Szerző: rezeda

Szombaton, amikor az első hírek szállingózni kezdtek arról, hogy elnökasszonyunk különgépe elindult hazafelé, holott vasárnap még jelenése lett volna, szó sem volt arról, hogy ki kéne pattogtatni egy kis kukoricát a mikróban, mert maratoni előadás készülődik a legnagyobb gyönyörűségünkre. Három fekete autó indult el a reptérről és halad a Sándor-palota felé. Ez volt a következő jelenet sokat sejtetőn, bár a fekete autók funkcióik szerint egészen másfelé is vehették volna az irányt, ha A tanú című filmalkotásra gondolunk.

De ne legyünk telhetetlenek, semmi sem lehet tökéletes. Popcornra még akkor sem gondoltunk, amikor peregtek a dobok, és fanfárok helyet gyászzene szólt, amikor híre jött, elnökasszonyunk mindjárt rendkívüli bejelentést tesz. Tudtuk, mit fog mondani, hiszen azt mégsem remélhettük, hogy esti mesét mond a közjószágoknak, ha már a család, meg minden. Olybá tűnt tehát, hogy szombaton úgy délután öt óra tájban szépen bejelenti a távozását, aztán véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények.

Ám ugyanekkor elindult útjára a forgatókönyv másik ága, Varga J. lemondása és dicstelen távozása, aki azon a Facebookon közölte ezt, ami felület amúgy nagy hangú harcainak eddigi hordozója volt, de aztán hirtelen csend lett a vidéken. Nem volt már se kivont kard Brüsszel ellen, sem vívódás a jogállam titokzatos fogalmával, csöndes eloldalgás volt. Ha színdarabot írtunk volna, akkor az szerepelt volna a szerzői utasításban: „Varga jobbra el”. Vagy balra gusztus szerint, de ez az irány az előzmények miatt nem reális.

Még mindig a sűrű szombat délutánnál tartunk. De még ekkor sem mozdult meg bennünk az az érzet, lehet, hogy történelmi időket élünk, hogy a szemünk előtt alakulnak a könyvek leendő lapjai, amikor megszólalt a volt férj, az új főszereplő, aki úgy elkezdett dalolni, mint Vejnemöjnen koma, aki énekével föl tudta forgatni az egész világot. Magyar (volt) férjuram azonban ekkora erővel nem rendelkezik, vagy a Fidesz hatalmi építménye túl monolit, hogy ugyan ledönteni nem lehet, de repedést okozni rajta igen. Itt kapcsoltuk be a mikrót.

És ez a készség azóta is működik szakadatlan, önti magából a rágnivalót, hogy zavartalanul élvezhessük az előadást, ami királydrámából alakul tragikomédiává, és közel áll a vérbő bohózathoz. Mindeközben pedig olyan mennyiségű mocsok szivárog elő, hogy Orbán sajtófőnöke elővette azt a formulát, amit akkor szoktak alkalmazni, amikor a szájukig ér már a sár, és tehetetlenek. Ez pedig a következő varázsmondat: „Reménytelen helyzetben lévő emberek kétségbeesett próbálkozásával a kormány nem foglalkozik”.

Az ilyesmikre szoktuk mondani szótárunkból a delikát jelzőt, de a mostani helyzet már ezt is túlhaladja. Utalás szintjén azért megjegyezzük Balog miniszterpáter fölbukkanó szerepét az egész mocsokban, Orbán legszűkebb családi körét úgyszintén, a volt férj kijelentései után már megszületett Rogán elleni feljelenést. Kitetszik, hogy csak egy kicsit kellett megvakarni a NER burkát, és rögtön előbugyog belőle mindaz az elképzelhetetlen morális – és jogi – fertő, amit a propaganda eddig oly jól eltakart, de tudtuk, hogy ez nem fog örökké tartani.

Ezért és ezen a ponton kezdtük el azt érezni, hogy tán történelmi idők részesei lehetünk, aminek a kimenetele ugyan bizonytalan, de hatása azért messzehordó lehet. Mert még korántsincs vége, ma Balog páter is belebukhat, mert Orbán nyüszítő menekültében már őt is megnevezte felelősként csak azért, hogy önmagát ne kelljen. Ezen a ponton még bizonytalan, hány dominó fog eldőlni, mint ahogyan az is, hogy a bukottak közül mennyien állnak neki dalolni, vagy azért, mert nekik már teljesen mindegy, vagy, mert netán megvilágosodnak.

Mindeközben persze, ahogyan a popcornunkat eltelten majszolgatjuk, túl sok reményt nem táplálunk a számunkra kedves végkifejlet eljöveteléhez. Hiszen látható, más, normálisan működő államokban a mostani – meg ezer más régebbi – sztori töredéke elég lett volna a totális bukáshoz. Itt azonban erődemonstrációkat szerveznének (Bayer), az erkölcsi fölényüket hangoztatják, és az ellenzéket hibáztatják a szentéletűek távozása miatt. Semmi nem utal arra, hogy a Fidesz szobra ledőlne, még csak nem is inog igazán.

Jelenleg. De lehet olyan forgatókönyv, aminek ez a végkifejlete, csak a hozzá vezető út nem egészen világos. Rossz nyelvek szerint Orbán azért nem szólal meg, mert annyira szétesett, hogy most rakosgatják össze a szombati évértékelőre. Ott sokminden eldől, de ilyen előzmények után már csak a hatalmi logika és a diktátorok egyedfejlődése szerint is, még harcosabb, még elvadultabb Orbánt fogunk hallani, aki nagy valószínűséggel azt is érzi, a mostani, nyári választás az utolsó esélye. Ha az nem jól alakul, megindul a lejtőn. Meglátjuk.

Orbán Viktor csütörtökön este jelentette be a beismerő vallomással megegyező alkotmánymódosítás kármentőnek tartott ötletét a Novák-kegyelmi ügyben, azóta azonban erről egy rohadt szó el nem hagyta a száját. A hét végén, amikor így vagy úgy, de azért dráma zajlott az országban, leginkább Ukrajna vereségéről ábrándozott, ami azt jelzi nekünk, semmit nem tanul és mindet elfelejt, vagy inkább, hogy a külső körülményektől egyáltalán nem zavartatja magát, mintha ő kívül és felül állna ezen az egész hozzá méltatlan ügyön.

Ahogyan Schmitt Pál bukása után, most is az udvartartás viszi el a balhét, akik viszont jó szokásukhoz híven nem hajtják le a fejüket, hanem egy hiénafalka üvöltésével kenik rá a saját szarukat mindenkire, aki rajtuk kívül áll. A legvégéről kezdjük, Bayerrel, aki szintén most kapott egy méretes maflást, de annyi morál sincs benne, hogy legalább pár napig kussoljon. Ő egyenesen utcai erődemonstrációról álmodozik, hogy megmutassa, nem jött el azoknak az ideje, akik nem ők. Mindezt persze a tanítani való stílusában.

Azt mondja ez a drága ember, hogy „most megpróbálják ebbe az egészbe a miniszterelnököt meg a Fideszt, meg az egész kormányt meg mindenkit belekeverni… nekünk viszont erőt kell demonstrálnunk, mert a hiénafalka, ezek a teljesen amorális, hazug gazemberek, akik ott üvöltöztek tegnap a Sándor-palotánál meg a csőcselék, az most vérszagot érez, mert azt hiszi, hogy eljött a pillanat”. Felhívnám a figyelmet a jelzőkre, illetve a csőcselék voltunkra, meg arra, hogy erőt kell demonstrálni ellenünk. (Mi lenne itt, ha kikapnának.)

