Szerző: rezeda

Petiminiszter pénteken reggel megállapította, „csendes, de hideg a folyópart Moszkvában”. Szelfit készített minderről, de ezen nem a csendes, nem a hideg, még csak nem is a folyó volt a főszereplő, hanem enmaga. Jól megnézve a képalkotást, Bayer München fölsőt vélünk fölfedezni rajta, illetve McMurphy-s sapkát a Száll a kakukkból, e kettő nem egészen kompatibilis, de a célnak megfelel. Mivelhogy hideg van.

Csütörtökön este még Tbilisziben vacsorázott Petiminiszter, de valami titokzatos dolog Moszkvába szólította őt, így nem kímélve kerozint, pilótát, sőt enmagát sem, pénteken már Moszkvában ébredt. Abban a városban, amelybe uniós vezetők mostanság nem nagyon, sőt, egyáltalán nem járnak, illetve Petiminiszternek külön is szóltak, ne nagyon tárgyalgasson az agresszor gyilkosokkal, de ő nem most először, és valószínűleg nem is utoljára, szarik rá.

Mégpedig szélesen nagy ívben, s hiába van az, hogy ezeket a Moszkva parti reggeleket a csápolóinak küldi a Facebookon, s ők ezt ott örömmel is fogadják a kommentek szerint, de igen nagy valószínűséggel, sőt, teljes bizonyossággal kijelenthető, ezt azok is látják, akik arra kérték, hogy ne menjen oda. De úgy tűnik, ezek az utak immár direkt, nagyinyelven juszt is történnek, így egyben egy oldal-, és érték-, vagy inkább értéktelenség-választást is tartalmaznak.

Bele mindenki képibe, hogy ő, s ezzel az üzenettel mi is, a barbárokat kedveljük barátilag nagyon. Kár már ezt annyira bizonyítani, tudja a kerek nagy világ, és ezért jár Szijjártó, illetve nejestül a főnöke Tbiliszibe vacsorázgatni zeneszóra, mert máshol szóba nem állnak vele, illetve velük már. Mindemellett valamit mondani kell, hogy mit keres a hideg és csendes moszkvai folyóparton ez a Petiminiszter, s a felelet erre, hogy jön a tél.

Jön a tél, mondja hősünk a McMurphy sapkában, és megállapítja, hogy akkor fontos az energia. Régebben rohadt drága plusz gázokért szaladgált a haverjaihoz, most azonban – hacsak nem hazudnak ebben is – ilyenre szükség nincsen, a tárolók – állítólag – csurig gázzal, még a tavalyi rohadt drága sem fogyott el, azt nyögi most a NER bamba népe. Innen nézvést tehát nem indokolt a moszkvai út, de azt soha nem tudjuk meg, miért is ment oda.

Rossznyelvek – nem az ő oldalán – utasításokra, Tbiliszi-i útibeszámolókra gyanakszanak, vagy más sandaságokra, mert értelmes magyarázatot a nagy igyekvésre találni nem lehet. Hacsak nem a repült kilométereket akarja ekképp gyarapítani, mert a holdig egyszer az idén már elment. Másfelől ez nem külügyminiszterség, hogy reggeltől estig ide-oda röpködünk, ez a módi régebben volt divatban, amikor a kitartó magához intette a kitartottat.

Így lehet, most is és itt is ez van. Vagy valami más, hogy utak nagyjainktól ilyen helyekre, Katar, Teherán, ez a Moszkva lassan már menetrend szerint, és a krém még rajta a kedves vezető, aki a kellemes grúz vacsora után a jövő héten Pekingben az ottani kommunistákon kívül még magával Putyinnal is összefuthat. A bűnözővel, aki ellen amúgy elfogatóparancs van érvényben, ezért azóta most ment először külföldre, de Pekingben nem kell félnie.

Itt tart a magyar külpolitika, amit hozzáértők okkal neveznek szégyenletesnek, de az ilyen szakértő megjegyzések ezeket az elvtársakat egyáltalán nem szokták zavarni. Illetve a bávatagokat sem egyáltalán, az ember hovatovább úgy érzi, egyedül van a tébolydában, ahol olyan dolgok történnek, amelyek régebben elképzelhetetlenek lettek volna. De most mindennaposak. Így zabál föl minket a megszokás.

Nem rosszamájúan, csak Bözsi néni szemszögéből foglalnám össze, ami képet és információt ő erről a két napról beszerzett, hogy doktorminiszter urunk a kedves feleségével jóízűen falatozik, Petiminiszter meg futkorászik, és képesek az oldalára még hozzászólásként azt írni, hogy a Jóisten vigyázzon a Petiminiszterre, ahogy a köz érdekében ezt teszi. Ha a közelben lett volna, kézcsókot is kap, így csak hányingert okoz, ahová jutottunk.

Az izraeli háború harmadik napján Szijjártó külügyes drámai hangú videóval szórakoztatta (rémisztgete) a mimagyarokat a kimenekítési hadműveletekről, amelyek folyamatban vannak, de rohadtul titkosak. Szijjártó azt mond, amit akar, a mimagyarok pedig azt szopnak be, amit elébük raknak. Most éppen ezt, hogy kormányunk legfőbb gondja abban a pillanatban a háborús övezetben rekedt honfitársak kimentése, amihöz viszont – mint kiderült – nem állt rendelkezésre szállító készség. Ez pedig repülő volna, mert Izraelből hazabiciklizni bajos.

Röpcsi azonban épp azokban az órákban, amikor a videóban Szijjártó olyan hangosan visítozott, nem állt rendelkezésre, mert a honvédségi nem is kormánygépeknek – amelyek vásárlásakor pont az ilyen helyzeteket hozták fel indokként – más dolga akadt. Grúziába vitték Orbánt és b. nejét vacsorázni, illetve az egész sleppet, amit kormánynak neveznek. Tulajdonképpen kihelyezett kormányülést tartottak Sztálin szülőhazájában, a három röpcsi pedig velük sürgött és forgott, míg Szijjártó a videóban hisztizett. Ennyit a fontossági sorrendekről.

Hogy vérlázító-e vagy sem a veszélyben lévő magyarokat ilyen látványosan leszarni, azt mindenki döntse el maga, van, akinek ez bizonyára megfelel, sőt, szimpatikus is. Mint amiképp szintén melengetheti a szolgai lelkeket, ha Orbán vacsorájáról nézhetnek videót, amit Tbilisziben a Bioli Hall étteremben fogyasztott el a grúz elnöki pár és Lévai Anikó társaságában, miközben szólt a kellemes jazz. Ennek az egésznek nagyon rossz üzenete van, és a félreértések elkerülése végett nem az, hogy milyen nagy ember is ez a mi vezetőnk.

Hanem, hogy miféle. Mert túl a repülők, a kimenekítésre váró magyarok – és amúgy az egész redves ország – gondjain, azt azért jegyezzük meg, hogy állítólag háborús veszélyhelyzet van, és akkor a komplett kormány miniszterelnököstül Grúziába indul szórakozgatni, voltaképp irányítatlanul hagyva az országot a vészek között. Vagy nincs is vészhelyzet – mint ahogyan tényleg nincs -, és a különleges jogrend egészen másra szolgál, és ma már tudjuk, hogy mire. Ettől azonban, mint ahogyan a grúz kirándulástól sem, az országnak jobb nem lesz.

