Szerző: rezeda

Kormányunk eddig háromszázötven milliót fizetett a 2006-os események károsultjainak. Ezeket az „eseményeket” bízvást nevezhetjük zavargásoknak, más szemszögből – és valószínűleg ez a helyes – az alkotmányos rend megdöntésére tett kísérletnek. Ezt a törvény keményen büntetni rendeli. Azokat is, akik gyújtogattak, a felbújtóikat is, és az irányítóikat is, akiket ismerünk. Momentán egy részük az országot vezeti, ebből a szempontból tehát kísérletük sikeres volt.

Főleg annak fényében, hogy a jogállamot, ha úgy tetszik, az alkotmányos rendet sikerült megdönteniük annak ellenére, hogy a puccs 2006-ban nem járt sikerrel. Az akkor regnáló hatalom nem volt elég „tökös” ahhoz, hogy érvényt szerezzen a törvénynek, csak úgy, mint akkor sem, amikor Orbán kordont bontott, mintha piknikezne a téren. Tizennyolc év telt el idestova, azok pedig, akik akkor a felbujtók voltak, ma még mindig fizetnek a csőcseléknek.

Nem a mi csúfságunk ez, hanem a gyenge liberális hatalomgyakorlásé, amely a világtörténelem során csak nagyon ritkán, akkor is nagyon lassan volt képes reagálni az őt ért veszedelmekre. Orbán hatalom utáni áhítozása már sokkal korábban megmutatta azt az elvetemültségét, hogy semmitől sem riad vissza, és mindenkivel képes szövetkezni. Ez ma is látszik, amikor a világ szemetjét csődíti mindig össze, hol az erkélyén, hol pedig konferenciákon.

A magam részéről már jóval 2006 előtt elmondtam és kijelentettem, hogy ez az alak a csőcselék vezére, ami akkoriban különösen fájt a bandájának és a köréjük gyülekező bávatagoknak, mert épp polgári körökbe tömörültek, és nem láttak már akkor sem a morális és intellektuális fölényüktől, ami pedig a gyújtgatásokban és az őrjöngésben megmutatkozott ország és világ előtt. De ebből sem tanult senki sem. Főleg nem a magyar – úgynevezett – baloldal.

Viszont most nem őket temetni gyűltünk össze, de még kevésbé Orbánt dicsérni, hanem ellenkezőleg. Számos oka lehetne megvetésünk indoklásának, mint ahogyan napra-nap meg is tesszük, de ma ebből a ganyéhalomból a fentebb már említett háromszázötven milliós tételt vesszük elő. Nem mintha még csak apró sem lenne, főleg annak fényében, hogy már nem kártérítésnek, hanem zsoldnak tűnik. Olcsón megússzák tehát.

A sunyi cinizmus az viszont, ami épp próbára teszi az ember idegrendszerét, amikor arról olvas, olyanok is kapnak pénzecskét, akik meg sem sérültek, amúgy semmi bajuk nem esett, csupán a „személyiségi jogaik” sérültek a tombolás során. Arról nem tesznek említést, ezek a sérülések hogyan manifesztálódtak utcakővel a kézben és Molotov koktélt hajigálva, de nagyon szeretjük az ábrándos lelkű tomboló egyedeket, arcuk eltakarva.

De nem is róluk lenne szó, hanem a tróger államról és annak fejéről. Az emlegetett háromszázötven millióból a megsérült rendőrök (háromszázkilencvenkilencen voltak) egy kanyi vasat nem kaptak. Mindebből az fakad, hogy a bűnöző értékesebb Orbánnak, mint a bűnüldöző (lásd: kegyelmi pedofilbotrány is), illetve az ő szemszögéből nézve már rendőrből is többféle van. Az övé, és volt akkor a mai ellenzéké.   

De mindez nem egyéb, mint a történelemhamisítás egy szeletkéje, mert ezen a területen, mint tudjuk, vannak sokkal meredekebb dolgok is. Praktikus szempontból azonban ez nem annyira érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy a csőcselékét ekképp is magához láncolja, hogyha szükség van rá, elő lehessen húzni őket a fiókból. Ilyen szükség lehet pedig egy elveszített választás is, ami után ebben az országban nagy valószínűséggel kő kövön nem maradna.

Ennyit jelent ez a hír, ami tegnap napvilágot látott, nem többet és nem kevesebbet. Illetve annyival azért mégis, mert megmutatja az állam értékválasztását, ami az ócska. Tovább haladva ezen a mezsgyén, ezekkel a kifizetésekkel ez az állam azt üzeni, hogy törni-zúzni, gyújtogatni megengedett, sőt, jutalmat érdemlő aktus, holott más helyeken az állam feladata a rend fenntartása volna. Erre találták ki, ezért jött létre.

Magyarország azonban egy másik hely ezen a bolygón, itt a tróger állam feladata egy ember szolgálata, erre szolgál a törvényhozása és a törvények be nem tartása is. Azaz, a cél szentesíti az eszközt metódusból fakadóan csak az a helyes, ami Orbánnak a hatalom megragadásához és annak megtartásához szükséges. Nincs közjó, nincs morál, semmi sincs. Orbán van, ahogyan húsz éve is mondtam: a csőcselék vezére.

Orbán Viktor a kedvenc kreténjei (Szijjártó P., Schmidt M., Nagy M.) közpénzes delegációt játszódott épp Törökországban, ahonnan bőséggel kaptunk lehangoló tudósításokat. Pénteken temették Navalnijt Moszkvában, s ugyanezen a napon Szijjártó röhögcsélős képet osztott meg annak az embernek a társaságában, aki őt magát kitüntette, a közvélekedés szerint viszont Navalnijt megölette. Szijjártó tehát egy gyilkossal vihorászott és pezsgőzgetett Törökbe’.

Sokadjára hozott így már szégyent Magyarországra, s ezzel értelemszerűen minket is besároz. Mármint azokat, akikben náluknál több morál lakik, de valljuk meg, ez a szint olyan alacsonyan van, hogy nem nehéz kitűnni belőle. Szijjártónak ez a képe Lavrov oldalán, vele teljesen egyetértésben, arra int minket, hogy amikor az orosz-ukrán háború kapcsán barbárság és civilizáció összecsapásáról beszélünk, egyben Szijjártót is a túloldalra illőnek látjuk.

Hacsak nem eredendően az maga is, mint aminek orosz külügyminiszter kollégáját tartjuk, s joggal. Mindemellett, amikor Szijjártó kvaterkázott az orosszal, nagyjából akkor nyilvánult meg a mi kis fasiszta delegációnk vezetője, tehát maga Orbán Viktor is, aki a maga sajátosan egyedi módján jelentette ki, ha valaki őt Putyin kutyájának nevezi, annak ő pszichoterápiát javasol. Ez megint egy delikát külpolitikai nívó, de ez van. Ezt tudják.

