Szerző: rezeda

Az Orbán-rezsim a jövőben értékeli a tanárok munkáját (teljesítményét), s ha nem találja azt megfelelőnek, csökkentheti a fizetésüket. Ezt Pintér minisztériuma jelentette ki, a pedagógusok szakszervezete pedig feljajdult, hogy erről egyáltalán nem volt szó: „Felháborító, hogy a tárgyalások során a szemünkbe hazudtak”. Ha nem tisztelnénk a szakszervezetet és a pedagógusokat, s egyben nem sajnálnánk őket nagyon, akkor annyit kérdeznénk lazán, hát mire számítottál kisapám, mi mást csinálnának?

A pedagógusok szakszervezete és a pedagógusok is úgy tesznek, az, hogy Pintér minisztériuma, tágabban a komplett kormány, még bővebben a Fidesz, és legvégül maga Orbán atyaúristen hazudik, valami nóvum lenne. Olyan dolog, ami szokatlan. Pedig tudják, illetve mindenki tudja – csak akkor fáj neki, amikor őt magát éri, hozza hátrányos helyzetbe -, a hazugság, a valóság eltagadása vagy elferdítése, a sunyiság és mellébeszélés a rendszer alapeleme. A NER voltaképp erre épül, Orbán hatalma ebből ered.

Ez a genezise. Voltaképp ott dőlt el minden, amikor Orbán hazazavarta a már rég úton lévő ruszkikat, és senki nem állította le, mondta az ő képibe egyben a társadalom figyelmét is felhívva rá, hogy ez a handabandázó Soros-tanítvány nem mond igazat. Ott kezdték a kígyót melengetni a keblükön, aki mára a nyakukra tekeredett, tehát csodálkozni nem volna min. És mégis, most, mint valami nóvum állapítódik meg a lehangoló tény: „Felháborító, hogy a tárgyalások során a szemünkbe hazudtak”.

Mindig hazudnak, csak olykor lebuknak. Emlékezhetünk a jóságos nagymama képibe bújt nyunyó nénire, aki, amikor valami igazság kiderült arról, hogyan is kezeli ő a járványt, beosztottjait megrótta egy napvilágra véletlenül került e-mailben, hogy nincsen erre valamilyen jobb szövegük. És ez még az enyhébb változat, de ez is hordozza a nagyvezír filozófiáját, hogy senki ne azt figyelje, amit mond, hanem azt, amit csinál. Hát, figyeljük, és elborzadunk tőle, csak a pedagógusok viselkednek úgy, mintha ez újdonság volna.

Viszont, ha régebben még lányos zavarukban tagadni akarták, hogy voltaképp azt hazudnak, amit csak akarnak, most már arról is van papír, hogy ezt jogszerűen – legalábbis szerintük – teszik. Mert nem csak a párt, hanem a csatolmányai is ilyenek. Hadházy Ákos tette fel a kérdést a fideszes Médiatanácsnak, milyen jogon hazudik a fideszes közmédia, és miért nem tesznek ellene valamit, amire azt a választ kapta: „A szerkesztés módja, mikéntje kizárólag a médiaszolgáltató szerkesztői szabadságának körébe tartozik”.  

Sőt, ha mást is mondanának, mint a Fidesz, az maga volna a világvége, mert, ha nem a párt által előírt valótlanságot adnák elő kizárólag, hanem a másik oldal is megszólalna vagy megszólalhatna, akkor az „sértené a szerkesztői szabadságot” – így a Médiatanács indoklása, ami azt jelenti szabad fordításban, a hazugság a szabadság, az igazság a rabság. És máris ott vagyunk – pedig nem is oda indultunk – Orwell 1984-énél. „A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő.”

Sajnálatos, viszont így igaz, hogy ez a NER működésének alapja. Voltaképp a lopás az egyetlen igazság és kézzel fogható valóság, minden más pedig illékony mese. Hogy a pedagógusok – illetve a szakszervezetük mennyire dedós módon naiv, azt a ráismerésük másik eleme tartalmazza: hogy a kormány felrúgta a megállapodást, erkölcstelennek és etikátlannak tartják, a rendszer “kicsinyes bosszúkra” is lehetőséget ad az intézményvezetőknek, tankerületi igazgatóknak. – Minden tiszteletünk mellett: tényleg? és jé.

Mintha nem erről lett volna szó már a kezdetek óta. Mintha a pedagógusok lennének az első társadalmi csoport, akivel kicsesztek, és a saját képükre formálják azt, miközben mindenki tátott szájjal figyel, és hallgat. Mellesleg, most egy csöppet túlnézve a hazugságon, az sem tűnik fel, hogy ez az egész pedagógus-értékelés, és fizetéscsökkentéssel fenyegetés sem a munka minőségéről, hanem a lojalitásról szól? Azaz, nem azért kellene csodálkozni, hogy jé, kevesebbet kereshetünk, hanem, hogy nahát, minket ledarálnak.

Ahogyan teszik azt mindennel és mindenkivel, aki nem az ő hazugságaikat fújja, és ezen a ponton el is jutunk a Szuverenitásvédelmi Hivatalig megint, amelynek a feladata ez. Mindenkit fenyegetni és félelemben tartani, aki másképpen gondolkodik, és ennek hangot is ad, vagy akar adni. És itt már túl is jutunk a hazugságon, mert csak egy igaz lesz, a Fidesz-mantra és az Orbán szózatok, a valóság mint olyan pedig eltűnik, ha el nem tűnt már most is. Néhány cafatkája itt-ott megvan, de ezeket is elfújja majd a tavaszi szél.

Tudjuk, hogy ez az egész egyáltalán nem a pénzről szól. Mégis van abban valami lehengerlően ocsmány, hogy Orbán (a Fidesz), akinek és amelynek az ország összes pénze a rendelkezésére áll, és nem is szégyelli azt használni, pénzért kuncsorog a kisemmizett, meglopott és elhülyített állampolgároknál. Brüsszel ellen, ezt tegyük hozzá rögtön. Levelet hoz a postás megint, Orbánnak egy korábbi képével, amelyben még nincs annyira szétcsúszva, mint manapság, és az érintett alany képbe önti a hülyeségeit, amelyeket kár is sorolni.

Azért nem érdemes, mert ha felütjük a megszámlálhatatlan KESMA és Mediaworks lapokat, ha nézzük és hallgatjuk a közszolgálatinak csúfolt televíziót és rádiót, ha YouTube-ot vizslatunk vagy a Facebookon portyázunk, mindenhol ugyanaz jön szembe velünk milliárdokért előállítva, mint ami ebben a levélben szerepel, s amire most a kedves vezető pénzt kér. Ha olyan organizmus lennénk, akihez egy ilyen levél eljut – mert nem hoz nekünk a postás sem ilyet, sem konzultációsat -, akkor azért elgondolkoznánk, hogy ez vajon nem a gyengeség jele-e.

