesz. Illetve kevesebb igen, ha a trend folytatódik. Az a kérdés tehát, hogy az ellenoldal két év múlva képes lesz-e ennyit – illetve többet – megmozgatni, mert ez a lényeg.

Churchill papának volt az elmélkedése az afrikai győzelmek után a vég kezdetéről vagy a kezdet végéről, és mi is itt tartunk, mert az mindenképpen tagadhatatlan, hogy valami megmozdult, ami kizárólag Magyar Péternek köszönhető, ha tetszik ez a fanyalgóknak és kétkedőknek, ha nem. Aki ezt nem látja be, ugyanúgy nem foglalkozik a valósággal, mint ahogyan Orbán sem teszi, és ennek a vége már most is jól látható.

A szemünk előtt épült le a párt, hiába hatalmas és tűnik erősnek, tartalma már nincsen, csak a hangereje, mint arról már korábban értekeztünk, és Orbán is mondta, hogy egyre hangosabbak lesznek. Ebben van most pillanatnyi cezúra, de ne legyen kétségünk afelől, iszonyú két év vár ránk permanens harsonaszóval, mert a Fidesz számára a lét lesz a tét. Európában helye nem volt és nem is lesz, mindent ránk fognak zúdítani.

Hogy a háborús uszítás és vonyítás eredménytelen volt – mert az volt, ezt nem lehet tagadni -, az a kérdés maradt, mit talál ki a Rogán művek, hogy még jobban elvadítsa az országot. Innen nézve ennek a tegnapi választásnak ez az egy eredménye van, no meg az, hogy kiderült, igen is szembe lehet menni eredményesen a Fidesz monolit hatalmával, és ez nem kevés ráismerés. Hogy ez a vég kezdete vagy a kezdet vége, az két év múlva, tavasszal kiderül.

Indonéziában, közelebbről Dél-Celebesz tartomány Kappang falujában egy negyvenöt éves nő elindult otthonról, hogy csilipaprikát adjon el egy felvásárlónak, de nem tért haza. Szerettei, férje és a rokonság keresni kezdte őt, de csak az elhagyott holmiját találták meg, illetve egy, a közelben eltelten heverésző, ötméteres pitont leltek gyanúsan domborodó hassal. S bár azt nem tudjuk, olvasták-e a Kis herceget, s abban a kalapot, ami nem egyéb, mint csukott óriáskígyó, de fölvágták a szörnyeteg hasát.

Abban pedig megtalálták a nőt holtan. Sajnálatosan tehát ez nem Piroska és a farkas, amikor a nagymama és a főhős is élve kerül elő a gonosz farkasból, ami azt mutatja, hogy az élet nem habostorta, és mindenütt óriási veszélyek leselkednek benne. Ugyanakkor amennyire sajnálatos ez az esemény a csilitermelő – és ebbe ily módon belehaló – asszony számára, nekünk az elmúlt hetek hangzavara után, amikor csak azt hallottuk, mit mond Menczer, hol bukkan fel Orbán, s mikor kezdenek az atombombák hullani a fejünkre, maga a felüdülés.

Most olybá tűnik, hogy az ember érzéketlen a messzi távolban történt tragédiák miatt és okán, ami nincsen így, csupán arra szeretett volna rámutatni, milyen fura is azt érzékelni, hogy a kampányon kívül is van élet. Ugyanakkor bizonyos szempontból irigyli is a csilitermelőket, mert hozzájuk nem kopognak be az óriáskígyó küldöttei, hogy szavazzanak rá, különben fölzabálja őket, ilyképp, bár az élet lehet, hogy arrafelé veszélyesebb, mégsem telik permanens rettegésben, mint nálunk a sparhelt mellett Mária nénié.

Megmutathatjuk a természet oldaláról is a dolgot ezzel a kígyóval, mert Füst Milán Hábi Szádija nyomán tudjuk, hogy ez a kígyó – bár rossz a híre – nem gonosz, hanem azt teszi, amit a természet követel tőle, és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. Ezzel szemben a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának. És már helyben is vagyunk.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy mindez hiábavaló. Ma eljött a nap, amikor ordítanak egy utolsót, hogy szavazz rájuk. Netán busszal visznek, esetleg krumplit adnak, megfenyegetnek vagy leitatnak, azaz, mindenféle módon rá akarnak venni, hogy olyat tegyél, ami nekik jó valami miatt, neked viszont nem feltétlenül. Ilyenkor nem tehet egyebet az ember, mint aeterno modo szemléli a világot, eszébe jut, hogy egy kígyó gyomrában is végezhetné, és az így elnyert szabadsággal nevet a világ ostobaságán, és az összes szaros jancsin. Az ilyen menczereken.