De kitetszik, hogy ilyen igyekezet – mármint az ország felvirágoztatása – soha nem is létezett, a hatalom, főleg a kétharmados, egészen más célokra kellett, aminek a kiteljesedését ez a Tbilisziben elköltött vacsora szimbolizálja. Ahol Orbán valakinek érezheti magát. A kiürített étteremben a zenekar csak neki játszik, hozzák a számolatlan fogásokat és a jó boroktól teli pohár halkan csilingel. Ezek Orbán életének ormai, ez az, amire suttyó kölyökként vágyott, és most végre megkapta. Orbánnak nagyon rossz álmai vannak, amelyek kezdenek beteljesedni.

Egyébiránt ugyanez a szellem lengedezte be augusztus 20-án a Karmelita erkélyét is, ahol pedig ő adott fogadást egy egészen válogatott társaságnak szintén azt igazolandó – diplomáciai nagyüzemnek titulálva a selejtes bulit -, hogy ő milyen nagy, fontos és megkerülhetetlen ember. Ezek az aktusok, ahogyan ez a grúz vacsora is, Orbán egóját szolgálnak karban tartani, amit más eredmények egyáltalán nem képesek, mert a való, számokkal leírható világban a teljesítménye látványosan megbukott. Immár Románia is lehagyott minket.

A GDP-ben előzött meg, ami pont e vacsora tájékán derült ki. S bár a magunk részéről ezt a mutatót, mivel a lakosság ebből vajmi keveset érez, nem sokra tartjuk, a Grúziában piknikező kormánynak azonban fontos volt eddig, mert lehetett a számokkal hencegni. Szóval épp emiatt lehetett nagy gyomros, hogy a lenézett, szőröstalpúnak becézett románok, akiknek a miniszterelnöke nem vacsorálgat kisfilmeken, lehagyott minket. Ezek a rohadt számok keserítik meg az ember (Orbán) életét, ami ellen tenni szinte képtelenség, de azért lehet.

A román összehasonlítás előtt még kijött a KSH adata a magyar GDP-ről, amit mindenki láthatott, s ez olyan érzékenyen érintette kormányzó nagyjainkat, hogy azt a KSH-s osztályvezetőt, aki ezekért a számokért felelős, azonmód rúgták ki, mint annak idején a vihart rosszul jósoló meteorológust. És ezek az aktusok azért erőteljes jelzések a hatalom gyakorlásának minéműségéről, de ezt ezúttal és ezredszer nem látjuk el lehangoló jelzővel, mert most már minek. Teljesen fölösleges több szempontból is.

Viszont azt is látjuk, nem történt semmi voltaképp. Hadházy képviselő megint leleplezte jó szokása szerint ezeknek az aljasságát. Ami azért fájhatna, hogy Orbán bulija fontosabb, mint a háborús övezetben rekedt magyarok élete, de, mint kitetszik, ez sem rendít meg senkit, sőt, még az ordítás ingerküszöbét sem lépi át. Meg fogunk dögleni? Meg, bizony, de kit érdekel, ha imádatunk tárgyáról filmeket nézhetünk, amint zabál szolíd zenére, s látjuk azt, mekkora nagy ember is ő, s azt hisszük, akkor a korgó gyomrunkkal vele együtt mi is. De nem.

Olyan jó volna, pihentetően megnyugtató, ha a tébolyda csak egy fél napig nem működne turbó fokozatban. De nincs nekünk ilyen szerencsénk. Másfelől pedig dupla öröm is talán, hogy iszonyodva röhögjünk kormányzó elitünk alávaló ostobaságán.

Hogy a Fidesz szerint Gyurcsány Ferenc minden bajok egyik, de mindenképpen legfőbb oka, az olyan ma már, mint az egyszeregy.

No de, Semjén Zsolt előadásában, illetve az ő kétes logikájának tekergését követve Gyurcsány és pártja, a DK Istennel egyenértékű hatalmak immár, ha a magyar keresztények annyira félnek tőle és tőlük, hogy elszégyellve megtagadják a hitüket.

Pedig, Buddhában testvéreim, ez van.

Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, egyben Orbán helyettese, azaz országunk második embere (már, ha komolyan vesszük a cirkuszt) értelmezte a KSH népszámlálási eredményének a hitéletre vonatkozó számait, amit mindenki ismer.

Azt jelesül, hogy mintegy egymillióval csökkent a magukat hívőnek vallók száma, akik egyáltalán valamilyen fölső hatalomban (mármint Orbánon kívül természetesen) hisznek, azok is kevesebben vannak, mint az ország lakosságának fele. Azaz, baj van a jelszóval, ami a (Fidesz szerint) keresztény Magyarországról mesél, mert a számok mutatják, ez nem igaz.

Már aki hisz a számoknak, mert Semjén nem.

Illetve más bajok is vannak Semjénnel, de azt majd a vége felé állapítjuk meg. Nos, az eset nem tegnap történt, de annyi ganyé van a NER-ben, hogy egyszerűen nem bírjuk követni jegyzeteléssel, ezért van az, hogy a fővadász most kerül sorra. De ígérem, vagy legalábbis remélem, megérte a várakozás, és nagyon jól fogunk szórakozni. Mára, már, ha a sírva röhögés egyáltalán annak tekinthető.

De vágjunk bele.

Nos. Vadai Ágnes érdeklődött Semjén elvtársnál az emlegetett népszámlálási adatok felől, hogy akkor most mi van, és ekkor következett az, amit igazából máig nem értünk, de azért próbáljuk fölfogni az egész kuplerájt, ami Semjén agyában vagy annak a helyén van. Nos, egyrészt Semjénnek a számok semmit nem jelentenek.

Ugyanis előadta, hogy aki úgy nyilatkozott, aki nem válaszolt erre a kérdésre (értsd: nem nyilatkozott úgy, hogy valamely felekezet tagja), azt nem lehet automatikusan a vallástalanok kategóriájába sorolni, tehát a kép nem is olyan rossz. Sőt, „Magyarország továbbra is erős bástya a keresztény világban” – így a vadász. Ezek szerint bár alapja nincs, és mégsem inog, de, ha Semjén így folytatja, egészen váratlanul és nagyon hangosan fog ledőlni.

Ugyanakkor érdekes ez a játék a számokkal. Ismerjük már a pozitív nullát, a kétharmadok számolási módszertanát, de ilyen azért eddig nem volt, hogy ott a végeredmény feketén-fehéren, amire egyszerűen rá lehet vágni, ez nem igaz, mert aki nem nyilatkozott, az minden bizonnyal úgy nyilatkozott volna, ahogyan Semjén és a párt gondolja.

Innen nézvést nincs értelme már semmit sem méregetni, számolgatni, a valóság nem érdekes, ha ott van helyette a kinyilatkoztatás.

Viszont nem ez volt Semjénben a legérdekesebb, hanem az, hogy meg is indokolta, miért rejtőzködnek a magyarországi keresztények, akik úgy vannak, hogy nincsenek. Nos, a fővadász szerint a DK és Gyurcsány vallásellenes propagandát folytat, ezért a számukra lehangoló eredmény.

Mi több, ezzel a vallásellenes propagandával úgy megfélemlíti az amúgy mélyen hívő keresztény atyafiakat, hogy nem merik beírni abba a nyüves felmérésbe a rohadt nagy hitüket.

