Szerző: rezeda

Azon megy a rugózás így utólag – mintha nem lenne teljesen mindegy -, hogy a gyereket kivágták-e az Alexandra könyvesboltból, vagy csak eltanácsolták a felnőtt irodalom polcaitól. Felnőttön itt ne olyan tartalmakat tessenek érteni, mint a felnőttfilmek, amelyeket amúgy oly nagy előszeretettel élvez a magyar, hanem mondjuk Tolsztojt – vagy akárki hegyomlást -, akik könyvei borítóján nem szerepel az ifjúsági-, vagy gyermekirodalom kitétel. Azaz, akármely világirodalom (vagy magyar) remekét, amelyeket amúgy olvasni jó. Nem, mint például Orbán idézeteket a falon.

Tizenhat éves volt a gyerek, aki arra vetemedett, hogy ilyen – általunk Tolsztojjal fémjelzett, de írhattunk volna mondjuk Thomas Mannt is – polcok felé vette érdeklődve az irányt, ami igyekezettől őt eltiltották a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva. Ebből a szempontból édesmindegy, hogy udvariasan kitessékelték a boltból, kihajtották, hogy a lába sem érte a földet, vagy csak – amibe a bolt utólag kapaszkodik – nem engedték a tiltott tartalmak közelébe. És még egyszer mondjuk, nem kefélős könyvekről van és volt szó.

Hanem akármely szövegről, ami nem kifestőkönyv, vagy Ablakzsiráf, és innentől fogva nem, vagy inkább nagyon is értjük ezt az egészet, hogy meglátjuk, hová jutottunk. Ide. Az esetről szóló diskurzusokban előkerült a könyvégetés, mint ahová ez a folyamat vezet vagy vezethet. Nem kell az ördögöt a falra festeni, intettek a reménykedők, akik figyelmét arra hívnánk fel szelíden, hogy a körvonalai már ott vannak a Dúró Dóra darálásával, amiről szintén nehezen tételeztük, hogy bekövetkezhetne. Ennyit erről a szálról.

Másfelől viszont felettébb érdekes, hogy a NER-ben ez a tizenhat év – mint az a gyerek, akit így vagy úgy nem engedtek a felnőtt szépirodalom közelébe – fajsúlyos korhatár, itt véget ér a tankötelezettség, illetve gyámhatósági engedéllyel házasodni is lehet. Azaz, minden további nélkül gyártani szakmányban a közjószágokat az irodalom nélküli bamba tudattal, és még érdekesebb, hogy bizonyos eseteknél már a tizenkét éves gyerek büntethető. Viszont nem olvashat, ami ellentmondásból elég messzeringó következtetéseket lehet levonni.

Nem akarnánk a rendszert lefasisztázni, mert megtettük már elégszer, és megtették most is azok, akik fölháborodtak az alexandrás eseten, ami arra utal, hogy mások is meglátják az egyesben megbúvó általánost. Illetve azt a gyalázatot, amit a gyermekvédelmi köntösbe bújtatott homofóbia jelent, de az már tényleg csak hab a tortán, hogy erre hivatkozva nem engedik az irodalom közelébe a jövőnket jelentő ifjúságot. Ebből pedig tényleg arra is következtethetnénk, hogy a hatalomnak a kretén alattvalók felelnek meg csakis.

Még ebben is lehet igazság, de ezen is annyit lamentáltunk, hogy most már nem is érdemes többet. Inkább arra futtatnák ki ezt az egészet, hogy mitől működik a NER, és ezt a szervilis beszariságban kell meglelnünk. Abban a folyamatban, amit Marquez papa úgy jellemzett Aureliano Buendia ezredes kapcsán, hogy még kis sem gondolta a parancsait, de a katonái máris sokkal messzebb mentek azok végrehajtásában, mint ahogyan maga azt valaha is képzelte volna. És máris itt állnak előttünk a magyar csinovnyikok.

Mert ugyanis olyan vélekedés is van – meglehet, helyesen -, hogy az összes ilyen cirkuszok csak arra szolgálnak, hogy eltereljék a figyelmet a még nagyobb gazemberségekről, de azt is mutatják, hogy az alattvaló meddig képes megalázkodni életben maradni óhajtó meghunyászkodásában. A jelek szerint a falig mennek ebben a folyamatban, mert a már emlegetett Orbán-idézetek mészre applikálása is ugyanennek a folyamatnak a része. Hogy utasítást ugyan nem kaptak rá, de jobb beállni a sorba. Mégpedig annak az élire.

Az alexandrásoknak sem mondta senki, hogy nem engedhetik Tolsztoj közelébe a fiatalkorút, ők azonban jobbnak látták ezt tenni. Abból nem lehet baj. De lett, mint kitetszik, hiszen valamilyen ismeretlen élni akarásból léteznek még emberek a NER förtelmében, akik gondolkoznak, van bennük erkölcsi tartás, és tudják, hogy ilyen helyen nem igazán érdemes élni. Az a különös azonban, hogy amikor tehetnének ellene, akkor elfogy a lelkesedés, és a sorsára hagyják a gyereket a könyvesboltban. Mint a diákokat a könnygázesőben.

A kötcsei bográcsozás közben Orbán delirált is egy kicsit, kiszivárogtatandó belső használatra. S hogy minden undorunk ellenére szólunk róla, az azért van, mert a következő hetekben és hónapokban ezt fogjuk visszahallani mindenhonnan és a legkülönbözőbb formákban, és ez azért lesz pikáns, mert a kötcsei tartalmaknak – ahogyan ez már megszokott – az ég egy világon semmi közük a valósághoz. Azon kár merengeni, hogy Orbán hülye, vagy csak tetteti, de az már egy szint, amikor nem a bávatagoknak szánt pénteki böfögésben beszél zöldségeket, mert azoknak mindegy, hanem az általa felhízlalt úgynevezett elitnek.

Hogy a belső körök is ilyen szellemi munícióval vágnak neki a Kötcse utáni életnek, az már delikát, de mindemellett egészen lehangoló is. Megtudtuk indításként, hogy ezúttal 2034-ig tervez uralkodni örökös miniszterelnökünk, amiből az az érdekes következtetés fakad, hogy olyan aktusok, mint választás, eszébe sem jutnak. Meg sem fordul a fejében, hogy akár vereséget is szenvedhet egy ilyenen, és az a szomorú, hogy amikor jóindulatúan Orbánt ma már csökkent szellemi képességű organizmusnak nevezzük, nem erre a jövőképre gondolunk, mert ebben az egyben nagy valószínűséggel igaza van.

Addig uralkodik, ameddig a kedve tartja, tehát a belátható idők végezetéig, amibe csupán a koleszterin vagy az alapvető élelmiszer túlzott élvezete szólhat bele. Innen nézvést azonban még tragikusabb, amiket előadott, mert voltaképp abban semmi jövő nem mutatkozott. A már évtizedes „folytatjuk” szlogen volt csupán, mert az olyan célokat, amelyek javarészt elérhetetlenek, az álmok közé kell besorolnunk. Viszont, hogy a kötcsei álpolgárok az álpikniken ennek is tapsolni bírtak, az az ország jövőjét még kilátástalanabbá teszi, ha lehet ilyet mondani a mostani tragikus helyzetben. Mert abban vagyunk.