Meg az összes többin természetszerűleg, ha rájött már arra, túl van minden jón és rosszon, veszíteni valója nincsen. Voltaképp ez az, amikor a barlangból nézi a hosszú esőt. Ugyanakkor kedveseim, a másik oldalról ismét Milán bácsi jön, aki végtelen bölcsességében ilyeneket vetett papírra: „Hited szerint nem ő teremtette-e az ostobákat is? És milyen sokat! Úgy látszik tehát, hogy Allah kedveli őket, különben nem teremtett volna belőlük annyit, hogy már-már azt kell gondolnom: butaságra és gonoszságra vannak ráterhelve e világ minden oszlopai”.

Most, hogy mindezt tudjuk, jobb-e nekünk, ez a kérdés. Egyáltalán nem, de nem is rosszabb, mégis valami kis könnyebbséget adhat az a tudat, hogy nem csak a mi egünkön van borulat. Adódhat ugyanakkor a dilemma, mit tegyünk a kígyónkkal, aki, ha nem is minket, de köröttünk már mindent fölzabált. A magyar folklórban ezért is nevezik olykor kis gömböcnek, illetve olykor egészen másnak is. Viszont kitetszik, nem vagyunk mi indonéz parasztok, akik csak úgy fölvágják a hasát, és meglelik benne, amit kerestek. A kedves nejünket.

Ugyanakkor a fentiekből következően, hogy tudjuk, nem az a veszély, ha nem Orbánra szavazunk, akkor mindmeghalunk, hanem az, ha ő továbbra is a nyakunkon marad. S bár a mai nap ugyan nem arról szól, hogy módunkban állna elzavarni, de egy jelzés küldhető, már megtaláltuk az eltűnt holmiját az árok szélén, már látjuk a szörnyeteget eltelten, domborodó hassal heverészni, azaz, mindent tudunk. Ha ezt a kampányt sikerült ép ésszel túlélni, akkor a beígért atombomba ehhöz képest kutyatöke. Azaz, kalandra fel, polgártársak.

Nem lennék kínai Budapesten, mert össze lennék zavarodva cefetül. Mert és ugyanis megkaptam volna Alexandra kandidáló levelét a baromi nagy iksszel, hogy vasárnap oda kell raknom a neve mellé, aztán a fülkében meg nem találnám. Csak egy fekete satírt a helyén, és ettől úgy megzavarodnék, hogy ad egy, zokogva fordulnék ki onnan, ad kettő, a Karácsonyra ikszelnék, mert azt senki nem mondta volna nekem, hogy bájos családom fejire akkor egy atombomba hullik egyenesen Moszkvából.

Mint valami jól tervezett villámcsapás, úgy érte a lelkünket Alexandra kandidáló lemondásának híre, aki pedig a kedves vezető szerint is nagyon szép kampányt vitt. Kaszálta a méhlegelőt vegyvédelmi ruhában, autót vezetett és zebrátalan utakon kelt át merészen, kitetszett, hogy csak a lényeges dolgokkal foglalkozik, s az is jól látszott, hogy irányítása alatt a bűnös város megtérne. Felvirágozna vagy kibimbózna gusztus szerint, lakosai pedig permanens körmeneteken térnének meg a kereszténység kebelébe.

Viszont nem tudjuk, hogyan és miért, Alexandra kandidáló valami miatt megcsömörlött. Úgy is mondhatnánk, hogy tele lett a töke ezzel az egésszel, ha nem volna ez ambivalencia a biológiával, de nem is ez a lényeges, hanem hősünk ereje. A kedves vezető ugyanis, miközben tudjuk, hogy mindig és mindenütt kizárólag csak győz 2010-óta, most fejet hajtott. Elmesélte, hogy Alexandra kandidáló győzte meg őt visszalépésének helyességéről, de, hogy mik voltak az erős asszony okai és indokai, arról hallgatott.

