Szerző: rezeda

Birizgálta az embert már az évértékelő – illetve és jobban mondva immár akármely Fidesz-rendezvény – hermetikus lezárása, mert minek beszélgessünk olyasmiről, ami mindennapos. És talán unalmassá is válik vagy válhatna, ha a jelenség nem a rendszer lenne maga. Mint a pedofil-kegyelmi affér, ami nem Novákról és Vargáról, nem is Balogról szól, hanem ezek hátteréről, ami túlmutat az egyesen, és lesz lehangolóan általános.

Így válnak szimbólummá a dolgok. Amikor kiderült, hogy a Fidesz-frakció Balatonalmádiba vonul el megváltani a világot, akkor az első és nagyon fontos gondolat a miből és hová, s nem azért, mert ilyen spórolós háziasszonyok volnánk, hanem, mert sokszorosan a mi pénzünkről van szó. Balatonalmádiban mindent mi fizettünk. Azt, hogy Mészáros megvette a szállodát, hogy felújította, s ami pénzt most a szolgáltatásért beszed.

Mert sem az államnak, sem a Fidesznek, de a bátorak közül egyiknek sincsen saját pénze, amennyiben az államot az adófizető tőkésíti fel a vérrel és verejtékkel előállított adójával, ugyanígy a pártnak juttatott apanázs, de a képviselők fizetése is a miénkből való. Hogy tisztába tegyük, amikor Orbánt Brüsszelben kizavarták kávézni, hogy ne zavarja a vizet, a mi pénzünket dobta az automatába, vagy, ha klozettre ment, mi fizettük a vécésnéni jattját.

Ilyképp egyáltalán nem mindegy, hol, mikor, mit csinálnak, milyen döntéseket hoznak, hiszen a mi kitartottjaink, ha úgy tetszik alkalmazottaink, csak ezt ők és a bávatag szavazók is hajlamosak elfelejteni. Ezzel a szemmel és tudással néztük tehát, hogy abból a sok tízmillióból, ami a mi zsebünkből hiányzik, milyen fellegvárat csináltak Mészáros szállodájából, ahol kihelyezett frakcióülést tartottak. Hogy miként zárták le a fél települést.

Hogy emberfia még a közelükbe se mehessen. Sőt, odáig mentek, földi halandó lehetőleg rájuk se tudjon nézni, hiszen, mint híre jött, ahogyan megérkeztek ezek a bátorak, odalent, a mi földünkön tették le az autót, ahonnan kisbuszok vitték őket egészen a hermetikusan lezárt szálloda bejáratáig, hogy a valóság csak véletlenül se legyintse meg őket. Mert netán megzavarná a halandó a fennkölt elkülönülést, mintha ezeknek nem lenne luk a seggükön.

Emlékeink szerint viszont van. De idáig még akkor is mindennapos ez a sztori, ha amúgy köpnivaló is, sőt, még akkor sem ingerelte volna írásra az embert, mert odáig jutottunk ingerküszöbünkben sajnálatosan, hogy nem ütötte volna át a falat. Azonban mint mindig – vagy a legtöbbször –, történik valami, ami az előző borzadályon túlmutat, és az a félő, hogy később majd ez lesz az általános. Ám akkor már valóban közelítünk a véghez.

Ennek az útnak az elejét mutatta az, hogy miközben a bátorak (és a vezérük) a világtól elzárva csinálták és mondták a szokásos, amúgy értékelhetetlen hülyeségeiket, odalenn, a köznépnek fenntartott részen egy momentumos aktivista leült a padra, és kihangosítva hallgatta az új sztár (Magyar Péter), a Fidesznek nagyon kellemetlen interjúját, ezért megjelent ott egy tucatnyi rendőr, és gyorsan eljárást indítottak ellene. Népünk ellensége lehet ő.

Innen nézvést nem tudni, mi a vétke. A padon ülés, az interjú hallgatása vagy annak hangereje, de a hírek szerint nem ezt lőcsölték rá, hanem állítólag a gyülekezési törvényt szegte volna meg a padon való egyedül ücsörgéssel. Kiáltsunk rendőrállamot? Nem kiáltunk, mert szó érné a házunk elejét, bár csak úgy igazunk volna, mint amikor fasisztának nevezzük a rendszert, ami azoknak nem tetszik, akik ezt nem merik kimondani. De nem is ez a lényeges.

Amikor fentebb leföstöttük a település lezárását, a fokozott rendőri készültséget – mint ami általános minden hasonló eseményen -, nem estünk abba a hibába, hogy az elkülönülés és menekülés miatt félelemről beszéljünk, viszont mindezek után ezt már bízvást megtehetjük. Nem abban az értelemben, hogy ezek a bátorak a nyomorult életüket féltenék – Orbán azonban azt is -, hanem akképp, a valóság ne zavarja meg azt a buborékot, amiben ülnek.

Ugyanakkor, amikor hosszan ecseteltem azt – szokásomtól eltérően -, hogy minden, ami velük, s ennek folyományaként velünk történik, a mi pénzünkből történik, de a hatalom a minimális számonkérés elől zárkózik el. Ez a baj, mégpedig nagy. Még csak egy halovány fütty sem juthat el hozzájuk, erősítve bennük azt a hamis tudatot, hogy amit tesznek, azt jól teszik, nehogy a valahol pislákoló lelkiismeret rácsodálkoztassa őket a rögvalóra.

Ezt mutatta meg nekünk a mostani barikádosózdi, s ezt a végeredmény is, hiszen tegnap bejelentették a szülés eredményét, az új nemzeti golyóstoll nevét, de, ami csak hab a tortán, hogy Varga helyett Deutsch lesz az EP választás fideszes listavezetője. Ez nekünk minden pénzt megér, és mutatja, milyen minőség lehet az összes többi, akik viszont már nem mernek az emberek szemébe nézni. Elképesztő egy csürhe, és mi fizetjük, hogy el ne feledjük.

OV kiegyezett a kínai kommunistákkal, miszerint kicsi, sárga és óccó rendőröket importálunk azért, hogy Mária országának utcáin járőrözhessenek. Elsőként és kezdetnek nem egyedül, hanem mimagyarokkal párban, aztán majd meglátjuk, hová fejlődik a dolog, ha az akkugyárak környékén már nem lehet nemzeti szót hallani. És az őslakosok (vö.: ma magunk) meggárgyult fejjel kóválygunk azon tűnődve, hol is élünk, milyen dimenzióba vagy párhuzamos univerzumba keveredtünk, ami ismerős, de semmit nem értünk belőle.

Vannak azonban most is dolgok. Akadnak történések, amelyek arra utalnak, a mimagyari organizmusoknak már nagyon régen elment az esze, és halovány fingjuk nincs arról, mi történik körülöttük, milyen emberek és miért járkálnak a flaszteron, ki hová tartozik és miért. Sheldon az entrópia kavargó örvényének nevezné a bugyborékoló tudatokat, mi beérjük a Tohuvabohu meghatározással, ami a fény teremtése előtti puszta, üres és ősi állapotot takar. Belenézve egynémely honfitársunk szemébe tudhatjuk, mit is jelent ez igazán.

