Szerző: rezeda

Prigozsin már Moszkva határában járt a katonáival, Putyin rég eliszkolt Moszkvából, az oroszok az autópályát törték fel, hogy a másik oroszok lassabban haladhassanak, lövészárkokat ástak az orosz főváros védelmére, tehát mindenki úgy látta, mindjárt elszabadul a pokol, de kormányunk és annak élén Orbán utcai harcos erősen hallgatott. Illetve a közösségi oldalán Tellér Gyulát búcsúztatta (háromszor is), aki – szerinte – harcos volt és harcosként távozott. Hogy épp történelem készül Oroszországban, amit amúgy az egész világ figyel, arról egy kurva szó el nem hangzott.

Sem ő, sem a kormánya, sem Szijjártó meg nem szólalt. Sőt, akkora volt a kuss, hogy teljesen leállt a kommunikáció. Más napokon a minisztériumok a Fidesz frakció, a kormány, Szijjártó pedig különösen, telefossák a lapszerkesztő email-fiókját, hogy alig is bírja törölgetni a sok hülyeséget. Tegnap azonban semmi. Ahogyan Prigozsin először csak Sojgut, aztán már Putyint is fenyegette, a moszkvai polgármester hétfőre munkaszünetet rendelt el, hogy a népeknek ne kelljen a veszélyes utcákra kimenniük, aki pedig tudott, repülőn menekült, a mi utcai harcosunk és kakadu barátja megnémult.

Délutánra járt az idő, amikor a baráti Index ki tudott sajtolni belőlük valamit, de abban sem volt túl sok köszönet. Ezt közölte velünk a tökös kormány, a harcos Fidesz meg a százharmincvalamennyi bátorak: „A magyar kormány számára Magyarország és a magyar emberek védelme a legfontosabb. Csak ebből a szempontból követjük nyomon az Oroszországban és Ukrajnában zajló fejleményeket”. Ebben a dumában rohadt nagy csontok vannak. Akkorák, hogy az ember a kutyájának sem adná oda szívesen, ezen túl azonban csak egyvalami sugárzik belőle: fingjuk sem volt arról, mi van.

S legfőképpen, hogy mi lesz. Ekkor még nem állította le a hadseregét a zsoldosvezér, ami majd megtörténik. S bár kevés esély mutatkozott rá, de benne volt a levegőben, hogy Putyint elsöprik, ebből fakadóan pedig nagy valószínűséggel a mi kedves vezetőnk a Karmelita függönye mögé bújva reszketett. A magyar kormány számára a magyar emberek védelme egyébként annyira fontos volt abban a pillanatban, hogy azzal sem foglalkoztak, mi lesz a polgárháború felé sodródó Oroszországban lévő – feltehetően rengeteg – magyar emberrel. Nem adtak nekik tanácsokat, nem ígértek segítséget.

Számos nyugati ország figyelmeztette a Moszkvában, vagy a térségben tartózkodó állampolgárait, hogy maradjanak otthonaikban, ne utazzanak, s ha lehet, távozzanak. Nagy valószínűséggel ők nem a ’zemberek védelme szempontjából figyelték az eseményeket, míg a mi kormányunk meg igen. Ez okozhatta, hogy Szijjártó nem óbégatta tele a világot arról, hogy segítene, és a kormány Facebook-oldalán sem volt jele az oroszországi helyzetnek. Pedig más alkalmakkor, földrengés, egyéb természeti katasztrófa, illetve terrorizmus, háborús veszélyek esetén a magyar konzuli szolgálat és a külügy tanácsokkal szokta ellátni az érintett magyarokat.

Most semmi. Pedig nagy valószínűséggel ezúttal is megtették volna ezt, hiszen a propaganda mindent megér, csak előtte tisztázni kellett volna a viszonyukat azzal, ami Oroszországban történik. Hogy akkor most ki a rossz és ki a jó, egészen leegyszerűsítve, kinek a valagát érdemes nyalni. Mert ha Putyin alfelében van a nyelvük, amikor az bukik, akkor abból baj lehet, s Prigozsinnak sem hasznos hamar behódolni, mert ez is balul sülhet el, ha úgy fordul a történet. Innen fakadt tehát, hogy se vélemény, se egy reakció, semmi az ég egy világon el nem hangzott, amiből tisztán látszott, hogy ezek Moszkva nélkül még fingani sem tudnak.

Hogy Orbán nem egyéb, mint egy rossz bábu, akit, ha nem rángatnak a megfelelő helyről, akkor megnémul, és moccanni sem bír. Szánalmas ez a szerep, illetve módfelett veszélyes is. Hiszen jól látszott, Oroszország percekre volt attól, hogy totális káoszba süllyedjen, így mindenki áldhatta az eszét, aki már egyáltalán nem függ tőlük (olaj, gáz). Függetlenül az ideológiától, kizárólag pragmatikus okokból sem, mert kiszámíthatatlanok, s ha most valami ismeretlen paktummal meg is állították a lázadót, látszik, semmi garancia nincs arra, hogy ez bármikor ne ismétlődhessen meg. Vagy bármilyen más felfordulás.

Várjuk egyébként ezt a vasárnapot, amikor nagy valószínűséggel a számukra kedvező fordulat után kormányunk és Orbán fellélegezve magához tér, és lehet folytatni azt az okádást, ami eddig jellemezte őket. De azt a bénultságot, amit tegnap produkáltak, egy életre megjegyezte az ember, illetve szomorúan konstatálta, már megint a rossz oldalon állunk, mint történelmünk során rend szerint. Putyin marad, a fideszkaraván halad, még csak takargatniuk sem kell a szégyenüket. Szavazóbázisuk zöme nagy valószínűséggel azt sem észlelte tegnap, hogy valami történt a világban, hogy hajszálon függött a sorsa. A Fidesz most megúszta. Mi nem fogjuk.

Eddig nem tudtuk, hogy Maruzsa államtitkár a Fidesz mókamestere, de Gulyás miniszter felvilágosított róla. Hogy ez a Maruzsa miért tölti még be a magas hivatalt, miután szar került a propellerbe, és egy rossz kattintással a Telex megkapta a belső használatra szánt intelmét, miszerint „Nagy nehézségben lennétek, ha mindig csak a színtiszta igazat kellene mondani”, az egészen a kormányinfóig nem volt világos. Maruzsának mennie kellett volna, hiszen ez a szöveg egyrészt hazugságra való felbujtás, abban való részvétel, illetve annak eltussolása, így ez egyrészt majdnem büntetőjogi kategória, és akkor még a Tízparancsolatról nem is beszéltünk.

Ezek közül is a nyolcadikról, ami így hangzik: „Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!” Keresztényileg kérdezzük, hogy akkor most mi van, ám mielőtt meghasonlanánk, Gulyás miniszter felvilágosít minket, hogy amikor Maruzsa államtitkár az idézett kijelentést tette, csak szellemeskedett, ezért maradhat a hivatalban. Jó ezt tudni, de, ha a Fidesznél ez a poén, akkor már csak ezért sem tartoznánk közéjük, egyéb kifogásainkat itt fel sem sorolva irányukban. Viszont elképzeljük Maruzsa beosztottjait, amint megkapták főnökük intelmeit, és lefordultak a székről röhögtükben. Soha rosszabb tripet, mondták a földön fetrengve jókedvükben.

