Szerző: rezeda

Hogy Schadl Györgynek volt egy röpcsije, és azt csak most fedezték fel, hogy le kellene foglalni, de még nem biztos, az kutyatöke ahhoz képest, hogy a nyomozó hatóság megkaparintotta a naptárját, amiben különös bejegyzések voltak. Illetve vannak még most is, ha nem is gyöngybetűkkel, de beleírva mégis strammul. Ám mielőtt ezzel a nevezetes naptárral foglalkoznánk, azért annyit a nyomozás hevességéről, hogy a röpcsi mellett leltek hajót, Porschét, ingatlanokat Schadl nevén, amit ezek szerint rohadt nehéz lehetett megtalálni.

Mindegy is azonban, hiszen, hogy ezeket a készségeket a gyanúsított beszerezhesse, bűnöznie kellett, ami még nem nyert bizonyítást, viszont hétszentség, hogy megtörtént. De ezt mi nem mondhatjuk ki az ártatlanság vélelme miatt, csak kapirgálunk a mocsokban, amelyben hogy-hogynem fölbukkant a titokzatos bejegyzés, miszerint „Karmelita”. Ami különös, mert feltehetőleg nem tüntetni indult volna oda a végrehajtók feje, s hacsak nem magával Orbánnal, akkor a „jó miniszterasszonnyal” volt találkája ottan, s bizonyára nem légyotti célból.

Hogy ez kiderüljön, meg kellene hallgatni a Jucust, aki, amióta Orbán tán épp ilyen ügyek miatt a sarokba állította, úgy eltűnt, mint a szürke szamár a ködben. Pedig annak idején nagyon is otthon volt az erkélyen, amelyről fotónk is van, amidőn szerelmesen a gazdája mellett ülve lapozgatja a papírokat, de, hogy milyeneket, az nem ismeretes. De nem is ez, hanem a meghittség, ami sugárzik a bágyadt napsütésben feredőző erkélyről, a benyomás, hogy aki oda belép, az egyrészt hagyjon fel minden reménnyel, vagy pediglen szüret.

Ez a Schadl is szüretelni indulhatott, és nem csak úgy egyszer véletlenül beesett oda, hiszen, mint kiderült, négyszer is szerepelt abban a naptárban a Mennyország neve, amit magyarul Karmelitának hívnak, tehát sok lehetett a megbeszélnivaló. Azt nem mondhatjuk, csak sejtethetjük fideszi módra, hogy ha Varga Judit nem is sáros, de tudnia kellett arról, ami körülötte folyik, hacsak az Orbán iránt táplált szerelme teljesen el nem vakította őtet. Mindez is érdektelen azonban, ami a lényeg, hogy ez az egész gennyes ügy egyre följebb kúszik.

Mint a futóbab a karón. Volt itt már Tóni, Barbara és Ádám, „jó miniszterasszony”, most pedig a Karmelita, mint helyszín, s mint ami a mocsok tanyája. Bár azt eddig is és enélkül is tudtuk, csak fura, ám egyben elégedettséggel eltöltő ezt leírva is látni, alátámasztva azt, hogy mindig is igazunk volt, és az is lesz ezután is. Ezek az érzelmek percei voltak, de visszakanyarodunk a rációhoz, ami viszont azt diktálja, hogy bimbózó reményeink lelohadjanak, mert ettől sem – mint ahogyan semmitől sem – remélhetünk semmit az ég egy világon.

Pedig ez a naptár minden pénzt megér, szerepel benne Völner, Trócsányi, de jó miniszterasszony is név szerint, Kossuth tér, ilyenek, a legszebb az egészben azonban az, hogy Schadl nem tudja, kitől származnak azok a szavak, nem mind tőle, állítása szerint. Ezek alapján tehát valaki bement az irodájába, s csak úgy a hasára ütve irkált bele mindenféléket, de ezek szerint nem versek voltak azok. Viszont Varga nacsasszonyt még ezek után sem tartják szükségesnek meghallgatni, odáig tehát nem kúszhat el a babunk. De minden Orbántól függ.

Ha a legkisebb veszélyt is érez a hatalmára, azonmód állíttat le úgyis mindent, és Varga Judit sem lennénk, mert ki tudja, az ügyészség mikor kapja meg a kilövési engedélyt. Bár, mint a képünk is mutatja, vele egy csöppet túl szoros volt a viszony, tehát a kelleténél többet tudhat, e szempontból tehát védve van. Mégis, ez az egész már így is annyira gennyes, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, ennél többet azonban nem tehet. Nézi a mozit, hogy mit talál ki a rendező, mert a film előttünk készül. De teljesen biztos, hogy nem nekünk.

Viszont a maffia áll előttünk teljes valójában, és még az is kitűnik már eddig is, hogy a „kisembernek” kis röpcsije meg kis hajója van, a „nagynak” bazi jachtja meg nem is kormánygépe, egyik sem különb a másiknál. Ezek fetrengenek a ganyéban, és nagyon jól érzik magukat benne Polt óvó keze alatt. Így zárásul azonban arra kíváncsi volna az ember, hogy azokon a napokon, amikor „Karmelita” áll a naptárban, a kedves vezető épp mit csinált vagy merre járt, mert egy ilyen összevetésből esetleg érdekes következtetéseket lehetne levonni.

Szöllősi György, Orbán kedvenc lapjának főszerkesztője, s egyúttal kebelcimborája a külügy (adófizetők) pénzén utazgatott szerte, a Föld nevű bolygón. Szöllősi György, mint érdeklődésre Petiminiszter minisztériuma bevallotta, „nem állt, és jelenleg sem áll semmilyen foglalkoztatásra irányuló, így kormányzati szolgálati, politikai szolgálati, illetve biztosi jogviszonyban, munkaviszonyban vagy megbízási szerződéses jogviszonyban”. Rendben. Akkor miért fizette Petiminiszter az utakat, ez egy tisztázandó dolog.

Igyekszünk, de nem lesz egyszerű. Szöllősi főszerkesztő szeret utazni – tán ő is harminc éve így, közpénzen teszi, mint a cimobrája, csak épp nem is kormánygépen, de nem is fapadoson feltehetőleg. Csak úgy játszásiból elmerengünk azon, mi lenne, mi történhetne, ha én, Rezeda anyuka kicsi fia, a Kázmér folyamodnék Petiminiszterhez röpjegyért. Valószínűleg bolondnak tartanának, holott jogilag annyi eséllyel tenném ezt, mint Szöllősi most, azaz semennyivel. Az a kérdés adódik tehát, ha ő kap, akkor én miért nem.