Miheztartás végett emlegettük föl az elemi sötétséget, ami OV fönnmaradását lehetővé teszi, s ha eddig nem találtuk meg ennek eredőjét, most bizonyságot leltünk reá, mi ez. És az is kiderült, hogyan működik. Magyar Péter (Varga J. hajdanija) mesélt arról legutóbb a Facebookon, hogy az utcán jártában-keltében kedves és bíztató szavakat kap honfitársainktól. Megveregetik a vállát, és így szurkolnak neki: „Tiborcz úr, önnel vagyunk, ne hagyja magát”. Magyar ezt az érzést megfizethetetlennek nevezi. És igaza van.

Mert, ha az őskáosz jut eszünkbe, és a kínai rendőrök által generált párhuzamos univerzumok, amelyekben a magyari bávatag szavazópolgár elveszetten kóvályog, akkor semmit nem mondtunk arról, a valóság ennél még sokkal súlyosabb. Mert hülyének lenni, az egy dolog, ugyanis abban van valami fix pont. Őrült beszéd, de van benne rendszer, ahogyan a jó William mondja, itt viszont olyan kavarodást látunk a képzetekben, ami mindent megkérdőjelez. Ebben a világban csak úgy megtörténnek a dolgok. Ránk zuhan a mázsás, szörnyű mennybolt.

Megtörténik a sors, nincsen eleje vagy vége, egy permanens jelen van viszonyítási pontok nélkül. Mert Magyart Tiborcznak nézni, az egy dolog, de ekképp szurkolni neki, mint a jó oldalon álló hősnek, aki most forradalmár ezek szerint önmaga ellen, azt mutatja, nem csak a helyes-helytelen, jó és rossz, világos és sötét dichotómiája veszett el, hanem itt valami olyan végezetesen összekeveredett, hogy nincs az az Isten, amelyik szétbogozná. Ha ilyenek a magyar organizmusok, akik szavazatukkal a sorsunkat eldöntik, az nagyon sok mindent megmagyaráz.

Az ilyen ember mindenre képes. Arra is, hogy meggyőződése legyen, ha Orbánt le akarja váltani, akkor a Fideszre kell szavaznia, és ezen a ponton – ha le kell írnunk a világot – igazat kell adnunk Arthur Sch. cimboránknak, aki fő művét ekként indítja: „Die Welt ist meine Vorstellung”, azaz, hogy a világ az ő képzete volna. Pedig akkoriban még nem is létezett a Rogán-művek, amely ezt a képzetet minden lehetséges módon igyekszik összekavarni, s amiben oly sikeres, hogy ilyen eredményeket produkál. Magyartiborczokat.

Kitetszik egyébként ebből a sztoriból, a magyar organizmusban megvan a jóra való készség és hajlam, csak nem tudja elkülöníteni már – oly sok év dresszírozás és kavarás után – sem a dolgok eredetét, sem azok lehetséges kimenetelét. A magyartiborczokat vizionáló honfitársaink valami ősi varázsgomba létben leledzenek, ami állapot és helyzet röhögésre kellene késztessen bennünket, de nem tehetjük, mert ez véresen komoly. Út a nemzethalál romantikus képéhez, és az AE Bizottság tánczenekarhoz egyenest.

Azt mondták ők már akkor is, amikor azt hittük, mi, földi halandók, lehet még jövő, szóval ezt tanultuk tőlük, csak még nem tudtuk, hogy be is következik: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – és hopp, már itt is vagyunk 2024 kietlen világában a mi gombáink között. Drágajó keresztapám még suttyó koromban a disznóöléseken, amikor a malac éktelen sivítása abbamaradt, de még halkan rúgott egyet-kettőt a lábával, azt közölte a kölök Kázmérral: most sír a legjobban. Talán így fösthető le a legjobban, ami van. Nagy zuhanás a kínai rendőrök karjaiba.

Nem tudom, milyen színű autói vannak a NAV-nak, de, ha kislányrózsaszínek, akkor is bízvást nevezhetjük őket nagy, feketének. És tegnap kétszer is eljöttek. Iványi Gábor egyházának (MET) gazdasági vezetőjét és iskolájának egyik igazgatóját vitték el, értük jöttek el, s ami a legszebb az egészben, hogy amikor megkérdezték az intézkedő erős embereket, mi a vád, az volt a felelet: az nincs, nyomozás van. És házkutattak órákig, meg elvittek embereket.

Ilyen stádiumban nem nagyon szokott kattanni a bilincs, most azonban igen. És szomorún már, nem pedig fülig érő szájjal – mert ez a rögvaló és nem film – jut eszünkbe Virág elvtárs igazsága, intelme, vagy inkább fenyegetése A tanúból, miszerint: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire, ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös”. Azt hiszem, illetve erősen úgy tűnik, hogy itt tartunk immár.

Azért pedig, mert a hatalom nyaka körül az elmúlt napokban kicsit szorult a hurok. És nem akarnék magamra – mint ugye megmondtam – tíz ujjal mutogatni, de pár napja pedzegettem, hogy valami efféle fog következni. Azt vártam, hogy Orbán az évértékelőn, eldurrant aggyal jelöli ki az ellenséget, ehelyett más módszerhez folyamodtak (amihez látszólag semmi közük, pedig mennyire), hogy azzal élnek most már, nem csak a törvényhozó hatalom az övék.

Hanem a végrehajtó is, mert ők az állam. Illetve, mint mindannyian tudjuk, az állam maga Orbán Viktor, így ezek a dolgok, amelyekről ma szomorúan beszélünk, olyanok, mintha ő maga, enkezével hajtotta volna végre. Jobb, ha ezzel tisztában vagyunk, ha és netán másfelé kajtatnánk a felelősöket keresve. És most, hogy felvázoltuk a fasiszta egyeduralom képletét, nézzük, miből élünk. Először is a MET-tel, mint már nekiláttunk mesélni róla.

Amikor a két emberét elvitték a nagy autók, megszólalt Iványi Gábor is, aki nem egyebet sejt az ellenük végrehajtott akció mögött, mint, hogy elterelődjék a figyelem a pedofil-kegyelmi botrányról, ami az elvtársaknak kezd már a szájukig érni. Feltéve, hogy Iványi jól látja és igazat mond, akkor még nagyobb a baj, mint gondoltuk, mert ezek szerint emberek tönkretétele és meghurcolása már azért is eszköz, hogy ne rájuk figyeljenek.

Ha és amennyiben ez így van, akkor a maffia aljasabb az eddig látottnál és elképzeltnél, bár ez akkor is igaz, ha végig gondoljuk, az elmúlt időszakban mit kellett Iványinak és egyházának kiállnia csak azért, mert Orbán nem felejt, és minden áron bosszút akar állni. Munkatársak letartóztatása eddig még nem került képbe a személyes megtorlás során, ebből pedig az fakad, hogy a rendszer és eszközei durvulnak. Ennek az útnak a végén jönnek a barnaingesek.

