Szerző: rezeda

„Hódmezővásárhelyen különösen nagy a tétje a június 9-ei választásnak, hiszen itt indul Márki-Zay Péter, Magyarország legháborúpártibb politikusa… Az az ember, aki két esztendővel ezelőtt azért küzdött, hogy Magyarországot belevihesse a háborúba, és hogyha 2022-ben megnyerte volna a parlamenti választást, akkor bizony ma Magyarország nyakig lenne az Ukrajnában zajló fegyveres harcokban… Márki-Zay Péter számára tehát egyedül az a fontos, hogy Magyarországot belevigye a háborúba…”

Nem igazán jelent meg ez a szöveg az országos sajtóban, de az MTI kiadta. Szijjártó Péter külügyminiszter dumálta ezt bekapcsolódva a hódmezővásárhelyi kampányba, és így, első ránézésre az a vélekedésünk, hogy ennél mélyebbre süllyedni már nem nagyon lehet. De a Fideszről és a fideszistákról mindig kiderül, hogy nincs a béka segge alatt a gödörben az a nívó, amit ne tudnának alulmúlni, úgyhogy várjuk a folytatást. Van még bő három hét a választásokig, tehát lehet alámerülni az általuk kavart trutyiba.

Amikor kitalálták ezt a háborúpárti dumát, már akkor mindenki tudta, milyen ordas, alávaló hazugság ez az egész, arra azonban nem számítottunk, hogy lehet fokozni. Nem a vonyítást, amit művelnek, mert az soha nem ér véget és mindig hangosabb, hanem nyelvtani alakként, mint látjuk: háborúpárti, háborúpártibb, legháborúpártibb, akárha gut, besser Gösser. De van egy luk a történetben. Orbántól tudjuk, hogy mi, akik nem rájuk szavazunk, az alapfokot képviseljük a történetben, mi vagyunk sok milliónyian a háborúpártiak.

Most látjuk, hogy Márki-Zay érdemelte ki a felsőfokot (legháborúpártibb), a középfok még hiányzik, arra lehet aspirálni. Amúgy isten látja lelkemet, nem különösebben kedvelem a hódmezővásárhelyi polgármestert, de akkor sem emlékszem arra, hogy hadat üzent volna Putyinnak, vagy ilyen szándékai lettek volna. Ha most Szijjártó ezt akarja rákenni, akkor hazudik, de ezzel sem állapítottunk meg olyan túl nagy újdonságot, ez a fideszistáknál fokozhatatlan alapállapot, ők a mocsok archetípusa.

Ezzel azonban Szijjártó közöttük is az élre tör. Nem hallottuk, milyen tónusban hangzott el mindez, de elég olvasni is ahhoz, hogy fölidéződjön bennünk Goebbels tata 1943. február 18-i beszéde a berlini Sportpalastban, ahol totális háborúba hívta válogatott hallgatóságát. Valami ilyen üzemmódban van a Fidesz, akik a háborús óbégatást járatják a csúcsra. Más ebből a kampányból már nem hallatszik, és nem az a baj (dehogynem), hogy egyéb mondandójuk nincsen, hanem az, ha úgy gondolják, ez elég a győzelemhez.

És még az is lehet, hogy igazuk van. Bár olybá tűnik, hogy tizenkilencre húztak lapot, de már nem egyszer vált be ez a taktika. Buzgólkodnak a közvéleménykutatók, minden nap előállnak valami friss eredménnyel, amelyekben az a közös, hogy a Fidesz olyan negyven százalék körül billeg, azaz kies hazánk bávatag közönsége jó részének ennyi éppen elég, tehát nekik szól a cirkusz. Nekik mondta Orbán is azt tegnap, hogy „a június 9-i választásokon álljanak ki a béke mellett és segítsenek elzavarni a brüsszeli héjákat”.

Akik szintén háborúpártiak, mint maga Márki-Zay. Amúgy a brüsszeli héják és a hódmezővásárhelyi polgármester helyében a gatyáját is leperelném Orbánnak és Szijjártónak, illetve az összes többinek, akik személyeskedve háborúpártiznak. Ehelyett azonban mi csöndben kérődzve figyeljük ezt az eszement tombolást, aminek a hazugság volta abból is ki fog derülni, hogy június 10-én reggel egycsapásra fog eltűnni a kommunikációból, ám addigra véget ér a szavazás, és lesz neki eredménye vagy ilyen, vagy olyan.

Mindemellett ugyan tudjuk, de nem árt újólag fölidézni, hogy a magyar honvédség vezérkari főnöke arról ábrándozik, hogy a hadsereget immár a fegyveres konfliktusok megvívására kell fölkészíteni, illetve a Belügyminisztérium az iránt érdeklődik a szakiskoláknál, hogy azoknak a háborús időkben mire van szükségük. Ez annyira nem lepi meg az embert, hiszen a fasizmus lényege a militáns uszítás, és akkor ezen a ponton tegyük hozzá Márki-Zayt (és önmagunkat), mint akik a háborúval kelünk és fekszünk, azt szoktunk reggelizni.

És meglepve látjuk, nem passzol a történet, egyáltalán nem kerek, nincsen neki se eleje, se közepe, sem vége. Egyetlen elnyújtott ordítás van, hogy hasogat az ember füle tőle, görcsbe rándul az undortól a gyomra, és nagyon sokszor érez késztetést arra, pofán vágja egyesével mind az összes tutuló organizmust, akiknek semmi egyéb gondja nincsen, mint hatalomban maradni, ha amúgy beledöglik az ország akkor is. Ez is a Harmadik Birodalomra hajaz. Ott is az volt, hogy vagy győzünk, vagy megdöglünk, minden más lényegtelen. Így vagyunk itt is.

Édes néném!

Itt ülök a jakuzziban a hűvös májusi reggelen. Telefonom néma, Lavrov komám sem csörgetett meg, Viktor is alszik még a pecázás után, meg azért, mert megfeküdte a gyomrát az öt rétes, ugyanis magának vette, és nem a gyerekeknek. De ezt ne meséld el a szomszédnak, de a postásnak sem, édes néném. Rám tört a melankólia, ezért írok neked, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, és egyre egyedülebben leszek.

Mint a kisujjam, annyira, ahogyan szokták mondani. A háborút megállítani nem tudom, ami, mint számodra is ismeretes, a szomszédban zajlik már több mint két éve. Lavrov komám is azért tüntetett ki és ölelt a kebelére, hogy minden eszközömmel csikarjam ki a békét, ahogyan neki tetszik, miközben a plecsnit a lukamba tűzte, akkor is azt susogta a fülembe, hogy vétó, Peter, vétó mindhalálig, és ennek én igyekeztem megfelelni, de most már kevés vagyok.

Egyedül ülök a jakuzziban, ahogyan egyedül állok a világban, egyedül mondom a békét és egyedül vétózok, de lassan már ez sem megy, kihúzzák a lábam alól a talajt, mindenki győzni akar az oroszok ellen csak én nem. Most is, tegnap a Fidesz frakcióban mondtam a többieknek, „Tök egyedül leszünk, mindenki be van darálva”, de csak néztek süketen, és egyetlen kérdés hangzott el, hogy melyik gombot nyomjuk meg. Ezekkel még beszélni sem lehet.