Nem sorolnánk itt a fenyegető államcsődöt, az ország évtizedekre eladósítását, nem említenénk olyan pitiáner dolgokat, mint oktatás, egészségügy, széthulló államigazgatás, lerohadó vasút vagy vízellátás. Szinte – ma már, mert evidencia – nem érdemes beszélni a recesszióról, az egyre többféle adókról, és szóra sem érdemes a fékezhetetlen infláció. A bezuhanó turizmus, útjaink kiábrándító állapota, a kisvállalkozások szaporodó csődjei, országunk jelen állapotában tehát lélegeztetőgépen van, a szegényedő lakosságról nem is beszélve. Mindezt azonban csak azért volt szükséges megemlíteni, hogy lássuk az álmokat.

Orbán álmait és azok tarthatatlanságát, ami arra jogosít, hogy az elképesztő tizenöt pontján darabonként végig se menjünk – mert minek -. Innentől fogva minden vízió csak lázálom bezárólag addig, hogy kies hazánk az orbáni olvasatban nem olyan ország lesz, amely hiteltől hitelig támolyog, hanem a világ bankárja lesz, meg ipari nagyhatalom elrettentő hadsereggel. Ha csak ennyit sorolunk a bográcsos delíriumból, éppen elég, hogy azok előadójának szellemi állapotát kétségbe vonjuk, bármennyire is bizonygatja mindenki ennek az ellenkezőjét. Akinek az álmok maradtak, és azokat valóságként éli meg, minek nevezhető?

Ha politikus és nem romantikus költő, akkor a válasz egyértelmű, vagy legalábbis annak kellene lennie. Innentől pedig már nem is magunkhoz és magunknak beszélek, akik már évtizede tudják, milyen tragédiák felé haladunk az Orbán megszabta úton. Oda kell visszautalnunk, hogy a kötcsei delírium nem a bávatag tömegeknek szólt, hanem a belső körnek, akiket ezek szerint Orbán ugyanúgy meg akar vezetni, és amit még tehet is, mert momentán, ha kevesebb is, de van még hús a kondérban. Nem ártana azonban belátni, hogy vészesen fogy a matéria, lassan nem lesz mit osztani, és a buroklét elillan.

Nem fogjuk sajnálni őket, csak látjuk majd, amit most is, ők azonban csak későn jönnek rá, hogy ők is meg lettek vezetve. A szétosztható vagyontárgyak elfogynak, pénz nem lesz, és a mostani kötcsei polgárok jó részét is eléri a kolduslét, amin nagyon fognak csodálkozni. Nem hullatunk értük könnyeket, csak arra hívnánk fel a figyelmet, ők azok, akik a kordonon belül léve valamit még tehetnek az összeomlás ellen, mert ha nem, akkor nagyon keserű lesz az ébredés. Egyszóval arra volnánk kíváncsiak, mikor hullik le a hályog a szemükről, aminek híján ők is mennek a vádlottak padjára. Azaz, lehet választani a kilátástalan jövők közül nagy bizalommal.

Körülbelül akkor, amikor Rákay Filip aranyszínű Mercedessel gördült be Kötcsére – ami mindent elmond a nagy filmcsináló esztétikai mércéjéről -, özv. Horváthné, a kedves Erzsi néni elkezdett kotorászni a pénztárcájában valami maradék apró után, hogy száraz zsömlét vegyen a cikóriájához, mert úgy érezte, hogy erősen korog a gyomra.

Nem volt ez kellemetlen, inkább megszokott és jó ismerős érzés, Erzsi néni úgy volt ezzel a korgással, mint régi ismerőssel. Ilyen őszbe hajló estéken együtt szoktak ülni a stokin, ő meg a korgás, és közösen gondolkodtak a világ ostobaságán.

Vakargatta hát a tárca alját az öregasszony, és még akkor is dolgoztak a körmei a műbőr innenső oldalán, amikor maga Orbán Viktor gurult be a piknikre a nagy beszéd és nagy zabálás reményével meg szándékával, s a jó előre felállított kordonok mögé sietett, hogy szólni se lehessen hozzá. Provokálni őt mindenféle kérdésekkel.

Hopp, mondta ekkor, vagy inkább gondolta Erzsi néni, mert mintha valami kerekded, pénzszerű formát érzett volna a göcsörtös ujja végivel, de csak az otthonkája rég leszakadt gombja volt, amiért viszont semmit nem adnak a boltban. Még száraz zsömlét sem.

Így ment a világ előre párhuzamosan. Ahogyan futottak be sorban a Fidesz söpredékei a polgári piknikre, akképp fedezte fel hősünk a pénztárca legrejtettebb és legmélyebb bugyrait, de semmit nem talált benne.

Most, vagy rosszul emlékezett, vagy már elfeledte, mikor költötte el belőle a legutolsó fillért is, amikor például ’álamelnök úr Schmitt Pál küldte el a francba az őt faggató újságírót, de mondom, még szerencse, hogy szóba állott vele, mert azt is megtehette volna, hogy egyszerűen pofán vágja. Mint más kötcsei torkokból el is hangzott, azért, mert mit képzel, hogy odadugta az undorító pofáját.

Hopp, jutott eszébe ekkor Erzsi néninek, hogy miképp is feledhette el a zsebkendőt, amibe még régebben kötött bele elrejtve egy kis aprót, nem felkészülve az ilyen balesetre, hogy esetleg a műbőr tartójából teljesen kifogyna, hanem csupán a megszokás miatt. Viszont arra kellett rádöbbennie, elfeledte a zsebkendőt, hova is dugta, hogy mindenképpen meglegyen, de most nem lelte sehol.

Se a dunna alatt, se a csorba vizespohár mögött a szekrényben, csak egy helyen nem kereste – pedig ott volt -, a pongyolája zsebében. És ekkor elkezdett egy kicsit nekikeseredni, hogy már megint a gyomrával kell diskurálnia.

Olykor az ilyen megbeszélések unalmasak bírnak lenni nagyon. Kötcsén azonban ezidőtájt súlyos parfümökkel, Rolexekkel meg krokodilbőr táskákkal tolakodott a söpredék. Amerre a kedves vezető haladt, mint valami hangyaraj a koncot cipelő társ után, úgy sürögtek mögötte, hogy ki bír közelebb kerülni hozzá.

Csak épp a szeme sugarába, vágyakozva, vetne rájuk valami koncot ígérő pillantást, hogy észre sem vették ezek a polgárok, mennyire nevetségesek, s velük együtt milyen röhejes az a bamba nyomorúság, ami süt róluk, miközben világ urainak álmodják magukat a potrohos senkik.