Ugyanakkor nem lehet véletlen ez a kutyás hasonlat, hanem csak a tapasztalatok összegzése, aminek ékes bizonyítéka – mint mutattuk – ugyanebben az időben Szijjártó szerelmetes évődése Putyin emberével. Mindezt a mi külügyesünk teszi annak ellenére, hogy kultúrnépek igaz csöndben, de elég határozottan kérték: nem kellene. De valami különös vonzódása van az ilyenekhez. Iránban is vigyorog, Minszkben is. Phenjan még hátra van.

Innen gondolható, hogy a hiba rendszerszintű, mint ahogyan Orbán fejében is rosszul lehetnek összerakva a huzalok. Nem győzi tökönrúgni önmagát, mert midőn pszichoterápiát javasol az őt ruszkibérencnek tartóknak, öt perc múlva előhúzza az aduászt, hogy nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit csinál. Amit pedig permanensen tesz, az a ruszkibérencségre utal megfelelve annak a követelésnek, nem csak annak kell látszani, hanem annak is kell lenni.

Egyébiránt Antalyiai Diplomáciai Fórumnak nevezték a jeles eseményt, ahová a Fidesz kis csipetcsapata közpénzen kirándult. Csak az lehetett, egy kis kiruccanás, mert más nem indokolta Schmidt Mária jelenlétét, lévén kormányzati szerepköre nincsen, hacsak a történelem kitartó meghamisítása nem tekinthető annak. Ugyanakkor úgy volt ez diplomáciai fórum (nagyüzem), mint augusztus 20-án az erkélyen nagyjából ugyanazzal a körrel.

Despoták és széljobbos degeneráltak, ahová a párt és a kormány dörgölőzik csak azért, hátha fordul egy kicsit a történelem kereke, és Orbánnak alkalma lesz nagyobbnak látszani annál a bolhafingnál, mint ami valójában. Ezért indul megint Trumphoz is, s ha innen nézzük, mindez nem egyéb, mint egy narcisztikus kis mitugrász önfényezése, amihez az egész országot, s annak minden erőforrását felhasználja. Könnyen teszi, az övé az összes.

Mindezeken túl még mindig nem egészen világos, Putyin mivel tartja sakkban Orbánt, aki egyébként valóban nem kutyája az orosznak, hanem inkább kesztyűbábja. A pszichoterápiát, mint alkalmazott gyógymódot azonban jól eltalálta, de, hogy végül kinek kellene felírni receptre, azon még lehetnek nézetkülönbségek. Viszont eljutunk megint a kályháig, ami az ilyen delíriumok után előtör, a szégyenérzethez. Mindez óhatatlan.

Ez lehet primér vagy szekunder, de tisztázni kellene, hogy éreznünk kell-e, vagy, ha már itt van, akkor magunkra venni. Rend szerint így történik ez, de nem kell megriadni, az ilyenfajta érzület kormányunkat, annak a fejét, a Fidesz tagjait és a bőséges csatolmányokat egyáltalán nem érinti. Elnézve a képeket, amelyek nem csak a török kiruccanásról, hanem mindenünnen érkeznek, ezek felhőtlenül boldognak látszanak. Mindig.

Nincsenek bennük fékek és gátak, nincs morális minimum sehol, egyáltalán arra kell jutnunk, minden idegen tőlük, amit emberinek szoktunk nevezni. Ők nem az ország, hanem a Fidesz részei, ilyképp, amikor permanensen szégyenteljes, amit csinálnak, tudni kell, azok nem mi vagyunk, így szégyenkeznünk sem kell, hanem megvetni őket. Ennyi az egész, amit érdemelnek, és ez nem kevés, ha jól csináljuk. Rajta tehát.

Még meg sem száradt a tinta a papíron, amelyen Sulyok Tamás – mint munkavállaló – aláírta a szerződését, hogy ezentúl Orbán Viktor köztársasági elnöke lesz, máris itt a baj. Apró kis bibi, botrányocska, aminek a kimenetele attól függ, a Fidesz, az „ellenzék” és mi magunk mennyire vesszük komolyan azt az ideát, miszerint nem árt, ha egy magyar közjogi méltóság feddhetetlen. Illetve már most, az elején fölmerül óhatatlanul az a dilemma, hogy a NER-ben létezik-e egyáltalán ez az avítt fogalom: közjogi méltóság.

Vagy valami más ez az egész, és mind az összes Orbán kirakati bábuja csupán. Az derült ki tegnap, hogy Sulyok elnök apukája „nem a kommunisták ártatlan áldozata”, hanem egy szimpla náci szimpatizáns, antiszemita ügyvéd volt. Amikor ez délután, akárha derült égből a villámcsapás, napvilágot látott, rögtön jöttek az első reakciók: senki nem tehet arról, kik voltak a szülei, mert értelemszerűen nem válogathatja meg őket. Sulyok esetében azonban nem csak erről a biológiai determinációról van szó, hanem profánul arról, hogy hazudott.

Karsai László történész, aki Sulyok felmenőjének valódi énjét kiderítette és napvilágra hozta, úgy fogalmazott, még az is meglehet, friss köztársasági elnökünk – megengedőbben – nem tudja, ki is volt valójában az apukája, amikor azt a legendát terjeszti róla, hogy kommunista-üldözött volt. Ez azonban elég nehezen hihető, mint ahogyan pár héttel ezelőtt Bayernél sem volt az, hogy ne lett volna tisztában a saját – szintén náci – nagyapjával. Ugyanis, ha az ember nem úgy él a nagyvilágban, mint egy gomba, akkor vannak ilyen ismeretei.

Ilyképp a mostani helyzetben Sulyokkal sem az a gond, hogy milyen családból származott, hanem az, nagy valószínűséggel hazudott róla, amit biztosan le fog tagadni. Tegnap erre még nem volt ideje, de ma majd biztosan megteszi. Rábökhetnénk itt göcsörtös ujjainkkal Orbánra, mint aki képtelen hibázni, ebből fakadóan mindig azt teszi, mert immár a harmadik köztársasági elnökével van baj, ezzel ráadásul úgy, hogy az elnöki tojáshéj még meg sem száradt a seggén. Ez azonban nem lehet véletlen, hanem nagy valószínűséggel rendszerszintű a hiba.

Bár, ha Orbán rendszeréről beszélünk, mi nem az. Az azonban valóban szinte törvényszerű lehet, hogy a kedves vezető nem tud egy makulátlan embert előhúzni a cilinderéből. Mert vagy nincsen neki, vagy pediglen egyszemélyi kijelölő emberként nem ad lehetőséget arra, hogy a stábja is megvizsgálja a jelöltjeit. Orbán megálmodik valakit, az álom pedig valóra válik, aztán jön a keserű ébredés. Abból a szempontból kemény legény ez a mi utcai harcosunk, hogy a mostanában kapott pofonokat azért állja. Legalábbis úgy mutatja.