Egyedül van Magyarország is. Elmeséltem nekik – bár ezek szerint nem nagyon értették -, hogy a „NATO is egyre eltökéltebb az oroszok legyőzésében”, pénzt, fegyvert nem akarnak kímélni, amit én tőlem telhetően megakadályoznék, de ott is olyan egyedül vagyok, mint a frakcióülésen, és most itt a jakuzziban, és azon töprengek, miért nem értenek engem a tömegek. Ukrajna legyen az oroszoké, és egyből mindennek vége lesz.

Ennek ellenére, ahogyan elmondtam a bátrainknak, „elementáris küzdelem várható a következő hetekben a NATO javaslat ügyében, elképesztő a nyomás Magyarországon”. Illetve rajtam, mert én vagyok Magyarország, és azt látom édes néném, hogy mindenki szembe jön az úton, az autópályán, egyre többen, már mindenki, hogy alig lehet kivárni Trump úr győzelmét, hogy elhozza a világbékét egyedül, minden kétséget kizáróan.

Meg az új világrendet, aminek az eljövetelében Viktor is bízik, de egyre inkább ő is csak egyedül. Sorsfordító napok előtt állunk, június 9-én vagy győzünk, és véget vetünk minden szenvedésnek, vagy mi szenvedünk még jobban, mint most, amikor egyre hangosabban mondjuk a békét, ahogyan mi akarjuk, de rajtunk kívül már senki sem, mert ezek meg akarják védeni magukat, ami számomra egészen őszintén teljesen érthetetlen.

Mondtam a bátoraknak, hogy „mi ezt megakadályozni nem tudjuk… de mi ebből teljes egészében ki akarunk maradni”. Azt még magam sem értem, ez hogyan lehet, de mást nem tudok, csak ezt az egy szót, béke, ami a Fidesz, ezt mondjuk a választóknak is, hogy vagy ránk szavaznak, vagy minden elveszik, nem tudjuk megakadályozni, hogy legyőzzék az oroszokat, pedig mindig mondjuk, hogy azt nem lehet, mert mi lenne akkor.

Mi következhetne, édes néném, akkor lennénk ám csak igazán egyedül, a kitüntetésemet is el kellene dugni talán, menekülni messze el, búcsút inteni a jakuzzinak, a háznak, futsalnak, a Moszkva-parti kocogásnak, ó, az az édes hajnal ott, édes néném, milyen messze van már, ahogyan egyedül hallgatom a jakuzzi mormolását, jakuzzi fölött futó szél zúgását. De minek is ez. Mondom, megszállt a melankólia, a spleen, és a hangom is rekedt.

Annyit ordítottam, rendeltem be nagyköveteket, akik már nem csak röhögnek rajtam és rajtunk, de utálnak is. Meg itthon is egyre erősebb a háborúpártiak hangja, akik olyan békét akarnak, amit én nem akarok, lassan hiába ordítok, mert elnyomja a hangomat az utálattal teli röhögés, hogy azt az érzést te már nem is tudhatod, és menekülök a mieink közé, ahol nyugalmat talál az ember, mert együtt ordíthatja velük: béke.

Édes néném. Lavrov cimborám is mondta tegnap, hogy nekik joguk van lőni a nyugatra, akik pedig mit képzelnek, hogy visszalőnek. Nos, ez a lényeg, mi is ezt így szeretnénk, ez a mi békénk, és ezt akarjuk kizárólag, de tök egyedül. Zárom soraim, júniusban újra jelentkezem, készítsd elő nekem a vendégszobát, ha úgy alakulnának a dolgok. Nos vár a helikopterem, megyek, csak megtörölközök még, csókol ecséd, Kelemen.   

Orbán V., miután megtekintette kínai elvtársával a pesti felhőket, kikísérte őt a reptérre (ami még nem az övé, de majd lesz), és zsebkendőjével integetve elbúcsúzott tőle, hogy visszatérjen a kampányba, azaz, közénk. Különös ez a mostani kampány, mert soha nem tudhatni, egyetlenünk hol tűnik fel, akár egy váratlanul előtörő búvópatak, és az is többnyire meglepetés, milyen szerepet játszik. Bár mostanában hangsúlyosabb a nép egyszerű, falusi gyermeke gúnya, még a kínainak is ezzel dicsekedett.

Olybá tűnik, hogy a mi kis zsebzsarnokunk végleg letett arról, hogy a választópolgárok azon részét szólítsa meg, akik közel tizenöt évi szellemi – és egyéb – dúlás után még tudnak és hajlandóak gondolkozni. Nagyon úgy látszik, hogy az Alexandra asszonyság által képviselt nívó a Fidesz mostani kampányának közös eleme, s ez a gombáknak és moszatoknak szól. Itt már nem is csak leegyszerűsített üzenetekről van szó, hanem közelítünk az agytörzsi működéshez, büfi, kaki, pelus, elégedett szundikálás, ami elég.

Amikor elment a kínai cimbora, Orbán megfogalmazta az alaptételt, miszerint „június 9-e talán az utolsó lehetőség, amikor még visszafordulhatunk egy harmadik nagy háború felé vezető útról”, de senki nem akadt a közelében, aki ezt a képtelen állítást megkérdőjelezte volna. Orbán ilyen hermetikusan lezárt lufiban éli az életét annyi könnyítéssel, hogy van azon egy luk, és onnan olykor kiböfögi lelkének éjfekete tartalmát. Mindemellett ezt társítva a falusi parasztgyerek álcával, valami elképesztően infantilis dolog jön elő.

Mert mondom, alighogy elment a kínai, a mi hősünk beült a páncélozott géperejű járművébe, és elsőként elment pecázni. Esztergomban horgászott öltönyben, és fogott is egy kis snecit, amit minden bizonnyal békaemberek raktak a horgára. Ezen nem merengünk tovább, mert ennyi elég is, hogy megérezzük a bukolikát, csak az volna a mélázásunk tárgya, hogy mindeme tevékenység közben miért kell háborúról delirálni. Mert ez történt, és e kettő elem – sneci, ágyúdörej – elegyéből nem egyéb tárul elénk, mint O. V. alja lelke.

Ahogyan a piacon is. Mert a pecázás után oda látogatott ki a kedves vezető, mert ez is ilyen népies elem. De ezúttal nem azzal foglalkozunk, miről beszélgetett az elébe terelt és gondosan válogatott mimagyari organizmusokkal, mert egy szóba belefér (háború), hanem egy vásárlási aktust és annak párbeszédét tesszük közönségünk elé, hogy legalább annyira elborzadjanak, mint tettük azt magunk is látva és hallva a színház újabb előadását, amitől felfordul az ember gyomra. Pedig nem is annyira érzékeny az a pejsli.