Valami más oka lehet a kivételezett elbánásnak, és itt azt el is feledhetjük, hogy Szöllősi et. a magyar futball és a Puskás-ügyek hivatalos nagykövete, mert ilyen cím vagy beosztás a NER-en kívül sehol nem létezik. Nem véletlenül dobta vissza az USA a diplomáciai vízumkérelmet, még jó, hogy azt nem üzenték Petiminiszternek, ne nézze őket madárnak, mert nem tollas a hátuk. Pedig manapság a magyar külügyekben épp ez a nexus dívik amúgy, peresze az ordításon és toporzékoláson kívül, ami vicsorgatások bízvást nevezhetők hungarikumnak.

De ne menjünk ennyire messze, mert még mindig itt van nekünk az alapkérdés, miért röpködött a mi pénzünkön főszerkesztő et. Ez milyen paragrafus szerint büntethető, mert az, ki jelenti föl őt ezért, és mikor mennek érte a zsandárok. De ugyanez a kíváncsiskodás vonatkozik a minisztériumra is, amely szerv szintén nem arra költ, amire a szavazóktól kap, hanem a jelek szerint a haverok (csókosok és seggnyalók) utaztatására, plusz Petiminiszter teljesen értelmetlen útjaira, amelyek fölöslegesek, de jogilag mégis belefér a dolog.

A fentiekből is kitetszik, a minisztérium kéretlenül bevallotta, annak ellenére fizetett, hogy jogilag semmi köze a sportos emberhez, magyarul, jogsértést követett el. Ahogyan Gyurifőszerkesztő is jogosulatlanul kapa a jegyeit – meg még ki tudja milyen juttatásokat -, mindkét fél bűnös, minálunk azonban senki sem. Petiminiszter még miniszter, Gyurifőszerkesztő is még gardírozza a lapját, és ez mindaddig így is marad, amíg Orbán Viktor ezt meg nem unja, mint ahogyan Varga Jucust is odébtette, amikor teherré vált.

Ebben tehát, illetve ebben is, a jogszerűten röpjegyekkel és ezzel az egész homályosan avas szagú történetben benne van az egész NER. Mint ahogyan abban is, hogy bár feketén-fehéren minden kiderült, az ég egy világon semmi nem történt és történik, a nap vidáman süt az égen, és ez a kettő – a miniszter és a főszerkesztő – még odáig sem jut el, hogy elszégyellje magát. Még egy romantikus regényben is több a jellemfejlődés, de itt van máris egy, a NER-ben ismeretlen fogalom, a jellem, netalán gerinc vagy morál, ne adj Isten, lelkiismeret.  

Nem akarnánk mi túl sokat, mint ahogyan jegyet sem igényeltünk Kázmérnak, pedig ezek alapján neki is járna, hanem csak annyit, hogy a NER ciklopi építményén egy kis karcolás essen. Nem ilyenektől fog megrendülni, ha ilyenektől meg lehet egyáltalán, mert ez nem egy jogállam, csak annyit szeretnénk látni egyetlen egyszer, hogy valami borúsabb gondolat suhanjon át a delikvensek illékony kis tudatán, de valószínűleg erre sincs egy csöppnyi remény sem. Mégis mindent megmutat ez a kis történet is a milliónyi másik mellett.

Azt jelesül, hogy ez az egész csak egy kis sztori, egy pöttnyi adalék a rendszer működéséhez, ami azt mutatja, miért olyan életbevágó az újabb és újabb győzelem nem csak Orbánnak és nem csak a Fidesznek, hanem a legutolsó csicskának is, mert a NER bukásával azonmód szűnnének meg a jogtalan privilégiumok. Ezért szorul bele az ingyenélők seggébe a zabszem, ha újabb rendszerváltásról esik szó. Túl sokan élnek már nagyon régóta nagyon jól Orbán kegyeiből, s ha ő bukik, a habzsidőzsinek is lőttek. Itt is van párszázezer szavazat a Fidesznek.

És akkor vasárnap a Petőfi Rádió éterén megszólalt a Belga „Nemzeti hip-hop” című zenéje, amitől az ember meghasonlott. Mivelhogy nem áll össze a kép. Mindennek az az eredője, hogy a rádiót pénteken kipucolták, zenei szerkesztőt, műsorvezetőt, egyebeket tettek lapátra indoklás nélkül, de a NER-ben ilyenre szükség nincsen. Hiszen mindennek ismerjük a rugóját. Ahogyan az lenni szokott, a régiek helyére jöttek az újak, akik lojálisabbak, s jobban értik az irányt, akik a keltetőből érkeznek, és már magyarázni sem kell nekik mit is várnak tőlük.

Így megy, ez ilyen. A nagy rádió-átalakítás egyébként azzal a jelszóval történt, hogy ezentúl az adó kizárólag magyari zenét játszik, kisöpörve onnan a globalista, nyugati, netán veszélyesen liberális tartalmakat, amiket a magyar paraszt amúgy sem ért, de netán a ritmusa nem eléggé nemzeti a nótáknak, vagy fúvósok buzdítanak forradalomra, és nem eléggé édesbús az egész, Mondjuk meg, nem egy himnusszá váló Nélküled és a többi nemzetinek hazudott mocsok. Szintet lépett a hatalom ezzel, s ha azt hittük a kultúrharc véget ért. Kiderült: nem.

Siránkozni ezen nem nagyon kell, illetve kellene, de már minek, ha röhögni is lehet rajta. S erre adott okot a Belga zenéje, hogy az ember abban a pillanatban jött rá, ami amúgy az elvtársak jellemzője, hogy nincs humorérzékük, nem értik az iróniát vagy szarkazmust, ilyen kisimított agyuk van nekik, amelyben egy irányban működnek az idegpályák. Ott áll Orbán Viktor, mint szellemi közlekedési rendőr, szájában síp, kezében gumibot, és terelgeti „nemzetikeresztény” irányba a dolgokat. Csüngő bajuszú talpasparaszt tempóval.

Szóval kirúgták a kollégákat a Petőfitől, vasárnap nulla órakor pedig kezdetét vette az új irány stílszerűen, a Valmar focimeccseket idéző „Megjöttek a magyarok” című opuszával, hogy tudjuk, mihez is tartsuk magunkat. Még régebben volt egy mókás élmény a Művészetek völgyében, egy Krétakör előadással, amely a „Hazám, hazám” címet viselte, s ilyen előjátékkal érkezett meg a sátorba egy nagymagyar, nemzeti anyának kinéző hölgyemény, aki egészen másra számított a cím alapján, mint amit kapott végül.

A kínok kínját kellett kiállnia, hiszen az előadás annyira teltházas volt, hogy meg sem lehetett mozdulni, így a nagymagyar nemzeti anya kénytelen volt végighallgatni a számára már-már elviselhetetlen tartalmakat, hogy a végén piros és nagyra fújódott fejjel meneküljön messze el. Mindez arra példa, nem elég a cím alapján dönteni, de, ha már ez a baj megtörtént, akkor nem árt megérteni a szöveget, ám a nagymagyar nemzeti anya javára írható, neki ez azért sikerült. A jelek szerint azonban a Petőfi új szerkeszőtinek meg nem ezzel a Belgával.