Mi is csupán elképzelni tudjuk, ahogyan sorolja kidolgozott és megfontolt érveit, hogy már mindent lekaszált, minden nyüves úttesten átkelt, és már menne az ura kaszinójába rulettezni, vagy valami ilyesmi. És a kedves vezető legott leborul az érvek előtt, de ami érdekesebb, hogy rögtön feledi, nem is olyan rég még Alexandra kandidáló működésével jósolt bukovárit Karácsonynak, akkor tehát erről most lemondott, és névleg fideszista jelölt nélkül marad a székesfőváros, ami magunk közt szólván nonszensz.

Hogy Vitézy micsoda, azt mindenkinek a képzeletére bízzuk, ugyanis kénytelenek vagyunk visszatérni arra az interjúra, amelyben a kedves vezető elmesélte, hogyan győzte le őtet ez a szoknyás ember, hogyan hatott fejet a női akaratnak, mint annak idején a Varga és Novák előtt is hasonképp tette le a fegyvert. És amikor ezt mesélem, akkor remélem, hangosan föl tetszenek röhögni, hogy még a szomszéd is fölriad. Meg az utca, és a tér. No de, megint csak csapong a képzeletem, térjünk vissza ehhöz az Orbánhoz.

Hősünk most már leginkább nem tudja miket beszél. Belefáradt ebbe a kampányba, a békemeneten a hangja is rekedt volt már, tehát jó lenne neki egy kicsit megpihenni, és összeszedni a nemlétező gondolatait.  Most azt vetette az ősellenség Brüsszel szemére – és most tessenek figyelni –, hogy „emberi élet kioltására alkalmas fegyvereket ad az ukránoknak”. Tartunk egy lélegzetvételnyi szünetet, és csak utána nyerítünk fel, hogy miket kellene adnia, műanyag késeket vagy pöttyös labdát, esetleg, mint ő, misebort.

Ezt nem azért hoztuk ide, hogy szörnyülködjenek, hanem csak, hogy megmutassuk, hol tart a manus. Hogy hová is jutott, vele a pártja, s vele az ország. Mert itt a kampány végén, de még a mai, ötvenezres kirajzás előtt, mikor is, mint tudvalévő, a fideszista gombák egymillió helyre kívánnak becsöngetni Orbán üzenetével, ami az lesz, szavazz rám, vagy megdölesz, így azt is látjuk, ehhez képest az, hogy Alexandra kandidáló megmarad a virágos mezőkön, olyan pitiáner dolog, hogy szinte szóra sem érdemes.

Azért annyit tegyünk hozzá, hogy Alexandra jó harcos volt, mert úgy tudta meggyőzni Orbánt, mint egy katona. „Mi, akik nem vagyunk a frontvonalban, arra hallgatunk, aki épp harcol, és felméri a helyzetet” – így a vezér. És ekkor földereng ismét a kép a méhlegelőről, a virágos mezőről, sőt, a húsvétról is – ahonnan képünk ered -, mikor is Alexandra asszony még nem volt kandidáló, de kellően ostoba igen a kis népviseletében. Már akkor megkérdeztük volna tőle, milyen érzés bábunak lenni. De a bábuk, mint tudjuk, nem felelnek.

Brüsszel bele fog remegni a békepárti győzelembe – osztotta meg velünk álmait Orbán Viktor Mohácson járván, az állítás igazságtartalmáról azonban nem igazán vagyunk meggyőződve. Nem úgy állnak a számok, hogy bármi remegés, megrendülés, Holdról látszás lenne ennek a vége, abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy a Fidesz hétfő reggelre az eredménytől függetlenül hatalmas győzelmet arat. Mindegy mi lesz.

Le fogják ordítani a fejünket. Az ember sokáig tűnődött, mivel lehetne jellemezni azt az eszement kampányt, ami lassan a hajunkat is lefújja a fejünkről, de erről is a kedves vezető adta a megfejtést, amikor bájos kis közösségét úgy jellemezte (szintén Mohácson): „…mi egyre hangosabbak leszünk”. És valóban, döbbennünk meg a találó megfogalmazáson, voltaképp más teljesítmény híján ez a Fidesz lényege. Az ordítás.