Itt azért már meg kell állnunk egy szóra, mert ez az általános tébolynak is egy olyan foka, ami orvosért vagy gyógyszerért kiált, illetve a legegyszerűbbet föl sem veti az ember, hogy Semjén takarodna a jó francba. Ezt az óhajt alá is támasztom, megindokolom, ha úgy tetszik, mégpedig Semjén szavaiból fakadóan.

Mert és ugyanis.

A Fidesz, mint ismeretes, felelősséget semmiért sem vállal, és azt a szart, amit a kormányzásnak hazudott fungálásukkal összehoznak, mindig más arcára kenik. Ezt a világlátást és indoklási technikát pedig odáig fejlesztették, hogy ma már egyenesen tehetetlenek a külvilággal szemben, amelynek minden egyes része csakis ellenük, az ő megváltó tevékenységük ellen harcol és küzd.

Brüsszel, az USA, a liberálisok, az Unió, mindenki ellenük fog össze, és mind a világméretű összeesküvés mögött fölsejlik Gyurcsány démoni alakja, aki ezt az egészet irányítja. Ilyen ellen nincs mit tenni, le kellene mondani, és az ország kulcsait kékszegélyű kistányéron átnyújtani annak, akit ezek szerint legyőzni nem tudnak, mert minden szálat ő mozgat, és ez az alak pedig maga a patás Gyurcsány.

Ez a világi oldala a dolognak.

De most már az is kiderült, Gyurcsány hatalmasabb magánál Istennél is, mert mi magyarázhatná, hogy az ő propagandájától a hívők kikeresztelkednek, vagy csak egyszerűen félelmükben megtagadják hitüket. Ezek szerint Feri a mindenható maga, ebből fakadóan pedig Semjénnek le kellene borulnia előtte, de ilyen szándékai neki nincsenek.

Innen a kérdés, hogy akkor milyen szándékai is lehetnek ennek a Semjénnek.

De csak egyet találunk, ez pedig a hazudozás a hatalom megőrzése érdekében, mégpedig oly mértékig, mint mostani sztorinkból is kitetszik, hogy magát a számokkal leírható valóságot tagadja meg ez az eszement.

Ezért is, meg, mint fentebb kiderült azért is, mert a jelek szerint Gyurcsánnyal kezdeni semmit nem tudnak, el kéne takarodni. Az a szép, hogy ez Semjén logikájából következik, de ez az organizmus még azt sem képes fölfogni, amit saját maga beszél. Így állunk. Illetve fekszünk kiterítve most épp itt.

Gáspár Győző és nyájas családja futballmeccsre ment, ahol egészen váratlanul rájuk szakadt a mázsás, szörnyű mennybolt. Nem tudjuk, miért indultak ilyen eseményre mindahányan, hiszen eleddig ez nem volt a papa, mama, gyerekek közös szokásában. Ám, amióta a családfő fideszista lett, megértette a leckét, hogy futballmeccsre menni olyan kötelesség, amely alól kibújni nem lehet. Ez az aktus egyfajta hűségnyilatkozat. Hogy megértették a kedves vezető tanítását, ami szerint a labda lábbal való terelgetése voltaképp vallás, amely a mimagyarok egyöntetű közös hite.

Gáspár Győzőn, amíg nem lett fideszista, legfeljebb röhögtek az emberek, és nehezen fogták fel, hogy azzal a képeséggel, ami neki van, és azzal a produktummal, amire ilyen készségekkel képes, miért érdekli az embereket egyáltalán. Hogy mit néznek rajta. És tulajdonképpen ő is miért – így mélázott a Győzikét néző organizmus -, aztán besorolta az ostoba bohóc kategóriába, és rázárta az ajtót. Ez azonban akkor, amikor fideszista lett a zebrák nagy barátja, nyikorogva újra kinyílt, mert más dimenzióba helyeződtek a dolgok, amihöz a régi műsornak már semmi köze nem volt.

Egyébiránt így járt Tóth Gabi is. Ő szintén ilyen hittevő elsőáldozó, de nem érti mi a baj vele, mert azóta, amióta Orbán nyájába beállt és az ő szájával béget, szintén kapja a magáét, hideget, meleget, de langyosat, azt nem. Ám nem is a friss és hamis hite, nem is az ál-szűzmáriasága okán, hanem azért, ami miatt ezek fölböfögnek belőle, azaz, a Fidesz miatt. Nehéz lehet annak, aki eladja a lelkét, felfogni azt, hogy vannak ebben az országban, akik undorukban odáig jutottak, már nem tolerálják a rájuk zúdított pátoszos mocskot, és ennek olykor kendőzetlenül hangot is adnak.

Gáspár Győző is kapott rigmusokat, amelyek futballpályákon oly divatosak, az ezerfejű Cézár költői vénája most és feléje ilyen szavakban nyilvánult meg: „Győzike, Győzike, fideszes gecike”. Látjuk, érezzük ennek a ritmusát, benne van a rím is, amitől a címzett pityergett picinyt, hogy őt így még soha nem alázták meg. De nem értjük a nagy valóságra csodálkozást, mert az érintett ismerhetné a korpa meg a disznó híres esetét, ami ebben a történetben az, hogy míg hősünk saját jogon, önmagának volt hülye, azt elnézték neki, de az ország lerohasztói közé csatlakozást és hittevést meg nem.

Ilyen egyszerű ez, de egyben ennyire bonyolult is. Gáspár Győző – a családot nem kellett volna a csatatérre vinni, mert ők is így jártak – elhagyta a komfortzónáját, az akolmeleget, ahol akkor járt, amikor menetelt a CÖF-el a hasonszőrűek között, amikor Németh Szilárd irodájában a pacalossal fotózkodott, miközben aláírta a pártba való belépési nyilatkozatot. Ezek jó dolognak tűntek a saját szempontjából, mert végignézve számtalan elődjén, a már emlegetett Tóthon, nemzet csótányán keresztül, Zalatnayig az összesen, akik eladták a lelküket egy kis apró reményében, nem tűnt nehéznek a dolog.

Pedig az. Csak épp ezt Győzike – és innen kezdve a győzikék, mint a NER jellegzetes típusa – ésszel föl nem foghatja, mert és ugyanis nehéz megértenie, hogy másutt és másnak még lehet lelkiismerete, ami neki hiányzik, s amit a köznép gerincnek hív, mi pedig nevezzük morálnak. Viszont neki és a hasonszőrűeknek meg nincsen ilyen készsége. És azt is nehéz fölfogni, ha valaki haszonszerzés céljából kokettál a gonosszal, az magára vonja a haragot, ami most a futballpályán ilyen rigmusokban, versikékben nyilvánult meg. Lehetett volna rosszabb is, és egy totális végső elkeseredés esetén még előfordulhat, lesz is.

Mindennek ára van. Mindenért meg kell fizetni.  A mostani habos kakaónak és a melléje dukáló kalácsnak éppen ez, ami viszont nem kevés. Mert hiába mondja a maga egyszerű módján a zebrás ember, hogy őt megalázták, nem erről van szó. Csupán ilyen kéretlenül elhelyezték a társadalom egy polcára, ami viszont nem túl magasan helyezkedik el. Hogy ez az azaktus gyűlölködésnek és utálatnak tűnik, vagy tán éppen az is, arról viszont az az úr tehet, akinek Győző bohóc a szolgálatába szegődött. Az összes győzikéknek erre kell figyelmezniük, és lehajtani csöndben a fejüket, hogy így jártak. Ott csücsülnek a megvetendők fakkjában, és onnan néznek kifelé.    