Erzsi néninek potroha nem volt, összeaszott az utóbbi években. Olyan lett, mint egy rossz mazsola, csontjai zörögtek, ha épp nem a stokin sóhajtozott, mint most is a zsebkendő hollétén gondolkodva erősen és kilátástalanul egyben, mert úgy volt megtéve már, hogy semmi sem ott volt, ahol lennie kellett volna, s pláne nem arrafelé, ahová emlékei szerint valamit is eltett.

Mint most a sarkainál összekötött rongydarabot a benne rejtekező fémpénzekkel, mint annak ígéretét, hogy ne kelljen már megint a harangot is elnyomó korgásokat hallgatnia. Legalább estig, amikor már mindegy is, hogyan ért véget a nap.

De akkor valahogyan odatévedt a keze. A göcsörtös, inas, májfoltos keze egy véletlen mozdulattal a zsebe felé kalandozott, meglelve, föltalálva ott a rongyot, benne az aprót, és ugyan nem kiáltott fel valami kamasz módján, hogy akkor szüret, mert ez a lendület rég elfogyott belőle, de az érzés valahogyan az volt mégis.

Pár lépés volt a bolt, mint Kötcsén a kondér, és Erzsi néni nem tudta, honnan tért vissza lábaiba a fürgeség, de szaladt – vagy csak azt hitte – az életmentő zsömléiért, és pont akkor kapta meg a boltoskisasszonytól, amikor a csürhének a másik helyszínen arról értekezett a dagadt Orbán, hogy meg kell változtatni Európát. Erről pedig többet szólni nem érdemes.

Van ez a képünk. Az, midőn doktorminiszter urunk kikel a habokból, máskor gondosan befésült haja hátranyalva, hab testén pedig megcsillannak az apró vízcseppek, mint mindmegannyi gyémánt. A távolban pedig egy fehér vitorla kék tenger ködén átragyog. Ez a felvétel, hacsak nem gyöngyhalász a lelkem, egy nyaralás idillje, ami viszont egyébként nincsen is. Folyik a vita arról, hogy ez valóban lesivideó volt-e az Adrián, vagy fondorlatos elterelő hadművelet, hogy legyen gumicsont nekünk úgymond.

Ám arra kell rámutatnunk ezúttal (is): tökmindegy. Ugyanis környülállások keletkeztek, amelyek a NER olvasókönyvébe tartoznak, s mint ilyenek, ha más nem is, de morális tanítás kiolvasható belőlük. Hazugság, letagadás és orcátlanság, összefonódások és értelmezhetetlenségek, hogy nyaralt, nem nyaralt, kinél nyaralt, miközben persze tudván-tudjuk, hogy a lényeg egészen máshol van. Bankszámlákon meg a tanárok nyomorán, reszkető nyugdíjasok pénztárcájában és más efféle tájékokon.

Ez a kép, ez nem most kezdődött, hanem tán két évvel ezelőtt, amikor doktorminiszter urunk „több Balaton kevesebb Adria” felkiáltással persze, hogy a tengerhez iramlott pihengetni. Jelezve ezzel azt egyrészt, hogy tényleg nem kell arra figyelni, amit mond, másfelől pedig alátámasztva azt a tételt, hogy ő egy egészen másik dimenzióban él, vagy legalábbis azt hiszi, amiből az az ordas hibája fakad, meg van győződve róla, tényleg azt csinál, amit csak akar. Mert kitenyésztette a csinovnyikok és bávatagok őt megtartó tömegeit.

A mostani gyászos esztendőben (bár melyik nem az évtizede) is azt nyilatkozta doktorminiszter urunk, hogy „ilyen nehéz gazdasági helyzetben a nyaralás nem engedhető meg néhány kulcsminiszter számára, úgyhogy dolgozunk”. No most, eszerint doktorminiszter urunk nem kulcsminiszter a friss olvasatban, vagy pediglen úgy van, mint Petiminiszter tavaly a jachton, hogy miközben ringott a habokon, akkor is a dolgozójában volt, ergo most Orbán a hűs habokban is hazánk felvirágoztatásán ügyködött két lábtempó közben.

Bár azt nem ismeretes, hogy tud-e úszni. De nem is ez, hanem a még nagyobb ganyéság, hogy mindezek ellenére és mindeközben a sleppje (Gulyás miniszter alakjában ezúttal) a képünkbe hazudta, Orbán nem nyaral, nem volt és nem is megy. Nem kellene azért már ezt így, nem kéne azt mondani, hogy Orbán az irodában gondterhesen dolgozik, miközben ott csillog a hasán a víz. Értelme sincs, de, ami a lényegesebb, nem kellene lenéznie ennyire az ő népét, mert, ha ezt teszi, abból mi következtetéseket vonunk le.

Szomorúakat, bár értelmetleneket. Lévén, az ég egy világon semmi jelentősége nincs annak, hogy mi miket vonogatunk le doktorminiszter urunk illékony jelleméről, miközben ő a pofánkba röhög, hogy vastagabban mondjuk, a képünkbe szarik. Aztán ez a cirkusz, hogy kinél volt a vendégeskedés és miért. Mert és ugyanis, bár most már mindenki tudja, de a történelemkönyvek számára mégis írjuk ide, jegyezzük fel, hogy őméltósága az LMP-s, „ellenzéki” Ungár Péter nővérénél vendégeskedett. Ami így azért elég delikát.

De nem több ennyinél. Folyik itt az adok-kapok, hogy került oda Orbán és miért, hogy mi köze ehhez Ungárnak, aki nem tehet arról, hová született, így arról sem, hogy a kedves mama – akivel egyébként meghitten szokott kávézgatni – a NER egyik fő és torz történelem-ideológusa, s hogy Ungár a családi vállalkozásból veszi ki a maga százmillióit, hogy ezek birtokában unatkozva politizálgasson. Szóval van itt minden a megengedéstől az elátkozásig, de összegezzünk annyiban, hogy mindez Ungárral együtt érdektelen.

Ahogyan Ungár „ellenzéki” léte is, ha ebben a formában lehet beszélni erről egyáltalán, s Ungár megbékítő és „józan” gondolatai is, hogy Orbán tagadásából nem lehet megélni. Tök mindegy, kinél úszkált a nagyvezír, hírértéke csak annak lenne, ha egyáltalán, hogy mondjuk Gyurcsánnyal dobálgatta volna a strandlabdát a tenger mormolása közben. Vagy már annak sem igazán. Mert ami van, az a tömény rothadás. Benne Orbánnal, az „ellenzékkel”, meg a kínos magyarázkodások, a nem tehetünk róla családi kötelékekről.

Ennyi az egész egyébként, de momentán ez a minden. Orbán ótvar módon hazudott. Na és, újdonság ez? Nem, egyáltalán. Fura kapcsolatokra derült fény: ez se nóvum. Hülye magyarázkodásokat hallunk: na és? Változik ettől valami? Semmi sem, csak növekszik bennünk a hányinger. Ami a lényeg, hogy ez az egész kávéspohárban pittyegő vihar azokhoz el nem jut, akikhez kellene, sőt, ha még el is jutna, föl nem fognák, mi ezzel a baj. Levesre telik nekik, meg kenyérre. Meg fröccsre, hogy csináljanak ricsajt. De csakis otthon, a négy fal között.