Illetve és nem is egészen utolsó sorban, mert magyarok vagyunk, ezért megnéznénk, mire is kér pénzt mitőlünk ez a drága ember, amikor már a farhát sem árstopos, és akkor belefutunk a levelünkben a genderőrületbe és a genderpropagandába. Őszintén föltesszük magunknak a kérdést a mi egyszerűségünkben, mi az anyám valaga is az a genderőrület, aminek a megakadályozására tőlünk kér pénzt egyetlennünk, és esetleg meggondoljuk, hogy a fröccsre félre tett fillérekből adunk-e. S ha igen, mennyit, hogy szomjan ne haljunk.

Mindemellett kétségeink közben elégedettséggel tölti el honfiúi lelkünket, hogy doktorminiszter urunk tudja a címünket, ismer minket, és szorultságában tőlünk kér, mert neki nincsen. Ilyenkor ambivalens érzések öntenek el minket, öröm, felelősség és a fröccsünk miatti aggódás. Gyomrunk ettől görcsbe rándul, erősen izzadunk, beleink hangosak, s mintha csomót kötöttek volna rájuk, ugyanakkor mindjárt összefossuk magunkat, így a levéllel a kézben lépünk be a budiba, hogy ott merengjünk tovább ezen az egészen, mért nem hagynak békén végre.

Ha Feri bátyámok vagyunk, akinek annak idején ugyanez az ember személyesen ígérte meg a nyolcvanezret a kocsmában, akkor eszünkbe jutna, nem erről volt szó, mint ahogyan arról sem, hogy azt a kis pénzecskét kamatostul visszaszedi. És tán toppantanánk is, ha Feri bácsi volnánk, hogy ez már sok a többnél, nem érdekel minket sem a gender, sem a Brüsszel, mert azt sem tudjuk, mik azok. Illetve azon gondolkoznánk, miért nem jön el hozzánk most is ez az alak személyesen a kocsmába, hogy hátha aggódik amiatt, rossz véget érne a dolog.

A magyari kocsmákban ugyanis nem szeretik a lejmolókat, hogy haver, adhatol ám pár forintot, az ilyeneket onnan kihajítják az utcára, hogy csak úgy placcsan. Mindeközben, amikor ilyeneken mélázunk, még mindig a budin ülünk, hogy el ne feledjük. Kezünkben a levél, azon a snájdig kép, és ekkor kezdjük érezni azt, hogy kezdünk kiábrándulni a manusból, mert nem először kuncsorog nálunk pénzért, ezt tette négy meg nyolc éve is, s ha akkor adtunk netalán, abba gondolunk bele, volt-e értelme egyáltalán, hogy ment-e Orbán által a világ elébb.

S ekkor, ott a budin döbbenünk rá – vagy kellene rádöbbenünk – arra: nem. Egyáltalán nem ment előre, sőt, mintha visszafelé forogna, mert nyűgeink és gondjaink, félelmeink és kilátástalanságunk is ugyanaz, mint akár negyven évvel ezelőtt. Így telt el a nyavalyás, tyúkszaros életünk, egyik basa jött a másik után. És ez olyan volna nekünk a budiban, mint Buddhának a fügefa alatt a megvilágosodás, és arra használnánk a levelet, amire való, s bár kissé érdes és kemény, de arra lájtosan jó, hogy az arschunkat kitöröljük vele. És így is teszünk.  

Mindez azonban én nyájasaim, a képzelet szüleménye csupán, a csapongó fantáziánké. Mert abban teljesen biztosak vagyunk, ilyen végiggondolt budin ücsörgés csak az irodalomban lehet, ahol minden megtörténhetik, szemben a kiábrándító valósággal, amelyben azok a válogatottak, akik ilyen levelet kapnak, nagy többségében, ha nem is nyúlnak a pénztárcájukba, de hitükben megerősödve keverednek ki ebből az egészből, hogy itt van egyetlenük, aki megvédi őket gendertől, Gyurcsánytól, rézfaszú bagolytól. Mindegy, hogy léteznek vagy sem.

A hátsó szándék szerint, amit nem is próbálnak tagadni „a közelgő választásokig mindenkihez el kell jutnia a valós tényeknek 2006-ról, hogy tájékozott fiatalok tudjanak megfontolt döntést hozni, amikor közös jövőnkről szavaznak 2024 júniusában”. Minden egyéb ehhez képest és ehhez viszonyítva érdekes. Hogyha hazugságot vagy debilitást találunk a sztoriban, az is. És most, hogy tudjuk, miről van szó, elmeséjük a lényeget.  

Föltűnt egy szobortervezet, amit majd megvalósítani óhajtanának, amely első ránézésre mintha egy Pieta (a fájdalmas anya, avagy a Krisztust sirató Mária) volna, ahogyan az egyik alak magához vonja-öleli a földre hanyatló szenvedő másikat, s amelynek a NER-ben a végkimenetele Gyurcsány. Kevésbé emelkedetten az állíttatni szándékozó tervezet szerint szobrot emelnének a 2006-os szemkilövetésről Budapesten.

Hogy ez milyen rohadtul unalmas, és mennyire hamis, azt már nagyon régóta tudjuk. De a jelek szerint fogytán vannak a Fidesz eszközei, amelyek eddig ebben a témában előállítottak egy filmet (Elkúrtuk), s a legutóbbi választás előtt egy országjáró buszt, amely vándorkiállításként terjesztette az arról az időről és eseménysorról szőtt hazugságot. Több mint egy évtizede zajlik a történelem átírása, amely ezzel a szobortervezettel új stádiumába lépett.

2006 őszén a magyar alkotmányos rend megdöntésére történt kísérlet felhergelt, autókat fölgyújtó, rendőrök lábát eltörő tömeggel. Tudjuk, ki állt mögötte, és azóta azt is, hogy mindenféle számonkérés elmaradt, így teremtődött meg az a helyzet, amelyben a csőcselékből hős, a garázdaságból forradalom, az akkor regnáló hatalomból pedig brutális rendőrállam vált, amiről mindenki tudja, nem igaz, és mégis csak tátott szájjal nézi ezt az egészet.