Hogy a függöny mögött mi történik, soha nem tudjuk meg, de ez most mellékszál. Térjünk vissza erre a Sulyokra, aki megkapta a stigmáját tegnap. Olyan jelet a homlokára, amivel bajos lesz köztársasági elnökösködni, de, ha emiatt most villámgyorsan lemondana, mint ahogyan morális szempontból ezt meg kellene tennie, akkor az olyan gyomros lenne a NER-nek, amit nehezen heverne ki. Sulyok tehát ebből a megfontolásból maradni fog, rossz érzéseink tehát sokasodnak. Ám ezt megszoktuk. Ez a gikszer azonban messzebbre mutat a napi politikánál.

Újra meg kell állapítanunk, hogy kies hazánk két történelmi szembenézést sem végzett el. Nem tisztázta a fasiszta-náci múltját és a kommunistát sem, így ebből fakadhat az a tapasztalatunk, hogy a nyilas pribékekből minden zavar nélkül lehettek ÁVH-sok az organizmusok, náciból kommunisták, aztán meg ezekből demokraták, olykor fiatalok is. Ezért lehet, hogy amint közkézen forog, a prominens fideszesek között több a valahai MSZMP-s, mint egy hatvanas évekbeli párttaggyűlésen. Ettől olyan taknyos minden Magyarországon.

Bárhová nyúl Orbán, csak terhelt alakokat talál. És itt jön elő egyrészt Virág elvtárs tétele A tanúból, hogy öt perc alatt bárkire rábizonyítja a bűnösségét, viszont ennél sokkal szomorúbban és teljesen lehangoló módon Kosztolányi hősének igaza az Esti Kornél énekéből: „Mit hoz neked s búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból”. – Íme, hölgyeim és uraim: Sulyok Tamás. És íme sajnálatosan az egész, terhelt magyar hazánk, ahogyan vonszolja maga után a mocskos múltját.

Nem volt szokásomban új generációt követelni a magyar közéletbe, de mindezek után nagy valószínűséggel más választás nincsen, ha élni akar az ország. Hiszen, mint kitetszik, a „rendszerváltás” után harmincöt évvel is még már lassan száz éves terheltségek mérgeznek minket, bár ez nagy valószínűséggel a mai gombákat (moszatokat) egyáltalán nem zavarja. Éppen ezért nem látszik a kiút a magyar trutyiból, bár, ha belegondolunk, ezer éve nem látszik. Viszont olyan is az ország, amiért azonban így élünk benne bűneinkben tocsogva.

Matolcsy MNB elnök szerint Nagy Márton (NM) annyira hülye, hogy „ki kellett tennie a jegybankból” – ahol alelnök volt –, mert jelentős szakmai hibákat vétett. Nagy nem maradt az út szélén, mert előbb Orbán gazdasági tanácsadója, majd csúcsminisztere lett. Ebben a minőségében Michael O’Leary, Ryanair vezér idiótának nevezte Nagyot, ezek szerint nem túl sokat tévedve. Mindeközben, illetve Matolcsy kijelentésére reagálva az önérzetes NM abbéli örömének adott hangot, hogy szerencsére már nem Matolcsy a főnöke, hanem más.

Orbán, mint tudjuk. De ettől Nagy miniszter kognitív képességei meg nem változtak, csak épp védve érzi magát. Érinthetetlennek mintegy, de ez legyen az ő nyomora, ha nem látja Balog és Novák sorsát, hogy senki nincs biztonságban, ha a vezér hatalmáról van szó. Ez az MNB-s történet azonban ennél is cifrább, hiszen mindeközben Varga Mihály miniszter arról ábrándozik, hogy ő meg az „utolsó csavarig” látni szeretné Matolcsy alapítványait (jujj), és itt szállt be a csetepatéba maga a nagyfőnök (OV), aki szerint az MBN szent és sérthetetlen.

Nem lennénk annak a helyében, aki ezt az egészet ki akarja bogozni (mi csak élvezzük a csattogó pofonokat), azt viszont szomorúan konstatáljuk, hogy mindeközben a forint erősen gyengélkedik. De ez nem baj, mert a Fidesz-szavazó szerint ő forintban kapja a fizetését, így az euró (meg a dollár és a többi) árfolyama őt teljesen hidegen hagyja. És ő van meggyőződve arról is, nem gond, ha ezek lopnak, mert legalább kormányozni tudnak. Meg Orbán is érdekes, mert mindeddig azt gondoltuk, gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik.

Dehogynem, a maga módján. Hiszen mindaz, ami most gazdaságirányítás és MBN ügyben zajlik, csakis az ő tudtával és jóváhagyásával történik, mint minden ebben az országban. Azok az emberek, akik most teli pofával szidják és hülyézik egymást, mind az ő kreálmányai, így együtt juttatták az országot oda, ahová. Matolcsy is megalapozott ennek az egésznek a lassan feledésbe merülő unortodox gazdaságpolitikájával, amikor semmivel sem volt jobb, mint az általa most lehülyézett NM. Egy brancs ezek, de ezúttal elkezdték egymás torkát harapdálni.

Az egész kuplerájban azért ne feledjük Varga kitüntetett szerepét sem, aki munkálkodása során nem tudta megakadályozni, hogy nyakig el ne adósodjon az ország. Matolcsy, mint az infláció felelőse se nagyon ugrálhat a majdnem világbajnok eredményével, NM pedig NM, aki valami rózsaszín ködöket ereget magából, s mindeközben azon csodálkozik, hogy bezuhant a fogyasztás, és ezért nincs elég ÁFA-bevétel. De tényleg idióta lehet, mert az a meggyőződése, hogy a lakosság fél vásárolni. Biztosan valaki megfenyegette őket.

És ha mindez nem lenne elég, itt van nekünk maga Lázár miniszter, aki mostanában az építkezésekért felel, és épp tőle hallottunk tegnap egy mellbevágó tételt a bajok kiköszörüléséről (mármint, hogy az építőipar is haldoklik), mikor is azt mondta, „nem iskolákat és futballpályákat kell építeni, hanem összeszerelő üzemeket”, s ebben a mondatban már az egész NER esszenciája benne van. A lepusztuló ország elhülyített lakossága a kínai aksigyárakkal, mint dolgozó népünk fényes jövője.

Ehhez még képzeljük hozzá a fasiszta rezsimet, amely mostanában egyre agresszívebb, és tegyük hozzá az elképesztő méretű és mennyiségű tolvajlást. Kitetszik, hogy e két jellemzővel baj semmi sincs, ezek zavartalanok, csak, amihez szakértelem kellene, az rohad szét. Ezen a ponton az a kérdés egyébként, hogy amit látunk itt a NER „krémjétől”, az ócska színjáték, terelő hadművelet, vagy tényleg nekiálltak gyilkolni egymást. Ez utóbbi ugyan törvényszerű a rendszer jellegéből fakadóan, csak nem tudtuk, mikor kezdődik el.

Nem lenne teljes a kép – bár a színjáték e felvonásából kimaradt – Szijjártó nélkül, aki, mint tudjuk, a külgazdaságért (is) felel, s ebbéli feladatát csak olyan sikerrel látja el, mint a külügyek gondját, azaz, szégyellnivalóan. Akkumulátorgyárak és lélegeztetőgépek szegélyzik az útját, ahogyan épp kínai gyarmattá válik az ország. Hála istennek azonban megjelent, milyen foglalkozásokra nem lehet vendégmunkást behozni, és megnyugvásunkra a terjedelmes listán rajta van a miniszter is. Bár lehet, nem sokat veszítenénk, ha importálnánk párat.