Mintha mások is ettől tartanának, mert épp tegnap derült ki az is, Magyar Péternek – vö.: Varga J. volt férje – huszonnégy órás védelmet és őrzést javasoltak „a helyzet komplexitása és a kritizált körök erőssége miatt”. Hogy ebben a kontextusban a komplexitás, mint a helyzet jellemzője mit takarhat, az nem egészen világos, a kritika tárgya igen. Ami azonban nem igazán meglepő, de mindenképpen erősen lehangoló, hogy emiatt védelmet ajánlottak Magyarnak.

Ugyan lehet, még ezt az egészet is kitalálta, hogy forradalmár nimbuszát növelje, ám a helyzet olyan, hogy itt ilyet ki lehet találni, és senki nem is csodálkozik rajta, mert természetesnek veszi, hogy a kritikusnak netalán hirtelen valami baja eshet. Putyinizálódik kies hazánk, ugyanakkor a hitlerájra is hajaz, bár ez a két rendszer nem is áll annyira távol egymástól. Sem időben, sem módszereiben, nem véletlenül fedezzük fel minduntalan a párhuzamokat.

Merthogy az ellenzéki pártok is, a rájuk kiszabott elképesztő méretű büntetések, amelyek – mondjon a hatalom akármit is – arra szolgálnak, hogy a működésüket teljesen ellehetetlenítsék, és mégse tűnjön úgy Európa közepén és az Unió kebelében, hogy be lettek tiltva. Pedig ez már látensen éppen az. Gyakorlatilag – az esélyeket, a rendelkezésre álló erőforrásokat tekintve – eddig is szinte az volt, most meg még inkább úgy lesz.

Azzal a szokásos mázzal, hogy jogilag minden dolog rendben van. Lehetne ezt még tovább ragozni és elemezgetni, de minek, amikor tisztán látszik: amint a legkisebb veszélyt is érzi a rezsim arra, hogy hatalma megrendülhet vagy esetleg megbukik, nem rest bármilyen eszközt bevetni ennek megőrzése érdekében. A mostani helyzet pedig még nem is annyira szorító, csak a bukás langyos szele lengedezett, már nekikezdtek a tisztogatásnak.

S mivel tudjuk, mennyire aljasak és mennyire gátlástalanok, éppen ezért a végét nem is látjuk, illetve csak sejtjük, hogy meddig képesek elmenni. „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség” – ezt is Virág elvtárs mondta a már idézett filmalkotásban, és kitetszik, akár most is mondhatta volna, akár Orbán szája is lehetne ez. Ő azonban annyira sunyi és beszari, hogy inkább a függöny mögül nézi, ahogyan egyre inkább tombol a rendszere.   

Szijjártó miniszter belerúg mindenkibe, amerre jár. Kivéve a bizonytalan állagú keleti despoták, meg Lavrov. Amúgy nem igazán kellene megszólalnia, mert minden egyes szavával csak mélyebbre ássa magát a ganyéban, húzva bele az egész országot is, amelynek az a nagyobbik fele, amelyik még nem őrült meg teljesen, mindezt tehetetlenül nézi. Az okokról most ne értekezzünk, mert javarészt úgy rajtunk kívül állóak, hogy voltaképp mi tehetünk róla, de azon a ponton, ahol momentán vagyunk, feltartózhatatlanul zuhanunk a pusztulás felé.

Idézzük fel: nem is olyan rég, milyen kitörő örömmel fogadta a Fidesz és annak vezérkara (illetve korlátlan hatalmú egyszemélyes ura) azt, amikor Ursula von der Leyen asszony az EB élére került. Emlékezzünk csak Orbán kézcsókos pörformanszára (amikor úgy bukik a kiszemelt asszony kezére, akárha gyöngytyúk a takonyra), ami jelenetet Ursulával is előadta, mert azt hitte, egy vérből valók lesznek. Azóta Ursula nem sokat változott, Orbán viszont szélsebesen haladt jobbra, így hát elnökasszony (nem a miénk) kék plakátra is került.

Minálunk ez egyfajta érdem. Aki a magyar utakat nézi szerte az országban ezekről a készségekről – most Ursula épp a Soros gyerek mellől – az rossz ember nem lehet. Von der Leyennel az a baja a Fidesznek, hogy következetesen konzervatív, hogy van neki jelleme, meg erkölcsei is. Mindez így egyben pedig alkalmassá teszi őt ellenségnek. Még nem főgonosz, de majd lehet, mert a Fidesz kitörő öröme, ami a megválasztásakor fölbugyogott, már rég tovaszállt a néhány maflástól, amit azóta kaptak.

Nem gondolkoztam volna el én ezen, ha Szijjártó meg nem szólalt volna, de megtette. Be nem áll a szája, ha kell, ha nem, rikácsol, és éppen most többek között ezt sikerült neki a légtérbe juttatni: „Ha hiszünk abban, hogy a politikában teljesítmény alapján ítélik meg az embert, akkor azt hiszem, Von der Leyen elnök asszony bizonyítványába egy nem túl fényes jegy kerülhet majd bele, amikor lejár ez a terminusa”. Ursula ugyanis újrázna a székért, amelyben most csücsül, ez pedig a Fidesznek nagyon fáj.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem Szijjártónak a bizonyítványról szőtt omló álmai, az abba írandó jegyek, ami álmodozás közben mi is kitöltjük az övét, s ráförmedünk, ülj, le, egyes. Nem is kell úgy istenigazából részleteznünk, miért kapja ezt ő, a főnöke és a komplett pártja, elég csak ránézni az ország füstölgő romjaira, és minden értelmet nyer. Voltaképp igazából nem is tudható, mért kapott egy suhintást Ursula asszony, amikor voltaképp az amerikai szenátoroknak lőtt utána ez a mi sportcipős futsalosunk.

Kifejtette a Péter, hogy amikor korábban hasonló delegációkat fogadtak, akkor olyan volt, mintha „beiratkoztunk volna egy államvezetés kurzusra, s a találkozó alatt egy nagyon átfogó kioktatásban volt részünk arról, hogy egyébként hogyan kéne Magyarországot kormányozni”. Nem valószínű, azonban, hogy épp most ezzel a szándékkal érkeztek volna (bár ráférne a maffiára egy kurzus), mert tudjuk, a szenátorok svéd ügyben és NATO ügyben érkeztek, ami cirkusz már annyira a fiúkra égett, hogy lehetetlen lesz még súrolóval is levakarni.

De nézzük, hogy legfrissebben miből élünk. Nincs sok nóvum. Hazugság van az étlapon, amikor a kormány (benne Orbán és Szijjártó az Index-szel karöltve) valami olyan lefolyást akar adni most a történetnek, mint ami a törököknek volt, akik kerek-perec kijelentették, F16-osokért cserébe ratifikálnak, ami nem egy baráti gesztus, de legalább egyenes. Így lett utolsó Orbán abban a sorban, amelyről azt ígérte, nem lesz az, most azonban Szijjártó és a csicskasajtó segítségével folyik a kármentés, de már késő. Már tavaly is késő lett volna.