A szoborállítás ötlete egyébként egy elvakult, egyfolytában Orbán arcképével díszített pólóban járkáló organizmus fejében született meg állítólag, s hol máshol is jelenthette volna be, mint a Hír TV-ben, amely 2006-ban is hogy, hogynem ott volt a zavargások helyszínén, hogy élőben tudósítson a „forradalomról”. Túl sok a véletlen egybeesés, hogy akkor is és most is valami hátsó erőt ne sejtsünk a történések mögött, és mindenki eldöntheti, kit gondol oda.

Előtérben viszont ez a szerencsétlen van, mintha ő maga érezné sürgető és kényszerítő szükségét a szobornak, amely a leírások szerint emléket állít annak a pillanatnak, amikor 2006. október 23-án egy tüntető szemét gumilövedékkel a rendőrök kilőtték, és a földön fekvő férfihoz egy másik tüntető lehajolt. A terv első ránézésre mégis ilyen Pieta-szerű műalkotás, s hogy már láthatóak az elképzelések, az annak a jele, nem is annyira spontán ez az egész.

Ahogyan 2006 sem volt az. A szobor megálmodója a Dohány utca sarkára képzeli állítani azt, egy lendülettel túllépve azon, hogy nem is ott történt, ami történt, de ebben a történetben nem is a helyszín önkényes megváltoztatása az, ami a valósággal ellenkezik, hanem maga az egész sztori, amely a csőcselék tombolását nagy, nemzeti cselekedetnek igyekszik beállítani azzal az aktuálpolitikai szándékkal, amit márt idéztünk.

Hogy színesebb, és a NER szándékai szerint fajsúlyosabb legyen a dolog, ennek az egész szoborállítósdinak Papp Lajos, nyugalmazott szívsebész a fővédnöke, aki szellemi fejlődésében odáig jutott, hogy önmagát ÚMN-nek, új magyar nemesnek nevezi, akinek az a feladata, hogy „a sötét világban az egész Földre kiterjedően, a vaksötét Európában lángot kell gyújtanunk, fényt kell sugároznunk!“ – Amikor a dolgozat elején debilitást emlegettem, erre volt a gondolás.

Egyébiránt a szobor immár többszemélyű megálmodói aláírásgyűjtésbe fognak, hogy megvalósulhasson az emlékmű, amely „egy többrétegű szimbólum: mártírium, irgalom, testvériség, elnyomás, szabadság- és igazságvágy, magyar sors”.  Összefoglalva, mint az adventi szent szánkók, amelyeknek szintén az a funkciója, hogy az idiotizmust a szakralitás szintjére emeljék, s aztán kijelenthessék, aki nem így érez, az nem magyar.

Mondaná az ember, hogy nagy itt a baj, meg, hogy fokozódik a téboly, ha már rég nem lenne tisztában azzal, ez immár a természetes alapállapot, hogy igazából meg sem kellene lepődnünk rajta. Nem is tesszük, csak azon borzadunk el, mi mindent nem képesek kitalálni ahhoz, hogy a valóságot úgy hajlítsák el, ami ellenkezője az igaznak, és az egészet nyakon öntik valami ragadósan taknyos műpátosszal, ami lehúz, altat és befed.

Még szintén immár tavalyi történt, de mintha most, hogy a Hír TV betelefonálós műsorába betelefonált egy ember, mert azért betelefonálós. Ez a produkció a Paláver névre hallgat, s ez az, amelyben Bayer Tagkönyv régebben a civilek pofán verését követelte, és ez az a műsor, amely a következő szlogennel csábítja a nyájas nézőt (hallgatót) lelke éjfekete tartalmának, más szavakkal a büdös küblinek a kiürítésére: „Dühös? Falhoz vágna valamit? Vagy csak egyszerűen kíváncsi? Ne fogja vissza magát!” – Mit is várhatnánk mindezek után.

Ebben az adásban, amely szíven is üthetne minket, találkozhattunk az úgynevezett jobboldali, magát konzervatívnak nevezett mimagyarok archetípusával, akinek a szájából úgy ömlött a mocsok, mintha ezért fizették volna, pedig csak azt adta, ami a lényege: „Megmondom őszintén magának, bevallom, nem egészen értem a jobboldalt. Nem érzem bennük azt a mindent elsöprő, elementáris gyűlöletet, ami bennem megvan a baloldal iránt. Nem értem, őbennük, másokban miért nincs meg.” – Ez volt az alapvetés, amit aztán ragoztak.

Mint látjuk, a nyájas betelefonáló a gyűlölet fokával és mennyiségével elégedetlen, ami benne jó hazafiként emésztő tűzként lobog: „Mi mások vagyunk, mi jobbak vagyunk, mi jók vagyunk, és mégis ők gyűlölnek minket. Ők, a rosszak, a gonoszak, gyűlölnek minket, a jót, ugye? Ezt nem lehet megérteni. Mert ugye, ha mi gyűlöljük őket, az rendben van, hiszen a jó gyűlölheti a rosszat, csak a rossz nem gyűlölheti a jót.” – Kitetszik ebből, hogy az ellenünk irányuló gyűlölet jogos, sőt, szinte erkölcsi kötelesség, és azért ez már döfi.

Emlékszünk Orwell 1984-ének gyűlölet félóráira, ahol eltorzult arccal és tudattal vicsorogtak az emberek kötelezően, ez a mi betelefonálónk azonban ennél tovább megy: „Szinte az egész napom azzal telik, hogy reggel felkelek, este lefekszem… jószerivel, kis túlzással, hogy mennyire gyűlölöm ezt a végtelenül aljas, mocskos, szemét baloldalt. És tetszik tudni, úgy vagyok vele: megyek az úton, az utcán, jön velem szemben ember…, ránézek, és megpróbálom megállapítani, hogy na, vajon ez melyik oldallal szimpatizálhat.”

Nem részletezzük tovább, ennyiből is megállapítható, hogy telefonos hősünk erősen beteg, mint ahogyan annak idején az esernyővel kardozó matrónák, a savas bácsi és hasonló társaik, mint itt ez az organizmus is, akik ezek szerint ezzel kelnek és fekszenek. Járnak-kelnek az utcán, és keresik azokat, akikbe bele lehet rúgni. Ez egy állapot, és ennek oka van. Ilyen az is, amikor az ember ezzel párhuzamosan azt olvassa, hogy a Megafon, ez a fideszes influenszermocsok felvételt hirdet a soraiba, ahol – mint ígérik – kiképzik azt, aki csatlakozni óhajt hozzájuk.