Egyébiránt senki nem akarja ezt az egészet a fél világra rákenni, kizárólag Orbánra, de rá kenegetni sem kell, megteszi ezt ő maga. Ha naivak lennénk, akkor azt tételeznénk, hogy kegyelmes urunknak van lelkiismerete, azért nem bír megszólalni a két harcostárs ügyében, akiket voltaképp ő maga csinált ki, illetve áldozott fel hatalmának oltárán. És amikor „profi” elemzők ezt tanítani való kármentésként magyarázzák, akkor azt igazolják, kár volt politológiát tanulniuk, mert azt sem veszik észre, ez egy vallomás Orbántól.

Hallgatása szűkölés a sarokban, miközben az egész ügy sara szépen tocsog vissza a fejére, nem véletlen tehát, hogy az egész nagy Fidesz-gépezet szofisztikáltabban ugyan, de azon dolgozik teljes erővel, az ellenzék (jelentsen ez bármit is) hibázott ebben az ügyben, ami voltaképp nincs is, csak mesterségesen keverik (lásd a csőcseléket a Sándor-palotánál). Már az M1-en, a sírós képű lemondás előtt is az volt az irány, hogy méltatlan és alaptalan vádak érték a mi Katikánkat, Demeter Szilárd előadásában meg már biblikus képeket kaptunk egyenest.

Ez a Demeter, ez másképpen hülye, mint a Bayer, de egy brancs ezek, amit persze tudtunk. Szóval Demeter elvtárs szerint „Brutális precizitással oda ütöttek, ahol fájt Katának, vájkáltak a sebben, sózták két kézzel, hadd fájjon még jobban”.  Mármint a csőcselék, azaz, Gyurcsány, hogy el ne feledjük. Ám Demeter érdeméül betudható, valamit sejt az igazságból, mert belátta ezen a példán, az várna a NER-re Orbán bukása után, mint ami ma Lengyelországban zajlik. Mi csak annyival egészítenénk ki, még cifrább dolgok: polgárháború.

És nem elsősorban az ellenzéki oldal, hanem Orbán elvadított és lebutított seregei miatt, de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Térjünk vissza atyuskánk sokat sejtető kussolásához, hogy valami még zajlik a mélyben, háttértárgyalások és alkuk, hogy a távozók hallgatása biztosítva legyen valamiképpen. Hogy ki ne derüljön, ki rendezte valójában ezt a kegyelmet, mert azt gondolta, ki nem derülhet, mint ahogyan voltaképp a véletlenen és egy pillanaton múlt az előbukása. És most, hogy háborog a tenger, Orbán kussol a sarokban.

Érdekes módon Varga Judit volt férjének szája nyílt ki nagyon, mint aki már semmit sem veszíthet, de engedtessék meg, hogy ezt a felhorgadást is kétkedve fogadjuk immár. Hiszen a volt férj kizárólag Rogánra pikkel és az ő köreire, azaz, neki nem a kegyelem, hanem a Völner ügy fáj, ami azt sejteti, ott is még Vargánál is följebb vezetnek a szálak. Tudjuk, hová. Mi pedig állítólag Katika sebeit sózogatjuk, így a sztoriból mi kerülünk ki bűnösen, ez marad meg a bávatagok fejében, no meg az, hogy csőcselék vagyunk. Nincs több kérdés.

Illetve az még igen, hogy a jövőbeni mihez tartás világos legyen. Demeter szerint „A történet tanulsága, amit most megmutattak nekünk: a balliberális ellenzék hangadói (vagy a gazdáik, egykutya) nem ellenfélként, hanem kivégzendő ellenségként tekintenek a nemzeti oldalra”. Látjuk, azt kenik a másikra, amit maguk követnek el, de ez régi trükkjük. Ez azonban annyival több, ebből látszik világosan, miként gondolnak ránk: kivégzendő ellenségként. Bár ezt eddig is tudtuk, csak nem gondoltuk. De most már igen.  

Lemondott hát a Katalin. Ezekkel a szavakkal költögetjük magunkat voltaképp úgy, ahogyan Svejket a házvezetőnője a nevezetes napon, amikor azt tudatta vele, hogy lelőtték azt a Ferdinándot. Ennek folyományaként aztán rövid időn belül kiderült a Kehelyben, hogy nem sokkal azelőtt a császár őfelsége arcképét is leszarták a legyek, és ezzel a szimbólummal vágunk neki a krónikának, amiről azt tanakodjuk magunkban, drámai-e, vagy más jelzővel illessük. De maradjunk inkább abban, hogy sűrű volt. Mármint a nap.

Novák elnökasszonyunk még úgy menekült el Katarba a vihar elől, mintha mi sem történt volna, énekelgette ott a vízilabda meccsen a himnuszt, és gusztálta a fiúk izmos testét, illetve a sport nagyszerűségéről értekezett, ami a családok után az új heppje volt. De mókás is lett volna az apa férfi, az anya nő szent kettősségéről értekeznie éppen a mostani események fényében, maradtak hát az apróbb örömök, és a szűkölés magában, mire jut itthon az az ember, aki felkente őt a magas hivatalra, s akiért eddig élt, s halt.

Mert nem miértünk tette, amit tett, hanem őérette. Vagy inkább ez nem is helyes egészen, az ő utasításait hajtotta végre, mint ahogyan tegnap a társa a pokolban Varga Judit is, akinek a sztoriban eddig méltatlanul kevés szó jutott, pedig többet is érdemelne. Mert ő is elment, akinek még az sem dukált, hogy a televízióban, remegő szájszéllel búcsúzzon el voltaképp nem mástól, mint önmagától és a harcos álmaitól, mint ahogyan Nováknak ez kijárt. Pedig sok különbség a kettő sakkbábu közt nincsen, egyként volt kártékony mindkettő.

De a drámai nap rövid krónikáját ígértük elsőként, ami azzal kezdődött, ott indult neki besűrűsödni, amikor hírül vettük, Novák nagyasszonyunk programját megszakítva, soron kívül tér haza. Valami miatt nagyon sürgős volt, hogy még most jelentse be a lemondását, mintha nem ért volna rá hétfőig. Viszont így kerekebb volt a megalázása, amit azért kellett elszenvednie, hogy a császár őfelsége képe ebben a történetben makulátlan maradjon. Holott nem az. Mindenesetre Novák hazajött, és ekkor mindenki tudta, mi lesz ennek a vége.

Érdekes volt egyébként, ahogyan az M1-en keretbe foglalták az egész lemondási cirkuszt, aminek az lett a végeredménye, a baloldal méltatlan támadásai miatt kell távoznia ennek az amúgy makulátlan asszonynak. Ez már csak azért is röhejes, mert, ha a baloldalnak – jelentsen ez akármit is – ekkora hatalma volna, akkor elég lenne három napig koncentráltan támadni magát Orbánt, aztán ő is kisminkelve és remegő szájszéllel jelentené be a televízióban, hogy hibázott, ezért bánatos szívvel eloldalog.