Mielőtt a bohózati vonalat folytatnánk, jegyezzünk meg annyit, milyen öröm hallgatni, amikor nem a sablon-okádást kell mondania a fidesznyikeknek, és úgy zavarodnak bele a dolgokba, hogy észre sem veszik. Gulyás is, miután közölte, ez a Maruzsa rendszeresen bohóctréfákkal szórakoztatja a beosztottjait – a cukipofa -, kijelentette mintegy az élit elvéve a hazugság-szellemesség dichotómiának, hogy bárcsak ez volna a mostani kormány legnagyobb bűne, illetve betűhíven „öröm, ha csak ennyi”. Ezzel pedig, ha akarta, ha nem, utalást tett arra, hogy bizony van ennél sokkal nagyobb is, és látszott, hogy egyáltalán nem viccel.

Hogy mi lehet a hazugságnál nagyobb bűn, azt nem mesélte el, így is kiderült azonban, hogy a hazudozás alapállapot, azaz, Gulyás jól tette volna, ha meg sem szólal, hanem, illetve vagy, a főnöke nyomán boldogkarácsonyt kívánt volna az érdeklődőknek. Mert ugyanis így a bűnök mocsarát hagyta nyitva a képzeletünknek, bár túl nagy fantázia nem kell a hiátust kitölteni. Ámde ezen a ponton föltárul a múlt is, ahogyan a ködökbe bekúszik Müller Ceci nénnye, aki még Maruzsánál is nagyobb mókamester. Ha belegondolunk, egyenesen zenebohóc azzal az emlékezetes lebukással, ami így hangzott: „Nincs erre jobb szövegünk?”

Mint emlékezhetünk, így tréfálkozta el az adatszolgáltatás kötelezettségét arról, hány honfitársunk halt bele a Fidesz világéllovas járványkezelésébe, és ez már tényleg akkora sztori, hogy fölreped a hahotázástól a cserepes ajkunk, és csöpög belőle a vér az édes magyari anyaföldre. Amúgy pedig és ezen túl, ez a nézőpont, hogy a hazugság nem egyéb vaskos vásári tréfánál, egész mostani történelmünket is átírhatná, ha az öszödi beszédre, illetve az abból önkényesen kiragadott részletre emlékezünk, hogy „hazudtunk reggel, délben meg este”. Ezt hallva mindenki csak röhöghetne, nem lenne kétharmad, és nem volna NER sem.

Azonban itt, ezen a ponton belelóg az ujjunk a félig lévő éjjeli edénybe (vö.: bili), s fölébredvén fájdalmasan tapasztaljuk meg, az élet egészen más, mint az álom, s ami az egyik oldalon érdem, az a másikon halálos bűn, s hogy ebből fakadóan nincsen igazság a földön, de miért is volna. Soha nem is volt. Ezt mutatja az is, hogy Gulyás miniszter, miután Bergson nyomán előadást tartott nekünk a nevetésről, azt a lehangoló tényt is közölte, nem tud arról, hogy a bakinak személyi következményei lennének. Feltesszük azonban, hogy ő egészen másra gondolt, mint ami nekünk eszünkbe jutott. Szintekről van szó,

Mégpedig arról, hogy olvasatunkban ennek a Maruzsának kellene eltakarodnia a kéretlen vallomás után a színről, Gulyás pedig megengedőleg és kegyesen azt tudatta, még nem végezték ki azt a csinovnyikot, aki rossz gombot nyomott meg, és szétküldte a lebuktató szöveget. Ami ezek szerint nem is az, csak egy kabaréjelenet, Maruzsa lehengerlő szellemességnek lenyomata, ami arra bizonyság, milyen harsány jókedvvel végzik a munkát a NER rabszolgái, hogy úgy ér fülig a szájuk, akárha a Batman Jokerjének, a vezér által fölhasítva. Hát, nem lennénk minisztériumi dolgozók, annyi szent.

Ha lakhatási gondjaid volnának, sok a rezsi vagy nem bírod fizetni a lakbért, netalán a híd alatt hédereznél én nyájasom, vigasztaljon az a tudat, hogy viszont Toroczkai László, mihazánkos ingyenélőnek ilyen gondjai nincsenek. Mert és ugyanis a te pénzedből (közpénz) bérel neki az állam lakást. Száznyolc négyzetmétereset, lehetőleg közel a Parlamenthez és a mihazánkos székházhoz, hogy képviselő elvtársnak kényelmes legyen. Négyszázhatvanezer a bérleti díj, amit mi fizetünk neki, viszont az a sanda gyanú, hogy a társadalmi szerződésben, amit névleg megkötöttünk, ilyenről nem volt szó.

Igaz, arról sem, hogy mindenünket ellopják. De ez a mi hazánk ilyen egyedi hely a térképen, hogy még egy Mi Hazánk is van benne és rajta. Ősi mesterséget űző nőnemű szülő vótmá? Ha nem, akkor most van, hogy szó ne érje a dolgainkat. Egyébiránt, mint megtudtuk, mert kiderült, ez a Toroczkai nincs teljesen egyedül, akinek ennyit fizetünk a pesti albijáért, de most épp ő került szóba. Azon megy a rugózás, hogy az Orbán-haver, milliárdos Wáberer Györgytől történik a bérlés. Mintha ennek a Wáberernek is nem lenne teljesen mindegy, engemet viszont jobban zavar a félmillió, és az, hogy én fizetem.

Mert nem akarnám tejben meg vajban fürdetni Toroczkai elvtársat. Éppen teljesen mást szeretnék csinálni vele, de azt aláírom (igaz, duzzogva), hogy képviselőként meg pártelnökként is én – te – tartom el, mert ez lenne a demokrácia ára. Itt egy kicsit kesernyésen mosolygok és legyintek is nagyot, de máma nem a demokrácia mineműségéről elmélkedünk és szövünk omló álmokat, hanem Toroczkai albérletéről morfondírozunk kicsit. Mert egészen őszintén szólva, s a nép egyszerű módján fogalmazva fölbaszta az agyunkat ez a látens urizálás. Hogy még a szoba-konyha is sok volna, de, hogy félmillió meg száznyolc négyzetméter. Delikát.

Vagy, hogy egykori fizika tanárom szóhasználatával éljek (aki még soros kapcsolást tanított nekem és nem elágazás nélkülit), ez már sok a többnél. Hogy Toroczkai elvtárs meg ne sértődjön, nem őt akarnánk pellengérre állítani, csak épp ő testesíti meg az egyesben megbúvó általánost. Most ő lett nevesítve emiatt a Wáberer miatt, de beszélhetnénk mind a sok bátorakról a T. ház falai között, illetve azon túl, összefoglalva, mint már egyszer említettem, de nyomatékosítva noch einmal elmondom: ősi mesterséget űző nőnemű szülő vótmá? És azt is még egyszer, hogy nem akarnám nyomorogva képviselő uraink lakhatását fizetni.