Mint írják, „digitális szabadságharcosokat” nevelnek a jelentkezőkből – az már szinte mellékes is, hogy közpénzből -, a toborzó szöveg szerint azokat várják, akik „beszólnának a lipsiknek”. A Megafon beszólásait pedig ismerjük, úgy nagyjából hasonló nívón mozognak, mint a Hír TV-be betelefonáló ember, és máris előttünk áll, ahogyan a NER szinte tenyészti azokat, akik hovatovább úgy működnek, mint Hitler komájuk barnaingesei, akik sípszóra ütöttek és álltak tovább. S ha azt mondanák, itt még nem tartunk, én meg azt: várjuk ki a végét.

Egyébiránt a hamarosan elinduló Szuverenitásvédelmi Hivatal feladatai közt is találunk ilyesmit, mert mint friss vezetőjük, ez a Lánczi nevű egy szintén még tavalyi interjúban kifejtette, az ő legfőbb eszközük a nyilvánosság lesz. Ez pedig nem egyebet jelent, mint azt, a kiszemelt áldozatokat tálcán kínálják a gyűlölőknek, hogy azok – mint a betelefonáló ember is – felismerjék az utcán velük szemben jövő ellenséget, azaz, az a tárgyatlan gyűlölet, ami őket most emészti, manifesztálódhasson, magyarul, tudják, kit kell pofán verni.

Visszatérnénk még egy kicsit a telefonos emberre, aki abban a tévhitben él, hogy amiként ő gyűlöl minket, akként teszünk mi is, ami viszont nincs így. Velem sem. Jómagam nem gyűlölöm ezeket az organizmusokat, amit érzek velük szemben, az a megvetés. S míg a gyűlölet színtiszta érzelmi aktus, a megvetésnek morális vonzata is van. Mindez azonban sovány vigasz, vagy egyáltalán nem, hiszen így vagy úgy, de azt mutatja, ez az ország már élhetetlen, s ha a legvégső okot keressük, azt a Karmelitában leljük meg. Ott ücsörög a fekély.

Úgy kezdjük el az új évet, hogy visszanézünk a régi végére. Csak azért, hogy a kontinuitás meglegyen, és ne támadjon szakadás az idő szétfoszló szövetében, s itt elsőként találunk egy Orbán interjút, az év végi felszopós alákérdező-cunamiban. Úgy általában nem szeretjük ezeket, mert közük nincs az interjúhoz, így a szakmához, amit valaha újságírásnak neveztek, arra azonban alkalmasak, hogy a kedves vezető lelkének éjfekete tartalmai kibugyogjanak a napvilágra minden kontroll nélkül. Mint valami demens vénember monológjai.

Orbán és a korona kapcsolatáról már sokan és sokszor értekeztek, hogy fájna rá a foga, ezzel kapcsolatban a Duna eljegesedése is szóba kerül rend szerint, de mindig – így most is – kiderült és kiderül, hogy a suttyó parasztgyereknek igazából nincsen köze vér és neveltetés szerint a szent ékszerhez. Kalapos király ő, aki az opera tetején dalolászik, éspedig szó szerint. Amikor 2023 legévégén éjfélt ütött az óra, és Novák Sándorpalota elkezdte a hülyeségeit beszélni a televízióban, megjelent az opera tetején egy kis társaság, és gajdolt ott.

Gondold meg és igyál, dalolászta a kis csipetcsapat a nagy, budapesti éjszaka közepén a Bánk bán bordalát, és ez a társaság nem másokból állt, mint szeretett miniszterelnökünk, az ő Varga J. minisztere és az opera igazgatója. Orbán tényleg kalapban volt, amitől ilyen falusi párttitkár külseje lett, és a dal kiválasztása is erre a nívóra utal. Csak arra lettünk volna kíváncsiak, végig is énekelték-e teljesen, s ha igen, belegondoltak-e a szövegbe úgy igazán, mert érdemes lett volna, leginkább miheztartás végett. Intő kezet látva benne.

Mert és ugyanis a választott mulatós nem egyebet mond, mint ismeretes, hogy aszongya – stílszerűen -: „Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég.” – Erre, ugye bajos volna királyságot építeni, de tudjuk, nem ezért lett kiválasztva a nóta, hanem mert egyetlenünk erősen vonzódik az alapvető élelmiszerhez, aminek fogyasztását így is népszerűsíteni lehet. De ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy egyáltalán mit keresett az opera tetején, illetve, hogy miért kellett ezt nekünk látni.

Ez is inkább olyan dzsentri módi, mint ahogyan egyéb értékrendek is nagy vezérünk nívótlanságára utalnak, mert mielőtt felmászott volna a ház tetejére, a Nemzeti Sportnak is adott egy interjút (műfajilag lásd fentebb), amiből kiderült, hogy ez a lap a korona, és ezért kellett mintegy hárommilliárdért megmenteni, illetve ezért vásárol fel belőle a miniszterelnökség naponta tízezer példányt. Hogy ezeket hol tárolják, azt nem tudjuk, majd a papírgyűjtő úttörőknek jó lesz. Elhuzigálják a kis kordéikon.

De nem is ez, hanem az üzenet. A kedves vezető nem egyebet állított ugyanis, mint azt: „A sportnapilap a magyar sport számára olyan, mint az országnak a korona, ha elvész a korona, oda az ország.” Ez egy nagyon erős és összetett kép, szimbolikusan ugyan utalva Szent István fejfedőjére, hogyha az elveszne, ország sem lenne, mégis lényegesebb a párttitkáros mondanivaló, hogy ebben az országban mi az, ami fontos. Illetve, mi az, ami minden pénzt megér, de ezen a ponton látjuk, midőn a sportlapból csákót hajtogatva ül a trónusán a focista.

És ő az is, aki ezen kívül az országával amúgy már egyáltalán nem törődik, mert egy nappal későbbi kis szösszenetében az új évre kitűzött feladatai között az szerepel kiemelten, hogy „rendet kell vágni Brüsszelben”. Látjuk, amint fején a csákóval vágja a rendet, de itt jut eszünkbe, hogy a Bánk bánban nemcsak Bordal van, hanem Tiborc panasza is, idáig azonban nem terjed a figyelem. Eddig sem meg ezután sem, és a Nemzeti Sportra elszórt pénz emiatt is fájhat, de kicsire nem adunk, a nagy meg már nem érdekes.

Mert mindeközben pedig, amíg a részeg gajdolás meg a papírcsákó járt a nemzetvezető fejében, megbújva a rengetegben olyan hír is szerepelt azért, hogy egy kunszállási kislány a zsebpénzét összegyűjtögetve az álpátoszos karácsonyi időszakban száznegyven szendvicsnek valót vásárolt, az ételt pedig saját kezűleg elkészítve vitte el a hajléktalanszállóra, hogy a tiborcoknak szétossza. Minden külön értesítés helyett abban reménykedem, hogy nem kell rámutatni az éles kontrasztra, hogy mi történik odafönn, és mi van idelenn.