De mint tudjuk, ilyen még a lefóliázott meséskönyvekben sem fordulhat elő, hiszen a rendszer épp arra van kitalálva, hogy őt minden körülmények között a hatalomban tartsa. Ennek a játszmának a része volt, ahogyan Novákot, mint valami rossz ripacsot odarakták tegnap a kamerák elé mártírt csinálva belőle, mert annyi gerinc sem volt benne, hogy azt bevallja, kinek az utasítására tette, amit tett. Ez az, amit amúgy mindenki tud, és ez az, amit sem elnökasszony, sem az amúgy már megbukott, de kicsit még tartott Varga kimondott volna.

Varga egyébként csak egy nyomorult Facebook-posztban jelentette be, hogy visszavonul a közélettől, lemond a mandátumáról, és Brüsszelbe sem megy el harcolni, ami az új álarca volt a miniszterség után. Orbán tehát a hatalmat védvén két gyalogot is áldozott egy nap alatt a játszmában, ami arra utalhat, már a nyüszítés állapotában van történetének alakulásában, aminek a vége mindenképp az ő bukása lesz, mert elkezdtek fodrozódni az első hullámok. S bármi meglepő, nem a két kirúgott bábu, hanem Varga elvált férje akadt ki.

De nagyon. Érdekes, hogy tőle kell idéznünk, de ezt azért tesszük, mert ő mondta ki azt, amit amúgy mindannyian gondolunk, és ami voltaképp maga az igazság. „Egy percig sem akarok olyan rendszer részese lenni, amelyben az igazi felelősök nők szoknyája mögé bújnak…az utóbbi évek során szép lassan és ma végképp rá kellett jönnöm, hogy mindez valóban csak egy politikai termék, egy cukormáz, ami csupán két célt szolgál, a hatalomgyár működésének elfedését, és az irdatlan mértékű vagyonok megszerzését.”

Delikát így ez az egész, megadja a nap bukéját, de nem mehetünk el amellett, nem bújhatunk ki a felelősség alól, hogy röviden szóljunk a két asszonyról, akiket most Orbán egy mozdulattal áldozott fel. Nem kár értük, hiszen, ahogyan látjuk, porszemek voltak valójában, ennek ellenére a maguk területén a tehetségükhöz mérten a lehető legtöbbet ártottak az országnak és annak lakóinak. Távoztukkal tehát semmit nem veszítettünk, mert lesz helyettük másik, mint zenebohócnak trombita, akiknek ugyanez, Orbán végsőkig való szolgálata lesz a feladata.

És bár ezek után látjuk, ez egyáltalán nem veszélytelen feladat, akad majd, akit a pénz és a hatalom mámora odalök. Lelkük rajta. Viszont ma már Novák a másnapra ébredt, nem irigyeljük tőle azt a katzenjammert, amiben most szenvednie kell, miközben újságpapírba csomagolja az eszcájgot a költözéshez. Egyelőre ott tartunk, hogy élete végéig fizetjük őt is, a lakását is, azaz, nem kell szürke kis nyomoronc irodistának állnia, amitől már születése óta annyira retteg. Azaz, véletlenül sem kell sajnálnunk őt. Hogy ki mit érez, azt rábízom mindenkire önmagára.

Csak a halál egészen biztos – vagy azért mégsem, de ezt mindenki maga látja majd meg a túlparton -, éppen ezért nem tennénk meg tétre, helyre és befutóra, de Novák Katalin le fog mondani. Mindeközben itt, a mi kis barlangunkból kinézve mindig ámulva nézzük a nem Orbán kezében lévő sajtó olykori naivitását, ahogy az Agymenők Pennyjének elcsodálkozó tátott szájával néznek a kerek világra, annak történéseire, és az a benyomásunk innen a hűvösből: semmit nem értenek. Vagy nem akarnak érteni.

Pénteken este volt a tüntetés Novák lemondatásáért, amiről korábban már elmondtuk, hogy ugyan nemes idea, de voltaképp semmi jelentősége nincsen. Mert és ugyanis a romlást nem ő hordozza magában, a mocsoknak ő csak a hatvannégy fogú arca volt mindezideig, ami vigyor a mostani, számára vészterhes időkben alábbhagyott, a nyoma azonban bennünk ott maradt az idők végezetéig immár. Node, nem is ez, hanem a tételezett és egyre biztosabb távozás, aminek a bekövetkeztével jön az új bábu majd, aki más lesz, de egy fikarcnyival sem jobb.

Ezt a lehetséges és több mint valószínű végkimenetelt nézve a lemondásáért való élénk buzgalom ugyan szép, de a nagy egészet tekintve felejtős, lett azonban egy folyománya. Mégpedig az emlegetett – amúgy lelkünkből sarjadzó, hozzánk hasonlatos – sajtó gyermeki rácsodálkozása arra, hogy erről a demonstrációról valami különös ok miatt beszámolt az MTI, sőt, az orbáni televízió is, ami gesztus mindezideig egyáltalán nem volt szokásukban. Jé, mondta ez a sajtó, valami megváltozott.

Mintha a szabadság langyos leheletét éreznék, amint áramlik be a pállott szagú országba, és mindeme sóhajtozás közben csak azt nem veszik észre, hogy ezek a tudósítások egyszeriek és megismételhetetlenek (ha lesz is belőlük, még akkor is), mert nem egyebek ezek sem, mint a nagy terv része. Az orbáni sajtó ugyanis nem világosodott meg egyáltalán, hanem ugyanúgy a pártközpont utasításait hajtja végre, mint amikor elhallgat vagy hazudik, ami furfangok létezésének leglényegét jelentik.

Ezt nem ártana figyelembe venni a csűrdöngölés közben. Ismerve ugyanis a NER működését, ezek a tudósítások nem egyebek, mint a Novákra kiadott kilövési engedély megnyilvánulásai azzal a szándékkal, hogy a kedves vezetőt – aki amúgy a leginkább sáros benne – elemeljék a mocsoktól, és továbbra is makulátlan tisztának, erkölcsileg megingathatatlannak láttassák. Hogy ez a botrány most pedofilmosdatás miatt robbant ki, az mellékszál, lehetne akármilyen más az ok, de az is jellemző kies népünkre, hogy ez ütötte ki a biztosítékot.

És nem más. Ezernyi, ennél sokkal fajsúlyosabb indokot tudnánk sorolni, de valahol olyan ez, mint a netadó, amivel együtt lehetett volna élni, de népünk nem akart, Orbánnal viszont igen. A miatta, az általa okozott egyéb mérhetetlen károk, szenvedések és megalázások mellett pedig hallgat. Ez is megérne egy misét, de mindezt összefoglalta már Kertész Ákos olyannyira, hogy nagyon messze kellett menekülnie. Viszont látnunk kell, vagy legalábbis nem ártana, hogy Orbán nagy hevű alaptörvény-módosítása sem a pedofíliának szól.

Kizárólag a saját hatalmának, és az emlegetett tisztakezű és erkölcseiben makulátlan szoborszerű képződmény farigcsálásának. Mert ugyanezzel párhozamosan Szijjártó külügyes, Orbán egyik nagy jobbkeze Amerikában járt, s ha már ott volt, bazsalygós-vigyorgós együttfotót tett közzé okulásunkra – és az ő nullaságát bizonyítva – bizonyos Tim Dolan bíborossal, aki arról híres, hogy egy ottani pedofilbotrány szereplője volt. Erről Szijjártó is tud vagy tudnia kell, ennek ellenére úgy vigyorognak ezek ketten a képen, akárha Móricka viccet hallottak volna.