Nézzük akkor a mozit. A piaci rétesesnél járunk figyelésünk közben, és azt halljuk, hogy O. V. nagyvezír azt az utasítást adja az árusnak: „vagy ötöt tegyen rá”. Nem tudni, hogy ösztönösen vagy szerep szerint hangzik ez el, hogy nem azt halljuk, ötöt legyen szíves, hanem ezt a tenyeres-talpas-bugris rendelést a pontosan meg nem határozott számú rétessel, hogy „vagy ötöt”. Nem kérek, hanem tegyen rá, ami így egyben zamatában az Ady féle piszkos gatyás bamba társak nívóján van. Már csak az hiányzik a végéről, hogy kend.

Mindez egy olyan álidill, amilyen élete ennek az embernek soha nem volt, de még képes megfejelni a magyarázattal, miszerint „nekem öt gyerekem van, mindenki egyet eszik”. Ha nem lett volna gyerekszobám, föltenném az adekvát kérdést, hogy mi van paszmek, most azt meséled, hogy az éhes siserehad otthon várja a papát a csemegével, de mindegyik csak egyet kap, elképesztő. És a saját lábuk, vagy a nemzet veje nem is kap rétest?  Vagy mi van az ősanyával, aki nem sürög a konyhában, ilyenek. Számtalan kínzó kérdés.

De tudjuk, hogy olyan színielőadás ez, mint régebben a kalbászokkal, a sonkafőzéssel meg a karmelitás ugorkával, amiből így közel másfél évtized múltán az az érzet kristályosodik ki, hogy ez az ember a belével gondolkozik, amit persze tudunk, hogy nem így van. Mert a mélyben a hatalom és a szerzés munkál, aminek mindezek csak az elemei, de az ország lehangoló állapotát jelzi, hogy azt mutatják a mérések és a számok, hogy ez kell a győzelemhez. Így talál egymásra a perisztaltikában az alavju népség és annak zsíros vezére. Ez a hazánk.

Végül megtudtuk, hogy Hszi Csin-ping elvtárs és Orbán Viktor elvtárs, miután végeztek a gyarmatosítási tárgyalásokkal, „a búcsúebéd során a két vezető az ablak mellett ült, és együtt figyelték a gomolygó felhőket.” Ezt a Hszinhua, a kínai hírügynökség tálalta így a hazai közönségének, amiből is kitetszik, az MTI-nek még rengeteg tanulnivalója van keleti mesterétől, mert hazudni ugyan már profi módon tud, de romantikus képeket fösteni a mi kedves vezetőnkről még nem. Több Szabad Népet kellene olvasni gyakorlásképpen.

Amúgy szintén a kínai híriroda szerint a két vezető és házastársaik együtt tekintették meg Budapestet, és gyönyörködtek a Duna mindkét oldalát felölelő panorámában. Ez az idill, és a bűnös város állapota nagyon messze van attól a képtől, amit Szentkirályi elvtársnő mutat be a kampányában az ő gombáinak és moszatainak zebrák után sóhajtozva (és egyebek), de a hadügyminiszterné annyira nem játszik, hogy fölösleges is vele foglalkozni. Orbánnal is csak azért, mert az orrunk előtt adja el az országot szerelmetes révedezés közben.

Az ünnepi – az adásvételt megpecsételő – ebéden kívül interjút is adott ez a mi egyetlenünk a kínai állami tévének, és végignézve az ott elhangzottakat azt kell meg megállapítanunk, hogy a Kossuth rádió az kutyatöke ahhoz képest, amit itt még ellenőrizetlenebbül összedelirált a mi elvetélt futballistánk. Mert kezdjük akkor ezzel. Azt mondta a kínai kérdezőnek, hogy „a fociban, akárcsak a politikában nem az a kérdés, hol van most a labda, azt mindenki láthatja. A kérdés az, hol lesz a labda”. Igaz. Most épp Hszi Csin-ping elvtársnál.

Az ő hóna alatt pihen a bőr, mert az övé, és a grundon mindig a labdatulajdonos diktál. Egyébiránt, amikor Erdogan itt volt, akkor a mimagyarok velük voltak rokon nép, most a vendégnek megfelelően a kínaiakkal Orbán szerint, amiből kitetszik, a mi kedves vezetőnk olyan, mint egy rossz prímás, mindig annak a nótáját húzza, aki épp fizet. Viszont éppen ezért volt meglepő a közös néplélek efféle leföstése tőle: „a közös bennünk az is, hogy mi nem akarjuk megmondani másoknak, hogyan éljék az életüket”.

Sőt, de ezt csak én teszem hozzá, „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Erre a legszebb, legfrissebb példa, hogy épp akkor, amikor a két kedves vezető – és b. nejeik – szerelmetesen ebédelgettek, a magyar bíróság ítéletet hozott. E szerint a „gyülekezési törvénnyel való visszaélés” miatt Mészáros Dávid, a DK politikusa a kegyelmi botrány kirobbanása után, a kormányülés soproni helyszínének közelében kérdéseket próbált feltenni az Orbán-kormány tagjainak, s ezért közmunkát kapott.

Ez nagyon idekívánkozott Orbán trillái után, mert például tankkal is el lehetett volna tiporni őt kínai módra, vö.: Tienanmen tér, azaz, a mennyei béke tere, ami hangulatában majdnem az, mint a gomolyfelhők kéz a kézben való csodálata. Amúgy ebben a kínai állami tévének adott interjúban az is elhangzott, hogy a mi vezérünk „speciális laboratóriumként” tekint az országára, amelyben a kínaiakkal való együtt dolgozást kísérletezi ki. Önök pedig, mint valami fehér egerek, szagolhatják az akkumulátorgyárakat, és ihatják annak vizeit.

Visszatérve azonban még a felhőnéző ünnepi ebédre, a kínai kommunista azt mondta a magyar fasisztának a tudósítás szerint, hogy „nemcsak átérezte Budapest történelmi hagyományait, hanem látta itt azt a friss életerőt is, amely segített neki jobban megérteni Magyarországot”. Mindez csak azért érdekes, mert azt pedig mi tudjuk, hogy amerre járt és kelt Hszi elvtárs, arra mást nem láthatott, mint a saját honfitársait egyenpirosban kínai zászlót lengetve, s ha ez a friss magyar életerő, akkor nekünk már régen rossz. De ezt érezzük amúgy.

Azért is, mert az ebéd – és romantikus felhőnézés közben – a vendég mesélt Orbánnak a Kínai Kommunista Párt évszázados történetéről, valamint a pártvezetés és az államirányítás fontos filozófiáiról, azt viszont nem tudjuk, a mi főnökünk eközben jegyzetelt, vagy ez fölösleges, mert neki is a kisujjában van a diktatúra üzemeltetése. Ami viszont még hiányzott a tökéletes idillhez, hogy Orbán azért érti Kínát, és az is közelebb hozza őket egymáshoz Hszivel, hogy mindketten faluról származnak. Mondjuk ezt nem kellett volna, igaz az egészet sem.