Olybá tűnhet, hogy a mai dolgozat valami könnyed ujjgyakorlat, mert senkiről nem bizonyítottuk be (újólag), milyen jellemtelen, ócska, szaralak, viszont kiderült helyette, hogy hülyék. Nem a degeneráció értelmében, mert kubikosnak (amire szintén nem lehet vendégmunkást szerződtetni) azért elmennek, hanem arra a feladatra és ahhoz a kihíváshoz hülyék, amilyen munkával meg lettek bízva. És itt jutunk el az eredőhöz, hogy akkor csak az lehet a hülye, aki odarakta őket, amiben ki is egyezhetünk.

Lazul az őrizet. Felelőtlen a testőrség, vagy eltévedt a TEK, de az utóbbi napokban valami különös ok miatt többször is doktorminiszter urunk közelébe kerültek mindenféle újságírók, akik kérdésekkel ingerelték a nagy utcai harcost. Ugyanazt kérdezte tőle mind az összes elvetemült, sorosista firkász, amire amúgy egyként kíváncsi a nemzet: miért kapott kegyelmet K. Endre. Ez, illetve a kérdésre adott felelet lenne az origója mindannak a botránysorozatnak, amely a napokban pedofil-ügyben remegteti az országot (és elsősorban a Fideszt).

Hogy Orbán hatalmi bűvkörén belülre kerülnek ilyen kérdésekkel provokáló alakok, az a rendszer zavarodottságát mutatja. Aztán, ahogyan ezekre a kérdésekre válaszol, az pedig magának a nagyvezírnek a nyüszítését, mert és ugyanis, hiába tűnik olybá, hogy a szokott nyegle és pofába mászó módján elegánsan tér ki a válaszok elől, minden érdeklődés az elevenjébe hatol, s ha volna jelleme vagy lelkiismerete, akkor rég megtört volna már. Ilyen készségei azonban nincsenek, ezért a válaszok is egyformák: „Az elnökasszonyhoz forduljon”.

Ez egy háromszavas mondat, és csak azért nem mondjuk, hogy ennek a végtelen számú permutációjával dolgozik, mert a variációs lehetőségek erősen korlátozottak. Minden egyes kérdésre a három szó szórendjének változtatásával felel ez a mi hősünk, amivel voltaképp azt mondja, hogy kegyelmi ügyekkel nem foglalkozik. És ezzel az értelmezéssel jutunk el Orbán kommunikációjában arra a széles térre, amikor a felelősséget próbálja elkenni. Mert eszünkbe jut, mennyi mindennel nem foglalkozott már végtelennek tűnő élete során.

„Nőügyekkel nem foglalkozom”, „gazdasági ügyekkel nem foglalkozom” – hogy csak a leghíresebbek jussanak eszünkbe az aranyköpésekből, amelyek arra utalnak, hogy az ilyesmi piszlicsáré ügyek kívül esnek az ő fenséges gondolkodási körén, amely amúgy permanensen a komplett világ megváltásával van elfoglalva. A nem foglalkozások viszont ott érik el csúcspontjukat, amikor a kedves vezető a váratlan helyzettől és kérdéstől úgy ledermed, hogy boldog karácsonyt kíván. Nem csoda hát, ha olykor függöny mögé bújik.

Ugyanígy a tartalomjegyzékbe kívánkozik, amikor az utcán elmerülten számolgatta a csakis készpénzét, és újra csak kérdést kapott, akkor először jó reggelt, majd a titokzatos házból kilépvén, megint a zaklatókkal szembesülve jó napot kívánt. Ebből kitetszik, ugyan azt nem egészen biztos, hogy tudta, hol is van, a napszakokkal azért tisztában volt, és ez is valami. Itt a legújabb, ez az elnökasszonyos azonban több szempontból is érdekes, mert nem egyszeri rajtaütés miatti zavarában terjedt a szókincse csupán a megmutatott három szóra.

Ahány újságíró amennyi kérdése, kitartóan csak ezt mondogatta Chuck Norris tanítványa, amivel viszont megmutatta, hogy amiként a vész első óráiban, csak úgy a tartós tagadásra berendezkedve is egy szoknya mögé bújik. Ez most az ő függönye, mint ahogyan A bádogdob főhőse is mindig a nagymama szoknyái alá vágyott vissza, mint ahol biztonságban van a fenyegető világ felől. Viszont, ha így rámutatunk: ecce Orbán, nem biztos, hogy olyan ember mutatkozik ujjunk előtt, mint aki alkalmas egy ország vezetésére.

Egy maffiáéra inkább, s nem azért csupán, mert a valahai hazánk jellege is az, hanem, mert abban a szervezetben a keresztapa szava megkérdőjelezhetetlen. Így már összeáll a kép, csak épp az is kitetszik, hogy Orbán még ennek is selejtes, azaz, nemhogy a rettenthetetlen hős, hanem egy beszari alak képe bontakozik ki rámutató ujjunk előtt, és ez meglehetősen lehangoló bír lenni. Mondhatnánk azt is, hogy a király meztelen, s immár nem először, azonban látjuk úgyszintén, hogy ettől a hatalma meg nem rendül. Ki nem csorbul.

És ez az, ami igazán érdekes. Az mégpedig, hogy ami kép kibontakozik, leföstődik előttünk úgymond, az azt mutatja, ez az ember alkalmatlan egy ország vezetésére, amit az ország állapota nagyon jól mutat. Ugyanakkor az is egyértelmű, hiába szaralak, ettől a hatalma meg nem rendül, azaz, a nap továbbra is vidáman süt a saját temetésünkön. Mi tudjuk ezt, azok azonban, akiknek mindez módfelett tetszik, egyáltalán nem, sőt, még tapsolnak is hozzá. Zeneszóra döglünk meg, miközben a már nem is létező elnökasszonyt kérdezzük.

Viszont, hogy ne ilyen búslakodós hangulatban kezdjük el a napot, mert nincs miért, vagy már másfél évtizede van, úgyhogy secko jedno, lássuk úgy mindezek után – mert másképp látnunk nem lehet -, hogy a kedves vezető ma már nem egyéb, mint önmaga karikatúrája. S ha még párszor elmondja ugyanazt, egy papagáj képe jelenik meg előttünk, aki ücsörög a kalitkájában, ringatózik a rúdján, és ismételgeti a betanult szavakat, amin a körötte ülők jót derülnek. Így is lehet – illetve most már csak így lehet – elviselni Magyarország, nem köztársaságot.