De nem hallottak, sokkal inkább azért vannak együtt, hogy a Fidesz nagy vízen túli propagandáját folytassák tovább, amire dollármilliókat (következésképp forintmilliárdokat) költenek, ami szintén a nagy terv része. Viszont jól látszik, hogy ehhez képest egy kis pedofília nem oszt és nem szoroz, tehát itthon, Novák kapcsán is csak az volt az egyetlen baj, hogy kiderült. Amúgy rendben volt a dolog, hiszen a kegyelmet kapó alak közel állt a belső körökhöz, tehát Novák nem jókedvében, hanem nyomásra írta alá a papírt.

És Varga is, de ő már régebben, mással (Völner) elásta magát, de amiatt nem rúgták bele az árokba. Emiatt majd lehet, igen. Mert minden okkal van, az okok pedig a hatalom felé vezetnek, ezen a mocskos úton azonban erkölcsnek helye nincsen. Ezt mutatja Dolan bíboros mosolya Szijjártó oldalán, ezt az MTI tudósítása a tüntetésről, és ezt Novák sorsa is, aki, ha véletlenül nem bukott volna ki ez a kegyelmi aktus, még mindig hatvannégy foggal vigyorogna, de már nem teszi. És azért, hogy Orbán nyugodtan aludhasson, mert semmi más nem számít.

Mint emlékezhetünk, a fogyasztóvédelmi hivatal tizenkét millióra büntette a nyáron a Líra könyvkiadót gyermekeink védelme szellemében. Ennek a hullámveréseit most épp a Novák-ügy kapcsán látjuk, ahogyan azt is, itt egyáltalán nem a közjószágokról van szó, hanem valami egészen másról. Nyáron azonban még más szelek fújtak, a friss törvény buzgalmával és a butaság bátorságával büntettek a fogyasztóvédők, miközben nagy valószínűséggel elégedetten dörzsölték a tenyerüket, hogy megcsíptük, Oszi.

Illetve kipipáltak egy rubrikát a szervilisség kis ellenőrzőkönyvében, hogy nyugodtan aludhassanak. Ezt a tizenkét milliót a Líra azért kapta, mert nem fóliáztak le egy könyvet, amit amúgy állítólag le kellett volna. Valakik valahol írtak egy törvényszöveget, amely alapján röpült a bírság, s amely ez: …a könyv „a többi terméktől elkülönítve csak zárt csomagolásban forgalmazható”. Mint látjuk, ennek a mondatnak egyértelmű a jelentése, mégpedig az, ha a többi terméktől elkülönítik azt a nyüves könyvet, akkor kell rá zárt csomagolást tenni.

A Líra perelt és nyert, hiszen, mint indokoltak, azt a könyvet ők nem különítették el, következésképp nem kell rá zárt csomagolás, azaz, a nevezetes fólia. A bíróság is így látta, mint ahogyan a magyar nyelv rejtelmeinek alapfogalmaival tisztában levők is így látják és értelmezik, csupán a törvény megalkotói, megaszavazói, aláírói és kihirdetői nem, és most tényleg rámutatunk a komplett Fideszre, hangsúlyozva az ő jobboldali szellemi fölényüket. Vagy pedig nem is igazán, ezzel szemben eltelten röhögünk fetrengtünkben.

Kell az a kis vidámság. A szellemi fölényeseknek elmondanánk, hogyha az eredetileg általuk óhajtott célt szeretnék elérni, akkor egy rohadt vesszőt kell tenni a mondatba ekképp: „a többi terméktől elkülönítve, csak zárt csomagolásban forgalmazható”. Ugye, hogy mindjárt mást jelent, vélem én, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy azok is, akiknek kellene, és semmi más céljuk nincs, mint a normálisak csesztetése. Ez azonban egy törvény, amelyről tudjuk, hogyan készül futószalagon, ennek ellenére újra bíbelődni kell vele.

Mert bárhonnan is nézem, a vessző bekerültével jelentésváltozás történt, a törvény tartalma is megváltozott, a vessző beletétele tehát törvénymódosításnak nevezhető, illetve akként kell értelmezni. Következésképp újra szavazni kell róla a parlamentben, és ez újabb jó móka lesz nekünk, feltéve, ha megéljük. Egyébiránt a Fidesznek sürgető volna ez a módosítás, hiszen a hibás (vagy mást jelentő) törvény miatt számos eljárás zajlik, amelyek ezek után okafogyottá válnak. Kies hazánk nem lenne Neria, ha ilyen nem fordult volna elő benne.

Kiviláglik egyébként mindebből, illetve a hasonló nívójú teli pofával ordított dolgokból, hogy az az emberhalmaz, amely immár több mint egy évtizede uralkodik az országon és fosztja ki a maga javára, jobb esetben – mint ez is – röhejes, a másik arca pedig a félelmetesnek mutatkozni óhajtó ostoba gőg, ami a legtöbb esetben butasággal társul. Innen ered a bátorságuk és felsőbbrendűségű tudatuk, a turulfosos übermensch fasiszta képzete, annak minden velejárójával. De nem kell külön részletezni, ott állnak előttünk az egész országban.   

Ahogyan egyébként ebben az esetben sem egyértelmű, hogy mit is akar a magasságos hatalom, más, ilyen gyermekvédelmi dolgokban is teljesen homályos a szabályozás, amiből az fakad, azt büntetnek meg és azért, akit, és amiért csak akarnak. Most kaptak egy maflást, várjuk a folytatást, mert ezzel az egésszel – mint láttuk – újra foglalkozni kell, ergo, megint lesz alkalmunk röhögni rajtuk, ami azért jó, mert az ilyenféle hatalmak egyik lefőbb félelme az, hogy nevetségessé válnak. Velük ez már nem egyszer megesett, de valami egyben tartja őket.

Egyébiránt csak úgy ábrándozásként az a dilemma, hány törvényben lehet még hasonló döccenő, hiba, amitől érvényét veszíti az egész vagy teljesen más jelentése van, mint ahogyan azt a Karmelitában megálmodták. Érdekes dolgok derülhetnének ki, de ne álmodozzunk. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a törvényalkotó nem ismeri Merániai János nevezetes sorát: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem”. Mert, ha rájönnének, ebben a vesszőt ide-oda pakolgatva mi sül ki, meghasonlanának.

Ahogyan az Neriában már elég régóta szokásban van, tegnap egyszer csak elkezdtek peregni a dobok, mint a manézsban a salto mortale előtt, hogy jön, jön, mindjárt, csak egy kis türelem. A Fidesz propagandája valami miatt hasznosnak tartja ezt a módit, hogy elhinti, Orbán Viktor atyuska hamarosan bejelentést tesz, a nagyközönség pedig elkezdi a körmét rágni óriásian hatalmas izgalmában, mit fog hallani tőle, ami miatt neki ezután jó lesz.

Mégpedig nagyon. Ilyen körítéssel tudtuk meg a farhát árstopját, és más életmentő dolgokat, így hát, amikor tegnap megint a cirkuszba képzelhettük magunkat, mindenféle reményeink lehettek arról, mit talált ki ez a drága ember megint a boldogságunk fokozására. Aztán kiderült, ezúttal csupán a saját seggét védi, mert az ’álamelnöke miatt elkezdett füstölni a kunyhó nádteteje. Úgy nagyjából öt nap kellett ahhoz a belátáshoz, hiba volt a pedofilkegyelem.