Pár éve ilyen nem fordulhatott volna elő, de a vetés beérett. Orbán vetette el ezeket a magvakat, s amikor ezt megtette, azonmód vont maga és az emberek közé egy bűvös kört kordonokkal és TEK-kel, ahogyan a parlamenti bátorak is teszik már. A szolgákat, mint a győzikék, azonban nincs módjukban hermetikusan elzárni a társadalomtól, akik így voltaképp azt az utálatot is megkapják, ami ezekre szakadna amúgy. Itt tartunk, és így járnak az árulók, ami folyamat vége az lehet, hogy Orbán is meccsre megy, ahogyan szokott, és neki is jár majd egy rövidke költemény, amitől semmilyen TEK nem védi meg.

Van egy kimondatlan etikai kódex a köz-, és újságírásban, hogy a gazemberek családjával (papa, mama, gyerek, feleség, nagybácsi, és így tovább) nem foglalkozunk. Mert nem tehetnek arról, hogy ők egy gazember rokonai. Nos, mint ismeretes, a Fidesz sajtóhiénái ilyen kódexet nem ismernek, és hogy mi most Kocsis Máté feleségét emlegetjük és boncolgatjuk, az nem azért van, hogy szétkenjük az a szart, ami Kocsis Máté és tevékenysége maga, hanem, mert a b. neje saját jogán érdemelte ki a törődést. Ilyképp az emlegetett kódex hatálya alá nem tartozik.

Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy ilyen odafigylést nem kapna, ha nem az emlegetett alak felesége lenne, mert akkor közel sem kerülhetett volna a tűzhöz, ilyképp egy bizonyos szempontból és szintig mégis csak azért énekeljük meg átmeneti hősünket, mert annak a felesége, aki. Ha tetszenek érteni a viszonyokból fakadó dilemmáinkat. De Kovács 113 József asszonykája mégsem kerülhetne oda, ahol most a Kocsis nej van, azaz, amikor az oldalbordát emlegetjük, akkor a Fidesz frakcióvezetőjéről, illetve magáról a rendszerről beszélünk.

És akkor lássuk, miből élünk. Nos, az ily módon híres hőssé váló nej azért került a híradások célkeresztjébe, mert nem épül meg a Fidesz szuperkórháza. Egészen pontosan nem biztos, hogy elkészül valaha is a hat évvel ezelőtt bejelentett szuperkórház, amit az M1–M7-es autópályák bevezető szakasza és a 7-es balatoni főút közötti területre terveztek.  Még ezzel sincs baj. Ami miatt a bili kiborult, hogy a kórházberuházás projektfelelőse a 2018-ban alapított DBC Dél-budai Centrum Projekt Beruházó és Ingatlanfejlesztő Zrt.

Ebben a Zrt.-ben, amely jól láthatóan – mert eredménye öt éve semmi, zérus – nagy valószínűséggel az ég egy világon semmit nem csinál (és már nem is fog), igazgatósági tag Kocsis Máté felesége, aki az itteni tevékenységéért (vagy nem tevékenységéért) havonta bruttó 550 ezret kap, és az alaposabb orgánumok még azt sem átallották kiszámolni, hogy ez az öt év alatt nem kevesebb, mint 34 millió pénz. Úgy és azért, hogy egy kapavágás nem történt, s mint fentebb utaltunk rá, valószínűleg már nem is fog soha.

Ez az összeg egyébként aprópénz a NER-ben, szinte csak szimbolikus a többi lopáshoz képest, így elsősorban etikai oldala van. Az jelesül, hogy még ha nagyon élénk munka folyt is volna abban az igazgatóságban – ami nem folyt -, ha Kocsis Máté vagyok, és van bennem minimális erkölcsi érzék, nem dugom oda be a nejemet egy kis aprót keresni, mert nem etikus. Viszont innen nézvést nem értjük az aranyhalak miatti sivalkodást, ami mellékszál, az viszont már nem az, hogy tetézve Kocsis lelkének terheit, kitetszik, hogy a neje ránézvést ingyenpénzt kap.

És kapott öt éven keresztül. Ami rendszerszintűvé teszi ezt az esetet, az például a Fudan alapítvány, ahol egyetem sem lesz, az alapítványt már meg sem lehet találni, de a mesés béreket benne még mindig fizetik. Aztán Paks II., meg mindenféle álnéven futó közpénzkifizető helyek, számolatlan igazgatóságok, kuratóriumok, amelyek biztosítják a fideszisták jól létét egészen pofátlanul. Egyébként, ahol Kocsis nejét, ott a Megafon vezetőjét is fizették. Ez az a propagandagépezet, amely többek közt dollárbaloldalazik is.

Nincs kérdés, és nem is érdekes, de Kocsis felesége is csak azért, mert ő annak az alaknak a b. neje, aki szintén az ellenzék képzelt pénzügyei miatt az egyik leghangosabb. Illetve ő volt az, aki sátáni vigyorral bejelentette a szuverenitás-törvényt, amellyel az ellenzéki újságok pénzhez jutását akarják megakadályozni, de ilyen hátérrel talán ezt sem kellett volna. Ám ahogyan a maguk irányában, úgy az eltaposni óhajtottak felé sincsenek ezeknek morális gátjaik. A mi szemszögünkből azonban ezzel a feleséges sztorival Kocsis elvesztette a jogait a tutulásra.

Ha innentől fogva mások zsebében kotorászik, akkor részünkről megvolna a javaslat, mivel lehet befogni a pofáját. De a történet ilyen lezárása helyett van nekünk egy óriási csattanónk, ami ezen kívül is minden pénzt megér. Történt ugyanis, hogy maga a Fidesz frakció igyekezett saját vezetője jó hírének megmentésére, de az ő szempontjukból inkább ne tették volna. Kiadtak egy közleményt, ami tele van csonttal, és egyben annak is a bizonyítéka, nem sikerült fölfogniuk, ma is a baj ezzel az esettel. Íme:

„Kocsis Máté frakcióvezető jogász végzettségű, ügyvédi szakvizsgával rendelkező felesége a magyar átlagbérnél kevesebbet keres havonta a DBC előkészítő cégében, ami nettó 326 ezer forintot jelent. Munkáját minden esetben hiánytalanul elvégezte. A DBC projekt megvalósulásáról nem Márkus Szilvia dönt, még csak nem is az igazgatóság, hanem a kormány.” – Azaz: a frakció nem tudja, mennyi igazából a magyar átlagbér, illetve nem jut el a tudatukig az eset összeférhetetlenségi aspektusa.

Befejezésként pedig a frakció azzal is tökön szúrja önmagát, hogy ugyan elvégzett munkáról beszél, aminek nyoma nincs, ugyanakkor magáról a tevékenységről derül ki, hogy egyedül a kormány dönt felőle, a kérdés tehát, minek ül ott az asszonka. De ezt már eddig is tudtuk. Úgy, ahogy van, bűzlik ez az egész, s bár újólag megjegyezzük, a NER-ben ez a 34 millió annyira nem tétel, hogy nem is látszik, de Kocsis férjuramnak valami erkölcsi következtetést mindebből le kell vonni. Azt nem mondjuk, hogy takarodjon, mert úgysem fog, de legalább a pofáját fogja be mindezek után.