Az opera tetején részegen óbégató miniszterelnök, akinek a brüsszeli hatalomátvétel mellett a kedvenc lapja, mint korona a legnagyobb gondja, és a tizenhárom éves kislány, aki a saját pénzéből ad ételt a rászorultaknak. Ám, mivel immár 2024 van, őt is fenyegeti a veszély, hogy a nagy szuverenitásvédők utánanéznek, nem valami fellazító külföldi guruló dollárokból van-e a zsebpénze, amivel jól láthatóan arra törekszik, hogy rámutasson, ez milyen egy ganyé rendszer. Vagy csak egyszerűen lelke van. De ma már az ilyesmi is gyanús.

Kopogtatott a postás a Karmelita ajtaján, és levelet hozott a Kremlből. Orbán nagyember valószínűleg remegő kézzel bontotta fel, milyen utasításokat vagy parancsokat tartalmazhat. Selyemzsinórt esetleg, amitől úgy nekiállt remegni a lába meg önálló életet élni, mint amikor legutóbb személyesen járt az orosznál, és azóta sem tudtuk meg, mi lehetett az, amitől hülyének nézte mindenki, illetve csak egy szánalmas kis bohócnak, aki ott kuporog a gazdi lábainál remegve és elvörösödő fejjel.

Ezek után levelet kapni Tőle és Onnan felér egy agyvérzéssel. Nem lehet véletlen, hogy még egy Facebook-bejegyzést sem kaptunk azóta kisdedekkel az oldalán vagy Feri bátyámmal a kocsmából, amelyeken telve van önbizalommal, s amelyeken, mint azok jótevője és egyedüli megmentője feszít és virít. Szóval ilyen még – egyelőre – nincsen, de lesz majd minden bizonnyal. Ám ne szaladjunk annyira előre az örömökben, amikor itt van nekünk a postás meg a levél, amely azon a napon érkezhetett meg, amikor az atyuska szarrá rakétázta Ukrajnát.

Főleg városokat, civileket meg ilyesmiket, úgyhogy azt kell eldöntenünk – nekünk, mert Orbánnak ilyen dilemmái nincsenek -, hogy az orosz cimbora terrorista, háborús bűnös vagy csak szimpla gonosztevő. No most, tőle levelet kapni nem egy dicsőség, de kinek milyen a gusztusa, vagy miket kényszerítenek rá, ez utóbbi reméljük, egyszer majd kiderül. De ne szaladjunk ennyire előre az időben és a történelemben, mert még mindig nem tudjuk, mit tartalmaz a levelünk vajon, ám a dilemmát ím, feloldjuk: újévi jókívánságokat.

Mi más is állhatna benne. A remegés tehát, a páni félelem, amikor a mi kedves vezetőnk meglátta a levél feladóját, azonmód szállt – vagy szállhatott – tova, amikor annak tartalma kiderült. Sőt, egyszersmind elöntötte ezt a mi jótevőnket önmaga jelentőségének annyira fontos, de hamis tudata, ami abból fakadhat az ő bizonytalan állagú lelkében, vagy annak a helyén, hogy nem mindenki kap újévi üdvözletet a Kremlből egyenest, valószínűleg elsőbbségivel. Éppen ezért – mert magyar a posta –, még az a szerencse, hogy célhoz ért.

Csakhogy a lista. Hogy ki mindenki részesült még ebben a kitüntető figyelemben, hogy ezzel a levéllel a történelem mely szeletkéjébe emelődött bele mintegy a mi urunk, az egyáltalán nem mindegy, s mint aztán áttekintve azt, az is bizonysággá vált, mennyire lehangoló. Mert ahogyan aztán az is napvilágot látott, kik és milyen országok vannak a Kreml levelezési listáján, mi azt mondanánk, jobb lenne azon inkább nem szerepelni. De, ha Orbánnak ez a boldogság és élete álma, akkor már ott is van az ő mennyeiben, ami azonban nem a miénk egyáltalán.

Mert és ugyanis, mit ád Isten, illetve Putyin kegye, ilyen levelet tőle most mindenféle bizonytalan állagú ’isztánok, kiskirályságok, diktatúrák és ilyen amúgy Orbánnak kedves berendezkedésű országok meg azok boldog vezetői kaptak, részesültek az orosz elnöki köszöntő kegyben. Meg valami ismeretlen ok miatt a pápa, de ezt betudjuk annak, hogy Putyin hiába maga a Sátán, mégis csak fél a pokoltól. Az EU országai közül azonban csak Budapesten csöngetett a postás, és itt jutottunk el oda, ahová voltaképp indultunk. A semmibe.

Illetve ennek peremén oda, ahol Orbán csücsül, segge alatt az egész, komplett országgal, az ő szemétdombján, ami a hazánk. Lehetne itt idézni Teleki Pál levelét arról, hogy a legpocsékabb nemzet lettünk – és a többi -, de amiként az ő idejében sem volt ez igaz mindenkire, csupán a fasiszta briganti ország vezetőire élükön a ma istenített Horthyval, így vagyunk ma is. Mert hiába vagyunk amúgy egy szarhalom közepén, mégsem vagyunk annak a része. Azaz és tehát Putyin üdvözlete, ami minősíti azt, aki kapta, nekünk egyelőre nem szól.

Boldog új évet tehát nyájasaim, mert bár ez a most letelő nem volt egy habostorta, de lehet az elkövetkező még ennél is rosszabb, vagy valami különös ok miatt jobb is. Hogy kin múlik, azt most nem mesélném el újra részletesen, legyen elég annyi, hogy jelenlegi információink szerint az ember sorsa minden jel szerint determinált, ennek ellenére van szabad akarata. Ezzel pedig nagyon sok mindent lehet kezdeni, még esetleg olyat is, hogy az életét nem csak elszenvedi, hanem alakítja is azt netán. Nos, ezzel a bizalommal mondom a BÚÉK-ot nektek.   

Lánczi Tamás 2017-ben lett a Schmidt Mária által fölvásárolt Figyelő című lap főszerkesztője, és nem sokkal utána már közzé is tett egy terjedelmes listát „Soros György zsoldosairól”. Azokról, akiket Lánczi – és a lapja – szerint a milliárdos pénzelt, illetve neki dolgoznak. Ez a lista nem volt egyéb, mint a rendszer vélt ellenségeinek felsorolása nagy valószínűséggel politikai megrendelésre, s amekkora hullámokat vert akkor, mára úgy lett elfelejtve a nácifasiszta-kommunista tempó. Viszont Lánczi a tűz közelében maradt.