Hogy Szijjártónak olykor habzik a szája, azt már megszoktuk. Ilyenkor föláll a taraja, lábával mérgesen toppant, és egyfolytában hülyeségeket beszél. Nem ártana azonban valahogyan leállítani a manust, mert óriási károkat okoz az országnak, s benne nekünk. Persze a rendszer lényegéből fakadóan Szijjártó – lett légyen bármekkora szája és arca, ordítson akármilyen hangosan – csupán a fecsegő felszín, az Orbánban meglévő esszencia bugyborékolása. Tegnap már nagy valószínűséggel közel állt ahhoz, hogy hadat üzenjen Amerikának, és abban is egészen biztosak lehetünk, ha Orbán erre utasítaná, azt is megtenné.

Viszont Szijjártó is csak egy rossz bábu, s erről többet nem is érdemes szólni. Emellett azonban nagyon hangos, és felettébb kártékony darab a bábkészletben, s ha volna olyan kártyapaklink, amely szimbolizálná az országot romba döntő alakokat, ha nem is ász, de egy dáma biztosan kijárna neki. De erről majd később, a felcsúti per bírái fognak dönteni. S ha már bírák és igazságszolgáltatás, Szijjártó tegnap odáig jutott süvöltő ámokfutásában, hogy megkérdőjelezte az amerikai jogrendszert, mi több, az ottani alkotmányt, ami, mint tudvalévő, arrafelé nem olyan darab, mint a mi alapbigyónk.

Vélhetően ott még az Istennél is feljebb csücsül a polcon, tehát nem illik vele szórakozni. A mi külügyesünk mentségéül – bár ez a butaság bátorságának tudható be – annyi hozható fel, hogy vélhetőleg nem tudta mit beszél. Csupán beállt a Trumpot felszopó magyar külpolitikába, ha az artikulálatlan ordítás egyáltalán annak nevezhető. „Innentől kezdve nem szeretnénk arról hallani az amerikaiaktól, hogy itt hogy működik a demokrácia, hogy működnek az intézmények, mi van a jogállamisággal”. – Ez volt a kiinduló tétele a mi futsalosunknak, de ez nem nóvum még, ez csupán a már emlegetett habzó száj és toppantás.

Mint ami leglényege Szijjártó működésének, amit valami ismeretlen okból neveznek külpolitikának. S ha majd később tankönyvbe foglalják, akkor elrettentő példaként fog szerepelni abban arra, hogy nem kellene csinálni ezt az egészet. De nem is ez, hanem az indoklás, miszerint: „Mert, ha azt meg lehet tenni, hogy a választás egyik legnagyobb esélyesét diszkvalifikálják, akkor innentől kezdve mi semmilyen kritikát nem fogadunk el ebből az országból a politikai rendszerünk működésére vonatkozóan”. – Nos, ez már delikát, főleg, ha figyelembe vesszük az igazi tartalmat, amit Szijjártó óbégatása elhallgat.

Mert kedveseim az van, az a nagybüdös helyzet, hogy egynéhány amerikai – köztük republikánus is – keresetet nyújtott be annak érdekében, hogy Trumpot tiltsák el az előválasztáson való indulástól. Ez fáj Szijjártónak, de amiről nem beszél, azaz hallgat, s ezzel valami gonosz, liberális ármánynak állítja be a történéseket, az az, hogy ez a kereset az amerikai alkotmány 14. módosítására hivatkozik (lázadási záradék), amely szerint „bárki, aki az Egyesült Államok ellen lázadást szított, nem tölthet be választott tisztséget”. Ez az alkotmánymódosítás nem valami bideni furfang, lévén, 1868-ban ratifikálták.

Akik ezt szeretnék elérni, arra hivatkoznak, hogy a Capitolium ostroma miatt ez pontról-pontra illik Trumpra. De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy vízen túl is úgy működnek a dolgok, mint Orbán Magyarországán, hogy ez a beadvány elég is – mintha Semjén nyújtana be éjfélkor törvényjavaslatot és már sínen is vannak a dolgok -, tévednénk, hiszen a döntést erről ott a bíróságnak kell meghoznia. Tehát Szijjártó előre és indokolatlanul ordít, mi több prejudikál, ha az ottani bíróság úgy döntene, ami Orbánnak nem tetsző, akkor az jogtalan volna. Szijjártó tehát kétségbe vonja az amerikai igazságszolgáltatás megfelelő működését.

És még visítozik is, valamint kioktat. Ez az, amit nem igazán kellene, de mi mást is várhatnánk. Mert ehhez a történethez tartozik Orbán undorító interjúja Tucker Carlsonnal, amelyben – szerinte – Trump mentheti meg a komplett emberiséget. Bár, hogy mitől, azt nem igazán tudjuk. Majd Trump erre adott reakciója a saját közösségi oldalán: „Orbán Viktor nagy vezető és ember. Magyarország csodálatos emberei szerencsések, hogy az övék!”  – Ebből is kitetszik, jól elvannak ezek egymás felszopásával, csak nem kellene ebből külpolitikát csinálni, s pláne nem úgy, ahogyan Szijjártó most az tette. Lehangoló ez az egész.

És felettébb káros is Magyarországra nézvést, de azt már megszokhattuk, hogy ez a szempont fideszéknél nem igazán játszik.  Egyébiránt, és tényleg csak mellékdalként megemlítve, ez mintha a belügyekbe való beavatkozásnak tűnne, de már ez sem érdekes. A kocka újólag el van vetve a Fidesz részéről, megint bizonyságát adták annak, a világ mely oldalán állnak, és hová sodorják ezzel Magyarországot is. A peremvidékre, ahol az van, hogy például Varga Judit Amerikába megy, cowboykalapot, westerncsizmát ölt, mint valami Kelet-texasi tahó, és azt hiszi, ezzel mutatja az utat, amit mindenkinek követni kell. Meg amúgy. Csak ez kiábrándító.

Négy és félmilliárd eurós árajánlatot tett kormányunk a Budapest Airportra. A szerzési vágy biztos, az összeg csak nagyságrendekben, de ezért a pénzért a cég ötvenegy százalékát venné (veszi) meg Orbán valami ismeretlen, titokzatos okból. Nem tudjuk (persze igen), csak közgazdasági indokát nem látjuk ennek az üzletnek, ami még akkor is indokolatlan lenne, ha tele lenne a kincstár, de éppen nincsen. Most éppen kong az ürességtől, sőt, akkora mínuszban van, hogy a templom egerei hozzánk – illetve hozzá – képest Krőzusok a hegyen.

Régóta fáj Orbán foga a magyari reptérre, de nem gondoltuk volna, hogy épp most kellene azt megvenni. Innen az látszik tehát, hogy a kedves vezető nagy ívben szarik amúgy Magyarországra, annak lakosaira, nem érdekli semmi sem, csak megy előre, és megvalósítja az álmait, ha mindenki beledöglik, akkor is.  Ha az üzlet létrejön, márpedig nincs az az isten, ami megakadályozná, akkor ez is – mint a Vodafone – a cimboráké lesz, mint minden ebben az országban, amelynek lakosai mindeközben épp készülnek éhen dögleni.