Nem mennénk végig az egész ügyön újra, mert mindenki kívülről fújja, csupán az ívet rajzoljuk fel, amellyel a baloldali összeesküvéstől eljutottunk az alapbigyó tizenharmadik módosításáig. Azért, mert Novák Katalin kétségbe vonható kegyelmet adott egy pedofil ügyben elítélt tanárnak, amivel ő maga amúgy egy perc alatt döntötte romba azt a szobrot, amit neki a fideszpropaganda kifaragott, az erős, családszerető anya nyálaspátoszos maskaráját.

Mindez azért juthatott idáig, mert a magyar társadalom tőle szokatlan módon elkezdett életjeleket mutatni. Bizonyos szűk körben – mert a rajongó bávatagok milliós táborát azért ne számoljuk ide – egyre erősebb lett a hang, hogy Nováknak le kell mondania, bár a rendszer lényegét ismerve nem ő döntött, csak ezt is aláírta, mint mindent, amit elétoltak. Viszont a harag kezdett afelé tendálni, hogy Orbánig érjen, éppen ezért lépnie kellett.

A dobpergés és a trombitaszó után tehát kegyelmes urunk előállt a farbával, hogy akkor most ő alkotmányt módosít – immár tizenharmadszor a gránitszilárdságút -, abban a kétes tudatban, hogy a gyalázat majd eltűnik, a szelet kifogja a vitorlából, azaz, hatalmát nem fenyegeti semmi sem. Mert a lényeg ez, és nem a gyerekek védelme. Ez amúgy is csorbát szenved így is, mert az alapbigyó módosítása arról szól, hogy a pedofilok soha ne kaphassanak kegyelmet.

Túl azon, hogy ezzel az elnöki kegyelem eddig hallgatólagos működésébe nyúl bele önhatalmúlag, ismét látjuk, hogy voltaképp egy konkrét eset miatt szabnak át törvényt, ami így azt a látszatot kelti, mintha egy futball labdát foltozgatnának. Másrészt pedig kétségbe vonva Novák döntését – amit voltaképp nem ő hozott meg – azt igazolja, hogy a kijelölt elnök tévedett, mégpedig hatalmasat. És legfőképpen morálisan bukott meg.

Nem árt azonban csöppet azon is elméláznunk, hogy ez a kegyelmet tiltó módosítás akkor ér majd valamit, ha lesz ítélet, ami viszont nem mindig születik meg, legalábbis olyan, amely a tett súlyának megfeleljen. Lásd Kaletát. Azaz, elég csupán a NER másik fegyverét, Poltot bevetni a jövőben, hogy kegyelemre se legyen szükség, és ebből is látszik, hogy a közjószágok amúgy – mint minden más is – le vannak szarva odaföntről.

Egyébiránt azért volt erre szüksége Orbánnak, mert jó szokásukhoz híven azonnal szondázni kezdték a közvéleményt, hogy Nováknak vajon emiatt le kell-e mondania. Ennek az eredményét nem ismerjük, de kinyitotta az ajtót a távozása előtt, amivel egyet érhet el, Orbán tisztára mosdatását, hiszen, ha azt tételezzük (mégpedig jogosan), hogy ez a kegyelem fideszes csapatmunka volt – Orbántól indulva, Varga J.-t bevonva -, akkor Novák áldozat lesz.

Nem sajnáljuk őt, csak rögzítjük a tényt. Hamarosan kiderül, hogy mórrá válik-e, aki a kötelesség elvégzése után eltakarodhat. Ha és amennyiben ez így történik, akkor az ellenzék és mindazok, akik a távozását követelték, boldogak lehetnek, hogy elérték, amit szeretek volna. Hamis lesz azonban a győzelem tudata, hiszen Novák is csak egy bábu Orbán játszmájában, és bármikor előhúz egy másikat, akit ugyanúgy dróton rángat. Tehát semmi nem változik.

Éppen erre volt jó ez az alapbigyó módosítás, hogy ennek a lehetősége megnyíljon, illetve egy újabb ecsetvonást adjon ahhoz a föstményhez, amely Orbánt a népéért élő győztes hadvezérként ábrázolja. De nem lehet majd azért sem győzelmet ülni, ha és esetleg Novák eltakarodik, mert ez a kegyelem, ez morális mélypont, s amennyiben fideszes csapatmunka eredménye, azt mutatja, hogy az egész csürhe méltatlan és alkalmatlan.

Mindemellett jó látni, milyen kapkodó menekülést talált ki magának egyetlenünk, és nem félt legféltettebb kincséhez, az alapbigyóhoz nyúlni, amellyel azonban újra csak azt bizonyította, annak semmi értéke nincsen, hiába volt neki még asztala is egy évtizeddel ezelőtt. Erről ennyit dióhéjban, helyzetünkről pedig annyit, hogy így is, úgy is reménytelen. Mert ha és egyáltalán Novákot beáldozza a basa, semmi nem változik egyáltalán.

Mert lehet majd csűrdöngölni, ha jön egy másik álelnök, a különbség annyi lesz, hogy neki esetleg kevésbé tenyérbe mászó lesz a képe, nem műpátoszokkal éli majd a világát, de az alaphelyzet ugyanaz marad. Az mégpedig, hogy Neriában a gonosz nem a Sándor-palotában, hanem a Karmelitában él, ennek lakója pedig jelen körülmények között érinthetetlen. Az egész Fidesz, a komplett állam és mind az összes propaganda ezért él és dolgozik, kiskezitcsókolom

Választásokat tartottak Azerbajdzsánban, illetve annak a karikatúráját, ahogyan az már arrafelé szokásban van. Előrehozott voksolás volt egyébként, amit az ottani despota Ilham Aliyev azzal indokolt, idén lesz húsz éve annak, hogy ő vezeti az országot, illetve mert a korábban keresztény örmények lakta Hegyi-Karabah elfoglalásával, a keresztények elüldözésével új korszak kezdődik országa életében. Dicsőséges, valószínűleg.

Zárójelben annyit, hogy a keresztények elüldözéséhez Orbán már egyszer gratulált a cimborájának, miközben a magyar keresztényüldözési államtitkár itthon meg mélyen hallgatott. Ez csak mellékszál a mai történetben, de mindenképp megért egymondatot, hogy a nyájas olvasó gondolatai ez irányba is kalandozzanak kicsinyég. Hogy Orbán miért szereti annyira ezt az Aliyevet, az viszont mélázásra ad okot.

Egyrészt jó öreg diktátortárs, akinek a rendszere követendő példa lehet a magyar despotának, másfelől az a másfélmillió dollár is erős kapocs lehet, amit azért kapott, mert szabadon engedte az azeri baltás gyilkost, mint most Novák a pedifilsimogatót. Ebben nagyok vagyunk. S ha már Novák bekúszott a képbe, azt is említsük meg, hogy míg Orbán az azeri vonalat vitte ezekben a napokban, az elnökasszony örmény kollégájával keresztény értékekről szónokolt.

Egyébként tényleg nincs bőr a képükön, de ez nem nóvum, és nem is erről, de nem is az azeri-örmény konfliktusról és az ahhoz való csúszómászó magyar viszonyról beszélgetünk máma, hanem az azeri választás azon vonulatról, hogy Orbán cimborája az előrejelzések szerint 93,9 százalékkal győz majd (illetve azóta már győzött), de a legszebb az egészben, hogy a mi vezérünk már a hivatalos végeredmény kihirdetése előtt sietett gratulálni neki.