Nem történt egyéb amúgy, mint a gombáknak (vö.: alavju népség) való rózsaszín lufi fújdogálása. S ha ez a múlt század ötvenes éveinek stílusában sikerült, hát mit lehessen tenni, ha egyszer annyira közel áll az a módi mindkét kedves vezető habitusához. Ám, és ezt el ne feledjük, ez csak a nagy közös ünnep, ezután következnek a szürke, dolgos hétköznapok, amelyek során Kína kolonizálja hazánkat, s mint kitetszik, trombitaszóra és ütemes taps közepette. Mondjunk hazaárulást? Az is fölösleges.

Mondhatni, szerencse, hogy a Magyar Nemzet nevű nyomdaipari terméket alig is olvassák, mert aki viszont igen, az komoly mentális és kognitív fenyegetéseknek van kitéve. Mint ahogyan Budapest is Putyin atombombáinak, ha nem győz Orbán. Ha most azt tetszenének gondolni, hogy ennek a Kázmérnak elment az a kevés, maradék esze is, protestálni volnék kénytelen, rámutatva az egy igazságra: nem nekem. Én is csak áldozat vagyok.

Kampány van. Ez onnan is tudható, hogyha az ember megnyitja a csapot egy kis víz után vágyakozva, akkor abból háború ömlik elő. Ez – úgy vélik – olyannyira bevált 2022-ben, hogy most négyzetre emelték, ami tébolyból a Magyar Nemzet névre hallgató izé akképp veszi ki a részét, hogy részletesen bemutatja, mire lenne képes Budapesttel egyetlen putyini atom, miként lógnának a fákról a belek, mert nem győzött Orbán Viktor.

A legérdekesebb az egészben, bár nem meglepő, hogy ez a cikk egy szóval nem említi, hogy ki kezdte a háborút, ki támad és ki védekezik, mindezek a tények egyáltalán nem érdeklik a Magyar Nemzetet, csupán az, hogy szerintük ennek az oka (mármint a háborúé) a „háborúpárti” nyugat, a „háborús uszító” Macron és követői, köztük, mint annak idején Orbán utalt rá, mi magunk is, akik háborúpártiak vagyunk, mert a „baloldalra” szavazunk.

De nem is ez az érdekes igazán, hiszen sajnálatosan mondhatjuk, hogy ezt megszoktuk. Nem vagyunk mi Orbán Magyarországára valók – szerinte -, szűk itt a tér. A Magyar Nemzet előadásában azonban felfedezünk egy új szintet, egy kendőzetlen csodálatot a nagy orosz birodalom és annak hadserege iránt, amikor ilyeneket olvasunk: „A szovjet örökségnek köszönhetően Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb nukleáris arzenáljával.”

Ehhez képest ízlelgessük a dolgozat címét, miszerint: „Egyetlen rakéta képes lenne elpusztítani a fővárost + videó”, amiben az alkotói buzgalom térképeket rajzol, miszerint a fővárosban milyen területen mennyien pusztulnának el, ha nem győz Orbán, mert a „háborúpártiak” miatt a drága Putyin kénytelen volna megatomozni minket. Ez a gondolatmenet a hülyeségen kívül leginkább az aljasságával dicsekedhet, de azzal hiány nélkül és nagyon.

„Az a kevés túlélő, aki szerencsésnek mondhatja magát, az azért imádkozik, hogy bárcsak a holtak között lenne az atomháború elképesztő, brutális következménye miatt.” – Vonja le a végkövetkeztetést a Magyar Nemzet, hogy mi vár ránk, ha nem Orbánra szavazunk, és akkor képzeljük el az alavju népség, a moszatok és gombák nyüszítését, amikor mindezt a képükbe kapják. Akkor úgy gondolják, hogy ezen csak egy békemenet segíthet.

Mert az is lesz. Így döntöttek a szervezők hosszú vívódás után, de csavartak egyet a dolgon, és menet az nem lesz, csak ácsorgás. Most megint az volna hihető, hogy én vagyok a hülye, holott csak krónikás vagyok, amikor rögzítem az utókor számára a tényt, miszerint „az idei egyedülálló lesz a Békemenetek történetében, mivel ez egy menetmentes Békemenet lesz: vagyis nem sétálnak a résztvevők fel s alá Budapesten, hanem csak összegyűlnek egy helyen”.

„Az európai vezetők háborús lázban égnek. Pénz, fegyverek és harci eszközök küldése után már tervezik a katonai segítségnyújtást is. Meg kell állítanunk a háborús őrületet!”. – indokolják a békemenet szükségességét, de még egyszer: nem mennek sehová, csak ácsorogni fognak a Margit-szigeten, ahol lehet, mindent összehugyoznak, mint annak idején a Kossuth téren. Kicsit gonoszkodva kérdjük, mi lesz, ha ott sokan együtt szobroznak, és akkor jön a baráti atom.

Mindez azért érdekes azonban, mert az is látszik, hogyan lovalják bele magukat mind jobban ebbe a háborús őrületbe. Azt is mondhatnánk, hogy a Fidesz kiengedte a szellemet a palackból, és már nem nagyon tud vele mit kezdeni. De az is lehet, hogy nem is akar. Mert koronának a mostani nagyon szomorú összefoglalónkra itt van nekünk még például Németh Szilárd is, akiről mostanában oly keveset hallottunk. De él és virul.

Olyannyira, hogy épp Bácsalmáson fórumozott, és mivel mással, mint atomháborúval, emellett pedig fölszólította a híveket, hogy „utcai harcosok módjára védjék meg a kormányzás eredményeit”. Ők pedig ilyenek után szoktak „baloldali” aktivistákat verni, asztalokat borogatni, és más cuki kurvaságokat elkövetni. Még régebben vetettük fel, hogy a Fidesztől még egy polgárháború sem lenne idegen. Nos, itt látjuk annak az előkészületeit.

Szűk egy hónapunk van még hátra ebből az őrületből, de ne tessenek föllélegezni, a tébolyda azért velünk marad. Mert tudjuk, hogy a kampány soha nem ér véget, így az év második felében majd, amikor érkeznek a brutális megszorítások, azt is rá kell kenni valakire, és a fentiekből kitetszik, ki, illetve kik lesznek azok. Maximum még az elmúlt nyolc év játszik, mint az örök és megunhatatlan mantra, de, hogy belehülyülünk, az is valószínű.

Amikor Tompos Márton (Momentum) a kínai diktátort az Erzsébet hídra tűzött EU-s zászlókkal akarta üdvözölni, egyensapkás kínaiak vették őt körül. Ezek a kínaiak aziránt érdeklődtek, milyen zászlót akar odarakni, mert ha az netán tibeti vagy tajvani volna „az nagyon nem kedves dolog” lenne, de arról nem beszéltek ezek a sapkás kínaiak, mi történne a nekik nem kedves zászlók kitűzésekor. Hogy Tompost azonmód, onnan a hídról hajítanák-e a Dunába, vagy másképpen jeleznék, hogy átvették a hatalmat.

Annak idején Erdogan fogdmegjei magyar embereket vertek, de az is rendben volt, mint ahogyan kormányzati szinten ezzel sincsen semmi baj. Hiszen, amikor Gulyás Gergelyt megkérdezték a jelenségről a kormányinfón, hogy is van ez a hídon dirigáló kínaiakkal, azt felelte: „Tompos szavahihetőségére nem lehet kristálypalotát építeni”. Azaz, a magyar ember hazudik, holott videó is van a történtekről, de Gulyás ezzel azt mondta, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Plusz lehazugozta Tompost.