Nem részleteznénk az új bűvészmutatványt, de azt tárták a bávatag közönség elé, hogy a kormány élénken tárgyal a Gripenek mindjárt lejáró lízingjéről, azt sugallva, ha ezt a svédek meghosszabbítják, meglesz a NATO tagság.  A svédek pedig mondták egyszerre és rögvest, hogy ez úgy, ahogyan van, nem igaz, nem tárgyalnak ők semmiről a mimagyarokkal, mert az a lízing amúgy automatikusan hosszabbodik. Ergo, nem fütyölnek úgy, ahogyan Orbán akarja (és Szijjártó rikácsolja). Azaz, nem kellene hazudni ekkorát.

De ezt mi tesszük hozzá és nem az úriember svédek, mint ahogyan Ursula sem üzent semmit arról, hogy az ő bizonyítványát és a hozzá kapcsolt újraválasztását majd demokratikus úton eldöntik, míg ez a Fidesz esetében nem olyan egyértelmű. Mindezek erősítenek meg bennünket abban, hogy amiként már tegnap is megmutattuk, különös helyet foglalunk el mi itt (a mi a Fidesz természetesen) Európa közepén, és egyre gyakrabban jut eszünkbe az Ady publicisztika több mint száz év messzeségből, s ami így kezdődik: „Néznek bennünket kultúrnépek…”

Vasárnap nagyjaink (Orbán, Szijjártó, kormány és a bátorak) ismét előálltak egy diplomáciai mesterhúzással, hogy öregbítsék a mimagyarok jó hírét, egyszersmind még mélyebbre ássák a pöcegödörbe a komplett országot. Usákos szenátori küldöttség érkezett ugyanis, hogy beszélgessenek kicsinyt a Neriát uraló galerivel (vagy maffia gusztus szerint) arról, mi az anyánk búbánatos valagának nem ratifikálják már a svédek NATO-csatlakozását, amivel – s itt a szenátorok szavaira hagyatkozunk – „A magyar kormány veszélyezteti a transzatlanti biztonságot”. És ez már nem tréfadolog.

Mindemellett nem is csak ez, hanem a bunkótempó. Mert hiába jöttek derűs jószándékkal a népek a nagy vízen túlról, Orbán, Szijjártó, a kormány meg a bátorak szóba nem álltak velük, egy teára meg nem hívták őket, pedig elpilledhettek a hosszú úton, elgémberedhetett a lábuk, ilyenek. Ebből a nem fogadásból, szóba nem állásból két dolgot vonhatunk le. Az egyik, hogy nagyon úgy néz ki, nem akarunk mi abba a klubba tartozni egyáltalán, amelynek amúgy egyfolytában az asztalára pisálunk, a másik pedig jellem vagy modorbéli folyomány. Összetett dolog ez, de, ha már külpolitikáról van szó, akkor Szijjártó maga.

Ez a tarajos emberünk nekünk (illetve és hát Orbán embere) már nagyon sokszor bizonyította, nem alkalmas erre a hivatalra. Nem véletlenül nevezik a népek őt kakadunak, aki permanensen rikácsol és veri az asztalt. Nem is hazudtolta meg önmagát, mert amikor ezek a szenátorok bejelentkeztek, hogy vizitálnának egyet a zsúpfedeles országban (vö.: Hungary), fröcsögő nyállal kérte ki magának azt is, hogy idejönnek (nem érdemes nyomásgyakorlással kísérletezniük, mert mi annyira szuterének nagyunk), illetve kiegészítette azzal, ha már megjönnek, láthatják a saját szemükkel, a liberális sajtó hazudik hazánkról.

Illetve róluk, ezt tegyük hozzá. Mert nem megengedhető az a hiba, amit a neristák folyamatosan elkövetnek, hogy jelesül Magyarország ők maguk volnának – ez a kényszerképzetük -, s amikor arról beszélnek, Orbán egy ganyé (és mind az összes játszótársa is), akkor nem a gémeskutas országról vélekednek így, hanem kizárólag annak urairól, akik viszont ők maguk. Régi történet ez már, de ebben a szenátoros kontextusban csak miheztartás végett érdekes, mert az igazi sztori az, hogy amiként a kedves vezető van permanens menekülésben a nyilvánosság elől, most már az egész decens csapata is.

Mi, akik itt lakunk, megszokhattuk ezt már. Hogy ezek senkivel szóba nem állnak, de egy messziről jött emberrel (emberekkel) megtenni ezt, akik még csak nem is veszedelmes lipcsi újságírók, hanem egy – állítólag – szövetséges ország szenátorai, az nem csak maga a félelem, hanem magunk közt szólván modortalanság, és a gyerekszoba teljes hiányára vall. Viszont, hogy ezt is meglépték, az a nyüszítés maga, természetesen az ótvar taplóság mellett. S ha most az volna a vád ellenem, hogy mosdatlan a szájam, akkor kénytelen l ennék és leszek is másra mutogatni. Olyan emberre, aki velem ellentétben köztiszteletben áll, úgymond.

Róna Péterről lenne szó, akivel készült egy interjú a kegyelmi botrány után, s aki ebben az interjúban – sok egyéb magvas dolgok mellett – egy mondatban foglalta össze, hová jutott Orbán, a Fidesz és az ő közös kormányuk a kontrollálatlan hatalom tizennegyedik évében. Ezt mondta R. P.: „Tahó a kormány, nincs értelme beszélgetni vele”. Hát, igen, csak olybá tűnik, ez az információ nem jutott el időben az amerikai szenátorokhoz, akik idejöttek cseverészni, de nem tudták, hogy ezekkel nem lehet, de igazából nem is érdemes. Voltaképp ez a történet itt kerekdeddé vált, eljutott a tragikus véghez, amit mi csak később fogunk érezni.

Viszont ezen a ponton visszautalnánk Szijjártó előzetes hőbörgésére, miszerint ezek a szenátorok majd jól meglátják, nem igazak azok a vádak, amelyeket a lipsi sajtó róluk terjeszt, s azt kell mondanunk, hogy de, igen. Igazak is, és meg is látták, így mindamellett, hogy úgy cuzammen az egész ország sorsára vonatkozó káros következtetésekkel térhetnek haza, egyszersmind azzal a tapasztalattal is, hogy itt, Európa közepén, mint valami bűzös televény terül el ez a bizonytalan identitású ország, amely bőgatyás, zsíros bajuszú tahók kezében van. Mi több, ez a kéz karikás ustort és fokost lenget a vendégek felé. Elképesztő.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy bár szinte az összes „ellenzéki” sajtó kívül rekedt az Orbán beszédről, mert nem engedték be őket helyszűkére hivatkozva, mégis élő egyenesben, képpel, hanggal és a legtöbbször szöveggel tolmácsolták, közvetítették a nagy eseményt. Ahelyett, hogy bojkottálták volna. Így hát tegnap délután három körül, amikor Cipolla színpadra lépett, az egész magyar nyomorult média ezzel volt tele, mintha akkor és ott megállt volna az idő, és minden a színpad körül forogna akárha roggyant ringlispíl.