Az egyikét sem. Nem erről volt szó ugyanis. Nem ebben állapodtunk meg. És ezen a ponton nem ártana afelől elgondolkozni, mi is volna az, ami a társadalmi szerződés alapja, mi dolga volna a képviselőknek, mert nem az, hogyha hazugsággal és ámítással mandátumot kapnak, azonmód elemelkedjenek az anyaföldtől, és egyszerre elfeledjék, honnan is jöttek. Épp akkor, amikor ennek a Toroczkainak a lakhatása nyilvánosságra került (tegnap), kijött egy másik adat, amely azt mutatja, hogy „a háztartások anyagi jóléte” mutatóban – egyszerűbben a szegénységi versenyben – az Unióban minket csak Bulgária előz meg.

Nem mintha akkora nóvum volna, csak ugyanaznap olvasni erről, valamint arról, hogy a kizsigerelt, meglopott és szegénységbe kényszerített népek (te meg én) fizetik a Toroczkai-féle ingyenélők urizáló lakhatását, eléggé kiábrándító bír lenni. Ha már a kaszát nem egyenesíti ki. S bár a nyár heves, akkor sem akarnék felkelésre buzdítani, mert értelmetlen és kilátástalan, tehát közlésem csak a történelmi hűséget szolgálja, hogy tudjunk róla, milyen ganyéban élünk. És amikor majd kapjuk a krumplit választás előtt, akkor is emlékezzünk erre, s a krumpli most az akármely ingyenélésre készülő jelölttől érkező ígéret.

Amit általában – soha – nem tartanak be. Bár ez törvényszerű. Szakirodalomnak viszont ajánlanám Spenglert, A nyugat alkonya című dolgozatát, amelyből megismerhetjük, a fellah-társadalmak pénz irányította úgynevezett demokráciáját. De nem is kell az elmélettel foglalkoznunk, amikor a mindennapjaink mutatják a gyakorlatot. A történelem amúgy is átver minket, a NER, és ennek ékes bimbaja, ez a Toroczkai csupán a terméke, aki jól él belőle, mi pedig szemetes kannákból, ahogyan Ginsberg meséli nekünk a Leples bitangban. És még egyszer mondanám: nem erről volt szó. Nem ebben állapodtunk meg egyáltalán.

Már nem csak történelmet hamisítanak a NER tankönyvek, hanem fizikát is. Ezt nevezhetjük bízvást delikátnak, illetve vihoghatunk is rajta, mert tényleg röhejes. Ámde máris nem lesz az, ha jól belegondolunk. Nem vagyok egy fizikus, Sheldon pláne nem, és annak ellenére, hogy öregedvén már a fülem is lekonyul, arra azonban emlékszem még, ahogyan mindenki ebben az országban, hogy amikor az elektronyosságról tanultunk, létezett abban olyan fogalom, hogy soros kapcsolás. Még csak nem is kádári találmány ez, hanem régebbi, de az átkos odáig nem ment el, mint az új átkos, a NER, hogy szaknyelvet politikai okokból átírjon.

Viszont ezt is megértük. Ám mivel nem akarnám túlfeszíteni a húrt, közlöm nagy kegyesen, hogy a hét-, nyolcadik osztályos közjószágok számára íródott fizika tankönyvben a régi, jó soros kapcsolás fogalma megszűnt – amin nemzedékek nőttek föl mindenféle kényszerképetek nélkül -, s helyette elágazás nélküli kapcsolásról beszélnek. Illetve írnak abban a tankönyvben. Ezt ép ésszel nehéz felfogni, nem mintha számomra osztana vagy szorzana a fizika szakszókincse, hanem az ebben megbúvó sandaság. A beszari megfelelési kényszer, és ezek szerint a fizikába is betüremkedő csinovnyik lét, a lehangoló szervilizmus.

Soros György közellenség, tudjuk ezt, csak az okát nem ismerjük. Nagy valószínűséggel egy adott helyzetben Finkelstein elvtárs ezt látta jónak a Fidesznek tanácsolni szavazatmaximálási céllal, és bőszen bele is vágtak. Születtek a plakátok, ömlött a hazugság, egy ország apraja és nagyja tanulta meg egy ember nevét, akit nem szabadott hagyni a végén nevetni. Régen volt ez, Finkelstein is meghalt, de az ötlet azóta is velünk van, mert a fiúk tehetségtelenek, és újat kitalálni nem tudnak. Soros György az eltelt évtizedben mitikus alakká nőtt, voltaképp a gonosz szinonímája a Fidesz újbeszéljében, de így egyszersmind teher is.

Nem szerencsés, ha egy embernek melléknév a neve – főleg, ha közellenség -, mert így tőle függetlenül lépten-nyomon fölbukkan, így azok számára, akik a nyelvet is uralni akarják – s a Fidesz ilyen párt – csak a gondot okozza. Esetünkben azt a kényszerképzetet talán, hogy a nyolcadikos (hetedikes) közjószág egy kapcsolási rajzot vizsgálva Soros Györgyöt látja maga előtt, és ez valami ismeretlen okból megakasztja az ő ideológiai fejlődését. Vagy tévutakra viszi, illetve tényleg nem tudjuk a félelmeket, a megoldás módja azonban röhejesen lehangoló, hogy mit hisznek. Talán azt, hogy túljártak az imperialisták eszén.

Hogy nem lennének a helyükben. Másrészről ebben fölsejlik a misztikum, a névmágia, a totemek és tabuk, az emberben meglévő ősi félelmek, a törzsi társadalom meg a sámándobok (nem a híres, világkiállításos épület). A játék kettős ugyanis, mert mint kitetszik, a soros hangalakot egyrészt száműznék, más szempontból viszont mitikus veszedelemmé növelnék, s ez okozza aztán, hogy ilyen ökörségek születnek belőle: elágazás nélküli kapcsolás. És ezen a ponton látjuk ám a tankönyv írójának kínjait, hogy mit kezdjen a soros kapcsolás fogalommal, mert azt illetlennek érzi, kerülendőnek, aztán kitalálja a megoldást.

A lelkébe szeretnénk belelátni ennek a szervilis csinovnyiknak, aki idáig jutott, mert ilyenné tette a rendszer, és ettől remél életben maradni vagy jobban élni. Hogy Soros Györgyről – illetve most már a fiáról – miket delirálnak össze kék plakátokon és egy perc gyűlöletekben, az immár érdektelen, a csúcspont ez, ahogyan ki akarja irtani a csinovnyik az írmagját is ennek a hangsornak, tehát innen nézvést nagy kíváncsisággal várjuk, mihez kezdenek majd az uniós soros elnökséggel, amit el akarnak venni tőlük, mert méltatlanok. Milyen elnökség lesz az, ha majd megkapják. Az a dilemma, merre visz tovább a téboly útja.