Hogy vázoljuk azért az alapállapotot, Magyarországon magyar állampolgárokat kínai aktivisták zaklatnak, amivel a magyar rendőrség nem törődik. A magyar rendfenntartók ugyanis azzal foglalkoznak, hogy a Micimackónak öltözött emberek se mehessenek a Kínai Kommunista Párt elnökének közelébe, mert neki egy régi ügy miatt herótja van tőle. Mindemellett az a kérdés is feltehető, hogy kies hazánkban kínaiak mi jogon vonogatnak kérdőre bármi miatt is magyar állampolgárokat, hacsak nem gyarmat lettünk, csak egyelőre titkoljuk.

Amúgy a Karmelita közelébe nem mehetett a magyar Micimackó, ezzel ellentétben azonban a kordonokon belül több száz egyensapkás, egyenruhás, kínai zászlót lobogtató kínai üdvözölhette az ő kedves vezetőjét. Akinek az az érzése lehetett, hogy a várban is otthon van, mert a magyar kormány tagjainak pofázmányán kívül európai arcot alig is láthatott. Teljes volt a siker, sorra jelentették be a gazdasági együttműködés új és még újabb elemeit, amit egészen egyszerűen úgy fordíthatunk le, hogy Kína kilóra vásárolja föl az országot.

Orbáni szemszögből erre égető szükség is van, hiszen miközben folyt a magyar-kínai parádé, kijöttek a friss államadóssági adatok. Áprilisra teljesítette kies hazánk az egészéves hiánycélt, irdatlan összegek hiányoznak a büdzséből, amire csak annyit lehet mondani, hogy recseg-ropog az ország. Az ázsiai pénz ezen segít ideig-óráig, de egyszer fizetni kell, vagy, ha nem, ezek a kínaiak viszik a hazánkat tokkal-vonóval. Hírlik, hogy békemenet készül júniusban, akkor javasoljuk a decens felvonulóknak, hogy vegyék elő a nem leszünk gyarmatos molinójukat.

Vagy nem fogják, vagy nem vonulnak, illetve, ha igen, akkor Brüsszel ellen fognak visítani, mert nem akarnak körülnézni. Ha megtennék, azt látnák, hogy a szuverenitás inog, de nem azért, mert Magyar Péter nagygyűléseket tart, holott arra szeretnék ráhúzni. Meg amúgy a szerencsétlen ellenzékre, hogy idegen érdekeket képviselnek, hazaárulók és nemzetellenesek, amiben az a delikát, hogy Orbán meg az orrunk előtt adja el az országot. Ennek a módja nagyon sok mindenkinek nem tetszik, de mindenki Soros kottájából játszik.

Szerintük, és takarózásképpen. Mindemellett ez csak a fecsegő felszín a Micimackókkal meg a hídon intézkedő kínaiakkal, ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a mai cirkuszt az unokáink, illetve az unokáink unokáinak unokái is fizetni fogják, ellenkező esetben megszűnik az önálló Magyarország. Mindebből pedig az fakad, hogy ami cirkuszt most itt látunk harsonaszóra, az nem egyéb, mint nettó hazaárulás, aminek megvan a megfelelő büntetési tétele. Bár 2006-ban is megvolt a demokratikus államrend megdöntésének kísérletéért járó.

Akkor hagytuk, most is hagyjuk. Vietnámi, Fülöp-szigeteki munkások, kínai rendőrök, orosz titkosszolgálat, ez mind jelen van honunkban, így, ha volna értelme – ami nincs – rámutatnánk, hogy Lánczi elvtárs Szuverenitásvédelmi Hivatalának mely irányokban kellene szimatolnia, de ilyesmit ő nem fog tenni, mert nem azért hozták létre. Lehetne még ezt kerengetnünk és az igazunkat bizonygatnunk a végtelenségig, de semmi értelme nem lenne, mint ahogyan a jelen dolgozatnak sem sok van. Csak megmutattuk az újabb szöget hazánk koporsójában.

Látjuk szájtátva, ahogyan Orbán kalapálja bele – ha már a képes beszéd mezsgyéjére tévedtünk -, és tehetetlenek vagyunk. A fentiekről szóló írások alatt is olvasgatja az ember a kommenteket, az elemi felháborodást a jobb érzésű emberektől, akik azt is megvitatják a kibertérben, hogy ki kellene már végre menni az utcára. Aztán ebben kiegyeznek, és irkálják egymásnak tovább a bejegyzéseket, így eresztve ki a bennük felgyülemlett gőzöket. Mint valami rossz kuktafazekak, akik sípolnak, hogy fel ne robbanjanak.

Ott kezdjük el talán, hogy egy bizonyos Szentesi Zöldi László, akit eufemisztikusan kormánypárti publicistának neveznek, de bízvást hívhatjuk őt fasiszta brigantinak, szóval, ez a betűkkel foglalatoskodó alak hitvány embernek nevezet Ady Endrét. Az ellene való indulat eredője az, hogy mostanság a Facebookon egyre többen fedezik fel Ady publicisztikáját, ami olyan, mintha száz évvel ezelőtt a Fideszt szidta volna, és ez fáj a Szentesi Zöldi-féléknek.

Meg a versei is. Minden bántja ezeket, s ha már az irodalom felől támadni őt nem lehet, mert vannak ledönthetetlen szobrok, akkor emberi minőségébe kötnek bele. Tisztára, mint a mai karaktergyilkosságok, így hangzik ennek a Szentesi Zöldinek a hitvány emberezése, ami érthető módon zavarja a folyó innenső partján állókat. Mint amilyen például Kaltenbach Jenő, a volt ombudsman, aki ennek hangot is adott. (Van, amikor nem lehet hallgatni.)

Kaltenbach kendőzetlenül és a lényeget megragadva „mocskos szájú firkásznak” nevezi ezt a Szentesi Zöldit, és nagyon finom húrokon játszva azt kifogásolja, hogy beletörli a „koszos bocskorát” Adyba. A kisebbik baj, hogy a „kormánypárti publicista” nem érti a finom célzást A Hortobágy poétája című versre – piszkos gatyás bamba társak -, és fölháborodva közli, hogy ő cipőt hord. Aki viszont ennyire sem képes, az ütni akar, mert a szavak sok neki.

Mondjuk, ha egy publicista a nyersanyagával – szó, betű, mondat – áll hadilábon, az baj, de nem a NER-ben, mint kiderült, mert itt ehelyett lehet verekedni is. A gyere ki a kocsma elé vitakultúra archetípusa maga Orbán Viktor, aki még annak idején Andre Goodfriend szóvivőt invitálta volna bunyózni, ha ő férfi. Innen ered, ha Bayer taknyán-nyálán akar húzgálni minket, és ezért nem meglepő, ha ez a Szentesi Zöldi is bokszolni hívta Kaltenbachot.