Az érdeklődés persze pöttyet érthető, mert arra (is) kíváncsi volt az ember, milyen állapotban van a vezér, sikerült-e őt a nagy csapások után összedrótozni, mert tudvalévő, hogy hajlamos szétesni. Továbbá azért azt sem ártott megtudni, hogyan mászik ki abból a váratlanul mély gödörből, ahová a pártját, őt magát és mind az összes gondolat nélküli rajongót ez a mocskos kegyelmi ügy taszajtotta, ha egyáltalán. Egy kis látlelet volt ez az előadás arról, milyen mély a repedés a monolit hatalmi kockán, vagy csak épp karcolta ez az egész.

Itt kell hamut szórnom a saját fejemre, mert balga módon azt tételeztem két nappal ezelőtt, hogy egyetlenünk tombolni fog, ahogyan számos alkalommal már megtette, most viszont oka is lett volna rá. Ehelyett azt láttuk, mintha leszedálták volna, alig is fenyegette az Uniót és a mocskos baloldalt, mint minden bajok okozóját. Egy kis tapló szidalmazás belefért, amikor megtudtuk, „a távozó két asszonyban több méltóság van, mint a baloldal összes vezetőjében együttvéve” – ami nagyon jól hangzik, de tudnánk vele vitatkozni.

Csak minek. Amúgy is, voltaképp a hosszú beszéd első tíz percében lerendezte azt, ami miatt mindenki kíváncsi volt erre a huszonötödik monológra, mert ami utána következett autókról meg napelemekről, illetve arról az elejtett kudarc-beismerésről, miszerint az országnak 2024-ben a 2019-es szintre kellene visszakapaszkodnia, meg hát tényleg nagy a hiány és amúgy szarban vagyunk, már igazából senkit nem érdekelt a klakőrökön kívül. Mert nem termelési jelentést vártunk, hanem morális katzenjammert, ami viszont nem látszott megérkezni.

Ami nincs, azt nem lehet megmutatni. Éppen ezért volt egészen mókás – és pont Orbán szájából hallani ebben az első tíz percben -, miszerint „a kormányra vár a feladat, hogy az erkölcsi rendet helyreállítsa”. Ekkor nem nevettünk fel a cserepes szájunkkal, hanem inkább halkan felvonyítottunk, mint a kölyökfarkasok, és legalább akkora fájdalommal is. Mert belegondoltunk a kormány jeles tagjaiba, és nem bírtuk látni, ahogyan állítják helyre az erkölcsi rendet, ami viszont ezek szerint megbicsaklott. Ha volt egyáltalán.

Amúgy alig is fejezte be a kisívű beszédet Orbán atyuska, a mindig és mindenhol ott lapító elemzők már értelmezték, mit is akart mondani a költő. Arra jutottak, milyen mesteri, hogy nem jelentette be vicsorítva, kinek akarja most épp a torkát átharapni. Viszont a józanabbja szerint, akik azonban nem elemzők voltak, a nagyvezír egészen egyszerűen beszart, és az a szokatlan visszafogottság, amit előadott, nem egyéb, mint a félelem maga. Még ez is lehet, a legérdekesebb viszont az egészben, hogy a tételmondatot senki nem fedezte fel.

Pedig elhangzott. És nem is volt ez egyéb, mint egy vallomás, a bűnösség beismerése, és az afelett érzett öröm, hogy a két asszony – akiknek egyébként a nevét egyszer sem ejtette ki – lemondásával nem egyebet tett, mint az ő (mármint Orbán) seggét mentette meg. Pátoszos szövegnek készült, csak a költő nem gondolta át alaposan, mit is akar mondani, aztán így sikerült: „Elnökasszony lemondását zaklatott szívvel megköszönöm”. Kérem, hogy pihenjünk itt meg egy kicsit, és alaposan gondoljuk át a hallottakat. Köszönöm.

Nos, mire jutottunk vajon? A magam részéről az az iránt érzett hálát olvasom ki ebből, hogy Novák elvitte a balhét, és a sár nem lepte be magát a nagyvezért is. A mondat helyesen a lemondás zaklatott szívű elfogadása lett volna, hogy ehelyett megköszönte, az mindent elmond. Olyat is, amit a monologizáló igazából nem is akart, de ne legyünk telhetetlenek. Nem lehet egyszerre visszafogott és összeszedett is, más szóval nyugodt és okos, amikor ezek közül egyik sem a sajátja, de most így hozta a félelem. Meg a reszketés.

Bizonyára hiányolják a körítésről szóló beszámolót, a kordonkat, torlaszoló buszokat, hogy hány csótány és mennyi seggnyaló jelent meg, de ez voltaképp az ilyen alkalmakkor már mindig ugyanaz. Mintha egy kimerevített filmjelenetet néznénk, miközben ennek ellenére az idő könyörtelenül telik. És ekkor jövünk rá, milyen régóta hallgatjuk ugyanazokat a sületlenségeket, hogy voltaképp mintha nem változna semmi, csak a szónok lesz egyre szétfolyóbb, és most nem csak elsősorban a nadrágja méretére gondolunk. Hanem kompletten az egész manusra.

Délután háromkor évértékelő lesz tehát. Doktorminiszter urunk fogja tartani szigorúan zárt körben, barátok és a kebelbéli sajtó jelenlétében, mert aki rosszalkodott, azt helyszűke miatt nem engedik be. Hogy lesz ilyen szeánsz, azt tudtuk már régóta, de kétségeink támadtak az elmúlt héten, mert a főszereplő olyan mélyen hallgatott. Mintha elvitte volna a cica a nyelvét, miközben nem megrengetőn, de azért csapkodtak a villámok odakint.

Ezt a hallgatást törte meg tegnap az estébe hajló délutánon. Akkor, amikor birodalmának fővárosában tízezrek voltak az utcán, és nem elsősorban azért, hogy őt és a rendszerét éltessék, de mindeközben jelent meg egy kép a Facebookon, amelyen ilyen képünkbe világító reflektorok látszottak, akárha vallatószoba valami pince mélyén, s rajta a felirat „Készülünk”. Hogy kik és mire, azt nem közli a fotó, tehát olyan ez, mint amikor pörög a dob a manézsban.

Bár ez tévedés. Mert ott tudjuk, hogy halálugrás következik, vagy azon izgulunk, hogy az oroszlán leharapja-e az idomár fejét. Mindezen túl azért megnyugodtunk, hogy doktorminiszter urunk akkor jól van, mert a sűrű eseményű héten, ha nem is aggódtunk az egészségéért, de azért gondolkodtunk róla, hogy milyen állapotban lehet. Azért, mert nem természete neki ez a fene nagy kussolás, amit most épp előadott.

Viszont, mint kitetszik, készülődik, a rend tehát helyreállott. Ha rendnek lehet nevezni egyáltalán, hogy senki emberfia be nem teheti az évértékelőre a lábát, aki nem doktorminiszter urunk alfeléből szemléli a kajla világot. Ez pedig óhatatlanul kérdéseket generál és párhuzamosságokat mutat a távolinak tűnő, de egyre közelebbre kerülő történelemben. Hogy vannak olyan helyzetek, amikor a rezsim jobbnak látja csak a sajátjai előtt szólani.