Szüreti mulatságon járt Hende képviselő. Felvonuláson, át a falun, egy traktorhoz kötött kétkerekű kordén, oldalán lufik, mellette, mögötte apácák, akikkel bizakodva tekintenek az objektívbe, akárha valami családi fotó. Az övéi közt van Hende képviselő a határmenti településen, ahová, s más hasonló helyekre falunapon, búcsú idején vagy átadási ceremóniákon kell megjelenni, hogy meglegyen a szavazat. És megvan. Hosszú évek óta megvan, ezért is ülhet Hende képviselő oly elégedetten a kordén a kockás ingjében, míg a falu apraja és nagyja figyeli, ahogy fotózzák a nagyembert, akinek hitük szerint oly sokat köszönhetnek.

Ily módon, mint a képből is kitetszik, Hende képviselő élete ormain, megelégedettséggel tekint a rajta kívül lévő világra. Elérte, amit ember az ő bőrében elérhet, de, hogy ez megérte-e, az nem bizonyos, de meg sem ítélhető, hiszen nem vagyunk az ő kockásinges bőrében, és nem mi kukkeroltunk – rajta a kupak – annak idején a kedves vezető mellett valami harci gyakorlaton. Ez is csak olyan feladat volt, mint a kordén ücsörgés, a nagyembernek meg kell felelni a még nagyobbnak, hogy járhasson aztán, mint gauleiter ilyen szüreti mulatságokra. Ilyképp Hende, mint nagyon régi motoros, ideái barlangjában szintén bejárta a kiismerhetetlen utat.

Momentán keresztény-nemzeti, ezidőtájt a falvak kósza népe jelenti a megdolgozandó tömegbázist, a polgári köröknek, szalonoknak már csak a halovány emléke pislákol, még korábbról az Antall-féle bizonytalan állagú ideák is valahol messze gőzölögnek. Hende úgy alakul, ahogyan a hatalmon lévők, értékeiben – ha van neki ilyen egyáltalán – idomul a kenyéradójához, ezért ilyen szétfolyó a kép róla, már csak a kockás ingje tartja össze őt a kordén. Ez a feladat a koncért, és ezt ő elvégzi, de egyszer majd, nem is oly sokára tükör elé kell járulni, őszintén belenézni abba, és mérleget készíteni.

Ez azonban nem lesz egyszerű. Mert ugyan hiheti azt a gauleiter a faluban, hogy szeretik, ahol őt élet-halál urának tekintik, s ezért csúsznak térden előtte, mosolyognak a képébe és etetik-itatják, amikor arra vetődik. De ez a rajongás és szeretet illékony vagy nincs is, netán kiköpnek, ha távozik, vagy levonják a mérleget, hogy szaralak. Az emberi minőségről az mutat mércét, amikor olyanok ítélkeznek felőle, akik nem függnek ítéletük tárgyától, s Hendének az az első tükör, hogy hírünk szerint osztálytalálkozóra készül még ezen az őszön, viszont a hajdani iskolástársak zöme kijelentette, ha Hende ott lesz, akkor ők nem. És ez is egy élet mérlege.

Ám mindez nem jutott volna eszembe a Fidelitas nélkül, aki gyerekemberek meg ifjúságunk élcsapata, akárha az MSZMP a munkásosztályé annak idején, és kiderült, hogy ezek olyanok is. Mert amíg Hende ott pöfögött a kordén a faluban, ezek az ifjak választmányi ülést tartottak, majd közleményt, nyilatkozatot (mifenét) adtak ki lehangoló, harcias szellemben és elképesztő nyelvezettel. Hogy vissza kell nekik szerezni Európát, mintha valamikor az övék lett volna, egyáltalán olyan szöveggel leptek meg minket, hogy nehezen volt eldönthető, ki mondja. Orbán a Kossuthon, vagy Kocsis Máté egy nyilatkozatban. Illetve netán az Origo.

Vagy akármelyik utolsó falusi párttitkár. Amivel nem arra akarunk utalni, hogy elképedtünk az egyenszövegtől, hanem, hogy ez a fiatal élcsapat is csak erre képes, hogy már ilyen ifjan ennyire mélyen vannak. Ám ezzel bizonyára céljuk van, nem véletlenül szegődtek a Fidesz szolgálatába, amely útnak még az elején vannak, míg a föntebb megénekelt Hende meg a vége felé, így áll előttünk egy jellegzetes pályaív, hogy honnan hová lehet jutni, ha csicskának áll az ember, és végigcsinálja az egészet. Mígnem szaralak lesz, ha már most nem az.

Ilyen jövő körvonalazódik a fidelitasos ifjakból, akik, mint élcsapat, azért adják el a lelküket, mert hendék akarnak lenni, álmaik ekkorák és ilyen jellegűek, jól akarnak élni az Orbán által kínált szemetes kannából. Mindenáron. És még csak az sem látszik rajtuk, belegondolnak-e abba, hogy amikor az ormokra érnek, nekik is számot kell vetniük a nyomorult életükkel, mert még abban sem vagyunk biztosak, hogy a mi Hendénk ezt megteszi-e egyáltalán. Hogy a lelke üszkös romjain maradt-e ennyi erő, vagy az a meggyőződése, hogy amit tett, az jól volt téve. Az összegzéshez lelkiismeret és kérlelhetetlenség kell, de olyan nincsen.

Nézi az ember ezeket a Hendének készülő ifjakat, és csupán azért nem szorul el a szíve a látványtól és a mondanivalótól, mert ők már most elérték, amit Hende vénségére, hogy nagyon sok olyan ember van, aki nem szívesen tartózkodna velük egy fedél alatt. De ezek szerint ez a szempont egyáltalán nem játszik. Az ő bajuk, ha nem tudják pofán köpni saját magukat, a miénk viszont az, hogy látjuk, az országot lerabló sáskahad újabb generációját fülig érő ostoba szájjal, majd eszünkbe jut Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, a majd’ negyven éves szöveg, hogy a jövő itt van, és sose lesz vége. Soha, a büdös életben.

Kocsis Máté, úgy is, mint a parlamenti bátorak frakcióvezetője, nekiment Mártha Imrének, a Budapesti Közművek Zrt. vezérigazgatójának, annak milliós jutalma miatt. Az már csak hab a tortán, ínyenceknek való csemege, hogy mindezt gyurcsányozva tette meg, ami olyan ma már, mint valami népmesei díszítő elem vagy eposzi jelző, egyenesen mindenhonnan kihagyhatatlan. De nem ez, hanem az indoklás, miszerint a bátorak közt is legbátorabb frakcióvezető kifogásolta, hogy a vezérigazgató egyáltalán kapott valamit is.

Ez a kettejük csörtéje amúgy, és Mártha úr, meg is tette, amit megkövetelt a haza, azaz és mindenekelőtt kulturáltan ugyan, de nagyon keményen hajtotta el frakcióvezető elvtársat „egzisztencia-politikusnak” nevezve őt. És ekkor még azt kell látnunk, hogy ez módfelett finom fogalmazás, magunk egészen más jelzőt használtunk volna, de nem is vagyunk vezérigazgatók. De nem is emiatt elsősorban, hanem, mert nincs hozzá szakirányú végzettségünk, és éppen ebből a szempontból kapja meg a kérdést Kocsis et., hogy őneki mihez van.