Hogy úgy ne mondjuk, a húsosfazéknál, és ingázásait itt nem felsorolva legyen elég annyi, hogy most az MTVA kebeléből érkezett meg a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetésébe többszörösen védett, senki által nem irányítható és számonkérhető emberként, ami Magyarországon egyet jelent azzal, hogy hatalma felette csak Orbán Viktornak van. Ő irányítgathatja és utasítgathatja, de Lánczi eddigi szereplését elnézve olyan túl sok direktívát nem kell adni neki. Ha fogalmazhatunk úgy, ösztönösen érti a dolgát.

Csak amíg a Figyelő főszerkesztőjeként konkrét hatalommal nem rendelkezett, a Szuverenitásvédelmi Hivatal (a továbbiakban SZUH) elnökeként már nagyon is. S amíg ott csak álmodozhatott arról, hogy kicsinálja a rendszer ellenségeit, most már kapott hozzá legitimitást, pénzt, paripát és fegyvert is. Eddig listázott, most megfigyel és tönkretesz. Hogy majd lesz-e joga nagy fekete autókat is küldözgetni, az később elválik, de a rendszer egyedfejlődését nézve biztosan eljön majd az az idő is. Méghozzá hamarosan.

Nem sorolnánk most fel, miért lesz ez a hivatal állam az államban, másrészről és természetesen a Fidesz ökle. A SZUH egyébként a „szuverenitásvédelmi”, közkeletűbb nevén a „megfélemlítési” törvény folyománya és végrehajtó szerve lesz február elsejei indulása után, elsődlegesen – amíg nem lesz szükség a nagy fekete autókra – azzal a ki nem mondott feladattal, hogy Orbán ellenzékét és ellenfeleit, pártokat, civileket, újságokat elsősorban anyagilag lehetetlenítsen el. Minden eszközzel, ami elképzelhető.

Mindenkit megfigyelhetnek titkosszolgálati eszközökkel is, mindenkitől minden adatot bekérhetnek, mindenen rajta tarthatják a szemüket elsősorban azért, hogy akinek eddig volt érkezése valamilyen módon anyagilag támogatni a „rendszer ellenségeit”, most kétszer is meggondolják, mert pórul járhatnak. Épp mostani hír a nagy Oroszországból, amelynek putyini működése a NER tankönyve is, hogy Navalnij egyik volt munkatársát, bizonyos Kszenyija Fagyejevát ítélték épp kilenc és fél év börtönre. Nem játszásiból.

A – koholt – vád ellene az, hogy „szélsőséges csoportot szervezett”. S ha belegondolunk Lánczi öt évvel ezelőtti listázásába, amikor kijelölte az itteni rendszer ellenségeit, most már tehet is ellenük. Kis ország, kisebb büntetési tétel, itt, minálunk három év börtönnel fenyegetik azt, aki „tiltott külföldi támogatást vagy e tilalom kijátszása érdekében a tiltott külföldi támogatás eredetét leplező megállapodásból származó vagyoni előnyt használ fel”. Viszont ebbe nagyon sok minden belefér, bárki mehet a bíróság elé.

Mondhatnánk azt is, amit minden egyes aljas, a diktatúra kiteljesítése érdekében tett lépéskor szoktunk mondani, hogy lejjebb már nem lehet. De ez rossz megközelítés, hiszen a NER útja nyílegyenes, minden egyes, a saját hatalmát féltő és bebetonozó törvény vagy rendelet egyfajta végkifejlet felé haladás szerves része, mint egy szépen nevelgetett rózsabokor, amely viszont halálos bűzöket ereget. A SZUH jogosítványai nem sokban különböznek az ÁVH-étól, amelynek aztán láttuk a végét, ezé viszont föl sem rémlik sehol.

Boldog új évet kellene kívánnunk, ahogyan az ilyentájt szokásban van, de nem tehetjük meg, amikor olyan esztendő következik, amelyben még jobban fogy a levegő. S ha nem is egyből bilincsekkel és rablánccal, de a megfélemlítéssel olyan légkör ülepszik ránk, amely elszívja a szabadság morzsáit is. Ülünk a fazékban, mint naiv békák, a víz már rég forr, és még mindig nem vesszük észre. Vagy, ha igen, ránk teszik a födőt, hogy a hangunkat ne hallja senki sem. Közelít a vég, a népek meg holnap boldogan fújják a trombitát. Tán nem is érdemelnek jobbat.

2023-ban napi négyszáztíz milliót keresett Mészáros Lőrinc. Nem szorozzuk ezt föl évi apanázsra, és nem osztjuk le percre sem, elég legyen annyi, hogy az egyik lap kiszámolta, egy utcán heverő tízezresért csak akkor érdemes lehajolnia, ha a művelettel két másodperc alatt végez. Minden más esetben fölösleges, mert ennyi idő alatt is többet keres a flaszteron hömbölgő bankónál. 2023. lassacskán véget ér, itt hagy minket az idő.

Ilyenkor az ember számvetést végez, visszatekint, összegez, hogy mi a legjellemzőbb a magunk mögött hagyni készülő 365 napra. S bár szervilis széplelkek szerint – mint ahogyan arról tegnap értekeztünk – a gyermek lenne az, vélekedésünk szerint ez a napi négyszáztíz millió és a két másodperc. Ami az országban nagy csinadrattával történik, ezért van, úgyhogy hagyjuk most az egész éven át minket vezénylő morális vagy olykor esztétikai megfontolásokat.

Más szemszögből azokat az összevetéseket is, hogy ezzel szemben mennyire növekszik a szegénység, hogy milyen lepusztult állapotban van cuzammen az ország, milyen kietlen egy pusztaság ez az egész. Mert azt ismerjük, és napra nap meg is énekeljük, miközben a háttérben ömlik Mészároshoz a napi négyszáztíz millió. Illetve a többiről még nem is beszéltünk, akiknek az ország pénztára szintén úgy van nyitva, mintha a sajátjuk lenne.

Minden, ami év közben történik, Orbán akármely delirálása, Szijjártó toporzékolása, Novák hatvannégy foga, a valóság eltagadása a kicsiktől a nagyokig bezárólag mind ezért van, s hogy nem foglalkozunk vele minduntalan, azért történik, mert nem lehet egyfolytában arról írni, hogy Mészáros – és a többi – aktuálisan mennyit kapott a közösből, kinek mit vettek a pénzünkön. Mert olyan ez, akár egy megállíthatatlan patak az erdő mélyin.