Ilyen dátum volt 1943. február 18-a (mint látjuk, majdnem napra esik egybe a két mágia), mikor is, mint az tudvalévő Göbbelsz József a berlini sportpalotában hirdette meg a totális háborút. Kizárólag kiválogatott közönség előtt, akiket aztán filmen mutogattak, ahogyan rajongó lelkesedéssel üdvözlik az eszement ötletet. Oda sem mehetett be az ellenzéki sajtó, mert ott akkora már nem is volt, Orbán rendszere tehát még messze van a tökéletestől.

De halad az úton. Majd elgondolkozunk azon is, milyen dumával szórakoztatja ma délután a kedves vezető az ő klakőrjeit (képzeljük oda Győzikét, a Csótányt meg a többit), de előtte azért elmeséljük, milyen bűvészkedések történtek a cibertérben, ahol és ahonnan egyetlenünk és a stábja azon nyomban törölte az Azahriah-s opuszt akkor, amikor kiderült, a friss magyar szupersztár is csatlakozott a tüntetés arcaihoz, ami tarthatatlan.

Legalábbis Orbán stábjának, akik nem látják, hogy abba a hibába esnek, mint a bajuszos piktor mellett a másik nagy előd, Sztálin apánk, aki úgy retusáltatta a régi képeket, ahogyan végeztette ki az azokon szereplő régi harcostársakat. Mintha attól más lenne a múlt, ha letagadjuk és átírjuk. De látjuk, ezek a diktátorok mindig ebbe a hibába esnek, mielőtt megbuknak, kivert kutyaként halnak meg vagy kivégzik őket. És nem szoktak jó véget érni.

Mostani vigaszunk a fent emlegetett párhuzamosságokban az, hogy a végtelenben ezek találkozni szoktak, de addig is itt lesz nekünk ez a mai délután. A dilemma, hogy a kedves vezető milyen diadalmakat föst majd elibénk, illetve az is mindenképp, hogy vajon ő is meghirdeti-e a totális háborút valaki, valakik, mindenki ellen, mert ennek kell következnie akkor, amikor a feje körül csapdosnak a hullámok erősen. Mert csapdosnak, ő pedig menekülni fog nyiszogva.

Van mi elől, ami „mi” maga a valóság, ezt pedig át kell fösteni, hogy a szokásos diadalmak meglegyenek. Ha szikáran és nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézzük a tavalyi esztendőt, ami doktorminiszter urunk lódításának tárgya lesz, akkor az egész lehangolóan kiábrándító. Soroljuk. A gazdaság a béka segge alatt volt. Nőtt az államadósság. A reálbérek még jobban bezuhantak. Új adókat vezettek be. Az infláció az EU-ban a legmagasabb volt.

Illetve most már az EU második legszegényebb országa lettünk. Látjuk a teljes sikert, amihöz még hozzá tehetjük a külpolitika totális csődjét, és erre jött ez az eget rengető kegyelmi botrány, ami után a komplett vezérkar dolgozik azon, hogy magát a kedves vezetőt el ne sodorja az ár. Arra őszintén kíváncsiak vagyunk, hogy ilyen cuccból mit tud kihozni, de mint már szőrmentén utaltunk rá, az ottani közönségnek teljesen mindegy lesz.

Jobban belegondolva, nekünk is. Hogy az „ellenzéki” és a külföldi sajtó sem lehet ott, annak oka lehet az is, hogy a szétesésből esetleg még nem sikerült teljesen összerakni a kedves vezetőt, és nem akarják, hogy testközelből lássák a tüneteket. Amiket amúgy jól ismerünk az ajkak nyalogatásától a kényszermozgásokig, s innen nézve, a stáb majd ezeket is retusálja, hogy a vezér eladható legyen a nagyvilágnak, mint aki még nem borult meg teljesen.

Viszont tényleg és őszintén várjuk a délutánt, a nagy mutatványt, amit mindezek után Orbán, a stábja, a komplett Fidesz és a markában lévő sajtó mindezek után majd bemutatni képes lesz. Várjuk azt is, teljesíti-e ígéretét Varga J, lelkes volt férje, aki az évértékelőre meglepetést ígért Orbánnak és nekünk is, viszont eleddig (reggel 7 óra 45 perc) ebből semmit nem teljesített. Összefoglalva: azért izgalmas napnak nézünk elébe, jó reggelt, jó szurkolást.

A film pereg tovább. Az a film, amelyről szóló első beszámolónkban a popcornkészítés rejtelmeibe is beavattuk a nyájas olvasót, jelesül, hogy nekiláttunk pattogtatni a mikróban, mert maratoni előadásra számítottunk. És így is lett. A szemünk előtt hullanak porba a hősök és születnek újak a semmiből előbukkanva, mint Varga J. (volt) elvtársnő hajdani férje, aki valami ismeretlen ihlettől vezérelve üti műanyagkalapácsával a NER ciklopi gránitját. A szélesebb közönség pedig gusztusa szerint nézi, mire megy vele.

A szélesebb közönség mi vagyunk. Akik, miként az utóbbi napok tapasztalatai mutatják, a hozzá való viszonyunkat, érzelmeinket, reményeinket vagy legyintésünket igen széles skálán mozgatjuk. Itt az ideje tehát, hogy érdekek és érzelmek nélkül vizsgáljuk meg, mi az, amit Magyar Péter momentán csinál, és mi lehet ennek a vége. Mert emlékszünk még Simicskára, aki első felhorgadásában O1G-zte tele az országot, és akkor mindenki azt hitte, olyat tud, vagy tudhat, ami megrengeti vagy meg is döntheti a rendszert.

Aztán mi lett belőle, és hová jutottunk. Így, amikor most a kukoricánkat majszolgatjuk előadás közben, föltűnik elsőként az az attitűd, amely a volt férjet, mint valami megváltót, közülünk kiemelkedő forradalmárt látja, akinek az az érdeke, mint a megalázott és elnyomott tömegeknek. Ez azonban már csak azért sincsen így, mert Magyar már e formájában való megszületésekor egyértelművé tette, ő a „nemzeti” oldalhoz tartozik, baja, ha akad, egy szűk réteggel van, felhorgadása rájuk irányul, és nem a rendszer lebontására.

Magyar kiállása, bármennyire is tiszteletre méltó, egyáltalán nem egyezik meg azzal a tudással, ami bennünk megvan, hogy az Orbán által a társadalomba föcskendezett méreg olyannyira szétterjedt, hogy ott van az egy a táborban, a falusi sparheltek falvédői előtt, az utolsó tankerületi csinovnyik tudatában, voltaképp minden kilométerkőnél. Magyarország mentális, morális és intellektuális romjait az nem építi újjá, ha Magyar sztorizgat Orbán és a rendszer aljas működéséről, mert ezzel eddig is tisztában voltunk.

Újdonsága, ha van, csupán annyi, hogy belső ember mondja, aki nagy valószínűséggel sokkal többet tud, mint amit eddig előadott, de meséljen akármilyen elborzasztó dolgokról, amíg az adoma szintjén marad kézzel fogható bizonyítékok nélkül, mindez mit sem ér. Illetve még akkor sem, hiszen Hadházy képviselő szinte naponta dokumentál egy komplett büntetőügyet, de csak arra jutott vele, hogy Orbán kiröhögje, és szőrehullató vidéki rókának nevezze. Ebből is látjuk, hogy Orbán tahó, sőt, ami a lényegesebb: érinthetetlen.