Azt ígérte a hetvenhat éves embernek, hogy „Ha egyszer találkozunk, valakit lepedőben visznek el. Nyilván nem engem”. – Mondta ezt a cipős ember a bocskorában, de, hogy milyen szaralak, az is mutatja, eltüntette aztán a kihívást. De az internet az olyan, hogyha egyszer azt valaki lementi, akkor örök időkre megmarad, mint most ez is, tagadni próbálni tehát fölösleges. Szentesi Zöldi beírta magát a NER képeskönyvébe visszavonhatatlanul.

Másfelől viszont van nekünk – illetve a Fidesznek van, mi csupán konstatáljuk elborzadva – Szentkirályi Alexandránk is, aki pedig nem az utcai harcos módján, hanem infantilis dedós nívón vívja a maga kilátástalan harcát Karácsonnyal. Most éppen ekképp: „Ha ennyire szeret munkaidőben játszani, meg kincskeresőzni, akkor én azt javaslom, hogy ideje visszamenni az oviba dömperezni, Budapesten pedig kéne hagyni a felnőtteket dolgozni”.

A hadügyminiszterné azért gondolta magát így szellemesnek, mert Karácsony játékra hívta a budapestieket. Most megjelent könyvéből tíz példányt elrejtve a fővárosban, hogy a lakosok kutassák fel azokat. Bevett módszer ez az olvasás népszerűsítésére is, ami viszont Alexandra asszonynak valami ismeretlen okból fáj. Ez nem lenne akkora újság, csak folyamatosan ámulunk el, milyen tartalmatlan ez a nő, vagy a szerep, amit játszik.

Mintha idióta volna. Méhlegelőt kaszál, autót vezet, halat fog, most pedig azzal van baja, ha a fővárosiak egy könyvet keresnek a házak rengetegében. Ez szerinte óvodás tempó, a felnőttek – mint ami ő volna – azonban komoly dolgokkal foglalkoznak, de arra nézvést nem kapunk felvilágosítást, mi is lenne az. Hacsak nem a Szentesi Zöldi-féle bunyó. De ebben a két végletben benne áll a jobboldal intellektuális és morális fölénye, hogy csak tátott szájjal nézzük.

Éngemet azonban ez a dömperezni küldés más miatt is szíven ütött. Hiszen van egy sorozatom, az Egy óvodás naplója, amely a NER szürrealitását hivatott ábrázolni sajátos környezetben, s annak mesélő hőse minden rész végén úgy vonja ki magát a tébolyból, hogy befejezésül felsóhajt, „na, vára dömperemmegyek”. Így egyben Alexandra asszonyság nekem is üzent, én pedig fölfedeztem benne az ovisorozat negatív hősét, azaz, „Ibojnénit”.

Ha belegondolok, tényleg van köztük nagy hasonlóság a tartalmatlan elvakultságukban, ami viszont nem vigasz és nem érdem. Mert a helyzet az, hogy azzal a két véglettel (Szentkirályi, Szentesi Zöldi), amelyet ma bemutattunk, kimerítettük a Fidesz mondandójának teljes palettáját, azaz, a debil semmitmondást és az ökölharcot. Ezen kívül közlendőjük nincsen. Én megtehetem, hogy elmenjek a dömperemhez, mert szabad vagyok, de nem mindenki.

Még Karácsony sem dömperezhet kedvére. Azért mégpedig, mert benne van a sűrűjében, lőnek rá, ő azonban nem lő vissza. Mondhatnánk ezt egyenlőtlen feltételeknek is, ha nem látnánk, hogy ez a vissza nem lövés milyen mérhetetlen magasságokban áll a verekedő hajlamokhoz képest, ami azonban az alavju népséget meg nem hatja. Ők bokszra fizettek be, mi meg könyvek keresgélésére, holott nyilvánvaló, azzal győzni bajos.

„Várlak Kaltenbach! Vagy inkább szurkolj egész életedben azért, hogy soha, sehol ne találkozzunk!” – böfögte még ez a Szentesi Zöldi, amiből kitetszik, itt civilizáció és kultúra, más szemszögből pedig a barbárság és a humánum áll egymással szemben antagonisztikusan. Innen pedig már egyszerű, lányregényes utak nem vezetnek kifelé, mert egyfolytában fölrémlik 2006, és a lángokban álló autók. A feledhetetlen ősbűn.     

Önnek jó, csak nem tud róla. Mindenféle borongásokkal van tele a feje, és azért nem mannával tömi magát, mert rosszul érzékeli a világot. – Ha azt mondom, Nagy Márton, ön rávághatja, Ryanair, vagy „Közgazdaságtan hülyéknek” (Economics for Dummies), ami egy könyv, s amelyet a mi nemzetgazdasági miniszterünk a repcsis cég vezérétől, Michael O’Learytől kapott, hogy ne beszéljen annyi zöldséget, s legfőképp ne is csináljon. Nem segített.

Nagy Márton azért hasznos számunkra mégis, mert egy új, mókás szemüvegen keresztül mutatja meg nekünk a kajla világot. Ha úgy tetszik, Örkény módján a lába között hátranézve, ami a groteszk alapállapota volna, de Nagynál inkább már a téboly előszobája. Jó, ha tudjuk ugyanis – így ez a mi miniszterünk még régebben -, hogy nem azért zuhant be a fogyasztás, mert nem volnánk képesek megvenni a mannát, hanem, mert spórolunk.

Félretesszük azt a pénzt, amit amúgy kacarászva elkölthetnénk. Így direkt kicseszésből, hogy ne legyen meg kormányunk tervezett áfabevétele, inkább éhezünk, erre jutott miniszter elvtárs, amikor képtelen volt megérteni, miért nem ömlik az ÁFA a büdzsébe, és miért recseg-ropog a költségvetés. Ezen rajta kívül még a Varga-Matolcsy duó is karatézik, de minket az ő nyomoruk nem érdekel, csak ezé a Nagyé, mert ő foglalkozik a lelkünkkel.

Most is kiderült az ő előadásában, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, csak a mi szemüvegünk rossz, és erre megint született egy új fogalom, illetve magyarázat, miszerint (muszáj idéznem): „a lakosságnál megfigyelhető, hogy az inflációs kérdések miatt az erősebb konjunktúra érzékelése gyengébben érvényesül.” Azaz, dübörgünk, csak nem látjuk, jó nekünk, csak nem tudjuk, illetve nem merjük tudni, azaz, óbégatunk a gyönyörök kertjében.

Nagynak egyébként ez volt a magyarázata arra, miért avatkoznak be megint a benzinárakba, s mint kitetszik, nem azért, mert mi ne tudnánk vígan megfizetni. Hanem leegyszerűsítve, csak ránézünk a rohadt drága benzinre, ezért nem vesszük meg a kiflit, inkább a malacperselybe rakjuk az erre szánt összeget, míg, ha újra hatósági ára lesz a benzinnek, akkor szaladunk a boltba az emlegetett mannáért tucatjával. Plusz tejszínhab.