És most, hogy megfejtettük a világegyetem titkait, figyelmezzünk arra a részletre is, ami emellett busóföldön elhangzott, miszerint a kedves vezető arra is panaszkodott, Magyarországon be akarták tiltani az ő kampányát, hogy elhallgattassák. És hiába törjük a fejünket, nem tudjuk, mit akart mondani ezzel a költő. Ki fogta volna be az ő rángatózó száját, és hogyan a TEK gyűrűjében permanensen leledzve mindhalálig.

Hacsak nem az lehetett ez a betiltás, hogy a Facebook egy időre elérhetetlenné tette azt a videót, amelyen a békepárti Orbán Viktor háborút ordibál minduntalan, hogy már az algoritmus is megunta. Most gondoljunk bele, mi lehet akkor az emberekkel. Nem kis dilemma ez nekem, mennyien lehetnek az országban azon a minimális szinten, hogy belássák, minden, amit a képükbe tolnak, hazugság, hogy egyáltalán nem kell félni.

Mert semmi nem fog fájni. Már nem is tud, hiszen világunk teljesen átfordult szürreálisba. Hogy mikor történt meg a sajnálatos eset, pontosan meg nem mondható, de, hogy mára benne vagyunk, az bizonyos. Amikor a köztelevízió Hirosimáig megy atomtámadás túlélőket megszólaltatni párhuzamot mutatni a mai Brüsszellel, az az aljasságnak olyan foka, amire józan ésszel nincsen magyarázat. De nem is ez a baj igazán, hanem a védtelenség.

Nagy valószínűséggel a mocskosság leírhatatlan fokával, nagyon súlyos tíz – száz – milliárdokkal kitömött kampánnyal a Fidesz szerezez az EP-ben kilenc-tíz-tizenegy helyet. Az is teljesen bizonyos, ha nem mennek le totálisan kutyába, akkor is lenne nekik ennyi, eggyel több vagy kevesebb, de ez akkor sem oszt, sem szoroz, ugyanúgy senkik lesznek az ottani színtéren, mint ahogyan most is azok. Gyakorlati haszna tehát ennek a pokoljárásnak nincsen.

Nem is lesz. Ami vár ránk hétfőn, az a hangzavar. A győzelemmel való teleokádása mindennek, és annak hangsúlyozása, hogy a „nép” megint fölhatalmazta őket valamire, hogy mire azt is tudjuk, hogy folytatják. Szimbolikus, hogy épp a kampány finisére sikerült megvenni a repteret ezerkétszáz milliárd irdatlan mennyiségű forintokért, aminek a tálalása, hogy Gyurcsány elkótyavetélte, Viktor visszaszerezte vérrel és verejtékkel.

Az a kontextus, amit már hallunk, hogy ez szuverenitási kérdés, még pikánsabbá teszi a dolgot, mert ilyesmihez ennek köze nincs. Itt megint csak arról van szó, hogy folytatják az ország le-, és elrablását, amihöz indok lesz az a győzelem, amit majd aratnak a gombáik segítségével, mert nem háborúról és békéről van szó, amihöz közük nincs porbafingó voltuk miatt, hanem a lopás zavartalanságának biztosításáról. Mint tizenöt éve mindig is.

Stoltenberg NATO főtitkár szerdán jelentette ki, hogy a NATO nem küld csapatokat Ukrajnába, az már korábban is kiderült, szó sincsen közös európai sorkötelezettségről. Már csak ez a két kósza tény semmissé teszi a Fidesz komplett kampányát az összes ordítással és visítással, fenyegetéssel és uszítással. Csak csöndben rá kellene mutatni a valóság tényeire, de minden kísérletet elnyom az artikulálatlan ordítás.

És egyre hangosabbak lesznek, mint ahogyan a kedves vezető volt szíves kifejteni. Mindezen pedig a vasárnapi voksolás sem fog változtatni semmit. Így, ha abban reménykedtünk volna, hogy legalább némi nyugalom adatik majd hétfőtől, tévedtünk vagy rosszul gondoltuk, mert a fasizmus lényege a permanens harc és harsonaszó, ezek a mi fiaink pedig virtigli fasiszták. Ezért nem kellenek már sehol Európában, és ez a győzelmük, ami a mi vesztünk, kisztihand.