Mára egyébként kikristályosodott, mi a magyar állam pénzügyi szerepe a nemzetgazdaságban, ami röviden úgy jellemezhető, hogy a bevételeit ellopja, vagyontárgyait pedig szétosztogatja a haverok között, így arra, ami az állam feladata volna, mint csak vázlatosan megemlítjük: oktatás, egészségügy, utak és vasutak, szociális szféra és államigazgatás, tehát az, amitől működhetne: nem jut. Az ilyen reptér – és egyéb apróságok – megvásárlása tehát efféle körülmények között nem hiba, hanem bűn. De Orbán ebben érzi otthon magát.

Hogy az airportra honnan lesz négy és félmilliárd euró, az momentán nem igazán látszik, hiszen a költségvetés lukait foltozandó épp most bocsátottak ki devizakötvényt úgy nagyjából kétmilliárd euró értékben. De ne feledjük azt sem, hogy augusztusig a lakosság 3794 milliárdért vásárolt állampapírt, de a jelek szerint az év végéig 5085 milliárdért fog (a hülyéje), csak azt feledi mindenki, ezt egyszer vissza kell fizetni, és az is lehet, hogy ez már nem Orbán lesz. Bár valószínű a magyar néplelket ismerve, és jobb is volna úgy.

Dögöljön bele ő abba, amit kifőzött. Mert azt sem árt tudni, hogy ekkora összeg kamatterhei is képesek földbe állítani egy országot, főleg a miénket, bár a forint alapú törlesztéseket el is lehet inflálni, és ez a módszer nem idegen a fiúktól. Ez a reptérbiznisz is azt mutatja azonban, hogy utánuk az özönvíz stílussal és habitussal folynak itt már a dolgok egészen a végromlásig, addig is azonban szól a zene, megy a jachtozás, és fogy a pléhdobozos kávé. Mert van egy jól behatárolható réteg, amely nem igazán érzi a bajokat. Akiknek – vagy magának – Orbán vesz.

Mind a többiek, még a saját választói sem, nem érdekli. Mert mindaközben, hogy a reptérbiznisz kiderült, napvilágot látott az az adat is, hogy a lakosság augusztusban a boltokban és a szolgáltatásokban a tavalyi hasonló időszakhoz képest közel nyolc százalékkal fizetett többet, de nem dőzsölési vágytól hajtva, mert így is szintén közel hasonlóan nyolc százalékkal kevesebb árut, benzint, fodrászkodást, miegyebet tett a kosarába, tehát a fogyasztás úgy zuhan be, hogy jóval többet fizetünk érte. Ezt nevezik egyébként inflációnak, ami tombol.

Nem segítenek rajta az utcai harcok, és a pofázáson kívül nincs is téve ellene semmi. A nyár közepén azért csesztették a multikat, mert túl olcsón adták a dinnyét, két napja a Lidl nyakát azért akarták kitekerni, mert olcsó német darálthúst merészelt árulni, és nem a drága magyar szart. Így működik az Orbán hazugságaiban árfelhajtó multi, akinek nem igazán akarják engedni, hogy piaci alapon működjön, kis túlzással azt és annyiért árulhat, amit Orbán neki előír nemzeti köntösbe öltöztetve, aminek nyomor a vége.

Gyászos vége lesz ennek. Most, így visszatekintve a Fidesz ténykedésére, első dúlásukkor a Bokros által rendbe rakott gazdaságot cseszték szét, másodjára Bajnaitól vették át a gyeplőt a kivédett világgazdasági válság után, amikor az uniós pénzek soha nem látott bőségben kezdtek az országba ömleni, és semmi akadálya nem volt a szabad rablásnak. Most viszont már lenne, lévén, kilóg a seggünk a lukas gatyából, de a jelek szerint eközben már hitelből megy az osztogatás, miközben az ország a működősképesség határán tántorog.

Ezt látnia kellene mindenkinek, de mintha vakok volnának, akiknek az volna a feladata, hogy Magyarország végleges tönkretételét megakadályozzák. Ellenzékről az ismert körülmények miatt nem ábrándozik az ember, de talán a második vagy harmadik sorban lévő fideszisták között akadhatna egy-két normálisabb, de ilyen sincs. A szavazóbázis pedig még kilátástalanabb, hiszen róluk meg egy másik felmérés azt derítette ki, hogy még a saját tapasztalatuknál is jobban hisznek a propagandának. Énekelve masírozunk a pokolba.

És akkor ott, a távoli és ellenséges Brüsszelben Deutsch Tamás kopogtatott egy ajtón, majd átnyújtott egy levelet a májusban kies hazánkban jár küldöttségnek, mint valami csámpás postás. Ezt a levelet az Állami Számvevőszék küldte a bizottságnak, akinek (így cuzammen a komplett csapatra tessenek gondolni) leesett az álla azt gondolva, hogy ilyet ők még nem láttak. Elcsodálkozásuk annak szólt, hogy egy pártmufti (Deutsch) postáskodta oda nekik egy állami, azaz pártoktól elvileg független szervezet levelét.

Nem mondták ki így ezt, ahogyan mi tesszük plasztikussá, de voltaképp ez jelent meg az elképedésükben, hogy aszongya mi a tököm köze van Magyarországon Deutschnak és rajta keresztül a Fidesznek egy állítólag tőlük független szervezethez (ÁSZ). Így lett kerek ez az egész lehangoló történet, ami újabb fejezet abban a cirkuszi előadásban, miért nem kap Orbán egy kanyi vasat sem az Uniótól, ami oly régóta tart, annyira ágas-bogas, hogy a kedves vezető már nem is akarja igazán azt a nyüves pénzt, hogy már devizakötvényt is kibocsátott.

De erről majd később. Most az in medias res kezdést, ami nem egyéb, mint durr, bele a közepébe, megszelidítjük. Azaz, elmegyünk az elejére, és így jutunk el az orgonaszagú májusba, mikor is ez a bizottság megérkezett a kipcsakok földjére, azaz, hozzánk, az ugarra. Az EP költségvetési ellenőrző bizottsága volt az, aki meglátogatott minket, s akiket az akkor még méltatlanul hivatalban lévő Varga Judit nacsasszony lesajnálóan EP-turistáknak nevezett, mert, mint ismeretes, jogállami-fogalmi hiátusa volt. De nem emiatt volt igazán hülye.

Varga nacsasszony már nincs, elfútta őt az Orbán szele, a bizottság azonban él és virul, s mivel lassúak, mint egy köszvényes csiga, csak most fogalmazgatják lesújtó jelentésüket látogatásukról, az itt tapasztaltakról. S bár ezt így nem mondják ki, azért fölsejlik, hogy Navracsics miniszter is lemondhatna már végre és igazán, lévén, hogy amira a megbízatása szól, az uniós pénzek Magyarországra hozatala, a jelek szerint soha nem fog teljesülni. Navracsics létezése tehát cél és indok nélkül való. Már nincs is voltaképp.