Már ebből is kitetszik, ráfért az a könyv miniszterelvtársra, ha az a megoldás a bajainkra – és az összeomlóban lévő gazdaságéra -, hogy a konjunktúraérzékelésünket javítja. Ha valami kellemetlen jelzővel illetnék Márton gazdát, kérem, egyelőre még ne tegyék meg, adok muníciót még a megfelelő díszítő vagy minősítő elem kiválasztásához. Csak az a kérésem, hogy aztán halkan tessenek mondani, hogy ne jöjjön el önökért a nagy, fekete autó.

Az elmúlt hetek, hónapok történései közé tartozik az a lehangoló tény is, hogy az általunk régebben oly erőteljesen lenézett Románia, odavert nekünk a kanyarban GDP-ben, bérekben, nyugdíjakban, mindenben. Még az a szerencse, hogy ezt nem tagadják le előttünk, de talán még az is jobb lenne, mint az a magyarázat, amit Nagy miniszterelvtárs rittyentett nekünk a rossz konjunktúraérzékelésünk mellé. Kérem, tessenek megfogózkodni.

Romániában azért keresnek többet az emberek a Nagy-féle álomvilágban, mert ott kevesebben dolgoznak, mint nálunk. Ha most elsőre nem érti, nem baj, tovább is van, mondom még. Illetve mondja nekünk Nagy elvtárs, mindent megtéve széles jókedvünkért. Íme: „sokkal kevesebb ember dolgozik ott, és ha így nézzük, a bértömeg, amit képes a gazdaság előállítani, Romániában sokkal kisebb, mint Magyarországon”. – De lefordítom.

Románia szarabbul áll, gazdasága összeomlóban, és csak azért élnek ott jobban, mert kevesebb felé osztják el a pénzt, míg viszont minálunk a szárnyaló gazdaság jótéteményeit mindenki élvezheti. Csak, mint kitetszik, nem veszi észre, mert a benzinárral van elfoglalva. Mielőtt előkerülne a jelző, még egy mondat, mintegy slusszpoén ettől a Nagytól: „Kérdezzék meg az embereket, hogy hol szeretnének élni: Magyarországon vagy Romániában?”  

Azt nem tudjuk, ki kérdezze meg őket és milyen módon, talán kellene tartani egy nemzeti konzultációt a témában, ami lehet, meglepő eredményt hozna. Viszont lesz ez még rosszabb is a választások után, amikor jönnek a nem is megszorítások. Mert a kedves vezető ezt egy másik fórumon így készítette elő tegnap: „amit ma az európai gazdaságban tapasztalunk, az csak a háborús vihar előszele… elég csak az inflációra gondolni”.

Gondolunk erősen, és látjuk is. Itt is, ott is, hol mennyi, azt. De folytatta Orbán elvtárs is, mégpedig így: „de, ha Európa maga is fegyvert fog, akkor a vihar kellős közepében találjuk majd magunkat”. Jó, ha tudjuk, Európa akkor fog fegyvert, ha Orbán ott nem győz. (Nem fog.) Viszont máris kész a magyarázat. A mutogatás és a hárítás. De nem baj, addigra rendbe tesszük a konjunktúraérzékelésünket, és minden a legnagyobb rendben lesz. Vagy épp nem.

Ezúttal az érettségizők kaptak üzenetet doktorminiszter urunktól a közösségi médiában, ahogyan előtte napon meg az édesanyák. Minden napra jut valami, egyetlenünknek valamennyiünk számára van mondanivalója, amiből az tetszik ki, hogy csak ránk gondol szakadatlan, életünk megjobbításán fáradozik, hogy nélküle élnünk nekünk már képtelenség. Nem tehetünk azonban arról, ha nem mondjuk elhaló hangon: alavju.

A maturálók egyébiránt képeket kaptak ajándokul és bíztatásul, amely képeken fideszisták szerepelnek, amikor a Holocénban még ők is érettségiztek (tablókép), illetve olyan fölvételek, amelyeken meg az látszik, hová jutottak. Elsőként bíztató az a történelmi tény, hogy tűnjenek bármilyen kreténnek, érettségijük azért van. Erről ennyit, és arról sem egy szót sem, milyenek is ezek a tablóképek, mert nem ezen élcelődni érkeztünk ide.

A kis kollázs által Orbán – illetve hát a propaganda csapata, mert ne gondoljuk, hogy őfensége amúgy tablóképeket gyűjt -, nos tehát, a fotóválogatás azt hivatott bemutatni, azok az emberek, akik szerepelnek a gyűjteményben, honnan hová jutottak. Mivé váltak tehát, illetve más szemszögből, miből lesz a cserebogár, illetve az ártatlan tekintetű végzős gimnazistából maffiatag, vagy épp annak vezére egy hosszú, és nem is rögös út végén.

De nem is ez, hanem tényleg az üzenet. Mert és ugyanis azt látjuk, hogy a ködös múlt után a nagyon is élő jelenben Orbán – mint aki ide érkezett meg – éppen kiszáll a páncélozott kisbuszából, Szijjártó pedig egy helikopterből lép elő. A hadügyminiszter úgyszintén, akivel az az érdekesség is megesett, hogy érettségizőként még nem volt soknevű, csak most, felnőtt feudális önmagában tett oda még egy (Bobrovniczky) előnevet miheztartás végett.

Mielőtt tovább haladnánk, ehhez annyit fűzünk, ez már döfi, innen érthető a parádés kocsikázás, a huszárkodás és sok minden egyéb is. Ám, hogy az volna az üzenet a mostani érettségizők számára, előttük a lehetőség Mikszáth, vagy Móricz regényhőssé válni, mint a dzsentrivilág alakja, ez nem csak avíttnak tűnik, hanem eléggé visszataszítónak is. De kinek a pap, kinek a papné, ugye, nekünk meg a hányinger. De tovább is van.

Hogy a családban – mármint a hadügyminiszteri családban – maradjunk, föltűnik a válogatásban a nej. Alexandra asszonyság, aki a tablókép után mára a másik kép tanúsága szerint oda jutott, hogy elejt egy halat. Mint önálló entitás, ez nem egy ütős jövőkép, hogy fölnőve halakat fogunk, mint életünk kiteljesedése, de neki ennyi jutott a maszkulin világban, és még ennek is örülhet. De Alexandra asszonyság mellékszál csak itt nekünk.

Könnyen feledhető közjáték, nem is tudjuk, miért került bele a válogatásba. Ebben szerepel egyébként Kocsis Máté, mint aki szurkol (ide jutott), Pintér belügyes, amint szigorúan néz (máshoz nem nagyon ért), a friss hús, Vitályos Eszter pediglen vezet. No most, hogy sok tanulással és kitartással az ember felnőve tud vezetni, szurkolni meg szúrós szemekkel nézni, illetve halakkal viaskodni, az nem egy komplett életcél egy érettségizőnek.

Ennél azonban sokkal érdekesebb számunkra a helikopterből és a páncélozott géperejű járműből való kiszállás a tablóképekre rímelve, mert ezek nekünk a pőre hatalmat mutatják – illetve szeretnék mutatni -, az ide vezető utat azonban nem. Hogy mi kell a mancsaftba kerüléshez, mert és ugyanis doktorminiszter urunk még csak véletlenül sem bíztat tanulásra vagy ilyesmire a decens kis összeállításával, hanem más a recept.