A kedves vezető bejelentette a nagy, szombati kirajzást. Hogy ötvenezer aktivistájuk egymillió helyre csönget be, mozgósít, és buzdít választásra, amiben – elmondása szerint – ő maga is részt fog venni. Azaz, ne lepődjön meg, ha berreg a csöngő, ön csipás szemekkel ajtót nyit szombaton hajnalban, és akkor ott áll ön előtt a magyarok fölkent istene, és azt mondja, jó reggelt, jó szurkolást, most jövök a templomból, boldog karácsonyt. – Vagy valami ilyesmi.

Mindez csak a képzeletünk szüleménye természetesen, mert csupán a kiválasztottak és bevizsgáltak részesülhetnek az isteni kegyelemben, ha egyáltalán. Viszont jól mutatja, hogy ezek tényleg csúcsra járatják a kampányt. Óriási tehetség kell ahhoz, hogy az ember elbújjon előle, illetve ahhoz még inkább, hogy ne menjen el az esze, mert mindent megtesznek, hogy a gombák és moszatok szintjére züllesszék a komplett országot.

Telefonon hívogatnak, becsöngetnek, teletömik szórólappal a postaládát, Orbán levelét gyömik bele, amiből látszik, ezeknek valóban élet-halál kérdés ez az egész, s a legnagyobb veszély az a gondolkodó egyedekre nézve, hogy megcsömörlik, mint Pelikán gátőr gyereke a töpörtyűtől, és csak egyetlen kívánsága marad a hangzavarban, hogy őt hagyják békén. Mint mikor a rabló a torkunknak szegezi a kést, mi pedig átadjuk a tárcát, csak már tűnjön el.

Mindenbe bele lehet fáradni, ha az emberben nem ég az eszelősség tüze, így a Fidesznek az az előnye is megvan, hogy tagjai és rajongói nem terheltek sem morális, sem logikai, sem szellemi kétségekkel. Tényleg, mint egy vezényelt hadsereg, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsot, és majd később, a bíróság előtt is ezzel védekezik, hogy nem tehetett mást. Mintha nem lenne szabad akarata, hanem agyonnyomnák a determinációk.

Amúgy minden apró részletre figyelnek a vérbő turbómagyarok, akik épp most, a nemzeti összetartozás szellemében zokogták tele a világot Trianonnal. S tán éppen ezért a hadügyminiszterné kínai nyelvű választási útmutatót küldött a budapesti kínaiaknak azzal az apró hibával, hogy magyarok is kaptak belőle, akik most ott állnak tanácstalanul, mert nem tudják, kire szavazzanak, ugyanis nem tudnak saját kínaiaul (by: AE Bizottság).

Mindent meg lehet oldani azonban. Azt is, hogy nyolcszáz venezuelait jelentenek be egy helyre, hogy egy kupacban tudjanak a Fideszre szavazni. S bár nem szeretem a vendégmunkásokkal való riogatást, de bevallottan százezres nagyságrendben vannak jelen Szent István földjén, azaz, noch dazu, egy adott településen végső esetben ők dönthetik el, ki legyen a polgármester, és nem Orbán vérei. Így adódik a kérdés, hogy akkor most mi van.

Mi volna, a hatalom akarása, amiért semmi sem drága. Itt, az én fatornyosomban például lángokban álló bécsi utca képével riogat a Fidesz, hogy ez következik, ha nem rájuk szavazunk. Amiből az a kérdés fakad, miért dobna atomot a sógorokra Putyin, ha balos polgármestere lenne – továbbra is – a városnak. Nem áll össze a történet, illetve de, s egy dolog mutatkozik meg belőle, a végtelen aljasság, amivel szemben viszont tényleg védtelenek vagyunk.

„Szombaton jön az egymillió találkozás napja” – mondta még az ötvenezres riogatás kapcsán doktorminiszter urunk, aki ezen túl még választás előtti felszopós nagyinterjút is adott, de nem figyelt oda, és elszólta magát. Von der Leyen asszony újrázásáról szólva meggondolatlanul jelentette ki, hogy ő a huszonhét miniszterelnök alkalmazottja, ergo, az övé is. Így „hogy jön ahhoz, hogy ő bármilyen politikai véleményt képviseljen?” – Delikát.