A média gondolkodó fele azon lamentált az „új” Petőfi eme balesetéről, hogy ezek most vagy trollkodtak, vagy tökön rúgták saját magukat, de ismerve a rendszer működését, kizárólag az utóbbi történhetett. Mert még azt sem tételezhetjük, hogy adásba kerülés előtt nem hallgatták meg ezt a Belgát. Ez bizonyára megtörtént, az új kollégák azonban nem érték fel ésszel, hogy ez a zene éppen az, ami nekik tilos, hiszen a gazdájukat és annak rendszerét küldi el a búbánatba úgy, hogy bírálatról szó sem esik benne. Ellenkezőleg.

Ámde, aki nem érti az iróniát, azzal ilyen balesetek történnek, és nem az a baj, hogy alkalmatlan arra a feladatra, amire a rendszer kijelölte, hanem a jelek szerint bizonyítottan éjsötét. Ez pedig nekünk jó, hiszen ezért fognak megbukni, mert minden területen annyira kontraszelektálódnak, hogy az ország végül megszűnik működni, ahogyan a magyar vasút jelenlegi működése ezt máris ékesen bizonyítja. Egyrészt ez remek – nekünk – másrészt valahol végtelenül lehangoló, de ez sem olyan nagy újság már.

Nem állom meg, és iderakok egy passzust ebből a Belga-szövegből, amiről a Petőfiben azt hitték, nagymagyar nemzeti tartalmakat hordoz: „Állok a pusztában, gatyám lobog/ Seggem kilóg, gyomrom korog/ Nézek a magosba, gondolok nagyot!/ Magyar égre magyar csillagot!/ Nyugati szél fú, délibáb ragyog/ Magyar vagyok, szittya vagyok!/ Nem vágyok sokra, de egyet akarok:/ Magyar nemzeti hip-hopot!…” – Azt hiszem, ehhez hozzá tenni már igazán semmit nem kell. Csak egy javaslat, hallgasság meg az egészet, és nevessenek a Petőfi ostobaságán.

Azt mondja a kedves vezető, hogy jövőre eljövend a gazdasági növekedés visszaépítésének csudálatos éve. Nem érteni fideszül, Zarathustrával szólván nem a mi füleinknek való a kedves vezető szája, úgyhogy itt botorkálunk a sötétben. Másrészről az is lehet, épp mi vagyunk a napnak sugárán, mert minden viszonylagos. Viszont, ha a nagy visszaépítés következik, akkor volt előtte lerombolás is, vagy csak önmagában lefele felépülés, mint negatív plusz. Egyre kevésbé működik a szómágia.

Áll a kedves vezető a varázspálcájával, akárha varázslótanonc, s aszongya: múkoggy. De nem engedelmeskedik neki a valóság, hiába ragadja üstökön, sőt, esik neki újabb tébolyként fejszével. Mert ahol ezt hallottuk, a legendás péntek délelőttön, ott az is elhangzott, hogy az infláció terebélyes mesebeli fává növekedett a nyüstöllés során, viszont Matolcsynak csak bugylibicskája van. És akkor előveszi a kedves vezető a fejszét, legalábbis így ígérte, csak az nem világos, hogyha repked a forgács, mi épül.

Meg az úri pusztaság is rikoltoz, mint ismeretes. De akkor még mindig ott vannak a kommunisták, akik miatt soha nem lehetünk boldogok. Mert és ugyanis mint kiderült: „Akkor leszünk egy boldog ország, amikor azt hallják a hallgatók, hogy a költségvetés pluszban zár. De ez így van a kommunisták óta, azóta görgetjük magunk előtt.” – Akkor ebben a kontextusban, ha jól értjük, a kommunisták örököse ő, munkájuk hű folytatója, vagy mi a rosseb, mert nem lehet kiigazodni ebben a delíriumban, ami van neki.

De ez is mindegy már egészen és teljesen. Az osztrákok ráuntak a magyar vasútra. Levágják a nyugat-európai hálózatról a magyar vagonokat, s habár azt nem mondták – csak gondolják -, takarodjanak vissza a redves keletre, mármint mi, mégis csak ez lesz. Illetve téblábolás Bécsben, ha már oda valami bizonytalan időben kiérkezik a kiszámíthatatlan magyari szerelvény, akkor valahová kegyelemből odacsapják. Van érzékünk a szimbólumokhoz, mi több osztjuk Reviczky apánk axiómáját a világ hangulatként való létezéséről.

És elképesztően, valami ciklopi módon szar hangulatunk van nekünk a kedves vezetőt hallgatván. De nem azért, mert, egyre inkább látszanak rajta a hanyatlás, hogy úgy ne mondjuk, az összeomlás jelei, hanem inkább, hogy még ebbéli állapotában is élénken tesz arról, füstölgő romok maradjanak utána csakis, s a hamu alatt már semmi sem ismerhető fel abból, ami volt. De legfőképp, ami lehetett volna. S bár az adósságot a kommunisták csinálták, mint hallottuk, s ő csak azt görgeti maga előtt, mégsincs senki, aki pofán vágná.

Illetve az élet maga mégis. Hogy kies hazánk, illetve annak üszkös maradványai oda jutottak, ahová a kedves vezető több mint egy évtizede útnak indította őket. Ez az út pedig, mint ismeretes, az elmúlt száz esztendő tíz legsikeresebbike volt. Csakhogy az osztrák vasút, amelyik immár nem képletesen azt mondja nékünk, nem vár ránk ezentúl, és az értékelhető Európába igyekvő szerelvények nélkülünk kelnek útra, szó szerint itt hagyva bennünket a magyar ugaron a bő gatyánkban, fokossal a kezünkben. Avas zsírtól csüngő bajusszal.

Ilyen luk vagyunk Európa közepén. Valami különös ázsiai horda, amely arra nem képes, hogy egy vasutat saját erőből működtessen, ellenben teli pofával szidja azt, aki meg igen. Szarrá ment a vasút, szarrá ment az ország, és most jön a gazdasági növekedés visszaépítésének éve. Ez az új évjelző a számos után. Volt itt már elrugaszkodás és a kiskutya kunkori farka is, egyet azonban nem ártana tudni, hogy egy ország működtetéséhez pénz is kellene, ám, ha kilopják belőle az egészet, akkor ez a vége. Egyébként százmilliárd a kórházak adóssága.

Továbbá is egyébként, nincs pénz a tanárok fizetésemelésére. Nem futja építeni akármit is, a vonatok manapság nem, hogy késnek, többnyire már el sem indulnak. Nem szaporodunk, olyan az ország, mint egy hullaház vagy ravatalozó, és akkor itt az új szlogen még ehhez: „Nem hagyjuk, hogy visszalökjenek bennünket a Gyurcsány-korszakba”. Ezt is a kedves vezető adta elő a lefele felépülés közben, mint démont, a Gyurcsány, és a kommunisták természetesen, akik úgy eladósították az országot, hogy egyetlenünk ezt nyögi.