Tehát májusban ez az ellenőrző bizottság szertenézett honunkban, diskurált civilekkel, „ellenzéki” pártokkal, és igyekezett a hatalmon lévőkkel is, de ez nem igazán ment. A küldöttség egyik tagja még a napfényes május során mondta azt erről az egészről, „már nyolcadszor vagyok Magyarországon, de mindig új dolgokat fedezek fel, és ezek közül sok szerintem elképzelhetetlen lenne másik tagállamban”. Delikát. És most ilyen élményekkel felvértezve fogalmazgatják meg a jelentésüket, aminek nem lesz jó vége.

Azt írják – mondják -, hogy amikor itt jártak, irritáló, ahogyan „a magyar kormány indokolatlan és diszkriminatív intézkedésekkel igyekszik helyzetbe hozni a hozzá közel álló vállalkozásokat, és megsemmisíteni azok uniós versenytársait”. Ezen kívül Monika Hohlmeier, akinek a nevét csak azért említjük külön, mert ő keresztényszocialista (ha már tömjénszag, hogy ne lehessen hitetlen ármánnyal vádolni) elmesélte, hogy az Állami Számvevőszék elnöke és munkatársai nem voltak hajlandók válaszolni az uniós támogatásokról feltett kérdéseikre. 

Egészen pontosan „Ötször kérdeztem rá az ügyészséggel folytatott együttműködésükre, hiába”. S hogy igazán plasztikus képet kapjunk a helyzetről, azt is elmesélték így utólag, hogy az ÁSZ nagyhatalmú munkatársai, akik épp szénné büntetik az „ellenzéki” pártokat, válasz helyett a plafont nézték, de azt már csak mi tesszük hozzá, nagy valószínűség szerint azért, hogy mikor szakad le. De kérem, hogy vizualizáják a hallottakat, amint a magyarok Európa előtt a plafont bámulják, mert nem tudnak vagy nem akarnak felelni egy egyszerű kérdésre.

És erre jött az akció, amikor a kínos jelenet után az ÁSZ Deutschhal kézbesítteti az akkor elmaradt válaszát – tán a központ meg tudta mondani, mit is kellene -, és itt újólag elmondhatja a bizottság, amit már akkor is, hogy ez „elképzelhetetlen lenne másik tagállamban”.  És minden bizonnyal igazuk van, mert ez itt mordorföldje, ahol a jogállamisággal kapcsolatban a már emlegetett keresztényszocialista asszony csak annyit mondott: „Úgy látom, nem mozdulnak” – Ezért így utólag is csókoltatjuk Varga Juditot. Tehát pénz nem lesz.

És éppen ezért, mint tegnap olvashattuk, kies hazánk devizakötvényeket bocsát ki a költségvetés mély lukait foltozandó, és ezekkel, meg a lakosságra oktrojált állampapírokkal oly mértékben adósítják el az országot, amibe minden bizonnyal bele fog rokkanni. De ez a fiúkat nem érdekli. Ők csak a jelenben és a jelennek élnek: hatalomban maradni, és lopni kell, míg el nem fehérül a száj is. Azt hiszem, röviden így lehetne összefoglalni ma már a Fidesz-filozófiát. Utánuk az özönvíz, előttük az árok: ugorgyunk.

Amióta kipcsakok lettünk, teljesen elfeledtük a halszagú rokonokat. Sőt, leginkább le is tagadnánk őket. Ezen túl ma már – a felmérések szerint – olvasni sem nagyon tudnak a magyari kisdedek. Ha pedig a betűket ismerik is, meg nem értik az azokból formált szöveget, így kerülnek a megfelelően bamba állapotba, amelyben hatni tud a trombitaszó meg az ágyúdörej. A harci dumák. Amikor még nem voltunk kipcsakok, akkor sem sokat foglalkoztunk a finn népi eposszal, a Kalevalával, de azért benne volt a tantervben.

Innen lehet, hogy akad még olyan, aki emlékszik Vejnemöjnenre, az ősidők örök, északi dalosára, aki a kanteléjét pöngetve énekével hegyek elmozdítására is képes volt. Tisztára Tom Waits. De ez mellékszál. Mint ahogyan az eposz is természeténél fogva mese, mágikus, misztikus világ, de csodálkozva kell felfedeznünk, hogy alig is különbözik valamiben Orbánétól, aki szintén a szavak csodás hatalmában bízik a tettek ellenében. Más kérdés, hogy így kormányozni nem lehet, de Magyarországon már rég nem erről van szó.

Hogy miről, azt majd az út végén meglátjuk. De, hogy ezen miképpen haladunk, s hová visz minden valószínűség szerint, azt az mutatja, hogy ugyan beledöglünk az inflációba, mégis eposzi méretű küzdelem – és papíron győzelem – zajlik ellene. Mi magunk is, akik azt hisszük, túl vagyunk minden jón és rosszon, és azt hisszük nagy naivan, hogy újat mutatni nekünk már nem lehet, szóval csak mi is kapkodjuk a fejünket és tátjuk a málé szájunkat a szavaktól. Hogy majdnem magával ragad azok varázsereje. De tényleg csak épphogy.

No most, mindebből fakad, hogy hideg fejjel és józan ésszel vizsgáljuk meg a dumákat, a tartalmakat, amiket Orbán – vagy olykor bájos csapata – összedelirál nekünk infláció ügyében, hogy ezen a ponton meglássuk, itt ezek már nem is street fighterek, (de leginkább Orbán), hanem, ahogyan fölbukó érzéseinket kifejtettük, egy Vejnemöjnen veszett el az ugaron. Csak míg az igazi ment is valamire a dalaival és a nagy dumájával, ez a miénk meg semmire sem. Hogy mesélünk mégis róla, az Mária néni miatt van, ezt az egészet az ő fülével halljuk.

Meg az ő szemével látjuk is. Így lesz a potrohos, pocakos valóságból mesebeli, deli hős, megazisten. Nodehát, harc van mindig és mindenütt, ahogyan az infláció ellen is, amiről kiderült: „Nekünk kell lebirkózni, fülön ragadni és megtaposni”. Most ezt tessenek elképzelni, és látják, hogy igazam van, amikor Vejnemöjnenről beszélek. De van másik. „Üstökön ragadtuk az inflációt” egy e küzdelemről, a Kossuthon elhangzott dalban. Más alkalommal „letörte” az ellenséget, de, hogy ne maradjon teljesen egyedül, arról az Alexandra gondoskodott.

A Szentkirályi. A soknevű hadügyes b. neje, aki a kormány szavát viszi. Szerinte „térdre rogyasztottuk az inflációt”, s ha ő ezt mondja, akkor a hivatalából fakadóan ez a kormány szava, amely azonban megegyezik a vezérével természetszerűleg. És máris benne vagyunk újra egy csudálatos mesevilágban, ahol mindenki varázsgombát eszegetett. Ebből az állapotból fakadhat miniszterelnök urunk másik költői képe, amelyben az inflációt „nyakon ragadja” és úgy töri le.  Hogy igazán nem áll össze a nyakragadás-letörés mozdulatsor, az nem baj.