Az év során egyszer bicsaklott meg csupán ez az egész rózsaszínű történet, a nyári nagy jachtozással, amitől a népek – nem sokan, de azért mégis – elkezdtek fölhorkangatni, ahogyan nézhettük a hatalmas jachton zajló óriási utazást. Ez valahogyan elért a központi bizottsághoz is. Persze, hogy eljutott hozzájuk, hiszen mindent mérnek, és ehhez képest számítják patikamérlegen a propagandát, úgyhogy megtalálták Pesty Lászlót.

Nem kell őt bemutatnunk, vagy különösebben felemlegetni a nyáron történteket, mert már akkor arra intettem az én nyájasaimat, hogy ne higgyenek neki. Most pedig már meg sem szólal, a mese befejezetlen maradt, pedig milyen nagy hangon indult. A Mészáros-jelenségről, az orkokról, hogy már akkor is bűzlött, hogy egyrészt elterelni óhajtanak más aljasságokról, másrészt pedig, hogy Mészárost így távolítják el Orbántól.

Hogyha ő tudná, biztosan nem engedné ezeket a dolgokat. Ez volt a néplelki háttér, de időközben a felmérésekből az is kiderülhetett, a magyar nép ezzel sem törődik már igazán, Mészáros nem veszélyezteti a szavazatokat. A forradalmár Pesty tehát elhallgatott, és az a média, amely akkor egymásnak adta-vette a manust egy-egy interjúra, mint valami rossz szatyrot, most elfelejti megkérdezni tőle, amit igazán kellene, hogy akkor most mi van.

Hogy a Mészáros már smafu, hogy nem orkszerű vadbarom, vagy mi változott a megítélésében, illetve a róla rendelt kommunikációban, hogy rendben lévő most már minden. Mindemelett az ország állapotáról nem csak ez a mesébe illő és minden bizonnyal nem egészen törvényes gazdagodás, hanem a róla való hallgatás is nagyon sok mindent elmond. A hírt közlő lapban a kommentek, hogy belefáradtak már, és minek is idegeskedni is egyáltalán.

Így, ha az elmúlt esztendőre úgy igazából visszatekintünk, akkor a legnagyobb fejlemény benne a mindent megülő közöny. A hiábavalóság érzete, amikor nem csak azt jelentik ki egyre többen, hogy minden fölösleges, hanem azt is, hogy nincs értelme semminek sem. Nagy valószínűséggel ezért hallgat most Pesty, akinek e hír hallatán kellene a leghangosabban ordítania, ha következetes volna, ezzel szemben hallgat. Mert akkor sem gondolta komolyan.

Mint ahogyan semmit sem gondolnak amúgy komolyan. Fölépítettek egy illékony álomvilágot kereszténységgel és családdal, nyugdíjasokkal és a többivel, akikre hivatkozva akasztanak hasba mindenkit, hogy amiként én is teszem, ne arról legyen szó egész éven át, hogy a NER arca, a szinte beszédképtelen stróman naponta négyszáztíz milliót keres. Amitől hangosan kellene ordítani, ám ehhez képest olyan csönd van, mint egy ködülte temetőben.

A „közmédia” Montágh Testülete hosszas fejtörés után kihirdette az év szavát, ami a „gyermek”. Negyedszer történt meg a karácsonyi csoda, amikor a grémium valami különös ihlettől vezérelve kijelöli azt az egy szót, amely a leginkább visszatükrözi annak az évnek az eseményeit. Hosszasan tekintünk vissza erre az újólag elátkozott évre, de nem leljük benne sehol sem azt az eget és földet rengető eseményt, amely a gyermek szóval kapcsolatba hozható volna. Ilyképp az indokot a „csak” szócskában találjuk meg annak bőven buzgó tartalmával.

Más szemszögből, ha visszanézzük az eddigi év szavait, azt kell tapasztalnunk, hogy valami különös módon egybecsengenek a kormányzati propagandával, így lehetett már az év szava az időben visszafelé haladva a „béke”, a „család” és az „egymás” is. Egyiknek sem volt semmi jelentősége, mint ahogyan most a „gyermeknek” sincs, hacsak nem annyi, hogy újólag meglátjuk a végtelen szervilizmust, ami már akkora, hogy a valóságot is teljesen eltakarja, és ez így egyáltalán nincsen jól. Pátoszos maszlag az egész.

De ha már valóságról és álomról, propagandáról és igazságról van szó, itt juthat eszünkbe az is, hogy az Eurostat (mint az európai statisztikák jeles hivatala) ajánlást tett a KSH felé, amelynek a lényege finom fogalmazásban annyi, hogy a KSH-nak nem ártana a magyar kormánytól kicsit függetlenebbül működni. És ami a legszebb, nem is azért írták ezt, mert nemrégiben kirúgták azt az embert, aki a GDP adataival foglalkozott, és rossz számokat tett közzé. Az Eurostatnak az nem tetszett, hogy az inflációt a kormány szája íze szerint számolta a hivatal.

Mindebből csak annyi derül ki, hogy már a határokon kiívül is látják, az Orbán-propaganda hogyan akasztja hasba a mimagyarokat, akik emiatt odáig jutottak, hogy már annak a valóságnak sem hisznek, ami őket sújtja. Itt a hit kérdései kerülnek előtérbe, mert emlékszünk Démoszthenészre, aki Isten bizonyságára azt adta indoklásul, hogy tulajdon őt verte meg, de nagyon. Innen nézve a fideszisták a legvadabb istentelenek, hiszen az őket érő megveretést sem veszik észre, hanem valami egészen más világban vannak a rózsaszín ködökben.

A legszebb az egészben, mármint a Montágh Testület működésében, hogy amikor ők a „gyermek” szót jelölték ki az év szavának, éppen akkor gyűlt össze a pénz az SMA-beteg Tomika kezelésére, amihöz azonban annak a szellemiségnek és annak a közegnek, amelyből a testület és az ő szava fakad, az ég egy világon semmi köze nincsen. Ezzel csak arra szerettünk volna utalni, hiába duruzsolják a gyermek fontosságát most már ilyen kiemelt formában is, voltaképp le sem szarják a kisdedeket, amire utal a „közjószág” elnevezés is.