Lassan Kádár apánk lesz a felelős az inflációért, ha más ok és indok nem marad., erre utal a kedves vezető egyre kilátástalanabb hőbörgése. De nem kell nagyon izgulnunk, bőven lesz majd, akinek ez is megteszi, és megnyomorítva, megfélemlítve, farhátat szopogatva dicsőíti Magyarország sírásóját, aki szerint most még egy kicsit nehéz, de hozza a fejszét, vágja az infláció fáját üstökön ragadva azt, s ezzel építi vissza a növekedést a barma. Ilyen ember nincs még egy, s ha nem lenne, ki kellene találni, hogy legyen mivel riogatni a gyerekeket.

Novák Sándorpalota napok óta az ’Államokban turnézik, és öklendezi magából a NER családpolitikájának (vagy amit annak hazudnak) dicséretét. Valaki a kezébe nyomhatna a nacsasszonynak egy munkaköri leírást, amely egy köztársasági elnök kötelmeit tartalmazza, mert, hogy ilyesmi jobb helyeken abban nem szerepel, az hétszentség. Igaz, az álombéli más vidékeken nem is lesz ’álamelnök olyanból, amely egy fasiszta pártot hord a fülében malomkerék nagyságban, műanyag kiviteleben.

Ilyképp Novák Sándorpalotától túl sokat nem várhatunk, de ami keveset mutat, az is eléggé lehangoló. Ez a családügyi turné már Afrikában kezdődött két ajándék tehén átadása közben vagy után, de már ott is rühellték a nacsasszony produkcióját. Ő azonban mindezzel egyáltalán nem foglalkozva folytatja az ámokfutást, és mindezt idehaza mint valami diadalmi jelentést adja elő. Annak ellenére, hogy néhányszor lukra – vagy bele a késbe – fut egyenest, de akárha Keljfeljancsi mindig talpra áll, és járat le minket kitartóan.

Pár napja Elon Muskban lelt új szövetségesre, mint aki úriember állítása szerint hanyatt dobta magát a magyar kormány, így a Fidesz, de legfőképp ezek szerint Orbán Viktor teljesítményétől, és még ez is lehet. Musk úr ugyanis mostanában látványosan meggárgyult, és elindult a szélsőjobb legtávolabbi vidékei felé. Nos, ebben az állapotban fedezte fel magának a Fidesz, és szaladt hozzá Novák Sándorpalota, hogy az ő kétes fényében fürdesse magát, de családügyben talán nem kellett volna. Musk úr ugyanis nem az ideális a keresztényi modellt testesíti meg.  

Momentán szingli az agyilag lefelé szálló milliárdos, három nőtől van tizenegy gyereke, ugyanattól a nőtől kétszer is elvált. Hogy a klérus ilyentől a kardjába dőlne minálunk, az ziher, de ezek szerint a cél szentesíti az eszközt, másképpen szólva, ha maga az ördög mondaná, hogy Orbán utolérhetetlen nagyság, és milyen nagyszerű is az, amit művel, akkor az is rendben volna. Nincs válogatás, aki Orbánt csak egy kicsit is dicséri – vö.: nem köpi le -, már a Fidesz embere, és tiszteletbeli NER mufti lesz. Kiábrándító ez az igyekvés.

Mert már elég régóta ennek vagyunk tanúi. Amióta a világ normálisabb fele ezekkel szóba nem áll, azóta minden és mindenki velük van, aki a liberálisok és demokraták ellen. Ezért fizetnek is, ha helybe jönnek, most pedig Novák szórja a közpénzt a nagy vízen túl keresve a legutolsó texasi bokorban is egy olyan alakot, aki azt mondja, hogy éljen Eduárd. Ilyen küldetésben van momentán – meg általában mindig – Novák Sándorpalota, és ezért bátorkodtunk arról ábrándozni, hogy kellene neki valami kézikönyv a feladatairól, amelyekről fingja sincs.

Mármint államelnökként, mert propagandistának éppen megteszi. Hogy mindeközben lukra futkos és öngólokat lövöget, mint a mormonoknak előadott családügyi kioktatás, ami kiváltképp delikát, de ez senkit nem érdekel a fideszisták közül. Bár úgy tűnik, mást sem igazán, s innen van az, hogy a magyar sajtóban korlátok nélkül ömlenek a tudósítások, merre jár, kivel fut össze, ami, magunk közt szólván az ég egy világon senkit sem érdekel. Ez azonban meglehetősen kiábrándító, mint ahogyan az előadott tartalmai is azok.

Pedig érdemes kicsit figyelni a delíriumra, a családok szabadságharcára, ami ilyen új beakadt lemez a nacsasszonynál, ahogyan a végóráit járó világ egyedüli megmentéseként előadott korlátozások nélküli szaporodás ideája sem piskóta. Mert ha ezekbe úgy őszintén belegondolunk, be kell látnunk, milyen baromságokkal turnézik a naccsága, de ez sem tűnik fel senkinek. Mint ahogyan az sem, hogy voltaképp toszásügyi nagyköveként működik, ezt reklámozza boldog-boldogtalannak, akihez odafújja a szél.

Aki képes azt kijelenteni a XXI. században, hogy a szaporodás mentheti meg a világot, az minden másra is alkalmas, például arra, hogy Orbán seggéből ne látszódjon ki a feje. De mondom, mindez a narancsfüggője óta egyáltalán nem meglepetés, hanem az viszont az, a magyar sajtó ezt az egészet képes úgy tálalni, mintha valami fontos dolog történne, mintha Nováknak ilyen küldetése volna, holott csupán egy propagandista, szarkeverő senkiházi, aki annak örül, hogy nem a tanárok – vagy irodisták – sanyarú kenyerét kell ennie.

Alig pár nap telt el azóta, hogy Kocsis Máté friss frakcióvezetői önbizalommal fenyegette meg a „baloldali” újságokat, miszerint alkotmányt módosítanak. Azért, hogy „borsot törjenek” az orruk alá. Viszont tegnap kiderült, ez nem valami hirtelen felindulásból előkapott akció volt, hanem gondosan kitervelt, és már régóta dédelgetett álom, amit most készülnek valósággá alakítani. Az „ellenzéki” – értsd a szakma szabályai szerint működő, nem propagandát tutuló – sajtótermékek totális kinyírását tervezik.

Ezt jelenti a borstörés, és ennek immár a fele sem tréfa. Mint kiderült, Schmidt Mária intézete már tavasszal listázta a „szuverenitásra veszélyes” lapokat, „tanulmány” készült róluk, hogy miért és mi módon fenyegetőek Orbán és a Fidesz hatalmára. Ha úgy vesszük, ez a lista a kinyírandó sajtótermékek sorolása, egyfajta likvidálási forgatókönyv, amin rajta lenni voltaképp dicsőség, de egyben veszedelem is. Mert tudjuk a maffiáról, hogy céljai elérése érdekében szó szerint semmitől sem riad vissza. Azaz, mindenre képes.