“Ha mi túléltük, nektek is sikerülni fog! Hajrá, érettségizők!” – Ennyi a szöveg a képekhez, mintha itt is valami háború volna, és egyben fodballmeccs, vagy tudja a rosseb, mi ez itt. Ebből annyi jön le, hogy ezt az egészet ki kell bekkelni valahogyan, s ha ez megtörténik, akkor nyitva az út a helikopterezéshez, halfogáshoz, szurkoláshoz, a hatalom birtokában való semmittevéshez. Más szemszögből, meggazdagodhatsz, ha olyan vagy.

De milyen – tehetnénk fel a kérdést, mert ebből az egészből az épp nem jön le, hogy itt valami tudásról vagy tanulásról lenne szó. Nem tudjuk, mi ez, így mondhatnánk, ezt nem kellett volna, de ugyanez kifejthető lenne Orbán összes ilyesféle üzenetéről, amelyekből az süt, már elfogyott a mondanivaló, de egyetlenünk elfeledte azt az alapbölcsességet: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Ehhez képest tolja a képünkbe az ökörségeit. Röhej.

Dügöjj meg. Ez volt talán a legtömörebb hozzászólás Orbán Facebook-oldalán ahhoz a képhez, amelyen bárgyú képpel nézi az unokáját az édesanyja mellett. Ez volt az ő anyák napi előadása, és a képről az is látszik, ahogyan a gyerek, úgy az anya-nagyanya-dédanya is csak kampányelem. De mit is várhatnánk mást. Így nem is a kép érdekes igazán, hanem az alatta sorjázó hozzászólások, amelyek az áldja meg az isten miniszterelnök urat, hozzánk való jóságáért (lásd: alavju) típustól a kurvaanyázásig terjednek.

Végül is abban is van anya, de nem akarunk ízetlenkedni. Ugyanakkor a kommentelők egy nem figyelmen kívül hagyható része vádiratot rittyentett a szocreál kép alá, hosszan sorolva, a Fidesz (és Orbán) mit nem tett meg az édesanyákért a hülyeség mantrázásán kívül. Bőséges a lista, és nem vennénk végig darabonként, egypár opusz a szegénységről szól, mások a családi pótlékról, aztán a gyerekvédelemről, pedofíliáról és egyebekről. Ezerkétszáz hozzászólás lelhető fel ott, és abból ilyen Balzac-féle társadalomábrázoló katedrális tűnik elő.

Talán jó volt, talán nem, hogy Magyar Péter épp erre a napra szervezett tüntetést Debrecenbe, végül is, ezzel is lehetett aktualizálni a dolgokat. Átadni például a napszemüvegből befolyt hárommilliót, illetve megígérni az egybegyűlteknek, hogy hatalomra kerülve megduplázzuk és inflációkövetővé tesszük a családi pótlékot, mert ez is kampány, viszont másfajta, mint az Orbáné. Mert ez legalább kézzel fogható. De nem is ez, hanem Kósa Lajos, mint Debrecen nagy fia, aki előre bearanyozta a napunkat éles elméjével és pönge agyával.

Emlékszünk még a szent szánkókra?  Ez a fogalom akkor született meg, amikor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megnyomorítottak, a Fidesz viszont adventre hivatkozva hirdetett szilenciumot azt mondván, hogy ekkor nincsen ideje a tereken való tiltakozásnak csak azért, hogy kizárólag az ő műpátosztól csöpögő hangjuk hallhassék. Ott fordult elő, hogy a tiltakozók odébb raktak volna valami szánkókat, amiből majdnem keresztényüldözési sivítás kerekedett, mert mifelénk ez így megy.

Nos, Kósa erre a nótára fölfűzve háborodott fel azon, hogy Magyar ezen a napon tüntet, de ez ünnephazugság volt – mert miért ne lehetne délelőtt anyát köszönteni délután meg rendszert váltani -, ám nem is ez az érdekes igazán. Hanem az, hogy kupakos kolléga azon is böstörgött, hogy ez a Magyar miért nem köszönti virággal a gyerekei elvált anyját, amiből az szüremlik ki, hogy a Lalinak fingja sincs az anyák napja mibenvalóságáról. Hogy ki ad virágot, kinek és miért, de így sikerült neki, és igazából többet nem is várhattunk tőle.

A szándék az volt, hogy hallgatni kellene a Fidesz bűneiről, mert éppen ünnep van. És ezen a ponton jutott eszembe drága jó anyai nagyanyám (ha már), akinek szintén ilyen elhallgatós filozófiája volt, és a családi veszekedéseket a jeles napokon azzal próbálta elűzni, hogy mindig kiadta a jelszót: nem beszilünk, ünnepülünk, ami már majdnem annyira tömör, mint az Orbánnak küldött, az írás elején idézett üzenet, miszerint dügöjj meg. A nép egyszerű ajka így működik, ha nem alavju üzemmódban van, csudálatos nyelvünk tömörsége.

És ebben rejlő kifejező ereje is. Nem mehetünk el azonban szó nélkül azon megvilágosodás mellett – bár ez már nagyon régi keletű -, hogy az az uralkodói szándék, senkinek a hangja ne is hallatszék soha, csakis az ő propagandájuké, így ezért volt az is – tisztesség ne essék szólván -, hogy tegnap az összes szájából az édesanyák folytak, de úgy, mintha az ellenük létezőknek nem is volna anyja, így még ünnepelni se volna joguk. Mintha nem is léteznénk ezen a világon, következésképp anyáink és azok anyái sem (lásd: Brian élete).

Visszatérve erre a Kósára és a kijelentésére, hogy „anyák napján politikai demonstrációt nem szervezünk”, az ugrik be, hogy bujdokolni meg milyen menő. Mert akárha hab a tortán, Orbán tartogatott még meglepetést, ugyanis a bárgyú vigyorú unokás-mamás kép után egy videó került fel a szájbertérbe, miszerint váratlanul látogatta meg az édesanyját tulipánokkal. Itt már sehol nem volt az unoka, de nem is ez, hanem a kép, ahogyan egyetlenünk repül a mama felé, mintha Petőfiből lépne elő, hogy csüggjön az ajkain, mint gyümölcs a fán.

Vannak dolgok, amelyek fölfordítják az ember gyomrát, és ilyen ez is. Ahogyan a hitünkkel nem óbégatjuk tele a nagyvilágot, mert magánügy, akképp az ilyen anyák napi köszöntővel sem, mert ez is az. Ha a világképünk annyira egyszerű, hogy ezt be nem láthatja, az egy szint, de ennél lejjeb van az, ha édesanyánkat is politikai haszonszerzésre használjuk, mert akkor nemcsak szaralaknak tűnünk, hanem azok is vagyunk. Bár ez a megállapítás Orbánnal kapcsolatban nem új. Sőt, olyan régi, mint a vezér maga.