Emlékszünk Nyikanor Ivanovics keserű sorsára A mester és Margaritából. A lakóbizottsági elnök Korovjov tréfájának lett az áldozata, ennek következtében egy köteg dollárt találtak a szellőztetőjében, amitől a bizottsági elnöknek kezdett elmenni az esze, és azt ordítozta, hogy az ellenőrök, akik miatt most sorsa beteljesedik, a sátánnal cimborálnak. Ez a kis jelenet jutott az ember eszébe a hírt olvasva, amely arról tudósított, hogy a NAV emberei házkutatást tartottak az MMM (Márki-Zay pártja) irodájában.

Szalma Botondnak, a párt kampányfőnökének van humorérzéke, hiszen kijelentette: „lehet, hogy dollárt kerestek”, majd jó munkát kívánt a NAV-nak a tényfeltáráshoz. Nem akarnánk a kampányfőnök fényes jókedvét lelohasztani, de néhány napja idéztük Virág elvtárs örökbecsű alapigazságát arról, hogy öt perc alatt bárkiről képes bebizonyítani, hogy bűnös, s körülnézve a NER-ben, olybá tűnik, hogy kezdünk megint ilyen időket élni. Illetve annyiban módosítanunk kell a látleletet, hogy inkább putyini lesz a kor, és nem Rákosi No.2.

Mert nem csak Bulgakov ugrik be épp, hanem Politkovszkaja is, akinek az Orosz naplójában ráismerünk Orbánra és a rendszerére is. Kicsi, savanyú, sárga, de a miénk a kis magyar putyinizmus, ahogyan az MMM lerohanása is mutatja. Hajlamosak sokan azt hinni, hogy ami a napokban történik a Fidesz által, az nem egyéb, mint a pedofil botrányról való terelés, de ez nem egészen így van. Ez ilyen ráfutásos készülődés a nyári választásokra, amelynek Márk-Zay pártja nem az első, de nem is az utolsó áldozata, mert az osztályharc fokozódik.

Az MMM a legutóbbi választáskor még nem létezett, így hát a „guruló dollárok” kapcsán nem lehetett úgy megbüntetni – őket a másik ököl, az ÁSZ által -, mint az összes többit. Olyan százmilliókra, amely összegek lehetetlenné teszik, hogy kampányoljanak, sőt, a létezésüket is voltaképp, úgy van tehát egypártrendszer, hogy nincsen. Be még nem tiltották őket, csak épp totálisan igyekszenek ellehetetleníteni, miközben azt a látszatot keltik, minden törvényes, csak épp ezeket maguknak hozzák, saját használatra és örömre.

Politkovszkaja magyarított világa látszik abban is, ahogyan a napokban Fekete-Győrt és Varju képviselőt is elítélték. Úgy tűnik, változott a taktika. Eddig egy-egy nagyvadat szoktak választások előtt vezetőszáron mutogatni, most sok kisebb ítélettel cukkolják a híveket, és igyekeznek sakkban tartani az ellenzéket. Sűrűsödik az élet, vadul a rendszer, és ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg. Mi mindahányan potenciális célpontok vagyunk a szuverenitásvédő törvény és hivatal céltábláján. Mindenkiről kerülhet valamilyen kartoték.

Ugyanakkor fogynak a bábuk is Orbán sakktábláján. Kidőlt két eddig kiválónak hitt ügynök (Varga meg Novák), és már a Nemzeti Múzeum élére sem sikerült új kádert találni. Régi, kiszolgált és bizonyított bútordarab immár a Demeter Szilárd nevű, akinek most az NM mellé kreálnak egy múzeumi holdingot hat tétellel, amelyekben kifejtheti majd áldatlan tevékenységét, mert a koravén fiatalemberről eddig más nem derült ki, hogy bár különös gőzök és gázok vannak az ő fejében, viszont megbízható katona.

Hogy nem lesz semmi az ő működése, mutatja a főnöke, Csák miniszter méltató beszéde is róla. A huszárbajuszos kultúrhős azt mondta erről a Demeterről, hogy ő „az erőt mintegy lándzsahegyként tartva képes kifejezni a magyar kultúra, a magyar identitás, a magyar kötődések rendszerét”.  – Ez annyira szép, hogy semmi értelme nincsen. Így nézzük csak Csák miniszter bajusza végit, az égnek meredőt, és azon megy a morfondír, mit akarhatott mondani a költő. Nagyot. Más célja nem volt. Meg erőset, ami így sikerült.

Viszont az ilyenek kezébe tétetett a magyar kultúra szétverésének feladata, s abban egészen biztosak vagyunk, sikerülni fog. Már most is csak a füstölgő romjai látszanak. A lényeg azonban az erő, amit ezzel is, a NAV-val is, az ÁSZ-szal is meg lehet mutatni, mindennel csapást lehet mérni az ellenségre, ahogyan a rendszer kezd a totális tébolyba fordulni, mint azt a fentiek is mutatják. Mi is fogyunk, de a Fidesz is, hiszen nem csak a legfölső szinten vannak bajok, hanem lentebb is mutatkoznak, amit szintén megmutatok.

Tiszaföldvár fideszes alpolgármestere ugyanis videóval dokumentált hőbörgésbe keveredett egy helyi kocsma előtt, mert biztosan komolyan vette Orbán utcai harcos identitását. Ezen túl a nép egyszerű gyermekének lelkivilága mutatkozott meg benne, viszont lemondott. Közleményében arra utalt, hogy hibásan kezelte a Barcza Borozóban történt eseményeket, s mivel tán ideológiailag nem elég képzett, csendesen távozik. Viszont, mint tudjuk, “A törvény mindenkire vonatkozik. Kommunistákra tízszeresen, százszorosan”.

Azt várjuk tehát, hogy Szijjártó is magára vegye ezt az erkölcsi útmutatást. Ugyanis még az is történt a tegnapi szép előtavaszi napon, hogy még fillérekért sem kellett senkinek egy nyüves lélegeztetőgép sem, amelyeket annyak idején a fürkészek és portyázók százmilliárdokért szereztek be Szijjártóval az élen. Az egész sztori vastagon bűzlik, és több bűncselekményt is takar, amihöz képest az MMM-nél van házkutatás, külügyérünk meg épp az Iránnal való cimboraságát dicsőíti, ami megint érdekes sztori. Elképesztő ez az ország, sokadjára is.

„Sovinisztáknak nem jár tisztelet” – jelentette ki tegnap nagy hangon és önbizalomtól duzzadva Orbán Viktor, így intésére, utasítására és szellemiségében ő és a bátrai nem álltak fel a parlamentben Navalnij emlékezetére. Ezt az aktust egyébként az „ellenzék” szorgalmazta, ha már amúgy érdemi dolgot tenni nem tud, de írjuk jóvá nekik, hogy azért ez is valami, ha majdnem semmi is. Arra utal ugyanis, hogy bennük az emberség és a keresztényi érzet nyomokban azért megvan, míg a magát két pofával annak ordító Fideszben meg nem.