Semmi sem baj már, túl vagyunk mindenen. Ez a mi dalos pacsirtánk lipsiket is cipelt a hátán tucatszám, mint emlékezhetünk, de, hogy szigorúan a pénzromlásnál maradjunk, azt Tusványoson kappanhangon szólva „kiütötte”. Viszont kitartóan mégis itt van velünk, így a megidézett, halszagú énekmondótól mégiscsak különbözve az a helyzet, hogy a rohadt valóság az nem egy eposz, nem egy misztikus világ a szavak mindenható erejével, ámde, ha a sparhelt mellett állunk a kis köténykénkben, minket elvarázsol az ének.

Ilyen állapotban pedig fogjuk magunkat, kimegyünk a térre, és magasba emeljük a táblát, amire azt írtuk, hogy „Orbán Viktor álávjú”. Ilyképp, mint mégis látjuk, a mese hat. Egy kérdés van csupán, mennyire kell hülyének lenni, hogy mindent beszopjunk, amit Orbán Vejnemöjnen itt nekünk előad. Hogy lássuk, nem történik semmi sem, illetve egy valami, de az nagyon, hogy a mi hősünk és decensen bájos csapata kitartóan lop, ami folyamat nem bír még csak megdöccenni sem. Amire semmiféle infláció nem hat.

Az volt a duma az út elején, ne azt nézzük, amit mond, hanem amit csinál. Most a vége felé járva már ez sem állja meg a helyét, most már csinálás sincs. Nincs „vakcina” az infláció ellen, amit beadott volna, a dolgok momentán történnek csupán, ahogyan a tehetetlenségi erő viszi őket előre. Egyre inkább úgy tűnik, ez a lendület szabja meg a végeredményt, aminek a vége valami zuhanás szokott lenni. Pofára esés, ami aktus azonban rohadt nagyot szól, ha egy komplett ország az alanya, és így azt hiszem, ennyi elég is a dalokról mára.

Az a malőr esett meg nemrég, az az aprócska baleset, hogy a Budapest-Hegyeshalom vasútvonalon sebességkorlátozást kellett bevezetni egy szakaszon, lévén, úgy szétrohadt a pálya, hogy különben bajok lehetnének, amelyekbe jobb bele sem gondolni. Ettől a korlátozástól aztán megborult néhány menetrend, a vonatok ott döcörésznek, akárha Thomas a gőzmozdony, és ez nem vet jó fényt kies hazánkra. Mert mindenféle masiniszták, akik a rothadó nyugatról erre keverednek, még rájönnek, rájönnének, jobb volna kétökrös szekéren haladni a magyari Mordorban. Azaz, kiderülne, hogy kilóg a seggünk a lukas gatyánkból.

Valami ilyen lehetett, ami Lázár Jánost zavarhatta ebben az afférban. Vagy az, hogy ez szívének oly kedves vasúti vonal, mert ezen jár Bécsbe migránsos filmeket forgatni, vagy valami más. De az indokoltnál hangosabban és érzelmesebben reagált a történésekre, s mint Orbántól erre a célra (is) felkent gauleiter, ráförmedt a MÁV vezetőire, ne nyüszögjenek és panaszkodjanak, hanem tegyék, amire utasította őket. Azaz, ragadjanak csákányt, és tegyék rendbe azt a nyüves vasúti vonalat. Úgy hangzott ez az egész felszólítás, mint amikor Virág elvtárs követelte a sódert és a kavicsot a föld alól is előteremtve parancsolva azokat.

Még annyit a történet ezen szeletéhez, hogy a MÁV vezetői azért nyafogtak, mert pénz kellene a munkálatokhoz – illetve kellett volna már előtte is -, ilyen készsége azonban a magyar vasutaknak közkeletűen nincsen. Ez látszik amúgy a MÁV vonatainak általános állapotán, amelyek vagy el sem indulnak már, vagy meg sem érkeznek, illetve, ha mégis, akkor valami más idősíkon és dimenzióban. A többi baj azonban Lázárnak nem fáj, csak ez az egy. De ez látványosan, és ezért jogos a feltételezés, hogy Béccsel lehet kapcsolatban ez az erős érzelmi töltet a fentebb emlegetett okok és indokok miatt.

Fekete-Győr András azonban Lázár ilyetén fölhorgadását hallva, amikor úgy beszélt a MÁV vezéreivel, mintha kapcák volnának a poros csizmájában, egészen egyszerűen azt jelentette ki, hogy „Lázár János bunkó”, és most ezen kell nekünk – illetve a folyományain – tűnődni kicsinyég. Hiszen Fekete-Győr ezzel a jelzővel egy keresztet, billogot vagy stigmát rakott Lázárra. Ott virít a homlokán a bélyeg, miszerint bunkó volna, de jelentéstanilag nem egyértelmű, ez a jelző mit takar, illetve mivel lehet kiérdemelni, milyen tulajdonságok és cselekedetek szükségesek hozzá. Az egyesben az általánost keressük tehát megint.

No most, utolsó emlékeink szerint ilyen határozottan kijelenteni ezt a fogalmat a Már megint dühbe jövünk című Bud Spencer filmben hallottuk, mikor is a bandavezér mondta többször is a málé bandatagnak „Bunkó vagy Bugsy” – mint emlékezhetünk. Éppen ezért, ennek az inkriminált Bugsynak megláttuk az észbéli képességeit, a bamba ábrázatát, a hülye vigyorát, s azt is, hogy a jelzőt megjegyezte, és a végén már nem is kellett a képébe mázolni, csak föltenni a kérdést, miszerint „tudod, mi vagy Bugsy”, és válaszolt is rá önmaga: „tudom, főnök, bunkó”. Lázár például erre a szintre nem fog eljutni, de ő nem is filmbéli alak.

Hús-vér formájában van itt nekünk, és meglátásunk szerint ha azért nem is jelenthető ki róla Fekete-Győr állítása, mert a MÁV vezérekkel pattog, korábbról, amikor közzé tette a tételét, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, már sokkal inkább mondható lett volna róla. Akkoriban azonban ezt elfeledtük, mert szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől. Voltaképp azóta sem, ám ebbe belegondolva mégis igaza lehet Fekete-Győrnek, de a mániánkat, hogy a tágabb kör felé haladjunk elmélkedésünkben, nem tudjuk levetkőzni sehogyan, és eszünkbe jut például Menczer államtitkár meg az összes többi alak.

Mészárosról most nem beszélünk, mert ő e szempontból egy külön univerzum. De Szijjártó hőbörgéseit már fölemlegethetnénk, és sorolhatnánk a példákat végeláthatatlanul, eljutva egészen Orbán Viktorig magáig. Ha az ő kapcsán egyébre nem is gondolunk, mint a mostanság terjesztett hét törvényére, azok szellemiségére és tartalmára, akkor sokkal inkább tűnik Bugsynak, mint Lázár, és ezen a ponton jutunk el oda, hogy nagy valószínűséggel bunkó ez mind. Ki így, ki pediglen úgy, de kiérdemlik a jelzőt, ahogyan kórusban vonyítják az Orbán által előírt primitív tételeket, s ezen a ponton látjuk, egy brancs ez. Most zabálják meg a gombócot épp.  