Más szemszögből, hogy miért ugat bele abba, amihöz nem ért, de a csörte nem ezen zajlik, hanem a pénz miatt. És itt tehető fel a kérdés, ennek a Kocsisnak miért fáj a vezérigazgató pénze, ami szerinte jogtalan. S hogy messzebb most még ne menjünk, miért nem fáj neki a sajátja, belegondolt-e egyáltalán abba, mit tesz azért, hogy az adófizetők őt és a csürhéjét tejben-vajban fürösszék, holott nagy többségük ilyet nem is akar egyáltalán. Sőt, kifejezetten rühelli, midőn az adójából lubickol a frakcióvezető és bájos társai.

De nem is ez, hiszen, ha akarjuk, ha nem, erre még mondható, ez neki, illetve nekik jog szerint jár, ha azt a jogot maguk formálják és alakítják is a saját szájuk íze szerint és önmaguk hasznára. Na de a csókosok, rokonok és oligarchák, az összes sáska és ingyenélő a nemzet vején át Mészároson keresztül az összes többiig, akiknek se teljesítményük, se végzettségük, se semmilyük nincs, de mégis ezerszerese ömlik hozzájuk, mint a kifogásolt vezérigazgatóhoz, nos az igen delikát, hogy kívül esnek Kocsis et. érdeklődési és háborgási körén.

Kitetszik valahogyan, hogy ezeknek mindig a másik pénze fáj, mégpedig azért és amiatt, mert annak a másiknak a pénze is nem az ő zsebükben van, mert, ha ott lenne, már semmi se fájna, mi több, azt neveznék szüretnek. Tegnap, amikor Orbánról értekeztünk más ügy kapcsán, azt nem említettük az ökör-aljasságai közt, hogy kifogásolta az ukránoknak adott uniós pénzt, amivel szintén neki is az volt a baja, hogy nem az ő zsebében landol, ha az országra hivatkozik, akkor is, mert tudjuk, hogy az ország nem más, mint ő maga.

Ezt egy szempontból nevezhetnénk akár szimpla észérségnek is, a bűnök közé sorolható kapzsiságnak, de ez az egész azért ennél jóval több is. Az jelesül, hogy a Fidesz, annak ura, illetve annak élcsapata és kitartottjaik nem csak politikailag, hanem gazdaságilag is meg akarnak semmisíteni minden rajtuk kívül állót. Nem tűrnek a gazdaságban és gazdagságban meg mást, ezért is szednek el tulajdonosaiktól maffiamódszerekkel cégeket. Erre egyébként már külföldi cégek is panaszkodnak, egyelőre kevés eredménnyel.

Kocsis frakcióvezető nem szereti, ha jutalmat kap – van pénze – olyannak, akinek nem ők osztanak, mert akkor nem vehetnek hűséget és lojalitást, nem jön létre így nekik, a hatalmuknak és kétes jóindulatuknak kiszolgáltatott „nemzeti nagytőkés” kör, amely, ha kinyitja a száját, úgy járhat, mint Simicska. A saját zseben kívül erre kell a mindenki pénze is, de ezt is tudtuk eddig is. Viszont irritáló, amikor ilyen Kocsis-félék szólogtanak be olyanoknak, akiknek amúgy a cipőjét nem köthetnék be egyáltalán.

Márta úr egyébként elmondta Kocsisnak, amit megérdemelt: „Ha majd egyszer sikerül neki elvégezni az angliai Cambridge-i egyetemet (nekem ösztöndíjjal sikerült) és évtizedekig több ezer fős hazai és nemzetközi közmű társaságokat irányítani (volt tisztem vezetni többek között az MVM Csoportot, az Invitel Csoportot, jelenleg a Budapesti Közműveket) akkor érdemes lesz figyelni a gazdasági, cégvezetési ügyekkel kapcsolatos mondanivalójára”. – Most már csak az a szomorú kérdés, milyen formában jön a megtorlás. Mert jönni fog, ez hétszentség.

Az élet szép. Egy friss közvéleménykutatás szerint a Fidesz népszerűsége és támogatottsága meglehetősen lecsökkent (harminc százalék, ami fix kétharmad még mindig, ugye), de nem ez a legérdekesebb. Az inkább, amit amúgy is tudtunk, de most izmosabban jelent meg, hogy kormányzó pártunk a legszegényebbek, és a legiskolázatlanabbak köreiben őrzi masszív első helyét, leegyszerűsítve és előre elnézést kérve, de mégis az igazsághoz közelítve: leginkább a hülyék szavaznak vagy szavaznának rájuk. Ez viszont sok mindent megmagyaráz.

Tudjuk, hogy a mi kis fasisztáink élénken figyelik ezeket az eredményeket, és mindenkori kommunikációjukat is ezekhez igazítják, hogy maximalizálni tudják a leendő szavazatokat, s hogy verhessék a mellüket az óriási társadalmi felhatalmazásról. Pedig a számok azt mutatják, kies hazánk legyalult lakosságának többsége nem szimpatizál velük, mi több jelentős részük egyenesen rühelli őket, amiről azonban ők nem akarnak tudomást venni, illetve csak annyira, hogy kizárják őket a nemzetből. Így lett a Fidesznek egy uszkve két és félmilliós országa.

Meg a resztli. Nomármost, egyre inkább úgy tűnik, a propaganda feladata az, hogy ezt a kisebbséget megőrizze maga mellett, ezt a tábort akarja egyben tartani, ám mivel, ahogyan a kutatás is mutatja, ők nem azok, akik az eszükről híresek, ezért az ő szintjükön kell szólnia a mindennapi mesének. Ez is az igazsághoz tartozik, amikor Orbán Viktor megszólalásait értékeljük és elemezzük, s azok tartalma után egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést, hogy hülye ez vagy aljas, debil vagy gonosz, leépült vagy taktikázik. Nehezen eldönthető.

Ugyanakkor, bár a mindenkori üzenet azoknak szól, akik nem a legélesebb kések a fiókban, ekképp idiótaságokat és természetesen uszító aljasságokat tartalmaz, mégis hallják – mégpedig mennyire – a kerítésen túl is. És látjuk, olyan hangulat és vélekedés alakul ki a civilizált világban, hogy az ember ott letagadná a magyarságát, szégyellni kénytelen, mert onnan az látszik, hogy ő választotta meg sorozatosan ezt az idióta szarkeverőt, holott erről szó sincs. Ezért nem csak itthon szenvedünk miatta, hanem odakint is.

Mindezt el kellett mesélni ahhoz, hogy szót ejthessünk a legfrissebb bejelentkezésről, amely Granadából történt az Európai Politikai Közösség kétnapos tanácskozása előttről. Még annyit adalékként a szégyenünkhöz, hogy a mi miniszterelnökünk a hátsó bejáraton igyekezett a tanácskozásra jutni, s amikor az Euronews riportere arról kérdezte, miért ez a lopakodás, egyetlenünk annyit felelt neki, hogy ez nem szépségverseny, ami már majdnem boldogkarácsonyt. De ilyképp a külföldi sajtó is tapasztalhatta, micsoda egy tajparaszt őkelme.