Amit ezután itt előadok, az nem egyfajta nyüszítés a leendő sors miatt, hiszen már Kocsis kapcsán is kifejtettem, személyes sorsom okán az, hogy képletesen a torkomra tették a kést, egyáltalán nem érdekel. Még csak nem is a kivégzendő újságok vagy azok munkatársai miatt aggódom, hiszen a Huppa (és a Zóna) mostani pokoljárása is azt mutatja, itt egyik a másikáért egyáltalán nem aggódik, érte szavát föl nem emeli. Itt most arról lesz szó, milyen sors vár az egész országra, aminek csak egy úgy-ahogy látványos szelete a várható gyilkosság.

Az emlegetett „tanulmányból”, és az erre hivatkozva majd megalkotandó törvényből az derül ki, a maffia Putyin nyomán egy lépésre van attól, hogy ezeket a lapokat, azok munkatársait idegen ügynököknek nyilvánítsa, s ennek megfelelően kezelje is. Bár arról egyelőre még nem esik szó, milyen sorsot szánnak, és milyen büntetést helyeznek kilátásba a nekik nem tetsző elemekre, de a cél – bármilyen módon – elhallgattatni a kritikus hangokat, s egy ilyen rendszerre, bár lehetne jelzőt találni, de ennek meglelését az olvasóra bízom.

A „tanulmány” készítői is megérnek egy szót. A XXI. Századi Intézet (Schmidt Mária) nevében a gyalázatot jegyzik többek között a Megafon egyik arcaként is ismert Deák Dániel, az Origóba beolvasztott 888.hu főszerkesztője, G. Fodor Gábor, valamint Békés Márton, a fideszes Tranzit Fesztivált is szervező Kommentár Alapítvány folyóiratának főszerkesztője. Így tulajdonképpen arról van szó, ők kit tartanak veszélyesnek, fölfogható úgy is a listázás tehát, hogy tudományos köntösbe öltöztetett egyéni bosszúkról van szó. Amibe minden belefér.

Ezek hárman – és feltehetően sok segédszemélyzet még több pénzért – megemlítik, hogy a kinyírandó lapok finanszírozásában a külföldi pénzek kritikus szintet értek el, s ezek ezért veszélyeztetik „Magyarország szuverenitását”. Ezen a ponton csupán annyi a megjegyzés, hogy az EU-ban, de amúgy egy jogállamban sem, senkinek semmi köze hozzá, egy cég honnan szerez legális bevételt. Sőt csöndben megjegyezzük az említett urak ténykedésére utalva, már csak azért sem, mert az általuk listázott lapok nem lopott közpénzből működnek.

Szerepel egyébként a „bűnös” orgánumok között a 444, a Partizán, a Telex, az RTL, a Szabad Európa, az Átlátszó, a Direkt36, a K-Monitor és a Lakmusz is. Ennyiről tudunk, de mindenki rákerülhet, akire az emlegetett urak netán akár féltékenyek, mert olyan emberek készítik azokat, akik netán tudnak írni, amit a listázók nem, de ezzel az egésszel nem is ez a legnagyobb baj. A tartalmak is bírálat tárgya ugyanis a „tanulmányban”, azt emelve ki, hogy ezek a lapok milyen százalékban kormánykritikusak vagy éppen nem.

Mint sejthető, nagymértékben azok, így ezen a ponton az világlik ki, nem az a baj velük igazán, honnan van a pénzük, hanem, hogy nem a propagandát tolják. Erről pedig a következőket állapítja meg a dolgozat: „Mindez jól mutatja, hogy ezeknek a médiatermékeknek valójában nem az objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás a céljuk, hanem kormányellenes politikai aktivistaként viselkednek, céljuk a kormányba vetett társadalmi bizalom rombolása.” Itt   bújik meg a lényeg, és itt bújik meg a tragikus jövő.

Mert, ha egy lapot kormányellenes aktivistának neveznek, a kormányba vetett bizalom rombolásával vádolnak, akkor az ellen minden eszköz megengedett, már ha tisztában vagyunk annak a hatalomnak a minéműségével, akinek a nevében eljárnak, s akinek az érdekeit védik körömszakadtáig. Hogy milyen módokat választanak ehhez, pénzügyi ellehetetlenítés, vagy szimpla betiltás, arról nem beszélnek, de minden elképzelhető, de úgy tűnik, hamarosan megkezdődik az „ellenzéki” sajtótermékek és újságírók üldözése.

Arról fölösleges is szót ejteni, hogy ez az egész mennyire jogszerűtlen. Mert ilyen szempont a NER-ben már régóta nem játszik, itt már totális háborút hirdettek, és ez életre-halálra megy, a jelen hatalmi viszonyok között nem kétséges, kinek a halálával. Nem gondoltuk harminc éve, hogy ezt megérjük, de azt sem, hogy mindez „ellenzéki” oldalról, a jogállamot szajkózók részéről szó nélkül marad, pedig most éppen ez történik. Erre pedig semmiféle mentségük nincs, ezzel a némasággal cinkosok lesznek, bár ez sem zavarja őket egyáltalán.

Akárha „Ember, most jövök a templomból”, úgy reagált miniszterelnökünk a riporteri kérdésre kétszer is. Először a jól ismert kappanhang azt mondta: „Jó reggelt”. Másodjára pedig „Szép napot” volt a felelet, ahogyan ment a páncélozott, géperejű járműből ki meg be a trikóra fölvett zakójában, akárha Feri bátyám slisszant volna át az ivóba. Ha még van nyitva olyan a falujában. Ámde ez nem bizonyos. Az viszont igen, hogy a nagyember fogdmegjei eltessékelték a kérdésekkel provokáló alakot azt vágva a fejéhez: „Személyvédelmi intézkedés keretén belül ideiglenes zárást alkalmazunk, kérem, ezt a vonalat ne lépje át”.

Budapesten, a Bakáts utcában történt a nem is annyira különös eset, hiszen a mikrofonnal okvetetlenkedő ember azért tudott provokálni, mert tudta azt, amit mi eddig nem, de most már igen, hogy a nagyember minden kedden reggel ide érkezik egy-egy órácskára. S a jelenlegi öltözete alapján nem Erdogant vagy Putyint fogadja itt titokban, hanem nagyon magánélet szaga van ennek az egésznek. Csak azt nem tudjuk, miért számolgatta miniszteres urunk a tízezreseit a titokzatos találkára haladva. Volnának delikát tippjeink, de akkor főbe lőnének minket, de nem a félelem tart vissza, hanem egy esetleges hosszú pereskedés.