Mégpedig azért, mert nemzetünk esze nem vette észre az áthallást, ugyanis a hagyományos felállás szerint a miniszterelnök az első szolga egy államban, következésképp, mint ilyen, az állampolgárok, a szavazók alkalmazottja. Így arra bíztatom azt a szerencsést, akihez szombaton netán becsönget, fogadja ennek megfelelően, s mondja neki, szevasz Viktor, jó, hogy jöttél, vidd le a szemetet. Vagy pucold ki a klozettot – gusztus szerint.

Ha már a viszonyokról esett szó, meg arról, hogy ki kinek a beosztottja. Így voltaképp a helyére is kerülne a manus, de természetszerűleg nem fog. Mit tehetünk? Ha nyomul a fideszista az ajtónkban, a képére vágjuk az ajtót, vasárnap pedig úgy igyekszünk voksolni, hogy az ilyen jelenségek megszűnjenek, bár ez nem erről szól. Egészen másról, de ahogy most kinéz, ez lehet 2026 főpróbája is, ha élünk még addig egyáltalán.

A kampány kiteljesítése volt az ígéret a hétre, a „java” érkezése, ami az, hogy Orbán levelét állítólag a Fidesz aktivistái cipelik el több millió háztartásba. Hogy hány millió az a több, azt nem kötötték az orrunkra, mint ahogyan azt sem, ki fizeti a cuccot. Bár tudjuk, hogy mi magunk, az azonban érdekes volna, hogy pénzünknek az a része-e, amely a párt zsebében, illetve az-e, amely a kormány brifkójában landolt. Mert ez nem mindegy.

Ez az utalás az ÁSZ-nak szólt, de kik vagyunk mi, hogy ötleteket adjunk, és nem is ez a lényeges, mert évtizede szokva vagyunk ahhoz, hogy a saját pénzünkből hazudnak a saját képünkbe. Ez Orbánnak a win-win helyzet, semmibe nem kerül, és neki hajtja a hasznot, azt, hogy a többit meg ellophassa. A mostani kampányban tehát nem is ez az érdekes, hanem a morális és szellemi mélypont, az a mocsáralja, amiről nem hittük, hogy lehet. Pedig de.

Orbán tehát levelét megírta, fényképül pedig azt a retusáltat választotta, amelyen olyan, mint egy valahai Rákos transzparens vagy valamely ’isztán urának képe minden utcasarkon. Hogy elrémülhetne meglátva magát, mivé lett, hová jutott, és ugyanezt mutatja a nyelvezet is, ahogyan érezhetően a falusi mimagyarokat (is) akarja megszólítani az apokaliptikus riogatással, miszerint a háború elpusztítja a házat meg a „jószágot”. Delikát, sőt, döfi.

Nem mennék végig betűről betűre a decens dolgozaton, de ugyanígy a „Feri bátyámok” a célközönség az ukrán gabona emlegetésével, amiből kies hazánkba ugyan egy gramm nem jutott, de tönkre tette a gazdákat. Illetve az is, hogy a Brüsszel beengedte a migráncsokat meg a gendert az édes anyaföldre. Az ember azon kezd el gondolkozni, azt vizsgálgatja aztán, hogy az írásjeleken kívül van-e valami igazság a szövegben. Nem igazán.

De ehhez is szokva vagyunk. Ajánlom – akinek jut ebből a postaládájába vagy becsöngetvén az otthonába a saját kezébe -, ne dobja ki olvasatlan, hanem tanulmányozza, mivé lesz csodálatos anyanyelvünk a propaganda szolgálatában, és még csak a valóságtartalmát sem kell vizsgálni. Ha ez a széles tömegeknek szól, a nemzeti szellemi leépülés ékes bizonyítéka, egy olyan ország képe, amely már rég elveszett, hogy alig is lehet majd újjá építeni, ha egyáltalán.

Emellett azt már csak így magunk közt jegyzem meg, mert a gombáknak minek, hogy ezzel párhuzamosan le is buktatja magát a kedves vezető. Kiderül – bár amúgy is tudtuk -, hogy semmi sem igaz abból, hogyha rá szavazunk, akkor béke lesz és boldogság, ugyanis egy interjúban bizonyságát adta annak, hogy nem ő irányít itt semmit sem, amit így fogalmazott meg: „két nő kezében vagyunk”. Ha most leesett az álla, segítek a helyére rakni.