Ezt, mint tudjuk, maga Orbán Viktor alkotta meg, és egészen más megvilágításba helyezi a magyar szaporulatot, amely csak a mennyiség miatt fontos a hatalomnak (de ezt sem sikerült teljesíteni), a fennkölt „gyermek” szónak mindehhez semmi köze. Tehát a testület kitörölheti vele az arschát, mert mint kitetszik ezen a ponton, sikerült vele alaposan felcukkolni, de ez az én saját bejáratú nyomorom. Minden más azonban mindannyiunkra is tartozik, ahogyan a tavalyi „béke” szó is, aminek fideszi értelemben az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Mindemellett hosszasan sorolhatnánk, miért nem megfelelő a 2023-as év jellemzésére a „gyermek”, egészen addig, amíg az indoklását is el nem olvassuk: „A 2023-as Év szava kifejezi mindazt, amire most a leginkább szükség van: az ígéretet, a reménységet, az életet, a legfőbb értéket, és az ehhez kapcsolódó áldozatos, családszerető és közösségépítő szemléletet. A jövő legnagyobb kincse a gyermek, üzenete hozhatja el a reményt”. Ha elsőre fura lett volna, fussanak neki még egyszer, s ha így sem jutnak eredményre, akkor sem önökkel van a baj.

Mert csak kicsit nagyobb gyermekekről van szó akkor, amikor Orbán nem átallotta azt mondani, hogy a negyven évnél fiatalabb gyermekek hetven százalékának saját lakása van. Tudjuk, hogy ez képtelenség, a kérdés csupán annyi, Orbán hazudik, vagy Orbánnak hazudott a hivatal, de látjuk, hogy a valóság mindenképpen elveszett, s ha igazából belegondolunk, örökre. Így ülünk mi az illékonyságok közepén lógázva a lábunkat, annak örülve, hogy a „gyermek” az év szava. Holott egy másik, igazi szavazás szerint az „akkumulátorgyár” – ami azért nagy különbség.

Mint azt tudjuk a KFT nevű hajdanvolt tánczenekartól, az ünnepek elmúltával a férgek fába szorulnak. Ebből az axiómából az fakad, hogy előtte és alatta viszont azon kívül virgonckodnak, amit tapasztalhattunk ebben az évben is, midőn nagyjaink a képünkbe tolták, mit gondolnak ők az ünnepről, ezzel együtt rólunk, azaz, mit szánnak nekünk, akik csak nézzük őket a képünkben a töltött káposzta rohadt nagy gombócával.

Már a szent napok előtt elkezdenek ömleni az üzenetek, mindenféle képek és jelmondatok, falvédőre való bölcsességek, mert nagyjaink valami különös ok miatt abban a tévképzetben leledzenek, hogy velünk csak egy debil óvodás szintjén lehet szót érteni. Illetőleg az is lehet, hogy ők maguk képtelenek ennél a nívónál bonyolultabb tartalmakat előállítani, így vagy úgy, de az ország pátosztól csöpögve úgy néz ki ilyenkor, mint kretén kisdedek gyülekezete.

Nem mennénk sorba, kitől mit kaptunk ajándokul, csak úgy, ahogy elibénk sodorta az élet a bölcsességeket, s ezek közül az első, amikor még karácsony előtt nekilátott hullani a hó, hogy egyből álljon meg az ország, és sóhajtson is fel láthatóan, de nagy öröm és csudijó, hogy fehér karácsonyunk lesz. Ám korai volt a boldogság, mégis akadt, aki belesétált a csapdába, és aztán észre sem vette, mekkora bohóc is lett. Ilyen volt Novák Katalin.

Aki kihasználva a hóesésben rejtekező propaganda lehetőségét, akárha annak idején a seggtörlős ablakpucolást, fényképet készíttetett magáról, midőn hányja a havat, bele sem gondolva abba, hogy csudálatos nyelvünk gazdagsága okán, mivel képi bizonyság született arról akkor, hogy most ő ezek szerint hóhányó lett, eufemisztikusan fogalmazva csalfa nőszemély, mert durvábban nem akarjuk mondani, elég csupán gondolni azt.

Az viszont nyilvánvaló, hogy képünk tárgya és alanya egyben, maga elnökasszonyunk beleesett abba a csapdába, amit önmaga vagy decens propagandacsapata állított, jelesül a hatvannégy fog szindrómába. Mert a képen ugyan szerepel hó, de azt elnökasszonyunk a jelek szerint csak ide-oda vakarássza, a műalkotás lényege azonban a protkó csillogtatása, miközben bámul a kamerába bele. Mint két nappal később a templomban.  

Ahol is már mozgóképen és a televízió által közvetítetten jól látszott, hogy Balog páter igehirdetését a közönség méla unalommal, de legalább rá nézve szenvedi el, ez a mi Katikánk viszont ott is azzal volt elfoglalva, hogy bámuljon a kamerába bele. Mint valami huszadrangú celeb, így megállapítható, hogyha valamit megtanult elnökösködése alatt, akkor ezt mindenképpen, csak az a baj, hogy erre egy macska is képes.

Visszatérünk azonban egy szó erejéig a hóhányós képhez, amivel időzavarba került a propaganda, mert azt kaptuk a képünkbe bele, mint elnökasszonyi szózatot: de jó, havas karácsony van. Viszont egy porszem került a gépezetbe, mert a havazáskor még nem volt karácsony, karácsonykor viszont már nem volt hó. Lévén, elolvadt, úgyhogy ki kellene rúgni a meteorológusok főnökét, hogy még ezt sem bírta elintézni.

Németh Szilárd ennél lényegretörőbb és konkrétabb volt. Mert miközben azt közölte, hogy ezúttal konyakos libamájhabot fog zabálni, arra intette az ezen elámulókat, töltsék ki azt a nyüves nemzeti konzultációt, mert, ha nem, visszajön Gyurcsány, és elveszi a rezsicsökkentés növelését Brüsszel parancsai szerint, következésképp mind meg fogunk dögleni a karácsonyi tavaszi zimankóban. A rezsibiztos ennél több törődést nem érdemel.

Mint ahogyan maga Orbán Viktor sem, aki két képet posztolt nekünk a szent napokra. Az egyiken sütit készített az onokákkal, a másikon megmutatta nekünk a legifjabb trónörököst, akinek a neve is fejedelmi: Zsigmond Viktor. Ilyen névvel egyenes az út a koronázásig, csak ki kell várni. Orbán képeiben azonban nem ez a figyelemre méltó, hanem elrendezésük és retusálásuk, amelyekkel akármely ’isztános diktátor is elégedett lenne.

Mintha föstmények volnának, hogy a valóság utolsó illúziója se lehessen rajtuk felfedezhető. Figyelemre méltó ez az esztétikai vonulat, amelynek azonban morális tartalma van, ahogyan történelemmé válik a mocsok. Mesélhetnénk még Szijjártó éjféli miséjéről, vagy az összes többiről is, de minek. Már ez a három kis eset is mutatja országunk minéműségét, ami nem új felfedezés, de mégis mindig meglep, hogy ezek képtelenek hibázni. Mindig dől a mocsok.