De a miénk, és számunkra is volt üzenete.  Illetve, mint fentebb láttuk, most már csak a törzsközönséghez, akiknek a sajnálatos minőségéről és minéműségéről a friss kutatás mondta el az objektív mutatót. Orbán nekik mesélte, hogy az Unió az országot, s mivel azonban ebben az olvasatban ő megegyezik azzal, megerőszakolta. Ugyan politikailag, de fölmerül bennünk ennek a képi megjelenítése is, midőn Orbánt erőszakolgatják, de ezt inkább hagyjuk, mert netán fölfordulna tőle a gyomrunk. De, mint tudjuk, nem nekünk üzent.

Viszont az az ember, aki lassan egy évtizede kormányoz rendeletekkel mindenféle vészhelyzetek miatt, politikai erőszaktevésről inkább nem kellene beszéljen, de mint látjuk, megteszi. Azt panaszolja ebben az aljas formában, hogy a migrációs kérdésben elvették a legkedvesebb játékszerét, a vétójogot. Az más kérdés, hogy ilyen ügyekben soha nem is volt neki, de az ő bávatagjaiban máris ott az idea a kedves vezetőről, aki enmaga megerőszakolása közben tehát ilyképp alfelével is óvja őket a migráncsoktól, ami így a totális téboly.

Egyébként az az egész ország is, ahová Orbán efféle hatalma leszivárog, már egyáltalán nincsenek mértékek és mércék, csakis az uszítás. Ugyanitt a hülyéinek azt is sugallta, hogy Ukrajna, mint olyan voltaképp nem létezik, mert, mint mondta, azért nem lehet fölvenni az Unióba, mert nincsenek „paraméterei”, nem tudjuk, hol vannak a határai és mennyien lakják – így a mi urunk -, amivel voltaképp Putyin szólt a szájával legitimálva a mostani orosz hódításokat, amivel is teljesen egyedül van a közösségben. Ezért közlekedik a hátsó ajtón.

S bár ugyan mi tudjuk, hogy ez is a hülyéinek szólt, kintről nézve mi is azok közé tartozunk, úgyhogy, amíg el nem takarítjuk, csak hajtsuk le szépen a fejünket. Eljátszottuk a jogainkat, mint milliónyi Estragon és Vladimir fölemelni azt. Megerőszakolták a zsarológépet, jogi abúzus érte a jogállamot nem ismerőt – olyan képtelenségek ezek, amin lehetne röhögni, ha nem lenne cserepes a szánk, viszont az már tizenhárom hosszú éve. Mondhatnák azt, hogy mindez csak kommunikáció, és normál esetben igazuk is lehetne.

Ez viszont nem normális helyzet, mert a szemünk előtt és a bőrünkre megy egyre mélyebbre Orbán és az ország. Olyan spirál ez, amiből nincsen visszaút. Mert először be lett lőve célközönségnek az egyszerűség egy bizonyos szintje, de amikor a tudattal még úgy ahogy rendelkezők már nem szopták be a sok hülyeséget, csökkenteni kellett a nívón, és ez ismétlődik újra meg újra, míg a végén nem marad más, mint valami röfögés és hörgés, jelszavak és végül parancsok. Ez itt kies hazánk halálának orbáni forgatókönyve.

A Fidesz kínai cimborái nekiláttak prüszkölni, mert most kezdenek rájönni, hiába gyártják le az akkumulátoraikat a magyar ugaron – már ha egyáltalán -, nem lesz min és mivel elszállítani, mert a közlekedés, de kiváltképp a vasút romokban van. A legszebb az egészben, hogy a kínaiak a magyar kormánynál panaszkodtak a MÁV-ra, mintha nem Lázár miniszter egyszemélyben irányítaná már a magyar vasutat, ami ettől olyan is lett. Most azonban nem arról mesélnénk, hogy milyen vonat indul el, melyik nem és hány nem ér célba. A késések már nem is játszanak, mert ami késik az legalább működik, csak épp Európába nem jut el.

Lásd Bécs, ahol a magyar utasok páriákként kóvályoghatnak, mert az osztrákok nem viszik tovább a magyar vagonokat, lévén, nem lehet tudni, azok mikor futnak be – ha egyáltalán -, s miattuk nem borítják meg a komplett európai menetrendet. Amiről már értekeztünk egyszer, az most is igaz, hogy ez már egy működő szimbólum, miszerint egyre messzebb kerülünk a civilizált világtól Orbán és bájos csapata működése nyomán, amit most már a kínaiak is kezdenek tapasztalni, mert ilyen kuplerájhoz, ami itt van, még ők sincsenek – vagy épp ők egyáltalán nincsenek – szokva. A kommunizmusban rend van.

Ezek az akksigyárak, amelyek itt gombamód épülnének, Szijjártóval boltoltak, aki az elmúlt nyáron hetente jelentett be kettőt-hármat, haladva az Orbán által kijelölt úton, miszerint kies hazánk akkumulátorgyártó nagyhatalom lesz. Akkor is, ha ehhez nincsenek meg a feltételek, és akkor is, ha az ország beledöglik. A kínaiak most arra jöttek rá, hogy a szállítással baj lesz, mert nem megfelelő az infrastruktúra, azt azonban még nem tudják, az sem biztos, hogy a termeléshez lesz elég víz vagy áram, amivel kormányunk szintén nem törődött, mert az volt a lényeg, hogy Szijjártó bejelenthessen. Hogy lehessen püfölni a dobokat.

A dolgok azonban nem így mennek. Álom és valóság néha összetalálkozik, és mindig az utóbbi győz. A magyar vasút állapota egyébként a NER állatorvosi lova, ahol először került elő az a jelenség, hogy uralmuk alatt kilopták belőle a pénzt, és most egyszerre rohad rájuk minden. Ugyanebben a cipőben jár egyébként az egészségügy meg az oktatás is, csak azok miatt nem állnak neki ordítani a kínaiak, a magyarok meg nem szoktak ilyet, ők inkább csendesen és Orbánnal az ajkukon döglenek meg. Egyébként épp az aksik szállítása miatt kellett volna a Budapest-Belgrád vonal is, amely momentán úgy néz ki, soha nem készül el.

Mészáros építi, de az anyagokat és a munkásokat átvitték a győri vonalra, ami valami miatt Lázárnak most annyira fontos lett. De az a mókás, hogy kormányként a MÁV miatt a kínaiak meg hozzá fordulhatnak panasszal, s így találkoznak szembe a magyar valósággal. Ez pedig erőteljesen kiábrándító, a magyar vasútról nem épp ennek kapcsán, de mégis most jelentette ki valami Nagy Bálint államtitkár egy konferencián – ez is, ez a permanens konferencia, mint látszattevékenység, ahol ki lehet jelenteni -, szóval azt mondta ez a Nagy elvtárs, hogy a magyar vasút fejlesztésének forrásigénye túlmutat a magyar költségvetés keretein.

Az Isten pénze sem elég. Így értjük, ami is azt igazolja, hogy a szájukig ér már a sár, és az összeomlás kezdeteit látjuk. Mert úgy tűnik, a tanárok fizetésemelése, az egészségügy finanszírozása (a kórházaknak már százmilliárd adóssága van), egyáltalán az állam működtetése is túlmutat a magyar költségvetés keretein, tehát jogunkban áll föltenni a kérdést Orbánnak magunknak is: hol a pénz? Mert a jelek szerint nincsen sehol sem, illetve ismeretlen offshore számlákon jachtokban, röpcsikben és Hatvanpusztán, illetve ne álljunk neki tételesen felsorolni, mert karácsonyig se érnénk a végére, ki mindenki és mennyit lopott.