Ez a vallomás nem egyebet takar, mint azt, hogy a lázálmok világában megjelenő európai szélsőjobb hatalomátvétel – amelynek trónjára képzelte magát ez a mi picike kis köpcösünk -, nemhogy kilátásban lenne, de soha nem volt messzebb, mint most. Ugyanis semmi mástól nem remélhető (akkor se igazán), mint a Salvini-Le Pen összeborulástól, erről azonban nemrégiben mondta azt az olasz: azt már nem. Hiába álmodozik és könyörög Orbán.

Mint ahogyan azt se feledjük, mások meg belőle és a Fideszből nem kérnek egy grammot sem, tehát nemhogy széljobb összeborulás nem néz ki, de Orbánnak sincs hely osztva sehol. Azaz ezen a ponton föltehető volna az a kérdés is, ha és netán rá szavaznak a gombák, akkor miként tartja be azon ígéretét, hogy vasárnap este hatkor véget ér a háború. Költői kérdés volt, mert tudjuk, sehogy egyáltalán és soha. Mint ahogyan más sem.

No de, a történet ezen pontján nem is ez az érdekes, hanem a helyzet, amiben a mimagyarok táltosa van, hogy idebent könyörög a szavazatokért (illetve aljasul riogat), odakint pedig két nőnek rimánkodik, ne utálják már annyira egymást, hogy neki jó lehessen. Jusson hely valahol a vályú mellett. Le kell lohasszuk miniszterelnök urunkat: a nacionalizmus arról is megismerszik, hogy a másik nacionalista nyakát is szívesen kitekerné.

Például Orbán Viktor jól beágyazott fejtartóját is, de ezen az alapigazságon túl lépve ebben az az igazán érdekes, hogy azt látjuk, ha és amennyiben Orbán megkapná azt a mennyiségű szavazatot, mint amennyit most remél, igazából azzal is kitörölhetné a fenségesnek hazudott seggét. Semmire nem megy vele, mert annyira nem tényező Európában, de hazudni ilyet egy darabig lehet. Innen nézve egyébként röhejes ez az egész cirkusz.

Annak fényében leginkább, hogy az EP-ben momentán 705 (hetesszázöt) képviselő csücsül, amiből kies hazánknak 21 (huszonegy) hely jut. No most, ha Orbán ezzel az aljas kampánnyal mind az összes helyet meg is szerezné, akkor sem menne semmire. Úgy pláne nem, amilyen helyzetben most a Fidesz leledzik, hogy mindenkinek csak púp a hátán, illetve: rühellik őket, mint Jónás a prófétaságot. Szánalmas ez a cirkusz, mégis tapsolunk(nak). Pont.

A TASS, orosz állami hírügynökség arról ír, hogy Szijjártó külügyminiszter a fehérorosz ONT tévének adott interjújában azt fejtegette, valószínűleg nem megy magyar delegáció a június 15-én kezdődő svájci békecsúcsra. Adok időt. Először arra ráismerni, hogy kinek adott interjút a magyarok külügyminisztere, másodszor, hogy ki ír róla, harmadjára pedig, hogy mit mondott. Ezzel bizonyára nem dicsekedett el Karcagon, ahol lakossági fórumot tartott a helyi gombáknak azt fejtegetve, hogy a nagyvilágban vadásznak a békepárti (Fico, Trump) politikusokra.

Ez, amennyire nem igaz, annyira hatástalan, mert mit érdekli a karcagi gombát Trump sorsa, tud ennél jobbat is a Fidesz, illetve a londoni kiruccanásról hazatérő Rogán Antal és decens csapata. Az ő kezük lehet Orbán legutóbbi, irodalmi ihletettségű Facebook-videójában, ami így szól: „A háború öl. Valaki a fegyverrel a kézben hal meg. Valaki menekülés közben. Valaki bombázásban. Valaki az ellenség börtönében. Valaki járványban. Valaki éhen hal. Van, akit megkínoznak. Van, akit megerőszakolnak. Van, akit elvisznek rabszolgának”.