Milyen ismeretlen mélységekbe.  Vagy ez már a legalja, az nem igazán eldönthető, mert, mint ismeretes, nincs az a gödör a kút fenekén, ami alá ezek ne bírnának benézni. Ám ez voltaképp már érdektelen is. Éppen elég az is, ahol vagyunk, az, amikor egy tankönyvíró úgy próbál megfelelni a hatalomnak, hogy virágnyelvvé tesz egy szaknyelvet, így téve röhejessé önmagát, de voltaképp azt a hatalmat is, amelynek megfelelni kíván. Ha azt hitted volna, ilyen nincs láthatod, hogy mégis van, a totális téboly telepedett meg. Még nem 1984, de már majdnem az, amit az is mutat, hogy egy perc gyűlöletünk is van. Meg Elágazás Nélküli Györgyünk. Kész.

Már nem csak történelmet hamisítanak a NER tankönyvek, hanem fizikát is. Ezt nevezhetjük bízvást delikátnak, illetve vihoghatunk is rajta, mert tényleg röhejes. Ámde máris nem lesz az, ha jól belegondolunk. Nem vagyok egy fizikus, Sheldon pláne nem, és annak ellenére, hogy öregedvén már a fülem is lekonyul, arra azonban emlékszem még, ahogyan mindenki ebben az országban, hogy amikor az elektronyosságról tanultunk, létezett abban olyan fogalom, hogy soros kapcsolás. Még csak nem is kádári találmány ez, hanem régebbi, de az átkos odáig nem ment el, mint az új átkos, a NER, hogy szaknyelvet politikai okokból átírjon.

Viszont ezt is megértük. Ám mivel nem akarnám túlfeszíteni a húrt, közlöm nagy kegyesen, hogy a hét-, nyolcadik osztályos közjószágok számára íródott fizika tankönyvben a régi, jó soros kapcsolás fogalma megszűnt – amin nemzedékek nőttek föl mindenféle kényszerképetek nélkül -, s helyette elágazás nélküli kapcsolásról beszélnek. Illetve írnak abban a tankönyvben. Ezt ép ésszel nehéz felfogni, nem mintha számomra osztana vagy szorzana a fizika szakszókincse, hanem az ebben megbúvó sandaság. A beszari megfelelési kényszer, és ezek szerint a fizikába is betüremkedő csinovnyik lét, a lehangoló szervilizmus.

Soros György közellenség, tudjuk ezt, csak az okát nem ismerjük. Nagy valószínűséggel egy adott helyzetben Finkelstein elvtárs ezt látta jónak a Fidesznek tanácsolni szavazatmaximálási céllal, és bőszen bele is vágtak. Születtek a plakátok, ömlött a hazugság, egy ország apraja és nagyja tanulta meg egy ember nevét, akit nem szabadott hagyni a végén nevetni. Régen volt ez, Finkelstein is meghalt, de az ötlet azóta is velünk van, mert a fiúk tehetségtelenek, és újat kitalálni nem tudnak. Soros György az eltelt évtizedben mitikus alakká nőtt, voltaképp a gonosz szinonímája a Fidesz újbeszéljében, de így egyszersmind teher is.

Nem szerencsés, ha egy embernek melléknév a neve – főleg, ha közellenség -, mert így tőle függetlenül lépten-nyomon fölbukkan, így azok számára, akik a nyelvet is uralni akarják – s a Fidesz ilyen párt – csak a gondot okozza. Esetünkben azt a kényszerképzetet talán, hogy a nyolcadikos (hetedikes) közjószág egy kapcsolási rajzot vizsgálva Soros Györgyöt látja maga előtt, és ez valami ismeretlen okból megakasztja az ő ideológiai fejlődését. Vagy tévutakra viszi, illetve tényleg nem tudjuk a félelmeket, a megoldás módja azonban röhejesen lehangoló, hogy mit hisznek. Talán azt, hogy túljártak az imperialisták eszén.

Hogy nem lennének a helyükben. Másrészről ebben fölsejlik a misztikum, a névmágia, a totemek és tabuk, az emberben meglévő ősi félelmek, a törzsi társadalom meg a sámándobok (nem a híres, világkiállításos épület). A játék kettős ugyanis, mert mint kitetszik, a soros hangalakot egyrészt száműznék, más szempontból viszont mitikus veszedelemmé növelnék, s ez okozza aztán, hogy ilyen ökörségek születnek belőle: elágazás nélküli kapcsolás. És ezen a ponton látjuk ám a tankönyv írójának kínjait, hogy mit kezdjen a soros kapcsolás fogalommal, mert azt illetlennek érzi, kerülendőnek, aztán kitalálja a megoldást.

A lelkébe szeretnénk belelátni ennek a szervilis csinovnyiknak, aki idáig jutott, mert ilyenné tette a rendszer, és ettől remél életben maradni vagy jobban élni. Hogy Soros Györgyről – illetve most már a fiáról – miket delirálnak össze kék plakátokon és egy perc gyűlöletekben, az immár érdektelen, a csúcspont ez, ahogyan ki akarja irtani a csinovnyik az írmagját is ennek a hangsornak, tehát innen nézvést nagy kíváncsisággal várjuk, mihez kezdenek majd az uniós soros elnökséggel, amit el akarnak venni tőlük, mert méltatlanok. Milyen elnökség lesz az, ha majd megkapják. Az a dilemma, merre visz tovább a téboly útja.

Milyen ismeretlen mélységekbe.  Vagy ez már a legalja, az nem igazán eldönthető, mert, mint ismeretes, nincs az a gödör a kút fenekén, ami alá ezek ne bírnának benézni. Ám ez voltaképp már érdektelen is. Éppen elég az is, ahol vagyunk, az, amikor egy tankönyvíró úgy próbál megfelelni a hatalomnak, hogy virágnyelvvé tesz egy szaknyelvet, így téve röhejessé önmagát, de voltaképp azt a hatalmat is, amelynek megfelelni kíván. Ha azt hitted volna, ilyen nincs láthatod, hogy mégis van, a totális téboly telepedett meg. Még nem 1984, de már majdnem az, amit az is mutat, hogy egy perc gyűlöletünk is van. Meg Elágazás Nélküli Györgyünk. Kész.

Levelet írt doktorminiszter urunk az államvizsgázóknak és érettségizőknek, akik majd a kiváltképp értékes dokumentumot a sikeres vizsgák után kapják kézhez. A diploma, illetve a bizonyítvány mellé különös ajándékul. Hogy milyen formában – bőrkötés, iniciálé, anyámvalaga – még nem tudható, de voltaképp nem is érdekes egyáltalán. Nem akarnék a végtelenben találkozó párhuzamosokat fölfedezni, de a kefebajuszos német káplár is megírta a Mein Kampf című dolgozatát, amit aztán minden friss házaspár megkapott az esküvő után mutatva azt, hogy a birodalom gondol rájuk, és az ünnepi alkalommal azt is közli, mit vár el tőlük.