Ezt – hogy ezek tolvaj csürhe -, eddig is tudtuk, most azonban azt látjuk és tapasztaljuk, hogy emiatt most már az ország működőképessége forog kockán, a helyzet pedig élesedik, keresik a felelősöket és rágják szép lassan egymás torkát. Most Matolcsyét készülnek átharapni, és rá lesz kenve az összes szar, ahogyan a történésekből kitetszik, illetve újra előjött a lassan fél évszázada halott kommunisták felelőssége. Orbán előadásában ők a bűnösök a mostani hiányért, az emlegetett Nagy elvtárs szerint meg a vasút mostani szétrohadásáért is. Mindenki rossz, csak ők nem, ezt tudjuk, de ettől még nem lesz jobb.

Ettől még nem fog működni az ország, viszont jele sincs, hogy valami halovány elképzelésük lenne arról, ezt hogyan is kellene megoldani. Itt a kínai aksigyárosok szóltak először és most, hogy nem erről volt szó, amikor Petiminiszterrel lejattoltak, de ugyanígy az ország összes lakosa is háboroghatna, hogy ők sem erre adták a szavazatukat, nem ezt ígérték nekik. Igaz, semmit sem ígértek, csak annyit, hogy folytatják, és folytatták. Mindent elloptak, a lóvé elfogyott, és itt állunk lukas gatyában az ugar közepén. De repteret akarunk. Meg olimpiát. Meg Magyar Álomvasutakat, ahol a szar aksik szállíthatók. Föl kéne ébredni végre már.

Apukák – meg anyukák – szoktak föstögetni gyermekük iskolájában. Falat, ajtót, plafont, ilyesmiket, hogy leszármazottjuk ne egy trágyahalomban töltse fiatal éveit, ha már az iskoláknak ilyesmire nem futja. Meg sok minden másra sem. Nagy valószínűséggel ez az ország már egyáltalán nem működne ilyen lelkes szülők, civilek nélkül, akik az agyonadózott fizetésükből teszik az ilyesmiket, mert a levont pénzüket teljesen másra költik. Fodball, stadion meg templom, propaganda és misebor. Vagy ellopják.

A festegetés sem egyszerű. Ugyanis, volt példa arra, hogy a fal túl szivárványos lett, ami maga a veszedelem, aztán át kellet pingálni, hogy a gyermekek lelkükben el ne romoljanak a sok színtől. Erről is lehetne elmélkedni, de máma épp nem. Ezen a derűs napon annak nézünk utána, miért nem fognak a szülők többet az állam helyett dolgozni, mi több, miért fog lerohadni az iskola még jobban, ha lehet még a jelenlegi állapotokat fokozni. A jövőben nem úgy lesz, hogy a jótündér csak és jön, és ad ezt azt, munkát, pénzt, eszközöket.

Mivel minden veszélyes, ami nem a Fidesztől származik, az iskolák a jövőben csak állami engedéllyel kaphatnak magánadományokat, az adomány elfogadásáról alkalmasint a Klebersberg Központ elnöke, Hajnal Gabriella dönt. Ha a naccsága nem bólint rá, nem kap semmit az iskola, ami nem tőlük származik. Nem látjuk ennek a végét, az eredőjét azonban sejtjük, képzeljük el, ha valaki fóliázandó könyveket, valami liberális mocskot tukmálna az iskolára, vagy akármi olyat, amellyel a monolit fasiszta ideológia megkérdőjeleződhetne.

De tovább is van. Ha pénzt ajánlanának a pénzszűkében lévő iskolának, amit eddig annak ilyen-olyan alapítványának megtehettek, ezután ez sem megy. A kisebb összegek elfogadásáról a tankerületi igazgatók, nagyobbról a már emlegetett Hajnal naccsága dönt, kikerülhetetlenek. Mindent látni akarnak, mindent tudni szeretnének, és mindent a héjakarmaikban akarnak tartani. És fognak is. Azt az iskolát csinálják ki, amelyiket akarják, de ebben a harcban elfelejtődik a gyerek, ha egyáltalán számít még valamit.

Egyáltalán nem biztos. Mert csak úgy elmélázásilag tegyük fel, mi van akkor, ha a KLIK-nek nincsen pénze budipapírra, akkor a kedves szülő nem küldhet, illetve csak úgy, ha arra felsőbb helyen rábólintanak. De az ilyen ábrándozás egészen messzire vezetne, odáig is épp, hogy nemigen néznek ezek emberszámba már senkit. Szar a helyzet? Legyen még szarabb, és elmagyarázzuk, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, egyenesen a mennyország, mint az például a konténerekben való oktatásról is kiderült.

A méltán híres Maruzsa államtitkár osztotta az észt a Hír TV-ben, ahol megtudtuk tőle, „egy jó konténertanterem sokkal jobb, mint egy régi, százéves, vagy pláne negyvenéves iskolai tanterem”. Köszönjük államtitkár elvtárs bölcs szavait, amelyek bizonyságok arra, miként őrzik ezek a ganyét, amin javítani nem tudnak, de már nem is engednek, és mosolyognak bele a képünkbe a bárgyú pofájukkal, hogy kicsi is, savanyú is a narancs, de az övék. A képlet egyébként ugyanaz, mint az egész országban, a kontrollnak totálisnak kell lennie.

Elő kell vennünk megint az úgynevezett szuverenitási törvényt, amivel az ellenzéki újságok és újságírók orra alá akarnak borsot törni, s ami azon az elven működik, hogy Orbán köreitől, ami maga az ország egésze, pénzt nem kap, mástól viszont tilos elfogadnia. Ugyanezt látjuk most az iskoláknál csak más köntösben. Így újólag arra kell jutnunk, hogy a diktatúra fokozódik, nevezzük is akárminek Orbán és a sleppje kormányzását, mert szégyelljük kimondani az igazat, hátha megsértődnek a rablók és segédcsapataik.

És elmélázunk azon is, mi történne, ha a civilek, szülők, egyebek mindezek után egyként döntenének úgy, ez így nem megy, ezután nem fizetnek, nem vesznek meg semmit az iskolának, mi volna annak a vége. De ez csak árnykép a falon, ahogyan az is, mi lenne ebben az országban, ha minden és mindenki, aki emberségből és jó szívből végez olyan feladatokat, amelyeket az államnak kellene, de nem teszi, ha mindenki fejrontot mondana? Megállna az ország, ahogyan már szépen halad afelé, lásd a vasutat, amit önerőből így tudnak működtetni.

Összeomlana minden, megállna az élet. Persze önvédelemből – mert nem mindenki harcos partizán vagy öngyilkos merénylő – úgyis, ezután is adnak majd a népek, hogy a gyereknek jobb legyen, csak azt nem látják már, a pénzüket valóban arra használják-e, amire szánták. Feltéve, ha elfogadják tőle. Mindig abban reménykedik az ember, hogy lejjebb már nem mennek, hogy végre elérték a céljukat, és lassan elnyugszanak, de nem. Sosem lesz vége, hiszen a fasizmus egyik ismérve a permanens harc. Ezt látjuk több mint egy évtizede.