És akkor, délután hat óra körül, a Szentháromság szobor takarásából a nap benézett az ivóba, majd csíkokat rajzolt a fröccsök urának arcára. Ott ült Béla a feneke által otthonossá alakított széken, amely az évtizedek alatt fölvette annak alakját, mint egy lenyomat az időben és a térben, két mélyedéssel mutatva a helyet, ahol otthonra lelt, s amely megadta magát neki és sorsának is egyaránt, ez utóbbiról azonban nem lehetett tudni micsoda, s hogy van-e egyáltalán. Úgy volt, mintha nem lett volna, valami halvány emlékek csupán, árnyképek a falon és sejtések, hogy valamikor ugyanígy sütött a nap egy pincérnő arcára, de nem itt, nem ekkor és nem is ebben az életben talán, mégis egy valamit mutatva akkor is és mindörökké, hogy közelít a hullás, azaz, mint valami verstöredék, hogy már őszül is, az ősz is itt felejt még.

De nem kérdőjellel és hangsúllyal, mint abban, hanem csupa állítással, azaz, a bizonyosság terhével, ám azzal a felhívással, gondolja el a nyarat, ami múlik, hogy ez a fénypászma mint valami felkiáltójel inti arra, utána kell néznie magában annak a kérdésnek, állításnak, börtönben van-e, s ha igen minéműben. Vagy épp ellenkezőleg, ez a csík, amelyben ott ingtak a porok, légymaradványok, s mindenféle élettöredékek, arra intik-e, hogy az idő fogja, vagy netán túlvan már minden jón és rosszon, s azt tesz a fenéklenyomatos otthonában, amit akar vagy szeretne, ha lehet ilyet egyáltalán. És nincs minden eleve elrendelve, mint valami rossz dogma, vagy szakadozó, foszladzó lapokra valamikor régen lejegyzett sors, ami olvasásának végére érve múlik el az az élet, ami azokban a betűkben foglalva vagyon.

Ettől ilyen búcsúíze lett mindennek. Számvetés szaga és összegzés sürgetése, hogy ha csak a nyarat is, amely már azt sem tudta hányadik a sorban, amely alatt ő ezen a világon van és volt, és még előtte mennyi megszámlálhatatlan majd utána ugyanannyi, amiből a végtelenség következik, s ebben benne van az is, hogy természetéből fakadóan minden megtalálható benne és minden előfordulhat. Béla tehát megállapította, hogy ő ilyen előfordulás a világban, ahogyan az ivó is, a fröccsök ura is, a bádogbános a templomával, a falu, benne a duplagyűrűsök, a szomorú szeműek és az olajoshajúak, a surrogó műanyag motorosok, a kukoricás és mögötte a temető, az útmenti kék plakátok, tehát minden véletlen, de ebből fakadóan szükségszerű is, hogy minden igaz, így egyben semmi sem.

Nem volt sok az idő, ami visszanézésére a fénypászma intette, csak ez a nyár, aminek a múlását jelentette, ahogy fordul, megy és iramlik át az őszbe, amikor még voltaképp tavasz sem volt, csak ilyen váratlanul alázuhanó hőhullámok, kappanhangú ordítás a rádióban, trombitaszó és ágyúdörej, a folyamatos háború és harc, ami elől voltaképp Béla a bűnös városból ide menekült, hogy várjon riadtan maga, de áttört a burok, és kiderült, hogy nincs menedék. Így teltek a napok és a hónapok, és így múlt el ez a nyár is, mint az összes többi, hogy igazából semmi sem történt, mert mindig ugyanaz, menekülhetetlenül, rázuhanóan tíz éve ugyanaz, amitől azt hihette volna, hogy megállt az idő, ha a pászma nem mutatott volna mást. Esetleg még körben foroghat, ennyi megengedést tett, de ez sem nyújtott vigaszt egyáltalán.

Így abba kellett belegondolnia, mi lehet a gyógyír az élet okozta bajokra, de akárhogy csűrte is, semmire nem jutott, mert önmagával semmi nem gyógyítható, hanem az ellentétével, mint a mínusz és a plusz, a pozitív és a negatív, amelyek képesek kioltani egymást, tehát nem az érzelem, nem is a vágy, hanem a tiszta ész nyomán arra kellett jutnia, hogy az élet bajait éppen ezért a halál képes rendbe tenni, hogy ez olyan, mint az ő fenekének lenyomata a széken, amivel szépen kiegészítik egymást a teljesség kedvéért, pedig ilyesmi nincs. Vagy legalábbis senki nem tud róla, és ezért törekedni sem akar felé. Csak a péntekenként a rádióban harsogó kappanhang hiszi ezt, és ez mutatja önmagában a hamisságot, amit viszont elfed a hangerő. De most csönd volt, elbódítóan mély csönd, mint az idő legmélyén, amikor semmi sem volt.

Vagy minden, csak egyben, elválasztatlanul a jó és a rossz, az igaz és a hamis, kezdet és vég nélkül önmagába fordulva egy apró, végtelenül, forró pontban, hogy az felrobbanva megteremtse Bélát, ezt a falut és az összes lakóját, életre hívva a teret, a múló időt, amire a pászma figyelmeztette, és ettől nem szép, hanem könyörtelen lett, amitől menekülni kellett. Béla tehát fölállt. Fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szó nélkül, csörömpölve vágva be maga mögött az ivó ajtaját indult kifelé, de a fröccsök ura nem csodálkozott, mert ő is mindent látott már és mindent megtapasztalt, ahogyan a barátja olykor rigókkal diskurált a fa tetejére kérve az italát, hogy oda bújjon a nyomorító világ elől. Most viszont elindult és megy, ami ugyanaz, mert csak egy az igaz, hogy ne legyen ott, ahol amúgy lennie kellene.

Indult Béla a selymes, szilvaízű fényben, amiben fürdött a falu nyár és ősz határán, még ott virított mindenben a kikelet, de amerre járt, arra záporoztak a rozsdás levelek, kérlelhetetlenül hulltak rázizegve, hogy amiként haladt a temető felé, túl a kukoricáson és a kék plakátokon is, avarcsíkot húzott és hagyott maga után, amit aztán felkavart a rossz szél. És így ért oda a temetőbe, ahol november óta nem járt, de látta mégis, hogy az akkor kirakott virágok olyan frissek, mintha most vágták volna őket, hogy a kriptán egy porszem sincs, és ekkor jött rá, hogy ez az a hely, ami örök, mert ez kívül került időn és téren, s nem tudta, hogy ők hívják-e a földben a megnyugtató feledésre, vagy épp önmaga az, aki vágyakozik hozzájuk, visszatérni az ős, idő nélküli végtelen, forró pontba a kezdetekhez, hogy majd újra elkezdődhessen minden.