Ketten voltak ilyenek a világon, ő, meg a fehérorosz Lukasenka, akit nem nagyon kell bemutatni a nagyközönségnek, de nem is érdemes. Csak annyit ér meg a neve, hogy lássuk, Orbán milyen környezetben és milyen társakkal érzi jól magát, míg közben, ahogyan naponta halljuk, látjuk, teli pofával szidja az Uniót, aki az ő szuverenitására tör, gyarmatosítja és beavatkozik a belügyeibe. Mint most is, amikor újabb kötelezettségszegési eljárást indított ellene.

Mégpedig épp a szuverenitásvédelmi törvény miatt, amely sérti a demokratikus értékeket, az uniós polgárok választójogát, az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített számos alapvető jogot, és nem kevesebbet, mint kilencet, amelyek tételes felsorolásától most eltekintünk. Ebből persze megint visítás van, bár lehet, ez volt az egyik célja, a másik azonban az, hogy a közelgő választások előtt megfélemlítse és sakkban tartsa az ellenzéket.

Mint kitetszik, szép lassan, komótosan és matatva, babramunkával Orbán araszolgat az azeri állapotok felé. S hogy azt milyen tökéletesnek tartja, annak jele ez a végeredmény előtti gratuláció, ami mutatja, milyen jól le lehet zsírozni mindent. Olyannyira, hogy az oroszok, akik megfigyeltek ott, egyenesen tökéletesnek tartották a lebonyolítást, olyannak, amiből még ők is tanulhatnak, ami magunk közt szólván nem piskóta.

Ám, hogy lássuk, a magyar viszonyok miként azeriesednek el (putyinizálódnak), szőrmentén azt is jegyezzük meg, a szuverenitásvédelmi törvény nem csak az amúgy pislákoló magyar ellenzéket, hanem az újságírás utolsó cafatjait is fenyegeti, amit Kovács levelező azzal indokolt felvonyítva, hogy ezt az aljas törvényt azért támadják a „dollárbaloldal” és külföldi gazdái, mert ők a külföldi befolyásszerzést szeretnék ezzel megakadályozni. Delikát.

Nem akarnánk két ujjal mutogatni, pláne nem két pofával üvölteni kies hazánk kínai vonaláról, az oroszról meg még inkább fölösleges, de vannak azért csontok ebben a történetben, amelyek nehezen védhetők és magyarázhatók. Ám az azeri ideális állapotok felé közelítve az kételyek nélkül jelenthető ki, az a szavazói réteg, amely Orbánt is ilyen kilencven plusz százalékban hatalomban tartja, a dilemmákról nem értesül egyáltalán. De nem is akar igazán.

Ám amikor azt mondjuk, a szuverenitásvédelmi törvényük a magyar sajtó utolsó morzsái ellen irányul (mert Orbánét sajtónak nevezni súlyos eufemizmus), akkor arra mutatunk rá, a Fidesz számára azeri mintára az volna a kívánatos, hogy csakis az általuk kialakított alternatív valóság, ez a rózsaszínű, buborék-álomvilág jelenne meg a bávatagok előtt, s ezért mindent meg is tesznek a maguk jól kigondolt ocsmány módján. De néha lehullanak a díszletek.

A KSH ezekben a napokban tett közzé két adatot az ipar és a lakossági fogyasztás bezuhanásáról, ami egyedi és utolsó eset lehet. Korábban a GDP-ről ilyet megjelentető munkatársat kirúgták, az inflációval foglalkozó osztály vezetője meg önként távozott azzal az indokkal, hogy a statisztika készítésének nem bevett és elfogadott módja a hasraütés és saccolgatás, hogy a hatalomnak kedves eredmény jöjjön ki.

Pedig ez folyik a hivatalban a valóság elfedésének szándékával. Aki pedig a valóságot megírná, az a Fidesz szuverenitását támadja, de fogalmazhatnánk Virág elvtárs örökbecsű szavaival is, miszerint: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”  – És már helyben is vagyunk nagy valószínűséggel, és bár ne lennénk ott.

Momentán ott tartunk, hogy titkosszolgálati eszközökkel akarják megbuktatni Novák Katalint. Delikát. Leginkább azért, mert az immár az idők kezdete óta hatalmon lévő Fidesz ellenében ezek szerint a titkosszolgálatok valaki más kezében kell legyenek ezek szerint. Sejtetve van, hogy kiében, sőt meg is nevezi a deliráló egyed, mégpedig a „titkosszolgálat-rendőrség-ügyészség-bíróság maffia” volna az, amely föld alatti szervezkedés le akarja járatni Novákot. Mintha nem tenné meg ezt önmaga minden lélegzetvételével.

Ha azt mondanák, olyan hülye nem létezik, aki képes ilyet kitalálni, csalódást kell okoznom. Nem én szoptam az ujjamból a dzsémszbondos sztorit, hanem egy bizonyos Skrabski Fruzsina, aki amúgy influenszer, és emellett a nagyasszony tizenhat tagú tanácsadó testületének tagja. Illetve saját bevallása szerint Novák fan, egy bávatag rajongó, s ha az elnökasszonynak ilyenek adnak tanácsot, akkor az sok mindent megmagyaráz, viszont őt magát nem menti fel. Voltaképp azt is mondhatnánk, egy brancs ezek, miközben A tanúra gondolunk.

Most kell jönnie egy vallomásnak olyan tartalommal, hogy jómagam erről a Fruzsináról eleddig nem tudtam, hogy a világon volna, de ezek szerint nem veszítettem túl sokat. Mielőtt azonban tovább haladnánk a romantikus történetben, miheztartás végett nem árt tisztázni, hogy Novák Katalint semmilyen körülmények között megbuktatni nem lehet, maximum Orbán nagyvezír távolíthatja el és csakis akkor, ha úgy véli, hogy létezése szavazatvesztést okoz. Ha amúgy gyerekeket vacsorál, hogy fröcsög a vér a foga között, az sem igazán érdekes.

Novák létezését vagy nem létezését csakis innen lehet vizsgálni. Hogy ehhez képest a házi influenszer miket miről álmodik, az érdektelen, mint ahogyan az ellenzék sivítozása és minden leváltási törekvése is. Mindemellett azért a röhögés vagy elborzadás miatt érdemes ezt Fruzsina-elméletet megmutatni, hogy lássuk, mire nem képes az emberi képzelet. Eszerint tehát a fentebb emlegetett maffia „nem kellőképpen informatív anyagot” adott a nagyasszony kezébe, „hogy nem minden információ birtokában hozza meg a döntést”.

Visszatérve A tanú világába, akkor ezek szerint az imperialisták vezették félre a szentéletű elnökasszonyt, aki – és megint idézni vagyunk kénytelen – „az egyik legtisztességesebb ember az országban”. Ezt az állítást nem is akarnánk sem cáfolni sem igazolni, mert gusztus kérdése, illetve a relatív erkölcsiségé, ami alapján azt kérdezzük csupán, mihez képest. Egy ganyédombhoz viszonyítva talán, de ez sem biztos, így a kijelentéssel kezdenünk nincs mit, mert Novák esetében is igaz az orbáni tétel a mondás és csinálás kettősségéről.