A rossebnek sincs kedve bíróságra szaladgálni, így az értelmezést – trikó, kialvatlan tekintet, tízezresek „olvasgatása” – milyen tevékenységhez lehet kötni. De nem is ez, hanem a fekete-fehér leplezetlenség doktorminiszter urunk pitiáner kisszerűségéről, amely a TEK védelmében ilyen megközelíthetetlen nagyság álcáját ölti magára. Mindezt azonban nem kell különösebben bemutatnunk, momentán azonban az a nagy kérdés, honnan ez a hirtelen vonzódás a kápéhez. Mert, mint emlékezhetünk az éppen Orbán közelsége miatt egy hollywoodi álomban élő Petiminiszter is azt jelentette ki a minap, hogy „készpénz csakis”. Minden esetben.

Pár tízezrest gyűrögetett egyébként a nagyember, aki bérből és fizetésből él, emellett szaki is, valamint totálisan vagyontalan, mint azt évente egyszer megtudjuk. Alig múlt el a hó közepe, de már közelít a vége, ami a hozzánk hasonlatos nagyember számára is bizonyára olyan kínokkal jár, mint az átlagmagyarnak, hogy azt számolgatja, gyógyszert vegyen vagy zsömlét. A nagyember tekintete is ilyesmi kínokról tanúskodik, a gyűrött trikó a zakó, alatt, ami sokkal autentikusabb lenne, ha ilyen áttört, szellőzős fajta volna, hogy tökéletes legyen a dizájn. A trottyos gatyák után azonban ezen sem lepődünk meg egyáltalán.

Mindemellett furdalja az embert, meg az újságírókat is a kíváncsiság, mi ez a titkos túra kedd reggelenként, amire a sajtófőnök válaszolt, aki a nagyember kijövetelekor már ott volt, mivel valószínűleg riasztották. Az ő válasza egy értelmezhetetlen mondat arra az érdeklődésre, mit keres a miniszterelnök sajtófőnöke a miniszterelnök magánprogramján: „a sajtófőnöki jelenlétet a nem nyilvános program nem nyilvános jellegének megőrzésében való közreműködés indokolhatja”. Mondhatta volna azt is, segítek hazudni, de ez azt tételezné, hogy valamilyen értelmes mondat eljhagyja ezeknek a száját.

Ilyen veszély azonban minket egyáltalán nem fenyeget, az viszont érdekelne minket, Anikóm asszony tud-e a túrákról, s ha igen, mi a véleménye róla, vagy már ilyenje nincs egyáltalán neki sem. Mert megtudta volna ő is, mi is, ha arra a rugóra járt volna a közlés, mint miséről jövet, hogy „Ember, most jövök a templomból”, mint büszke állítás, a mostani titkolózás tehát azt mutatja, olyan tevékenység folyt vagy történt, ami ártana a szavazatoknak, mert amúgy kis túlzással ma már arról is posztok születnek, ha a nagyember kitörli az arschát. S egyedül, nem sajtófőnöki segítséggel. Ami egyáltalán nem mindegy.

Pörgette hát a pénzét, a tízezreseit hősünk most aktuálisan, fogdmegjei pedig személyvédelmi intézkedés keretén belül ideiglenes zárást alkalmaztak, azaz, igyekeztek hermetikusan elzárni a külvilágtól a nagyembert, aki fél. S a kezében a gyűrögetett tízezresek ellenére, végtelen hatalma ellenére nem élvezi az életet, ahogyan viszont mi sem. De mi nem vagyunk paranoiás diktátorok, ami azonban Orbán igen, s ez az egész jelenet is csak erre újabb bizonyság. Valamint még arra, amit amúgy is tudtunk eddig is, hogy sudribunkó a lelkem, és lehangoló látni, hogy ez az alak akar Európa ura lenni, ami viszont nem lesz. Trikóban pláne.

Szijjártó Petiminiszter vasárnap ünnepelte (önmagában), hogy immár kilenc éve tette le az esküjét, és ily hosszú ideje járatja le Magyarországot a világ előtt. Nem ezért volt azonban kizárólag boldog, hanem, mint valami kamaszlány, rajongott egy sort, hollywoodi álomnak nevezve a saját sztoriját, hogy Mellette dolgozhat. Mellette, akivel húgyos, bencés gimnazistaként találkozott először, s ezek szerint annyira belekábult, hogy azóta sem tud kiszerelmesedni belőle, s akit Orbán Viktornak hívnak.

Viszont most, hogy kiderült, Petiminiszternek kilenc éve van permanens orgazmusa a nagy ember közelségétől, egyből megértjük a folyamatos visítást is. De hiába boldog annyira hősünk, ezt a vallomást nem kellett volna megtennie, mert így olyanná vált, mint a híres, fogatlan néni kezében a táblával, rajta felirat, miszerint „Orbán Viktor álávjú”. Ez a létállapot viszont nem egy külügyminiszter ideális eleme, de így egyben az is kiderült belőle, miért tartja őt Orbán. Éreznie kell a rajongást, a szerelem azonban vak, mint az ismeretes.

Mindemellett, hogy Petiminiszter hollywoodi álomnak nevezi a kilenc éve fogant életét, az egy kis zavart visz az erőbe, mert a dekadens és megvetendő nyugati filmművészetet emeli piedesztálra ahelyett, hogy például a szovjettel tenné ezt stíl szerint és ha már. Tudjuk, amelyek elején a munkás, kettős szoboralak forgott be a képbe, és nem egy oroszlán bődül el, mint ezeknél a nyugatiaknál. Tehát már itt érzünk egy kis meghasonlást, vagy inkább igazat nem mondást, de aki Orbánba szerelmes, attól sokkal többet ne is várjunk.

Viszont mégis el kell gondolkoznunk azon, ilyen elvakult tudatállapotban alkalmas-e arra az organizmus, hogy egy egész ország külügyeit vigye, és, mint kies hazánk nemzetközi megítéléséből látszik, nem igazán. Szijjártóval azonban nem biztos, hogy csak ez a baj, de talán az ebből a helyzetből adódó stílusa, a nagyképű kioktatás, fejek leordítása és fogak csikorgatása, ahogyan szerelmének tárgyát védi mindennel szemben, és az ország érdekeivel szöges ellentétben. Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy már alig is fogadják valahol.

Ennek ellenére kiderült, hogy idén már annyit röpült a szerelmes gimnazista, hogy a nem is kormánygéppel eljuthatott volna a holdra is. És, ha elővesszük csillagászati ismereteinket, akkor ez a négyszázezer kilométer arra is elég, hogy négyszer körberepülje a Föld nevű bolygót. Ami már egyáltalán nem piskóta, a baj azonban annyi csupán, hogy a külügyek eredményességét nem a megtett kilométerek és a levegőben töltött órák számában mérik, Szijjártó azonban ennél többet, vagy másfajta teljesítményt felmutatni nem tud.