Maga a gesztus, hogy kies hazánk kedves vezetője egy kéretlen levéllel óhajt a fiatalság fejébe férkőzni, amit megkapnak, ha akarják, ha nem, mutatja a NER, s benne Orbán Viktor gondolkodását hazáról, állampolgárról, s arról, hogy ki a főnök ebben a kontextusban. Doktorminiszter urunk azt üzeni a XXI. század derekán a fiatalságnak, mint valami romantikus hős, hogy „Magyarország számít Önre, mert mindannyian fontos évtized előtt állunk”. Sok minden fakad ebből az egyetlen mondatból, legfőképp Orbán monomániás világképe, és fiatalságunk ebből fakadó kilátástalan jövője. Mert felnőve is csak közjószágok.

Elemi erejű fölhorgadást váltott ki annak idején diktátorunknak az a delirálása, amelyben a megszülető magyari kisdedeket nevezte így: „közjószágok”, amivel voltaképp meghatározta az alattvalóság lényegét. Hogy számára az emberi élet egyféleképpen értelmes, ha ez a létezés az egyéniséget odahagyva, belesimulva a nagy, közös, szürke masszába abban nyeri el lényegét, hogy a közt, és ezen keresztül Orbán hatalmát szolgálja. Munkájával, adójával, szavazatával és rajongásával. A közjószágok képzése és nevelése ennek rendelődik alá, ami meg is látszik az oktatáson, illetve a mai, puskaporos időkben azon is, mire kellenének a pedagógusok.

Innen nézhető doktorminiszter urunk kéretlen levele azok számára, akik ebből a rendszerből épp készülnek kilépni az életbe, s innen nem is meglepő Orbán mondatának első fele, miszerint „Magyarország számít Önre…” Felnőve is csak közjószág az ember, akinek odahagyva az iskolapadot az kell elsősorban a fejében motoszkáljon, hogyan szolgálhatja a hazát, s rajta keresztül annak diktátorát. Itt a dilemma első fele, hogy Magyarország milyen formában számít a nagyobbacska közjószágokra, katonaként, sormunkásként, vagy úgy, hogy nekilátnak nemzeni újabb kis közjószágokat. Mert elnézve a kínálatot mást nem igazán szeretne urunk.

Egyébiránt pikáns üzengetni ezekben a napokban a diákoknak, akik nemrégiben a hazától könnygázt kaptak az arcukba, valamint azt, hogy rájuk szállt Orbán ügyészsége börtönnel fenyegetve őket. Innen nézvést delikát lesz, ha a karmelitás tüntetésnél részt vevő diákok is megkapják a kedves vezető óhaját és üdvözletét, hogy számít rájuk a hazájuk. Itt akad némi ellentmondás, de Orbán kicsire nem szokott adni. Mégis ugyanakkor, kell ahhoz egy bizonyos vastagságú bőr az arcon, hogy az oktatás jelenlegi helyzetében (státusztörvény, egyebek) legyen pofája levelezni azokkal, akiknek a jövőjét vágja gajra éppen.

De mondhatnánk, ez nem nóvum, országunk korlátlan ura kicsire nem szokott adni, ha böfögni kell, s ezt bölcseletként, jelen esetben pedig életre szóló útmutatásként előadni, ami viszont így eléggé savanykás. „Magyarország számít Önre…” – Nincs viszont másik oldal, hogy az alany is számíthatna a hazára. Ha nagyon leegyszerűsítjük a képletet, az az uralkodó kívánalom, áldozd fel az életed a hazáért, ha ez éppen abban is nyilvánul meg, hogy ott döglesz meg az aksigyárban, mert hazád más jövőt neked kínálni nem tud. Nem csoda, hogy az aktuális fiatalok menekülnek innen oda, ahol valami jövőt látnak.

Mert épp ez az, amit Orbán kínálni nem tud. Ehhez képest van a mondat második fele valami ködökbe burkolózva: „…mindannyian fontos évtized előtt állunk.” Nem tudható, miért fontos, amikor túl vagyunk már egy rohadt sikeresen (elmúlt száz év legkülönbje), hogy ehhez képest mi történik a ránk váró új tíz évben. Illetve fölmerül még az a kérdés, miért éppen tíz év, hogy talán urunk addig tervez trónon maradni vajon. Mind megannyi bizonytalanság, mind megannyi setétség, amiben egy a bizonyos, neked semmit nem ígér a haza, ellenben az egész életedet kéri. Ha fiatal volnék, nem adnám, de nem is én kapok levelet Tőle.

Címünk ellenére, ami hangzatosra sikerült, ez a történet, illetve mesélés nem az általunk is tisztelt színészről szól, csupán szőrmentén, említés szintjén. Mint aki létével generálja a tébolyt, de ilyen indikátorok vagyunk mindannyian, akik mások vagyunk, mint ők. A megafonos emberek, akik amúgy annyit sem érdemelnének, hogy a kutya szőrében lakozó bolhák leköhögjék őket, mégis szóba kell hoznunk ezt a meg nem nevezhető seregletet, mert meglátjuk bennük az általánost a nyomorult egyesben. Azaz magát a kort, a NER-t, és benne magunkat.

Vasárnap volt, és ez nem tudható hogyan szerepel a playbookban, melyik csahos kutyának mikor és mennyi bejegyzést kell tennie. A tartalomról nem szólnánk, azt a központ szabja meg, tán még a szókészletet is megadják, mit, hányszor kell elővezetni, hogy csörögjön a kassza, pittyenjen a telefon, s ezzel párhuzamosan süllyedjen a ganyéba az, aki arra adta a fejét, hogy jó pénzért a gonoszt szolgálja, mert józan megfontolásból ennyire aljasnak lenni nehéz. Bár biztos akad, akinek megy, a NER-szolgák közt szép számmal akad agytörzsi lény is.

És most, hogy elmeséltem az életüket, jön a java, az az illékony tudata, kényszerképzete mintegy emberszerű alakjainknak a mesében, akik dolgozataikban Nagy Ervint Zelenszkijhez hasonlították. Az ukrán színészhez kényszerképzeteikben, hogy Nagy Ervin majd követi az általuk ukrán bohócnak képzelt alak útját, és miniszterelnök lesz itt minálunk, ami számukra egyet jelentene a véggel. Bár lenne úgy, sóhajt ki belőlünk a bozontos lelkünk, viszont most és ezúttal (is) arra mutatnánk rá a magunk kéretlen módján, milyen baromságokat beszélnek ezek.

És észre sem veszik természetszerűleg, mert ilyen készségeket náluk ne tételezzünk, hogy valami szikra szorult volna beléjük. Ezt mondjad paraszt (elvtárs), jön az ukáz, s ő mondja bávatag képpel. Ám nézzük azért azt a rohadt logikát, miszerint Nagy Ervin ha Zelenszkij volna a képzeletekben, akkor ők, akik rá fenekednek, az oroszok maguk, Orbán elvtárs pedig egyenesen Putyin atyuska. Bár lehet, ez volna a kívánalom a keblek belsejében, s az, amit itt előtörni látunk, a mélye a lelkeknek, az ősvalami, a bozontos Id.