Élükön Orbánnal természetesen, akinek a csettintésére a csürhe úgy működik, mint valami tudat nélküli, arctalan tömeg, de ez az ő nyomoruk. Ugyanakkor fölsejlik bennünk a kedves vezető egy másik alaptétele is még régebbről, miszerint „Magyar ember csak a jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”, s ezzel kijelölődik az a mezsgye, amelyen a Fidesz-frakció, s az üzenetnek megfelelően az összes rajongó bávatag is ülve marad. Ezzel valami erkölcsi minimumot szeretnének mutatni, nem mi tehetünk róla, hogy belebuknak.

Az ülve maradás, mint morál, ez is a csak a NER-ben fordulhat elő. Ugyanakkor dramaturgiailag úgy helyes, ha még egyszer ideidézzük a falkavezér ordítását, azaz: „Sovinisztáknak nem jár tisztelet”, és tesszük ezt csak azért, hogy a megfelelő reakcióval feleljünk rá, ami az, önélzetes a kis latol. Orbán egyébként azért nevezte sovinisztának Navalnijt, mert az Orosz-grúz háború alatt patkányoknak nevezte volna a grúzokat, ami nem szép dolog, viszont már bocsánatot kért érte, mielőtt annak a háborúnak a kirobbantója, Putyin be nem börtönözte.

A sovinizmus nem szép dolog, viszont mindenhol ott van. Nagy valószínűséggel, amikor az azeri baltás gyilkos kivégzett a fejszéjével egy örmény kollégistát Budapesten, ugyanez az érzés dolgozott benne. Őt azonban Orbán – állítólag jó pénzért – kihozta a börtönből és hazaküldte, holott nagyon jól tudta, ő nemhogy soviniszta, de gyilkos is, és mégis, nemhogy tisztelet jár majd neki, hanem hősként fogják kezelni. Innen is kitetszik, hogy doktorminiszter urunk fejében a dolgok egészen viszonylagosak. Mindennek oka van azonban.

Annak is, hogy a Föld forog, és annak is, hogy Navalanij – aki történetében mártírrá vált – tiszteletére a bátorak és a főnökük nem állt fel. Ezt az okot pedig Putyinban kell keresnünk, akinek sok lett volna egy napra a magyar szolgáktól, hogy a svéd NATO-csatlakozást is megszavazzák, és Navalnijt is éltetik. Ha Orbán legközelebb Moszkvába megy egy kis eligazításért, még kínosabb helyzetben lesz, mint legutóbb, amikor majdnem leesett a székről a száját nyalogatva és karjai önálló életre kelve. Erre is emlékszünk.

Meg arra is, hogy a térdeplős dolgot azért emlegette, mert a futballpályán elterjedt a meccsek előtti letérdelés, amellyel a játékosok a rasszizmus ellen tiltakoznak. A magyar ember tehát a rasszizmus elleni tiltakozás ellen tiltakozik, amikor nem térdel le. Ugyanakkor, mint látjuk, a sovinizmus ellen pedig, amikor nem áll fel, de nem álljuk meg, hogy eszünkbe ne jusson nagyvezírünk egynémely kijelentése Ukrajnáról, mint már nem is létező országról, és akkor innen nézzük Navalnij sovinizmusát, ami miatt a halála után sem jár neki tisztelet.

Föntebb már elmeséltük abbéli sejtésünket, mi indokolta a komplett frakció ülve maradását, amivel megint az a baj, hogy mindenféle orbáni felhangok ellenére ez majd úgy fog elterjedni a kerek, nagy világban, mint újabb bizonyíték a magyarok ordenáré tuskóságára. Viszont ezen már senki nem fog csodálkozni, Éppen mi magunk sem, mert mit is várhatna az ember ezektől, csak az a baj a sztoriban, hogy ez is visszahull ránk, akár az összes többi Orbán sztori, amikor egy nemzet szégyenkezik vezetőjének jelzővel már nehezen illethető viselkedése miatt.  

Viszont ez már nem viselkedés, hanem jellem, nem a felszín, hanem a mély.  A kereszténységről is esett már szó, mint pártunk és kormányunk vezérlő ideájáról, s hogy ez csupán kirakat, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a bátorak ezek szerint egy halottnak megadandó tiszteletről sem hallottak, vagy, ha igen, Orbán felszólítására elfeledik, figyelmen kívül hagyják azt. De ez voltaképp már nem is hitbéli, hanem általános emberi hiányosság, amitől embertelenek lesznek, csak ezt nem tudják, vagy képtelenek fölfogni.

Amikor a fölállás és letérdelés, illetve ezek hiánya közé lőttük be a mi csürhénk morális sorvezetőjét, akkor azt meséltük el, már ez is érdek-, és hatalomvezérelt, következésképp tagad mindent, mint amiről az ember amúgy megismerszik. Így tehát nem véletlen, a bátorak csoportosulását milyen névvel illettük. Ez sem nóvum, viszont baj. Mert odáig jutottak romlásukban, hogy ezt észre sem veszik, táncolnak, ahogyan a vezérük fütyöl, akiből viszont már minden hiányzik, ami emberi. Ide jutottak, boldogok vele és benne.

Érdekes elmélettel – nézőponttal, megközelítéssel – indokolta Ungár Péter (LMP), hogy ő és a pártja miért nem ment el a tegnapi összellenzéki tüntetésre. Ez neki – és a pártjának is – szíve joga, az azonban indokul, hogy „a politikának nem a civilek és szakemberek elé és helyére, hanem mögéjük kellene felsorakozni”, bár így ránézésre egészen jól hangzik, de mégsem jelent semmit az üres frázison kívül. Ha ugyanis a politika az érdekérvényesítés eszköze, akkor és épp emiatt a „civilek és szakemberek” muszáj lesz egy párt mögé csatlakozzanak.

Nem azért, mert amúgy kedvesek és aranyosak, sőt, igazuk is van, hanem azért, mert azt, amit szeretnének elérni, a pártokon keresztül tudják, ha törvényi szabályozásban és nem forradalomban gondolkodnak. Az ilyesmi Magyarországon nem túl gyakori, és most sem nagyon néz ki, azaz a „civilek és szakemberek” óhajainak hímzőszakkörön kívül való artikulálására pártok kellenek. Ha a mostaniak nem felelnek meg nekik, akkor újakat kell létrehozni, ha nem kaszában és kapában gondolkodnak, hanem gombnyomogatásban.

Innen is kitetszik, hogy amit Ungár kifogásként előad, nem egyéb az orrának fintorgatásánál azzal a végeredménnyel, hogy valami miatt az ellenzéki pártok büdösebbek neki, mint a Fidesz. Ennek okát sok helyen lehetne keresni, de akkor az emberre azt mondanák, hogy személyeskedik. Összefoglalva és nem kimondva, amit nem akarunk, így ránézésre Ungár nem egyéb, mint egy unatkozó gazdag fiú, akinek a politika a hobbija, időtöltésnek szánja, s nem annak, ami. Ungár a NER-ben kint is van meg bent is, tehát nincsen sehol.