Ha őszintén belegondolunk, „külügyminiszterünk” olyan, mint egy rossz szatócs vagy ószeres. Minden szart megvesz nagy röpködései során, amire az országnak az ég egy világon semmi szüksége nincsen – horkolásgátlót, bizonytalan identitású vakcinát, mostanában pedig aksigyárakat zsákszám -, ilyenekkel tér haza rend szerint. Ez pedig azt mutatja, nem kies hazánk, annak legyalult lakossága, hanem szerelmének tárgya érdekei szerint cselekszik, s mint ilyen tehát, totálisan alkalmatlan arra a hivatalra, amit betölt.

Viszont nincs egyedül ebbéli állapotában, de a legtöbb kárt mégis ő okozza. Nem véletlen ekképp, hogy az internet kósza népe, amikor ezt a holdas távolsági hasonlatot olvasta, elkezdett ábrándozni az „One Way Ticket” című nótán, még az is lehet, hogy halkan dudorászta, akárha valami mesebeli álmot. De ez csak költészet. A valóság ezzel szemben az, hogy igazából nem is kellene annyit röpködni, mert közelebb is vannak normális országok, ahová viszont Petiminiszter nemhogy nem ér oda, arrafelé el sem indul.

Hogy kilenc éve rontja a magyar külügyek levegőjét, és teszi áldatlan tevékenységével térképen kívülre valaha volt hazánkat, még az is lehet, hogy mindeközben a megtett kilométereivel akár a Marsra is eljuthatott volna. Helyzetünkön azonban, és az ő megítélésén ez egy fikarcnyit sem változtat. S ha majd véget ér az az ámokfutás, amit a magyar külügyben ő szerelmesen végigvisz, távoztával föltehetjük a delikát kérdést, hogy mit adott nekünk Petiminiszter az arcunkon rózsázó élénk szégyenpíron kívül. És meglátjuk: semmit az ég egy világon.

Hacsak nem a szerelmesen véghezvitt romlást. Mindemellett pedig azt az illékony sportteljesítményt, hogy ebben a szerencsétlen évben a holdig történő elméleti utazásai során összesen huszonhárom napot töltött a levegőben, de dacolva a gravitációval, egyszer sem pottyant le. S ha úgy nézzük, ez már valami, sőt, egyenesen döfi, ami jelzővel összességében minősíteni lehet a magyar külügyet, amely Orbánba szerelmesen a bunkó taplóságban is világcsúcsokra tör. Valahogyan így lehetne összefoglalni ezt az egész tébolyt.

Délután három körül vártam az emberemet, hogy befusson a vonata, s így megérkezzen. Fél négy körül hívott, hogy ugyan csak pár kilométerre az állomástól, de a semmi közepén ácsorog a szerelvénye, mert előtte lerohadt egy tehervonat mozdonya. Először azt mondták nekik, a kiszolgáltatott utasoknak, húsz perc a móka, aztán negyven, amikor telefonált, akkor pedig már bizonytalan jelzést kapott a továbbindulás időpontja, azaz, eltolták azt a végtelenbe. Van ez a MÁVinform oldal, amin elméletileg meg lehet tudni, mi történik a magyar vasúton, de ez olyan manapság, mint egy végtelenített hibajelentés.

Gondoltam, megnézem, mi van az emberem vonatával, de ez nem szerepelt a hibák között, azaz, a maga cél előtti végtelen ácsorgásával még a hibajelentők ingerküszöbét sem lépte át. Ellenben csurig volt szerte az országból származó tudósításokkal, hol, melyik vonat állt le, el sem indult, vagy csak félútig közlekedik. Melyik fordult vissza, hová küldenek mentesítő buszokat, vagy szállítják le az embereket, hogy gyalogoljanak a prérin, ha oda akarnak érni, ahová eredetileg elindultak. Erről az oldalról sugárzik a nyomor, hogy nem arról van szó, pár perces késéseket jelentenek be rajta, hanem ez a lassú agónia lenyomata.

Szerencsés volt végül az én emberem, mert aztán útnak indultak, a hírek szerint azért, mert a tehervonat mozdonyvezetője oly ügyes volt, hogy saját maga bütykölte meg a járgányt. De föltehetnők azt a kérdést, mi van, ha nem sikerül neki, akkor ott éjszakáznak a préri közepén? Továbbá mi történik, ha épp nem vasárnap van, s mondjuk munkába igyekszik, de soha ne mér oda, és kitekintve szerte a NER vidékére, mi azoknak a sorsa, akik a MÁVinform oldal szerint naponta és ezrével nem jutnak célba. Ha a vasútra lenne bízva, már állna az élet kies hazánkban, mint ahogyan hamarosan anélkül is fog. A szemünk előtt rohad szét minden.

Mállasztja szét a Fidesz, mert mára alapigazsággá vált az a régebbi kósza gondolat, hogy amihez csak nyúlnak az szarrá válik. Vagy elég csak ránézniük, illetve elüldözni az országból azokat, akik értenek valamihez a seggnyaláson kívül. Nemrégiben derült ki, hogy számos szakmánál akarják megszüntetni a szakképzést, Mekk Elekeket szabadítva az országra, hogy annak úgyis jó, a magyartanár – már, ha van olyan – tartja a matekórát, de a csúcsokhoz érve a gazdasági miniszter is síkhülye ahhoz, amit irányítania kellene, és ez meg is látszik a NER állagán. De mégsem a szervilizmusról, mint egyedüli képességről van most szó.

Nem is a kontraszelekcióról, ami miatt alkalmatlan, ámde hűséges talpnyalók ülnek mindenütt, hanem a MÁV-ra – és más elcseszett területekre – tekintve arról kell immár elmélkednünk, hogy a működőképesség határához érkezett az ország. Mutatkoznak az összeomlás első jelei. Mert ez nem atombomba lesz, hanem lassacskán züllik le minden. Nem lesz szaktanár, kevés a körzeti orvos, a vasút haldoklik, gyermekeink elhülyülnek, mások csendben éhen halnak, a suszterok becsukják a boltot, csak a jachtozás lankadatlan. Pár napja állapítottuk meg, hogy a diktatórikus hatalomgyakorlás ívének leszálló ágába érkezett.

Most pedig azt vagyunk kénytelen nyugtázni, hogy az általa generált gazdaság, pénzügyek, kultúra és gondolatiság zuhanópályára állt, de az emberek, mint a békák ama híres fazékban, nem veszik észre, hogy a víz már forr. Más helyeken, ha késik tíz percet a vonat, lemond a közlekedési miniszter, itt Lázár, mint e területért felelős mufti elküldi az anyjába a MÁV vezetőit, ne sopánkodjanak, hanem hajtsák végre az utasításait. Így álltak neki pénz nélkül a Budapest-Hegyeshalom vonalnak, ahová Mészáros a Budapest-Belgrád építkezéséről szállította át az anyagot, csak az a kérdés, mit szólnak ehhez a kínaiak.