Freud bácsi csak csettintene ezeket látván. Viszont neki is csalódnia kellene, mint az én nyájasaimnak is, akiket akaratomon kívül vezettem félre, mert azt hihették, valami következtetés lesz itt levonva. Mély ismeretek világról és a megafonosokról, de ilyennel sajnálatosan egyáltalán nem szolgálhatok. Vizsgálatunk tárgyai, moszatjaink a pohár falához tapadva ugyanis nem érdemelnek belegondolást, kiforgatást, a szar az szar marad a polcon is, masnival rajta, akkor is. Egyszerűen olyan alacsonyan van a léc, hogy nem lehet alábukni.

Leginkább gépszerű az a működés, amit produkálnak az alanyok, és van az a szint, ami alá nem megyünk: „egy ország vezetését nem lehet harmadosztályú színészekre bízni, ezt jól mutatja Zelenszkij példája” – mondja az egyik moszatunk, miközben párhuzamosan Nagy Ervinre is gondol addig nem jutva el a setét fejében, hogy akit emleget, egy komplett világot állított maga és az országa mellé, a lesajnált színész nemzetet csinált az ukránokból, míg ők a nagypofájú jogászuk vágyainak megfelelően éppen szétverik azt, ahogyan habzik a szájuk.

Mindeközben persze lehangoló tapasztalni, milyen mélységekbe sikerült süllyednie ennek az országnak. Hogyan képes egy társadalom magát lezülleszteni, és egyre inkább olybá tűnik, önként, dalolva, tehát oly korban élünk a földön, amikor az ember elaljasul, kéjjel és nem parancsra. Látnunk kell most már végtére, ezek azok az aljadékok, akik Orbán hatalmát fenntartják, ezek azok, akik igazából föl sem fogják, ahogyan és amit a disznóólból kiröfögnek, az a fölmérhetetlen mocsok, amiben a szavazóik aztán meghempergőzhetnek. Ezek teszik élhetetlenné az országot.

Mert ott vannak mindenhol. Minden utcasarkon és minden kilométerkőnél, és annyira sötétek, hogy azt sem veszik észre, a saját sírjukat is ássák. Azt sem képesek fölfogni, voltaképp ezzel a hasonlítással elismerően csettintenek a civilizált világ szemében, a barbárok azonban ezt nem értik. Hogy vállon veregetik Nagy Ervint, de bambán vigyorognak mindeközben azt képzelve, hogy na, most jól megkapta ez a színész, és senki meg sem kérdi tőlük, hogy vajon mit. Hogy mi is az, amit megalázó sértésnek szántak, aztán visszafelé sült el. Ezt föl nem érhetik.

Nincsen tanulság, mint az megígértem, hogy nem is lesz, mert nem lehet. Ez az a nívó, mint amikor az Agymenőkben Penny hallgatja Sheldont, nyílik, tátódik ki a szája, mert megszólalni nem tud, és egy idő után mást nem tehet: sarkon fordul, s elmegy. Otthagyja a fizikust az agymenésével, esetleg rácsapja az ajtót, hogy kívül lehessen rajta. És irigyeljük, milyen szerencsés, hogy ezt megteheti. Nekünk azonban nincs ilyen szerencsénk, mert az életünk nem egy sorozat, s leginkább azért, mert ezek rengetegen vannak. Tőlük hangos a magyar ugar.

Így visszagondolva tegnapi önmagamra, nem voltam egy snájdig úriember, aki – mint tudjuk – biztosra nem fogad. Nagyvonalúan és győzelmem biztos tudatában ajánlottam ugyanis tippmixet, mint emlékezhetünk, minden nyájas olvasómnak, a tárgy az volt, hogy Orbán Viktor minden körülmények között ott lesz az operában (meccsen). A tét pedig, hogy fizetek egy sört kedves mindnyájuknak, amennyiben nem. Többszörösen is felelőtlen és gátlástalan alak vagyok, mert és ugyanis nincsen nekem ahhoz pénzbéli tehetségem, hogy akár tíz embert is meghívjak egy fröccsre, másfelől pedig tényleg a nyakamat lehetett volna tenni a diadalra.

Bár ez a győzelem olyan túl nagy örömet nem okoz. Hanem inkább újabb bizonyíték arra, hogy országunk Orbán szorításában valami egészen más hely, mint ahol az ember élni akarna. Ámde szintén anyagi determinációk miatt távozni belőle nem nagyon lehet, marad tehát a kiábrándító valóság, miszerint „csak rázom a ketrecem” (Quimby és Kiss Tibor), illetve „eszméim közt, mint rács közt a majom, le és föl ugrándozom” (J. A. polgártárs), és máris megvolt a vasárnap reggeli valami szép, ha már misére nem jár az ember ontológiai megfontolásból. S ha épp a lételméletnél tartunk, ezt a meccset is így nézzük.

Egészen messzire lehet jutni, ha az ember jól odafigyel, és nem ragad le ott, hogy Orbán Viktor focibuzi, így ebbe akarna belekötni, mert sokan vannak ilyenek ebben az országban és szerte a világon is. Ez a mánia kultúrtörténetileg valahol a római Colosseumnál kezdődött, és nem is elsősorban a panem et circenses tömeglélektana, mint a császári indulatlevezetés eszköze, az alattvalók kábítása, hanem a plebs igénye miatt, amely arra irányul, hogy a gladiátor győzelme az övé is legyen. Hogy szotyit pökködve élje át a falkadiadalt. Innen nézvést a focibuziság elemi ösztön, agytörzsi tevékenység szinte. Vegetáció, mondhatni.

S ha valaki akkora nagy embernek, a szavaival Európa DNS-ének képzeli magát, mint aki a karmelitai nagy földgömbjénél állva úgy dirigálja a világot, mint Woland maga a Mester és Margaritában, ellenben ilyen vegetatív késztetései vannak, akkor arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem különb ő, mint neanderi őseink. Bár nagy valószínűséggel még beléjük is több lélek szorult, mint kései utódjukba, akit Orbán Viktornak hívnak. Tudjuk, hogy bevallása szerint harminc éve jár nem is kormánygéppel meccsre, így ezt nem is vizsgáljuk most. Hogy azért fogadtam podgoricai megjelenésére, mert előtte nap Albániában járt. Érdektelen.

Viszont megfordítottam a logikát, hogy azért ment Albániába, mert Montenegró közel van, és máris előttünk áll az a tűrhetetlen, de a NER-ben mégis alapelvnek számító gyakorlat, hogy elmosódik a határ az állam-, és magánügy, párt és állami feladat, magánpénztárca és a közpénz között, amiből az következik, hogy Orbán Viktor Magyarországot feudális mintára a saját magánbirtokának tekinti. Erőforrásait, pénzét kénye kedve szerint használja. Voltaképpen királyságot működtet egyelőre király nélkül, de a hűbériség minden eszközével. Mint tudjuk, már készül kastélyokat is osztogatni, pénzt pedig dögivel.