Pesty László, akit már el is feledtünk, mert voltaképp nincs miért emlékezni rá, a saját csapatában üdvözölte Magyart, mint akik fecskék volnának, és elhozhatják a tavaszt. Ám Pesty sem a haza, hanem a Fidesz tavaszáról ábrándozik, mint ami súlyos bűncselekményekkel terhelt halmaz újjászületne az ő szándékaiktól úgy, hogy kiveti magából a gonoszt. Orbánra azonban ő sem gondol, így innen is kitetszik, Pesty vagy hülye vagy naiv, illetve egyéb bajai lehetnek. Magyart azonban ezekben a napokban viszi a lelkesedés.

Pesty egyébiránt ott is lebukott, hogy Magyart félti a maffiaként működő Fidesz bosszújától, amiben lehet némi igaza, csak az a visszás ebben a történetben, hogy Pesty fideszesként meghatározva önmagát egyben ugyanúgy a maffia tagjaként aposztrofálódik. A történet tehát nagyon sok sebből vérzik, alig is tartja egyben valami a sztorit. Magyart viszont nagy valószínűséggel az tartja biztonságban, hogy a Fidesz bár tudja, mert tudnia kell, milyen információkkal rendelkezik, azt azonban nem, milyen papírokat tud kiteríteni.

Nagy valószínűséggel azonban semmilyet sem. Ugyanakkor a szélesebb közönség azon halmaza, amely a fentebb ábrázoltak miatt ugyanolyan fideszesnek tekinti, mint akiket Magyar szándékai szerint ütni óhajt, szintén tévedésben leledzik. Benne valami miatt van még valamilyen erkölcsi minimum, ami most arra elegendő, hogy amiként a Fidesz csahosai őt lerántani szeretnék, elő tud – és akar – húzni a tarsolyából olyan történeteket, amelyek a maffia alapvető romlottságát mutatják. És ez nem semmi.

Magyar minden egyes megszólalása a genny egy-egy újabb kifakadása abból a fekélyből, ami ezzel a kegyelmi üggyel megfakadt. Jól láthatóan ez erjedést indított el az eddig kábulatban élő magyar társadalomban, amely egyedüli letéteményese, kezdeményezője és végigvivője lehet a Fidesz eltakarításának (tokkal vonóval), mert csak úgy lehet. A változás tehát én nyájasom nem Magyar, nem az ezerszer elátkozott ellenzéki képviselők, hanem a változás te vagy, magad. Ha másra nem is, erre a ráismerésre jó ez az egész, elátkozott, popcornos mozi.

Ha azt hinné a nyájas olvasó, ennek a Kázmérnak elment az a kevés maradék esze is, ami esetleg valamikor volt neki (feltéve, ha), akkor nagyot tévedne. Mindezzel azonban csupán arra szeretnék bizonyságot adni, nem én hülyültem meg, hanem a világ körülem. Bár, mint tudjuk, az őrület és józanság megítélése szimplán nézőpont kérdése. Ebből fakad, hogy azon, amin magam eltelten mosolygok – na jó, fetrengek a röhögéstől -, mint annak bizonysága, hogy valakinek elment az esze, az épp neki halálosan komoly. Mi több, pátoszos hitvallás.

Ilyen a nemzeti disznóvágás is. Ha ilyenről eddig nem hallottak, akkor most majd fognak, s nem is egyszerűen nemzeti ez a Dezső gyilkosság, hanem egyben a Kárpát-medence legnagyobbja is. Ezt pedig nem az ujjamból szoptam, hanem a hét végén, Győrváron lezajlott esemény szervezői aposztrofálták így a nagy öldöklést, ahol a meghirdetett program szerint közel harminc Dezsőnek kellett meghalnia. Következésképp fröcsögött a vér, és disznósivalkodástól volt hangos a mező és a rét, amit visszavertek a hegyek. Meg a bércek.

Ha ezt a bukolikát el tudtuk képzelni, akkor már helyben is vagyunk. És ami ez után következik, az nem az esemény nagyságának megkérdőjelezése, hanem a nemzeti jelző értékvesztése lenne. Ami fogalom akkor indult el a mélyrepülésben, amikor minden lószarhoz hozzá biggyesztették, így lett nemzeti a dohánybolt és a kiskutya kunkori farka is, mert a Fidesz rezsim ezzel a tévedésben leledző műtakonnyal próbálta és próbálja bizonytani magyarságát és akkora hazafiságát, ami igazából már a Kárpát-medencében sem fér el.

Így lett turulszaros csöpögő takony az életünk. S ha hozzávesszük, hogy a NER-ben a magyar vidék leginkább egy skanzenhez hasonlatos, ahol a lányok és a legények népviseletben énekelgetnek és táncolgatnak reggeltől estig, akkor előttünk áll a Horthy-rendszer idillje, ahová a kollégista fiúk szíve önös hatalmi érdekből visszahúz. S ha azt mondtuk, a magyar falut képzelik el ekképp, akkor annyiban tévedtünk, hogy nem, inkább az egész nyüves országot, amelyben nincsen helye azoknak, akiknek a talpa nem lép egymásra.

És most, hogy elmeséltem az egész nyomorult életünket, csak egészen halkan kérdeznék rá, mitől is lesz nemzeti egy disznóölés. Netán, hogy nemzeti színű pántlikát kötnek közben a disznó csavaros farkára, vagy összegezve és egészen röviden: mi a franc van. Mélázásunk azonban erősen költői, mert tudjuk a választ, amit magunkban hordozunk azóta, amióta Orbán a kokárdát kisajátította, amióta a haza nem lehet ellenzékben, s amióta ez a nemzeti takony előttünk áll bocskaiban és bávatag tekintettel. De, hogy már a disznóölés is, nos, ez delikát.

Érteni véljük azonban a csoportos rituális gyilkosság szervezőinek szándékát és gondolkodását, ami nem egyéb, mint a szervilizmus kifejlett formája. Voltaképp ennél több szót kár is vesztegetni rá, de találunk a programban olyan elemet, ami még tovább lódítja a fantáziánkat, amit nevezhetnénk bízvást asszociatív bázisnak is. Ez a látványosság pedig a disznók sírása közben a boszorkányok üldözése volt (eszünkbe jut a Gyalog galopp), de ezen túl Varga Judit maga. Aki, mielőtt dicstelenül távozott a harcmezőről, egyfolytában ezzel riogatott.

Illetve panaszolkodott inkább, hogy az Unió folytat boszorkányüldözést kies hazánk ellen. A haza szót összemosva természetesen a vele egyáltalán nem egyező Fidesszel. De most, hogy épp akkor, az időben egybeesve mintegy, amikor Varga elvtársnő lelépett a színről a rohadt nagy botrány miatt, felemelően lehangoló így ezt az egészet egyben látni. Azt jelesül, hogy amiként a rendszer odafönt recseg és ropog, itt, az alvégeken úgy megy tovább annak szellemében a buli, mintha mi sem történt volna. Semmi egyáltalán.