Viszont a sztori nem egészen lenne teljes ennyi információ birtokában, mert új hősünk – ez a Fruzsina – képes még fokozni, mikor is azt is a tudtunkra adja, a bicskei gyermekotthon esetében „megint egy koncepciós perről van szó, sajnos sok ilyen van büntetőügyekben és erről is lehet tudomása az elnöknek”. Azaz, nyájasaim, nem is volt pedofília így Novák csak helyrehozta a hibát, mert „láttunk mi már hasonló ügyet, egy szentéletű szerzetessel szembeni liberális lejárató akciót, amikor kiderült, hogy minden hazugság volt”.

Ez az egész tehát most már a mi aknamunkánk, akik békétlenséget akarunk akkor, amikor Novák „nagyon bátor és népszerű, a tisztességtelenek ezért meg szeretnének tőle szabadulni, de sokan vagyunk mellette, akik békés és szabad Magyarországot szeretnénk”. Így kerek a világ. Akik felhorgadnak egy pedofil ügy elítéltjének adott kegyelmen, azok a rossz életűek, illetve Novák egyáltalán nem is hibázott, csak csőbe húzták a lipsik, akik, mint fentebb láttuk, a háttérhatalom az országban. Minden az ő kezükben van.

Nem mutatnánk rá mindennek a képtelenségére, arra azonban igen, hogy az ilyen Fruzsina-félék azok is, akik Bayert az ismert események után felállva tapsolták, s ezen a vonalon nyílegyenesen jutunk el az Orbánnak kezet csókoló nyugdíjasig meg az „alavju” tábláig. A vak hittel nehéz mit kezdeni, ahogyan az ezt kiépítő monolit hatalommal sem sokat lehet. Ezek így egymásra épülve, egymást erősítve teszik pokollá az országot, s vannak ismert arcai, és van a névtelen, bamba tömeg. A mi Fruzsinánk ennek a minéműségét mutatta meg.

Ezzel a kegyelemmel, ami most a vihart kavarja, Novák morálnélkülisége mutatkozott meg, de tevőleges kárt az országnak nem okozott. Viszont úgy működik tovább, mintha mi sem történt volna, s mindeme viharok közt fölhívta a svéd miniszterelnököt is arra intve őt, jöjjön el kies hazánkba, és mutassa meg „azt a szándékot is, hogy nekik is mennyire fontos a magyar képviselők meggyőzése”. Itt kérdezzük meg tátott szájjal: mi van? Mert élénk fantáziánk ellenére is nehéz elképzelnünk, ahogyan Ulf Kristersson a bátor frakciónak könyörög.

Ezen kívül is látszik, Novák a botrány kipattanása óta is olyan zavartalanul jár-kel a világban, és óráról órára járatja le Magyarországot belepofázva a külpolitikába és mindenbe, mintha ahhoz neki bármi köze is lehetne, mint aki érinthetetlen. És voltaképp, ahogyan a szerepét föntebb vázoltuk, valóban az. Orbán kezében a döntés, hogy Vargához hasonlóan Brüsszelbe száműzi, vagy menedéket ad neki Hatvanpusztán, mert, hogy őt semmiképpen nem hagyja az út szélén, arra mérget vehetünk. Addig is úgy rontja a levegőt, ahogyan Orbán akarja.

Ülésezett tegnap az országgyűlés. Itt és amelyen a svéd NATO csatlakozás megszavazása lett volna az egyik feladat, ám a 135 bátorak nem jelentek meg, így az ellenzéki lamentálások után még a napirendet sem sikerült megszavazni, így hazamentek a legények. Mindez nekünk nem volt túl nagy meglepetés, de azoknak a nagyköveteknek (USA, Lengyelország, Dánia, Norvégia, Szlovákia színeiben) talán igen, mert láthatóan nem túl vidáman ücsörögtek ott, ahol máskor Orbán haverjai illetve a komplett családja szoktak. A vendégszektorban.

David Pressman, az USA nagykövete, bár tudta, mi készül és hová jön, mégis megmagyarázta látogatásának okát. Mint mondta, Orbán megígérte neki, hogy ezt a svéd NATO csatlakozást az első adandó alkalommal megszavazzák, s mint mondta, itt volt az első adandó alkalom, ami aztán ment a levesbe. Azt nem tudjuk, a bátorak hol jártak épp és miért nem jöttek el – nem utasította őket a gazda -, azt viszont igen, hogy kormányunk tagjai épp ebben az időben Sopronban futballoztak, mert mint Orbán kijelentette: „Meló az van”.

Érdekes volt azért is ez a cirkusz, hiszen ide s tova egy éve annak, hogy Hende Csaba vezetésével Stockholmban jár a Fidesz parlamenti küldöttsége épp ez ügyben, és a kirándulás után a gukkeros ember azt nyilatkozta: „Támogatjuk Svédország NATO-tagságát”. Kövezzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha ez józan olvasatban nem azt jelenti, hogy akkor meg is szavazzák, ehhez képest azonban eltelt egy év, Orbán a százharmincötökre mutogat, ezek a bátorak meg sehová, csak nem mennek el az ülésre, ami amúgy a munkájuk volna.

Szorosan ugyan nem tartozik a tárgyhoz, de kíváncsiak leszünk, hogy a távolmaradás után Kövér házelnök ezt a galerit is úgy szénné bünteti-e, mint amúgy az ellenzékieket egyenként szokásában van, ha így mulasztanak. Ha nem így lesz, akkor újólag bebizonyosodik, hogy a törvények vagy szabályok nem mindenkire egyformán vonatkoznak, azokat betartani nem igazán kell, ha az ember fideszes. De ez mellékszál. Mindemellett nem mennénk bele részleteiben, mi történt ezen a csonka és érvénytelen parlamenti ülésen.

Maradjunk annyiban, hogy bohózat volt, s elég csupán fölidézni a karzaton ücsörgő nagykövetek komor tekintetét, hogy lássuk, nem lesz ennek jó vége. Pressmann nagykövet ugyanis már belengetett bizonyos szankciókat, és most már úgy tűnik, lesz is belőlük valami, mert tegnap is kiderült, Magyarország, amely egy katonai szövetség tagja, épp ennek a szövetségnek a jól felfogott érdekeivel megy szembe. Mint ahogyan az Unióéval is, de ott Orbánt durván befenyíthették, hogy fülét-farkát behúzva iszkolt haza.

Természetesen győztesen, mint általában és mindig. Viszont, hogy a Fidesz viselkedését megérthessük, egészen fel, Orbánig kell mennünk, mert mindenki számára egyszeregy, hogy ezek a bátorak a gazda intése nélkül fingani sem mernek. Így amit ők tesznek, azt Orbán teszi, fölösleges tehát külön entitásként kezelni ezt az amúgy különállónak tűnő bűzös halmazt. Szóval olybá tűnik, hogy Orbán, vele együtt a Fidesz, s ami rosszabb, az ország is bepávatáncolta magát a sarokba, ahonnan most nyüszítve nézeget kifelé. Hogy mi lesz.

Baj lesz, és nagy. A szorítás és kényszerítő fenyegetés elsősorban nem minket érint, hiszen az ukránoknak megszavazott ötvenmilliárd euró után az oroszok nem nekünk üzenték első körben, hogy nem vagyunk a barátjuk, aztán kicsivel később, hogy árulók vagyunk. Orbán volt az, aki a selyemzsinór első kis darabkáját megkapta, s ha előttünk van az a kép, miként viselkedett, feszengett és várta a véget legutóbbi moszkvai látogatásakor Putyin előtt, akkor el tudjuk képzelni, milyen nyüszítés lehet most benne, mert megfeszítette a húrt.