Mindezt hallgatva nem csoda, hogy Zuckerberg egy időre letiltotta a kedves vezető békemenetes óbégatását, de látnunk kell, hogy voltaképp az ehhez képest kutyatöke, és mégis zavartalanul élvezheti mindenki a karon ülőtől a járókeretesig, nincs kegyelem és nincs kibúvó. Valóban, ahogyan Menczer et. jósolta, csak most jön a java, látni is a híradásokban, hogy boldog-boldogtalan fideszista ül a rögtönzött telefonközpontokban, és hívogatja az arra kiszemelteket. Nekem is egyfolytában csörög a mobilom, valami összekeveredhetett a listában.

Amúgy is a mindent letarolás állapotában leledzik a mi kis fasiszta mancsaftunk. Leginkább úgy jellemezhetnénk őket, hogy ilyen veszettül pörgő dervisek ők macsétével a kézben, és vágnak mindent, ami a közelükbe kerül. Sőt, sokszor még azon túl is. A legjobban ezt a KDNP esete mutatja, amely párt Semjénnel az élen centikre van attól, hogy háborúpárti legyen, ha egy kicsit tovább tartana a kampány, mint 9-e, még az is megeshetne. Különben is, ebben a fázisban már belül is kell keresni az ellenséget. Békaemberek, ilyenek.

De nézzük a sztorit inkább. Menfred Weber és az általa vezetett Néppárti frakció háborúpárti a Fidesz propaganda szerint. De olyannyira, hogy mindenféle körítésekkel, de az a lényeg az összes lapban, tévében, rádióban, Megafonban (etc.), hogy ő az, aki az európai sorkötelezettséggel háborúba vinné a magyar ifjakat. Holott Weber ilyet nem mondott, de, ha annyira hülye lenne (de nem), hogy mégis ilyen kijelentést tett, azt akkor sem valósíthatná meg, mert sem joga, sem eszköze ehhez nincs. De kicsire nem adnak a fiúk.

Voltaképp mi sem, mert kit érdekel, miket delirálnak össze ezek. Nem vagyunk mi karcagi gombák. No de, az a helyzet, hogy ebben a háborúpárti Néppártban benne ücsörög a KDNP, így az a sár, amit arra fröcsögtet a Rogán-művek, rá is hullik, tehát nem ártana tisztába tenni, Semjén és aprócska csapata kinek az oldalán van akkor. Hogy a fővadász is feketeöves háborúpárti-e, mint az Magyar Péterről (is) kikiálttatott. Egészen leegyszerűsítve a kérdést: akkor most mi van. Mert Menczer azt is mondta, a Néppárt egy erősen háborúpárti baloldali párt.

Tudjuk az okát, ellenségek ők is, amióta 2021-ben, hogy ki ne vágják onnan, Orbán kiléptette a Fideszt, akik azóta is hontalanként bolyonganak Brüsszelben. Viszont elvárnánk a magyarázatot arra, Semjén és a pár haverja miért maradhat ott, ahonnan a Fidesz menekül, mert az ördöggel cimborálnak arrafelé – szerintük -. De mindez nem is érdekes igazán, csak arra szerettünk volna rámutatni, valami zavar támadott az erőben, a puzzle-darabok nem illeszkednek tökéletesen, s a lukakon olykor átdereng a napsugár.

Semjén egyébként a fent megmutatott ellentmondásra azt felelte, a KDNP jelenléte a Néppártban nemzeti érdek, és mivel mind a két elődszervezetének a tagjai voltak, szerinte történelmi joguk a tagság. Menczer azon felvetésére, hogy a Néppárt háborúpárti lenne, Semjén azt válaszolta, hogy a pártcsaládban többféle álláspont is létezik, és ők a békepártit erősítik. Savankás magyarázat, viszont azt a kérdést veti fel, ha a Néppártban lenni nemzeti érdek, akkor a Fidesz miért nincsen ott. Ugye.

És ezt messzeringóan lehetne tovább is gondolni, de fölösleges. Nem szabad abba a hibába esnünk azonban, hogy az értelemnek vagy a logikának, esetleg a valóságnak a legkisebb nyomait is keressük a Fidesz megnyilvánulásaiban. Ezt mutatja az az idézet, amit Orbántól az elébb megmutattunk. Egy lépésre van attól, mint a Függetlenség napja című filmben az elfogott idegen lény, aki csak ennyit hajtogatott: halál. De az a lény randa is volt meg büdös is, míg a fideszfiúk meg gyönyörűek és illatosak. Bajunk tehát nem lehet. Vagy de.