Régóta – Schiffer tündöklése és bukása – próbálja az ember értelmezni azt, hogy LMP. Mit szeretnének, mint párt az ábrándos zöld mezőkön kívül, hol helyezik el magukat a társadalmi-politikai térben, illetve kinek az (minek az) érdekében politizálnak az önmaguk életben tartásán kívül. Ami egyre nehezebb, és hamarosan véget is kell érjen, ha a támogatottságukat nézzük, hiszen az a pár (egy-két) százalék, amivel rendelkeznek, nem igazolja a súlyukat, ami pilleszerű. Létezésüket is alig. Így a NER-ben viszont elvannak.

Minden további helyett azért van annak valami diszkrét bája, hogy az ellenzéki LMP kommunikációjának döntő többsége arra irányul, hogy a többi ellenzéki pártot ekézze. Ehhez joga is volna, hiszen ellenzékiként sem kell mindenben egyetérteni, ha az alapok közösek, ami a NER-ben az volna: zavarjuk el a Fideszt. Azt a pártot (a fiókcsapataival: KDNP, Mi Hazánk mint szintén szatelit és a választókat jobbszélről szondázó alakulat), amelyik lényegét és gyakorlatát tekintve egypártrendszeri üzemmódban uralja az országot a maga hasznára.

Nincs két éve, hogy aki akkor ellenzékinek nevezte magát, közfelkiáltással előválasztott, összefogott azt hangoztatva akkor, hogy ez a NER leváltásának talán utolsó esélye, amit sikerült eljátszani. A mostról visszanézve talán nem is csoda, hiszen ma, mint látjuk, mind az összes ellenzéki párt nagy buzgalommal nyírja egymást, így hagyva cserben a választóikat, akik még esetleg vannak. És egyben a magyar társadalmat is. Mind közül is a legérdekesebb számunkra az LMP, amely Ungár Péter szájával dolgozik azon, hogy Orbán valóban leválthatatlan legyen.

Volna rá mosdatlan elméletünk, miért van ez így, de elnézve azt az utat, amit az LMP (és benne Ungár) az előválasztás óta megtett, illetve olvasgatva a gazdag fiú rendszeres bejegyzéseit, mint amelyek ezek szerint pártjának is álláspontjai, az ellenzékiség kérdőjeleződik meg. És nem azért, mert árnyalataiban más a véleménye, mint az összes többi szerencsétlen és töketlen pártnak, hanem, mert alapjaiban az. Az LMP (és benne Ungár) nem leváltani akarja a fasiszta NER-t, hanem megreformálgatni azt, ha jóindulatúak vagyunk vele.

Régi elmélete emberünknek, hogy nem szabad démonizálni Orbánt, ám ezen a ponton mutatja meg azt, hogy nem érti a rendszert, ami addig marad, mint a nem démon. Ha naiv vagyok, akkor Ungár demokratikus játékszabályok szerint ügyködne egy nem demokráciában, törvényesen egy törvénytelenben, amelynek egyetlen célja ma már, hogy Orbánt hatalomban tartsa. S mint kitetszik, ezért minden aljasságra képes. Ha ez nem tűnik fel, az egy dolog, mégis az volna a mi minimum, ha az ember ellenzékinek nevezi magát, legalább ne ártson.

Ha már segíteni nem tud. De ilyen tömeg mögé sorakozó párt (ami a fából lévő vaskarika) legújabb ideája mögé bújni nem hasznos, s mint ilyen, nem is szükséges. Viszont nem én, hanem a sors fog igazságot szolgáltatni, amikor az LMP most önmagában fog megmérettetni és könnyűnek találtatni. Lehetne más is a politika a számukra, de régóta nem az. Igazából nehezen is érthető, mit és hogyan akarnak, ha a rendszer lebontását nem az alapoknál (Orbán) akarják kezdeni, ha ez a cél egyáltalán. Mert egyre inkább olybá tűnik, erről náluk szó sincs.

Kocsis Máté kijelentette, hétfőn választ új köztársasági elnököt az országgyűlés, egyben teljesen biztosra véve Orbán új kreálmányának közjogi méltósággá emelését. Mintha amúgy nem tornyosulna ezernyi akadály az aktus sikeressége előtt. Pedig elméletileg igen, ám, mint kitetszik, gyakorlatilag semmi. Olybá vehetjük tehát, mintha Sulyok elvtárs máris a Sándor-palotában ücsörögne, holott Novák nacsasszony még ki sem költözött belőle.

Pedig az, hogy Orbán, és az ő szájával mind az összes bátorak a nagy ’almádi bunkerlétben kijelentették: az Alkotmánybíróság volt elnökét tartják alkalmasnak az új golyóstoll-szerepre, az csak egy dolog. Jobb helyeken – amit nem csak demokráciának hívnak, hanem tényleg az is – ezután még számos akadály tornyosulna azelőtt, hogy valóban azzá is váljon. Neria azonban nem az az ország, ahol ilyesmik fölvetülnének. Itt nyílegyenesek a dolgok.

Akkor természetesen, ha a kedves vezető is úgy akarja. Erről az ügyről azonban ordít, mihamarabb a végére szeretne jutni, hogy elüljön az a nagyon kellemetlen vihar, amit a pedofilkegyelmi-lemondás kavart. Ehhez az elüléshez még lehetne néhány szavunk, de kétségeink ne legyenek, már most nagyon kicsik a hullámok, így nyomorult életünket változatlan körülmények között tengethetjük tovább. Ahogyan eddig is.

Érdekes azonban Kocsisnak ez a nagy határozottsága. Hiszen – mint ahogyan ez a törvény -, ahhoz, hogy Sulyok elvtárs egyáltalán hivatalos jelölt lehessen, a parlamenti képviselők ötödének aláírása szükséges. Itt tehető fel az a kérdés – de kizárólag csak elméleti síkon, mint ahogyan minden ezután következő morfondírozás is így értelmezhető csakis -, Kocsis et. honnan olyan biztos, hogy meglesznek azok az aláírások a kellő számban.

Illetve tovább haladva ezen a szűk ösvényen, honnan tudja azt ennyire előre, hogy mindezek után meglesz a szükséges számú voks is. Hiszen, mint emlékezhetünk rá, nem is olyan régen a svédek NATO tagságának ratifikálása kapcsán jelentette ki a kisebbik Orbán, a Balázs, a politikai igazgató, hogy a parlament nem szavazatgyár, amivel arra kívánt nagy hamisan utalni, mintha Orbán bátorainak lenne saját tudata és saját akarata. Amin akkor jót mosolyogtunk.

Vigyoroghatnánk ezúttal is, de cserepes a szánk. Ugyanakkor, mivel elméleti síkon vagyunk, mint azt jeleztük jó előre, azért benne lehetne a pakliban, hogy nem jön minden össze úgy, ahogyan a Fidesz forgatókönyvében megíródott. Tehát, már csak a forma kedvéért sem kellene ilyen határozottan kijelenteni, hogy hóttziher Sulyok et., elnöksége, s így nekünk, és a demokráciánkért aggódó külvilágnak legalább valami illúziója maradna.