Így, ha és amennyiben belátjuk, milyen a fundamentuma a nagy, nemzeti lózungnak, ezzel párhuzamosan a nemzetinek nevezett disznóölés maga a bohózat, holott nagyon jól tudjuk, nem annak szánták. Hanem talpaik egymásra lépésének annak bizonyítékául, hogy abban a skanzenben, amelyben a Fidesz az alattvalók életét képzeli és élni engedi, mennyire csodálatos a létezés, hogy ez egyenest a lehető világok legjobbika. És hát nem. Egyáltalán. Viszont ebből is kitetszik, ide le semmi nem szivárog, a bávatagok ölik a disznót és ropják a táncot.

Ez a magyar ugar, hogy Ady Bandit idézzük meg újra és megint, mint akinek százéves szavai egyetlen betű változtatása nélkül aktuálisak ma is. De nevetést ígértem, s lám, a józan ész megint elvitt a ború felé, ám hogy tehetek-e erről, az vizsgálat tárgya kell legyen. Hogy jobb volna-e a barlangom mélye helyett nemzetien disznót vágni, és nem törődni a világgal, az is megfontolandó. De addig is legyen velünk a nevetés, ahogyan Kierkegaard tata tanítja, csak őt meg ma már nemigen olvassák. Ha olvasnak egyáltalán valamit is.

A kedves vezető már három napja hallgat. Eltűnt, felszívódott. Voltaképp Palik kommentátor felordítását is alkalmazhatnánk rá bízvást, mint emlékezhetünk, aki azt üvöltözte a mikrofonba: „de hová tűnt Damon Hill”. Miközben a keresett személy autóstul, mindenestül már a célban volt, igaz, csak a második helyen. Ekképp keressük mi most a kedves vezetőt, akiről azért tudhatjuk, még él, mert olykor üzen ezt azt a sameszaival, megnyilvánul és kinyilatkozat. Például Balog püspöknek is azt, hogy vállalja a felelősséget a pedofil-kegyelmi ügyben.

A kussoló nagyvezír általa (is) tisztára óhajtja mosni magát, illetve a véres lepedőjét, mint Ágnes asszony a patakban, de olyan eredménnyel is. Azaz, felkerült rá a stigma, ami soha el nem tűnik már. Mégsem róla szólunk – illetve természetesen, mert a NER nem egyéb, mint Orbán Viktor maga, eszerint mégis csak az ő nyomora az, amikor a meg-, és felszólított Balog püspök sztoriját előadjuk, aki egy dologról tett tanúbizonyságot a tegnapi dzsemborival: beszari. Továbbá jellemtelen alak, de tegye fel a kezét, aki ezt nem tudta róla eddig is.

Ám kik vagyunk mi, hogy erkölcsi ítélőszékünk elé rendeljük, megteszi majd ezt Balog istene, feltéve, ha van neki, és nem színjáték ez a püspökösdi. Mint kitetszik, kicsinyég püspök elvtárs igaz hitét kérdőjelezzük meg, mint ahogyan a NER kereszténységét is, mert hazugságban fogantak. Minden külön értesítés helyett, ha ez nem így lenne, tegnap egészen más irányt vettek volna a történések, s ekkor kétkedésünket már nem csak Balog püspökre, hanem az egész zsinatjára is kiterjesztjük, amely grémium a botrány ellenére bizalmat szavazott neki.

Mert és ugyanis – csupán a történelemkönyvek lapjai kedvéért -, midőn a kedves vezető a püspököt a felelősség vállalására ösztönözte-utasította, akkor ő nem hajtotta le a fejét, és oldalgott el, akárha Varga Judit a Facebookon, hanem zsinatjának kezébe tette le a sorsát. Ezzel az aktussal továbbkente a szart mintegy, hogy szétterüljön az egész református egyházon, a kérdés tehát az volt innentől, hogy ők vállalják-e ezt. És vállalták. Amivel nagy valószínűséggel veszítettek néhány hívőt a templomjaikból, de ez az ő nyomoruk, és nem a miénk.

Balog mellett szavazott a zsinat többsége annak ellenére, hogy a bűnös elismerte bűnösségét. Azt jelesül, hogy a kegyelem megadására bíztatta Novák elnököt, aki nem biztos, hogy ezért, de meg is adta azt. És belebukott. Balog pedig nem. Holott tegnapi magyarázkodásából kiderült, és álságosan el is mondta: „Tévedtem és hibáztam. Akitől ezért bocsánatot kell kérnem, attól bocsánatot kértem és kérek”. De kitől kért bocsánatot, ez a kérdés, és még csak véletlenül sem az áldozatoktól, hanem az egyházától, amelynek a nevét így bemocskolta.

Ők azonban ennek ellenére kiálltak mellette, és ezen a ponton tolul fel a kérdés: miért? Ez azonban hordozza magában a választ is. Mert amikor – minden későbbi tagadás ellenére – a reformátusok fabrikáltak kicsit a szabályaikon, hogy Orbán embere püspök lehessen, nagy valószínűséggel döntésükben az vezérelte őket, nem árt jóban lenni ekképp is a hatalommal, ahonnan a közpénz apanázs csordogál. Vagy ömlik épp a kedves vezető gusztusa szerint. A zsinat tehát tán ezen a gondolati-érdekbéli mezsgyén döntött Balog mellett most is.

Mindezt tételezzük és nem állítjuk. És igazából nem is érdekes. Mert a mostani kontextusban morálról lenne szó és nem a mammonról, bár a NER-ben ezek úgy viszonyulnak egymáshoz, hogyha az előbbi van, az utóbbi nincs. Ez egyben magyarázat a magyarországi egyházak – és nem csak a református – szolgalelkű működésére, a hatalom szószékről való támogatására, amely ámokfutás eredményezi azt, hogy a hívek menekülnek a templomokból, mint arra a népszámlálás adatai rá is mutattak. Hőseinket azonban ez sem rengeti meg.

Az általánostól azonban visszatérünk az egyesre, aki Balog püspök volna. És aki, mint vallomásából ki is derült, szügyig benne van a botrányban, de ennek a súlyát egyáltalán nem érzi át. Illetve, ha mégis igen, a jól léthez való vonzódása erősebb benne a lélek szavánál, és talán még az Orbán iránti hűségnél is. Mert nem teljesítette a kérést-felszólítást, hogy ő – is – vigye el a balhét a kedves vezető helyett. Ezen a ponton tán megszűnik egy nagy barátság, amit majd később veszünk észre, mert Orbán a bosszút végtelen ideig képes hordozni magában.

Balog most maradhatott, de képletesen szólva már a korpa közt hempereg, és soha nem tudhatja, mikor téved arra egy disznó. A lelkiismeretéről akartunk szólni, s megtettük. Nincs mit ábrázolni rajta, mert nincs neki. Messzebb mutató következtetéseink sincsenek a sorsáról, ami majd szombaton mutatkozik meg. Akkor, ha Orbán magához tér a kábulatból – összedrótozzák -, és a nagy évértékelő beszédben kijelöli az új ellenséget, akit tűzzel-vassal irtani kell. Túl nagy választék már nemigen van, feltehetőleg az egész világ lesz az.