Mert ők adják rá a pénzt, ahogyan az akksigyárakhoz is, s ilyképp lassan felvásárolják az országot, amit azért kell kiárusítaniuk a fiúknak, hogy zavartalanul lehessen tovább lopni. De egyszer valakinek azt is ki kell fizetni, mint ahogyan a mai államkötvényeket is, ami tehát a szemünk előtt zajlik, az az ország pénzügyi kifosztásának is a végső stádiuma. Az utolsó rúgások. S ha volna a MÁV mintájára NERinform oldal, azon sorjáznának a végtelenített bejegyzések, mi miért nem működik az országban, mi ment tönkre, és összeállna a kép, hogy soha nem érünk el már sehová, maximum egy kietlen sivatagba, ácsorogni annak a közepén.

Lehengerlő intellekutális élmény – az esztétikairól inkább most ne ejtsünk szót -, amikor Orbán gazdaságának első számú irányítói egymás után előadnak, összevissza beszélnek, vagy netán teli pofával szidják egymást. A három muskétás, Varga M., Matolcsy és Nagy M. külön-külön sem piskóta, együtt pedig valami elképesztő halmazt alkotnak. Akkor leginkább, amikor összeadva mondandójukat az derül ki fehéren meg feketén, fingjuk sincs, mit csesztek el.

Arról pedig végképp, mit is kellene tenni, hogy az a szarhalom, amit összehoztak, ne omoljon önmagába olyan fekete lukat létrehozva, ami mindent megsemmisítve magába szippant, ami a közelébe kerül. Volt egy közgazdász vándorgyűlésünk nekünk – illetve nekik -, ahol ezek hárman levizsgáztak. Olyképp, hogy előtte Varga M. Matolcsyt szidta az elhibázott kamatpolitikáért, Matolcsy Vargát, Nagy M. pedig ezen a vándoros szaron a másik kettőt.

Miközben recseg-ropog az ország. Iramlik a csőd felé. Mielőtt Nagy M. miniszter okosságait behatóbban tanulmányoznánk, nyugtázzuk azért, hogy mondott ő már elképesztő dolgokat eddig is. Mindezt azért szükséges megjegyezni, hogy lássuk, nem hirtelen megvilágosodása volt a hülyeségében, hanem nála ez egy tartós, hogy úgy ne mondjuk, permanens állapot, csodálkoznunk ezért a legújabb teljesítményén nincs mit.

Onnan indulunk el, hogy megidézzük Orbán nagyvezér bölcsességeit, heroikus küzdelmét az inflációval, amely során utcai harcosunk a pénzromlást fülön ragadja, lebirkózza és megtapossa – legalábbis saját előadásában -, és mindenképpen győz. Hogy ez nem igaz, azt tudjuk, de nem is ez az érdekes most, hanem az, ebben a gigászi összecsapásban az infláció megtestesül, itt van, megfogható és valahonnan ered, s tenni is lehet ellene. Mint a mesékben.

Ehhöz képest Nagy M. szerint a magyari pénzromlás a „struktúrából fakad,… ki kellett, hogy alakuljon,… és nem felelős érte senki”. Ebből a kameraállásból egyből értelmetlenné válik Orbán fülön ragadása és megtaposása, hiszen Nagy miniszter szerint az infláció önmagától van, valahonnan előugrott, mint valami mesebeli rém, ki kellett alakulnia, így küzdeni ellene értelmetlen. Az infláció ezek szerint a bús magyar sors maga. Delikát.

Már csak azért is, mert ebből a nézőpontból az is logikusan következik, amit még hallottunk a közgazdász zsenitől, hogy a kormány – benne ő és Varga, az élén Orbán, plusz ráadásnak a Matolcsy – meglepődött, amikor kiderült, mennyire visszaesett a fogyasztás, amikor minden megdrágult. Jé, mered rá értetlenül a valóságra a kormány – és annak zseni tagjai -, ha nincs pénze az embereknek, nem mennek a boltba. Elképesztő dolgok ezek.

Ez a bárgyúság azonban onnan fakad, hogy nagyjaink mindannyian be vannak szarva azért, mert az összegányolt, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő költségvetésük roskadozik. Elképedve nézik, hogy mivel nem jár boltba a magyar, alig van áfabevétel, de még ezen a ponton is az az ideája Nagy M. zseniminiszternek, hogy a magyarok féltik elkölteni a pénzüket, mert nem látja – vagy nem meri látni -, hogy nincsen nekik.

Az is csodás ebben a gondolatiságban, hogy az infláció, ami Nagy M. biblikus vízójában olyan, mint valami természeti csapás, kivédhetetlen és mindig győz, szerinte mégis a „struktúrából fakad”. Föl kell tehát tennünk az egyedül releváns kérdést, ezt a struktúrát ki az anyám valaga hozta létre az elmúlt leg-, és ultrasikeres évtizedben, mint volt módunk hallgatni akkor, amikor ömlött az uniós pénz, ami nélkül a jelek szerint semmik vagyunk.

Illetve Orbán gazdasága az. Nagy miniszter még azt is bevallotta meggondolatlanul, hogy „a külföldi cégek szépen termelnek és exportálnak (mint a járműipar, az elektronika – itt pörög az export és tudnak nagy béremeléseket is adni), a belgazdaságunk viszont bajban van. Az ő fogyasztásuk visszaesik, nincs termelés, és nincs is beruházás, emiatt béremelés sincsen, a fogyasztás ezért még tovább esik, és itt is van a negatív spirál”.

Íme az újabb beismerő vallomás, amelyben nem látjuk azt a lehengerlő gazdasági teljesítményt, amiből Mészáros ezermilliárdjai erednek, mint az országot megváltó új nemzeti nagytőkés. Meg az összes többi sógor, koma és haver, akik az ég egy világon semmit nem adnak hozzá a magyar gazdasághoz, csak kivesznek belőle. És mindjárt itt is van előttünk az emlegetett mitikus struktúra, amelyből védhetetlenül lecsap a pénzromlás.

Ez azonban csak az egyik eleme mérhetetlen bajainknak, mert és ugyanis ehhez adódik a soha nem volt mértékű hiány és adósság, ami szintén fojtogatja az országot, s amit a hírek szerint úgy akarnak orvosolni az okosok, hogy ezermilliárdos tételben készülnek kivetni újabb különadókat. Ezek pedig – mint eddig is tapasztaltuk – megpörgetik az inflációt, vagy végső esetben elkergetik az országból a Nagy által is bevallottan még működő „külföldi cégeket”.

Más ötletük pedig nincsen. Hosszú lenne itt felsorolni, mire nem kellene pénzt osztogatni, ami viszont eszükbe sem jut, mert az a maffiaállam alapjait érintené. Ehelyett hallgatjuk a siránkozást, illetve azt, hogy ők nem tehetnek semmiről, és képtelenek valamit is csinálni. Ez az a helyzet az álmoskönyvek szerint, amikor távozni kell a hatalomból. Ilyen forgatókönyv azonban nincs, azaz, harsonaszóra döglünk meg, de legalább jól szórakozunk közben.