De nem így történt és történik. A legszebb az egészben mégis az, hogy senkiben föl sem merül az a dilemma, hogy ez nincsen egészen jól. Mindent elmond az ország állapotáról ezeknek a kétségeknek a teljes hiánya, mint ahogyan a Fideszről is az, hogy ők meg már most teljesen biztosak Sulyok elnökségében, holott, mint reszkető hangon utaltunk rá, nem szabadna annak lenniük. Ez is mutatja, itt csak az történhet meg, amit a Fidesz (Orbán) akar.

Most pedig azt akarja – nagyon -, hogy meglegyen, méghozzá igen gyorsan a kármentő új elnök. Minden, ami ezen kívül történik, csak ócska színjáték. Ennek pedig a legócskább jelenete, hogy Kocsis Máté, mint annak idején az aranyhalai sanyarú sorsát, a Facbookon jelenti be, ki lesz Magyarország köztársasági elnöke. Innen látszik, hogy az egész voltaképp annyit is ér, így tulajdonképpen magamat sem értem, miért zavar ez az ócska cirkusz.

De, mint látjuk, a mostani történet nem is a köztársasági elnök személyéről szól – mert ez teljesen érdektelen -, hanem a Fidesz, s így természetszerűleg az ország működéséről, legyen az bármennyire is lehangoló. Látjuk, mennyire kiüresedett minden, hogy semminek, már a szavaknak sincs jelentése, csak a színtiszta hatalom van, illetve az érette való reszketés. Így biztos minden és ennyire bizonytalan is.  

De ez már bejáratott módi. Hiszen nem is olyan régen, amikor Novák K. lett kijelölve golyóstollnak, ő hónapokkal a megválasztása előtt készült a hivatalra, és úgy is viselkedett, mintha már elnök lenne. Most meg már nem az. Ami nekünk arra nyújt reményt a kilátástalanságban, hogy lehetnek ezek akármilyen biztosak is valamiben, az élet bonyolultabb, nem habostorta, ugye, így a vége is egészen más lehet, mint ahogyan eltervezték.

Tegnap, midőn örömmel nyugtáztuk, a bátorak több tízmillió pénzünkbe kerülő világtól való elzárkózásuk során Deutsch Tamást bírták jelölni EP-választási listavezetőjüknek, csak gondoltuk, hogy kevés lesz oda ő szegény. Ám, mivel minden viszonylagos, és a rossznál is lehet még rosszabb (vö.: Örkény: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták), nem gondoltuk volna, hogy elég egy nap, és bizonyítja nekünk, megfelelő választás volt ő oda.

Abban az értelemben mégpedig, hogy egy huszárvágással – a szokásos, ennyire végződő közösségi médiás bejegyzésében – tett tanúbizonyságot arról, nála lentebb nagy valószínűséggel márt nem lehet létezni. Ekkor természetesen morális, kognitív és egyéb készségekre gondolunk, mint ami alapvetésekre szükség van az emberi élethez, ha az ember pedig listavezető, akkor még inkább. De nem a Fideszben ezek szerint. Az állandóság azonban az ebben a történetben, hogy ezt megszoktuk, és meg sem lepődünk rajta.

Egyáltalán. Hogy ezt leszögezzük. És idézzük is rögvest, mert eleget pergett a dob, fokoztuk a várakozást, hogy vajon mit is sikerült közölnie a mi Tominknak, amellyel arra méltónak bizonyult, hogy megörökítsük az utókornak ezeken a lapokon is. Nos: „A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi”. – Így és ekképp a Fidesz listavezetője, de amikor azt mondtuk, hogy ezzel ő közölni akart valamit, akkor egyből feltehető a kérdés: kinek. Mert valakinek csak szánta, és abban egészen biztosak vagyunk, nem nekünk.

Kinek tehát és akkor? Nos, minden bizonnyal az ő bávatagjainak, a szavazóbázisnak, akikről viszont más összefüggésben állapítottuk meg két napja, hogy valami őskori gomba szintjén leledzenek. Ehhez most hozzá teszünk egy kis moszatot is nagy szomorúan. Nem tudható, mi volt előbb, a Fidesz kommunikációjának folyamatos lentebb igazítása, hogy a táboruk nívójához klappoljon, illetve, hogy a kollégisták predesztináltan ilyenek. Harmadik eshetőség, hogy együtt hülyültek el, és uralkodnak így az országon mindörökre.

Ugyanakkor végül, de nem utolsó, sorban ez az odaböffenés szól afelé is, aki Deutschot erre a magas tisztségre jelölte. A választott ezt bírta előadni, mint ami Orbán kényes ízlésének megfelel, és lehet, nem is tévedünk ekkor olyan nagyot. Mert országunk fura ura is mutat nívójában ilyen mélységeket, aki örül annak, ha az egyik samesza tagadja a sokszínűség érték voltát, s ennek érzékeltetésére a hányásra bír gondolni. És ezt le is írja milliós tábornak való eljuttatás és szellemi örömszerzés szándékával minden bizonnyal, mert különben minek.

Nem értjük, viszont tudjuk, a sokszínűség önmagában miért fáj Deutschnak. Nagy valószínűséggel ő maga azonban nem, mert még nem vallotta be a tábori szürkéhez vagy a barna ingekhez való vonzódását. Illetve az is bizonytalan, gondol-e egyáltalán valamire is, mert erős a kétség mibennünk, s igazolásul most is a Fidesz kommunikációjára gondolunk, mint amelyik a jelmondatoktól eljutott a jelszavakig, és a jelek szerint útja nyílegyenes az artikulálatlan szógyökig vagy betűig. Néhány képregényes hangutánzó föliratig.

Kérdés még – bár ezen a szinten talán fölösleges -, a sokszínűségről hősünknek miért a hányás ugrik be, miért nem egy szivárvány vagy kifestőkönyv. És most nem akarunk két kézzel mutogatva utalni arra, hogy nagy bizonyossággal az általa alkalmazott hasonlító elemmel gyakrabban találkozott, mint a másik kettővel. Már csak életviteli determináltságok miatt is. Kitetszik tehát, hogy nem önmagával a hányással van bajunk, hanem azzal, hogy ez az, amit Deutsch ezek szerint alaposan ismer a köznapjaiból.

Visszatérünk azonban Örkényre, és az emlegetett egypercesre, amiben a következőket olvashatni: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.” Így vagyunk végül magunk is, hiszen a kedves vezető jelölhette volna a mindannyiunk által ismert hölgyet az „Orbán Viktor álávjú” táblával, és akkor sem szólhatnánk egy szót sem.

Mindemellett és végső következtetésként az a kérdés nyomul elibénk, milyen mancsaft az, amelyiknek listavezetőként ilyen a legkülönbje, de a válasz nem nálunk, hanem Virág elvtársnál lapul az egy brancsról szóló elmélkedésben. És a gombócot is egyfolytában megzabálják. De nem is ez. Hanem a hírünk, hogy ezek képviselnek minket Európában, ereszen csúszkálnak és okádnak, nem véletlen, hogy szóba nem áll már velük senki. Bár nem elsősorban ezért, hanem, mert jellemtelen, erőszakos, hótthülye az összes. A mi szégyenteljes hülyéink.