De az egyház is olyan ingatlanokat kaphat, amire csak rámutat, szintén a feudalizmus nevében, és erre utal állam és egyház összeolvadása is. Fasiszta királyságban élünk, ha már a köztársaság meghatározást rég kihúzták – mint államformát – szerencsétlen hazánk nevéből, s innen látjuk, mi lett belőle, csak egyelőre szégyellenek bevallani. Bár nem is akarják igazán, vagy egyenesen elhallgatják, mert a hűbéreseknek így jó, ez épp megfelelő, hogy hűségükért megkapják az ellenszolgáltatást, pénzt, kastélyt, hivatalt, kitüntetést. Százezerével részesei a játszmának, úgy hárommillió hülye meg tapsol neki. Ki van ez találva és bebetonzova.

S így betonba öntve süllyed alá az iszapba. Egyébiránt most, Podgoricában is – összemosva köz-, és magándolgokat – valami kisvendéglőből jelentkezett be urunk. Előtte Berlusconi temetése előtt vagy után is eszegetett-borozgatott valami jófajta olasz vendéglőben, asszonykájával is meg lett örökítve homárt zabálva egy kis köznek hazudott magánkiránduláson. És azon már tényleg túl vagyunk, hogy azt firtassuk, ezeket ki fizeti és miből, hanem a nívó jeleit látjuk megjelenni a képi üzenetekben, hogy Orbán meccsre jár és zabál, s olybá tűnik, hogy ez a szint. Hogy ez az igény korlátok nélküli uralkodóként.

Ami nívó kirajzolódik, azt a manust szánnunk kellene, ha nem rühellenénk annyira. Így viszont, ebből a szorításból nem egyéb rajzolódik ki, illetve tolul fel bennünk, mint Sartre nevezetes undora. Roquentin urak vagyunk, akikben azonban nem a lila nadrágtartó vagy a fa kérge, hanem Orbán látványa okozza a rosszullétet, ez a testileg, szellemileg igénytelen nyomorult, aki az egész országot erre a szintre zülleszti. Húzza le az avas szagú parasztudvarra, az elvetélt gyerekkori álmai mocsarába. Fodbalmeccs és zabálás. Labda és préshurka, kalbász meg pálinka, hogy a nívó elemeit egymás mellé rakjuk. Elképesztő egy isten ez.

Péntek volt tegnap, a beszéd napja a Kossuthon, amit előre fel kellett venni. Egyébiránt a státusztrövény szavazásának napja is volt ez a péntek, amely elől Orbán Viktor Albániába repült/menekült. Feltehetőleg azért, mert onnan csak egy ugrás Montenegró, ahol ma az aranylábú magyarok fognak pályára lépni. Ezt mindenképpen meg kell tekinteni őfőméltóságának, ha nem lesz ott, mindenkinek fizetek egy sört. Helyzetünk azonban nem annyira rózsás, hogy futballal és nem is kormánygéppel foglalkozzunk, ez a ganyé csak hab a tortán, amit a kedves vezető föltálalt nekünk.

Futólag még megemlítjük a beszédből a migránsozást, ami ezúttal is olyan jól sikerült, hogy nemzetközi botrány van kibontakozóban miatta. Elég csak idézni betűhíven, és mindenki eldöntheti, kitalálhatja, vajh, melyik része az, amelyik kiverte a biztosítékot: „Összegyűjtik őket, beteszik vagonokba Németországban, áthurcolják majd hozzánk, és itt kirakják őket? Mi meg itt fogjuk őket tartani?” A nyájas olvasó figyelmébe ajánlanám, hogy emberi lényekről beszél őfőméltósága, bár ez az idézett szövegből nem igazán derül ki. Nehéz jelzőt találni miniszterelnökünkre, ezúttal nem is kíséreljük meg.

Épp egy hete neveztük az egész bagázst szarházi csürhének, legyen elég annyi, hogy hősünk az ő vezetőjük, és ennyi elég is. Következik egyrészről a háború, másodjára pedig ebből fakadólag a pénzünk, s ha morális megfontolások és szempontok nem is érdeklik kies hazánk lakóit, és ezért újra meg újra megválasztják a csürhét és az őket vezető embert, az ugyan el nem fogadható, de talán érthető. Ismerjük a mindenbe beleszarok álláspontját, amelynek lényege, csak neki legyen jó, hogy mások fölfordulnak, az irreleváns. Ez a magyar néplélek egyik jellegzetessége sok más erősen negatív tulajdonsága mellett.

No de, gondoljuk, most majd azzal, amit ezúttal elő kívánunk adni, ha már saját maga, a pénze, ebből fakadóan személyes léte szenved csorbát, csak fölnyílik majd a szeme. Vagy pediglen nem, hanem Orbán szándékai és fondorlata szerint Brüsszelt, Sorost, Gyurcsányt és az egész Fideszen kívüli világot utálja, és azt ver fejbe az esernyővel, aki a közelében van. Diákokat savaz, ellenzéki politikust vág ököllel képen, ahová az indulatait a propaganda csatornázza, s mindezek után Orbán szent nevével az ajkain döglik éhen, miután a pénzét államkötvénybe fektette, és nem maradt semmije csak a hit.

Kétségtelen, hogy Ukrajnában háború van, Európa más részén és Magyarországon viszont egyáltalán nincs. Ezért van nálunk háborús vészhelyzet. Európa más részén a gazdaság, az államháztartás nem állt bele a földbe, lassan már az inflációt is feledik, köszönik szépen, elég jól elvannak. Orbán azonban az évszázad legsikeresebb évtizedében úgy elcseszett mindent, hogy a jelek szerint elég közel vagyunk az államcsődhöz, amit elkerülendő a Fidesz új és még újabb adókat vet ki, de ezek szerint ez sem igazán elég. A mi békegalambunk ezt üzeni önnek: „Háborús időkben az segít az országnak, aki a megtakarítását állampapírban tartja”.

Minden további külön értesítés helyett nálunk nincsenek háborús idők, ha csak azt nem tartjuk annak, hogy retorikában és a tettek mezején Orbán fejében több mint egy évtizede igen, de ez csak mellékes megjegyzés. A kiábrándító valóság az ország helyzete csupán, amely összeomlás előtt áll, s mint kitetszik, a lakosság pénzéből akar talpon maradni, ami nem egyéb, mint Orbán hatalmának megőrzése. Ehhez kérik a lakosság pénzét, tehát az adja nekik oda, aki azt szeretné, hogy Orbán hatalmon maradjon, illetve az is, aki szeretne rá keresztet vetni a lóvéra. Mert csak egy rendelet kell hozzá a vészhelyzeti kormányzásban. Egy éjszaka.