Hogy túl is feszüljön ez a készség, ami után talán nem lenne ajánlatos egy magas ház ablaka közelében tartózkodni, az a svédek NATO-ba engedése volna. Innen is látszik, és nagy valószínűséggel mindenki (a nagykövetek is) tudja, tudják, hogy nem a 135-ök gáncsoskodnak, indokoljanak akármivel is, hanem a nagyvezír húzza az időt a ki tudja mit hozó jövő előtt. Ha Orbán olyan zseni lenne, mint amilyennek tartják, és mint amilyen nem, akkor már ennek a táncikálásnak az elején tudhatta volna, ennek nagyon rossz vége is lehet.

Az lesz. Az eddig mellette lévő szerencse sem húzhatja ki már abból a bajból, ahová kormányozta magát Putyin és a szabad világ közt sasszézva és a magyarok érdekének hazudva az egyéni nyomorát. Az Unió lerendezte, s ha előbb-utóbb – mert egyszer meg kell szavaztatnia – a svédek NATO csatlakozása is megtörténik, akkor Putyinnak sem kell már cimboraként, mert nem tud belülről kellőképpen bomlasztani. És abban a pillanatban esik le a váza az asztalról, kerül a senki földjére ez a politikai kalandor, mint ahogyan az összes hasonszőrű oda jut.

Orbán futása itt és most, az orrunk előtt ér véget. Majd a nyári uniós választások után – ami immár Trump mellett az egyetlen esélye a túlélésre – hullik végleg a porba, mert ennyi idő alatt mindenki kiismeri és senki nem áll vele szóba. Az az egyetlen kérdés, hogy az ország is vele tart-e a zuhanásban, mert amit a külső körülményektől remélhettünk, az lassan valósággá válik, innentől fogva tehát csak rajtunk áll vagy bukik a saját sorsunk. Igaz, ez eddig is így volt, de alkalmatlanok voltunk a szabad életre. Majd kiderül, hogy ez végleges állapot-e.

„Meló az van” – posztolta ki miniszterelnök urunk a képet, amelyen ő és decens kis csapata, amelyet valami ismeretlen ok miatt kormánynak hív, megérkezik a kihelyezett ülésre Sopronbánfalvára. Nem először látogat a bájos magyar településre a mókus őrs, leginkább akkor vannak házon kívül nagy valószínűséggel, amikor az ottani fogadósnak kell egy kis apanázs a közösből, ezzel is igazolva a tételt, miszerint senkit nem hagynak az út szélén.

A mostani kiruccanásnak azonban egyéb oka is lehet a szívbéli jóságon kívül, mégpedig az, ne kellessen befáradni a parlamentbe az ellenzék által összetrombitált ülésre többek között a svédek NATO csatlakozásáról. Az a hajó már elment, amely azt a szólamot tartalmazta, miszerint ebben a folyamatban nem kies hazánk lesz az utolsó, ha ganyék vagyunk, legyünk szügyig azok, a bávatag rajongóknak úgyis teljesen mindegy.

Mindemellett tudható, mi lesz az egyik téma a wellness-napokon, a fővezér most magyarázza majd el, miért ment szembe az ukránok pénzének megszavazásával nem csak a komplett kormánnyal, hanem a nemzeti konzultáció behazudott eredménye után az egész nemzettel. S ha úgy működne a Fidesz, mint ahogyan nem működik, akkor lehetnének izgalmas és izzasztó percei doktorminiszter urunknak, de ilyesmitől nem kell tartania egyáltalán.

Sőt, mintha mi sem történt volna, a csipet csapat Sopronbánfalvára utaztában – már, ha nem helikopterrel mentek ide is, ahogyan amúgy kiváltképp szeretnek közlekedni -, az utak mentén találkozhattak volna a nemzeti konzultáció 2.0 plakátokkal, s rácsodálkozhatnának arra, mintha semmi sem történne az időben egyáltalán. Orbán nem szavazott volna meg semmit, és a nap ugyanúgy sütne, mint múlt csütörtök és Brüsszel előtt. Innen nézvést nincs mit tanácskozni.

Máshonnan nézve a dolgokat sem. A verkli ugyanaz, és az is marad a nyári választásokig, tehát, hogy épp most miket beszélnek meg vagy milyen döntéseket hoznak, az teljességgel érdektelen. És mellékszál abból a szempontból is, hogy a kirándulók épp most tapasztalhatták meg, még az is mindegy, a főnökük nekik mit mond vagy mit ígér, mert úgyis azt csinál, amit csak akar, s amit a hatalomért való remegésében praktikusnak vél.

Megkérdezhetnék hát maguktól, ha lenne saját akaratuk, mi értelme ennek az egésznek a levegőváltozáson kívül, de tudnunk kell, hogy azért vannak épp ők ott, mert ilyen kérdést soha föl nem fognak tenni sem maguknak, sem a keresztapának. Ebből fakad, hogy ezt az egészet munkának nevezni vagy túlzó eufemizmus, vagy méretes hazugság, de, hogy érdemi dolog ott történni nem fog, az teljességgel bizonyos. Viszont vannak fölhorgadások.

Ha nem is a belső körökben, mint azt az elébb megindokoltuk, hanem az internet kósza népénél, akik a vezéri bejegyzésre, miszerint „meló az van”, ha lehet így mondani elemi erővel háborodtak fel és verték az asztalt meg a klaviatúrát azt kérdezve önmaguktól és egyben mindenkitől – hogy csak a szalonképesebbeket idézzük –, mikor dolgozott ez a mocsok akár csak egyetlen percet is, és a maguk módján igazuk van. 

Nem kerülhető meg ugyanakkor a munka filozófiai és fizikai fogalma, hogy azoknak mennyiben felel meg az, amit Orbán Viktor elég merészen annak nevez. Mert amióta ezt a tevékenységet folytatja már több mint harminc éve, a tapasztalat azt mutatja, hogy munkájától az ország ugyan nem, de ő maga gyarapszik. De még egyszer sem hallottuk dünnyögni a fogai közt J. A. panaszát, miszerint „ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.

Emlékszünk a szállóigévé vált fideszista szlogenre: „csináljunk úgy, mintha valami nagyon fontosat kellene csinálnunk”, amit mára hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig ez az alapja annak a rajongói hitnek, miszerint „legalább kormányozni tudnak”. Holott az ország állapotán látjuk: nem. Ezt igazolja ez a kis kirándulás is, ami kormányülés névre hallgat, de, ha ahogyan nincsenek, ám lennének ezekről jegyzőkönyvek, kiderülne, nem azok.

Akkor hát mik? – horgad föl bennünk a mindent néven nevezés kényszere, de nem találjuk a szavakat, illetve, amelyek előbuknak a ládafiából, azok módfelett illetlenek. Egy biztos, hogy amíg ezek ott hédereznek, a világ arra figyel, hogy még most sem bólintanak rá a svéd NATO-csatlakozásra, tehát mindenki tudja, ezek milyenek. Egyébként a rajongó bávatagok is, de kies hazánk az a hely, ahol ez nekik éppen megfelel.