Gondolhatunk a manyup pénzekre, arra a háromezer milliárdra, amit zsarolással és hazugsággal elszedtek az emberektől, és azóta is csak azt kutatják, hol lehet, mert sehol sincsen. Most pedig Orbán a háborúra hivatkozva feltalálta a békekölcsönt, csak másképp nevezi, és a mostani szelíd, de aljas unszolástól könnyen eljuthatunk oda, hogy kötelező lesz váltani. Csak épp akkoriban egy háborúban porig rombolt országot kellett újjáépíteni, míg most, mint már említettük épp egy rohadt sikeres kormányzás áldásait ünnepeljük úgy, hogy a mi pénzünk nélkül beszarik az ország. Elképesztő kilátások.

És mégpedig azért elképesztőek, mert évtizedes konjunktúra, soha nem látott uniós pénzbőség, kedvező nemzetközi gazdasági környezet után lóg ki az ország segge a gatyából, amihez a háborúnak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ezermilliárdok a családnál és a haveroknál, és mindezek után, ha szabad így fogalmaznunk, és miért ne, Orbánnak van pofája a pénzünket kunyizni, és mondom, még szerencse, hogy egyelőre csak kéri úgymond, és nem viszi erővel. Nem akarnék vészmadár lenni, de ez az idő is el fog jönni. Hangzott már el olyan, hogy a lakossági megtakarításokat be kell vonni a mutyiba. Azt tanácsolom, meneküljetek.

Péntek volt tegnap, a beszéd napja a Kossuthon, amit előre fel kellett venni. Egyébiránt a státusztrövény szavazásának napja is volt ez a péntek, amely elől Orbán Viktor Albániába repült/menekült. Feltehetőleg azért, mert onnan csak egy ugrás Montenegró, ahol ma az aranylábú magyarok fognak pályára lépni. Ezt mindenképpen meg kell tekinteni őfőméltóságának, ha nem lesz ott, mindenkinek fizetek egy sört. Helyzetünk azonban nem annyira rózsás, hogy futballal és nem is kormánygéppel foglalkozzunk, ez a ganyé csak hab a tortán, amit a kedves vezető föltálalt nekünk.

Futólag még megemlítjük a beszédből a migránsozást, ami ezúttal is olyan jól sikerült, hogy nemzetközi botrány van kibontakozóban miatta. Elég csak idézni betűhíven, és mindenki eldöntheti, kitalálhatja, vajh, melyik része az, amelyik kiverte a biztosítékot: „Összegyűjtik őket, beteszik vagonokba Németországban, áthurcolják majd hozzánk, és itt kirakják őket? Mi meg itt fogjuk őket tartani?” A nyájas olvasó figyelmébe ajánlanám, hogy emberi lényekről beszél őfőméltósága, bár ez az idézett szövegből nem igazán derül ki. Nehéz jelzőt találni miniszterelnökünkre, ezúttal nem is kíséreljük meg.

Épp egy hete neveztük az egész bagázst szarházi csürhének, legyen elég annyi, hogy hősünk az ő vezetőjük, és ennyi elég is. Következik egyrészről a háború, másodjára pedig ebből fakadólag a pénzünk, s ha morális megfontolások és szempontok nem is érdeklik kies hazánk lakóit, és ezért újra meg újra megválasztják a csürhét és az őket vezető embert, az ugyan el nem fogadható, de talán érthető. Ismerjük a mindenbe beleszarok álláspontját, amelynek lényege, csak neki legyen jó, hogy mások fölfordulnak, az irreleváns. Ez a magyar néplélek egyik jellegzetessége sok más erősen negatív tulajdonsága mellett.

No de, gondoljuk, most majd azzal, amit ezúttal elő kívánunk adni, ha már saját maga, a pénze, ebből fakadóan személyes léte szenved csorbát, csak fölnyílik majd a szeme. Vagy pediglen nem, hanem Orbán szándékai és fondorlata szerint Brüsszelt, Sorost, Gyurcsányt és az egész Fideszen kívüli világot utálja, és azt ver fejbe az esernyővel, aki a közelében van. Diákokat savaz, ellenzéki politikust vág ököllel képen, ahová az indulatait a propaganda csatornázza, s mindezek után Orbán szent nevével az ajkain döglik éhen, miután a pénzét államkötvénybe fektette, és nem maradt semmije csak a hit.

Kétségtelen, hogy Ukrajnában háború van, Európa más részén és Magyarországon viszont egyáltalán nincs. Ezért van nálunk háborús vészhelyzet. Európa más részén a gazdaság, az államháztartás nem állt bele a földbe, lassan már az inflációt is feledik, köszönik szépen, elég jól elvannak. Orbán azonban az évszázad legsikeresebb évtizedében úgy elcseszett mindent, hogy a jelek szerint elég közel vagyunk az államcsődhöz, amit elkerülendő a Fidesz új és még újabb adókat vet ki, de ezek szerint ez sem igazán elég. A mi békegalambunk ezt üzeni önnek: „Háborús időkben az segít az országnak, aki a megtakarítását állampapírban tartja”.

Minden további külön értesítés helyett nálunk nincsenek háborús idők, ha csak azt nem tartjuk annak, hogy retorikában és a tettek mezején Orbán fejében több mint egy évtizede igen, de ez csak mellékes megjegyzés. A kiábrándító valóság az ország helyzete csupán, amely összeomlás előtt áll, s mint kitetszik, a lakosság pénzéből akar talpon maradni, ami nem egyéb, mint Orbán hatalmának megőrzése. Ehhez kérik a lakosság pénzét, tehát az adja nekik oda, aki azt szeretné, hogy Orbán hatalmon maradjon, illetve az is, aki szeretne rá keresztet vetni a lóvéra. Mert csak egy rendelet kell hozzá a vészhelyzeti kormányzásban. Egy éjszaka.

Gondolhatunk a manyup pénzekre, arra a háromezer milliárdra, amit zsarolással és hazugsággal elszedtek az emberektől, és azóta is csak azt kutatják, hol lehet, mert sehol sincsen. Most pedig Orbán a háborúra hivatkozva feltalálta a békekölcsönt, csak másképp nevezi, és a mostani szelíd, de aljas unszolástól könnyen eljuthatunk oda, hogy kötelező lesz váltani. Csak épp akkoriban egy háborúban porig rombolt országot kellett újjáépíteni, míg most, mint már említettük épp egy rohadt sikeres kormányzás áldásait ünnepeljük úgy, hogy a mi pénzünk nélkül beszarik az ország. Elképesztő kilátások.

És mégpedig azért elképesztőek, mert évtizedes konjunktúra, soha nem látott uniós pénzbőség, kedvező nemzetközi gazdasági környezet után lóg ki az ország segge a gatyából, amihez a háborúnak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ezermilliárdok a családnál és a haveroknál, és mindezek után, ha szabad így fogalmaznunk, és miért ne, Orbánnak van pofája a pénzünket kunyizni, és mondom, még szerencse, hogy egyelőre csak kéri úgymond, és nem viszi erővel. Nem akarnék vészmadár lenni, de ez az idő is el fog jönni. Hangzott már el olyan, hogy a lakossági megtakarításokat be kell vonni a mutyiba. Azt tanácsolom, meneküljetek.